Hegedűs Imre János: Aniszi, a szóvivő
*
Sokcímű, témahegyeket halmozó könyv jelent meg a Napkút Kiadónál. Kuriózum a soktételes cím, érdemes már most, a könyv méltatása elején idézni: A művészet világa – A lélek oázisa. Ihlet és látvány – Alkotás és befogadás.*
A szerző, Aniszi Kálmán tágra nyitotta csillagvizsgálójának teleszkópantennáját, feltételezzük, szándékában állt a végtelen tér befogása.
A teleszkóp, a csillagvilág, a kozmosz, a tér természetesen jelképes fogalmak itt, Aniszi csillagai a művészek, írók, költők, festők, szobrászok, zeneszerzők, zenészek, akik világítanak az eltévedt vagy csak tévelygő embernek, irányt mutatnak a vándornak, elűzik a félelmet, oldják szorongásainkat, de nyugtalanítanak is, nem túl rég, a közelmúltban írta Sütő András művésztársáról, Kányádi Sándorról, hogy vannak idők, amikor nincs fontosabb cselekedet, a szellem, a psziché, a lélek nyugtalanításánál, a szellemi-testi restség elűzésénél.
A továbbiakban azt kell megvizsgálni, milyen eredménnyel járt a szerző nagy merítése, össze tudta-e húzni a háló csomóit (Ez már a második hasonlat e jegyzetben!), egyszóval milyen volt a fogás.
A világ legnépszerűbb könyvében arra kéri az Úr a halászokat, dobják vízbe a hálót a csónak másik oldalán, tapasztalni fogják, gazdag zsákmányuk lesz.
Mindnyájan halászok vagyunk. Aniszi Kálmán is az. Kisebb fajta névlexikont lehetne összeállítani kötete nyomán, természetesen művészek, szerkesztők, publicisták, színészek, színházigazgatók nevei kerülnének bele, elsősorban az anyaországi, az erdélyi magyar világ élharcosai, de vannak kipillantásai Európára, a nagyvilágra is.
Tehát a fogás mennyiségével nincs baj, ismerjük Aniszit, kiváló a szimata, mindig a jó, mindig a megfelelő oldalon dobja be a hálót.
Lássuk most már a részleteket, a közel négyszáz oldalas könyv gondolathalmazait.
Az első nagy fejezet címe: Titkok nyomába szegődve.
Mi a legnagyobb titok?
Az elmúlás. Ezzel száll szembe minden művész, maradandót akar alkotni, így jön létre a paradoxon, a múlandó és az örökkévaló közötti ellentmondás, feszültség, a kibékíthetetlen ellentét.
“Nyomot hagyni magunk után” – írja Aniszi.
De meg is kérdi maga magától és az olvasótól:
“Van-e ellenszere az elmúlásnak? Hogyha van, akkor az csak az alkotó cselekvés, az értékteremtés lehet.” (12. old.)
Mindezidáig minden rendben, de aki írásra adja a fejét, annak ismerni kell az Ótestamentum izgalmas részét, a Prédikátor könyvét.
Héberül Kohelet a prédikátor neve, a kahal azt jelenti, szót vinni.
Helyben vagyunk. A szóvivők, az írók, költők semmi mást nem akarnak, mint gátat építeni a feledés árvízzuhataga ellen.
De a Prédikátor figyelmeztet: “… semmi nincs új dolog a nap alatt.”, és hogy: “minden hiábavaló”.(Károli Gáspár fordítása)
Ez már ráadás a fent említett paradoxonra. Ha létre is hozzuk a feledés, az elmúlás ellenszerét, az már nem új, mert semmi sem az.
Olyan ez, mint a védőoltás epidémia ellen. Csakis a fentiek ismeretével, a fentiek tudatában lehet és szabad olvasni a könyvet, megítélni Aniszit, a szóvivőt, és írástudó társainak elmélkedéseit.
Emeljünk ki hamar egy terjedelmes kerekasztal beszélgetést: Sokszemközt a művészetről.
Elkerülhetetlen a felsorolás, meg kell nevezni a vitavezető Aniszi Kálmán beszélgető partnereit: Miklóssy Gábor, Ady József, Bajor Andor, Szőcs István, Árkossy István, Sipos László, erdélyi képzőművészek, írók, kritikusok.
Miről folyik a disputa?
Néhány kulcsfogalom megvilágítja azt: eszmék, eszmények, igazság, szabadság, lázadás, háború és béke, valóságlátás és metafizika, természetelvűség és transzcendencia, hit, alázat, a lélek békéje, a létezés értelme, illetve értelmetlensége, kitartás, akarat stb.
Tehát az ember sok évezredes töprengéseinek, meditálásainak termékei. Jöhetnek és jönnek is új eszmék, új akarások, de azok ezekre a szilárd alaprétegre rakódnak le, abba eresztenek gyökeret, a múló divatokat és hóbortokat kiszellőzteti a történelem.
Tanácsos időzni az Esszék fejezetnél, itt is azoknál az eszmefuttatásoknál, amelyeket a zseniális grafikusról, festőről, szépíróról, Árkossy Istvánról írt. (Most frissében írta le róla a kiváló irodalomtörténész, Bertha Zoltán, hogy polihisztor!)
Milyen jó, hogy kételyek, dilemmák nélkül tudunk időzni egy tiszta, becsületes művészszemélyiség templomában.
Nem túlzás a templom szó! Nemcsak hajlék, menedék is az. Tapasztaltuk sokan, hogy Árkossy világát átlengi a tisztaság és a komoly derű, sem emberként, sem művészként nem ismeri a svihák szellemet, polgárcsaládjából és szülővárosából, Kolozsvárról magával hozta azokat a karátos értékeket, amelyek a keresztény Európát egykoron a föld legvirágzóbb kontinensévé tették, bizalommal menekülhetünk hát veszély esetén ebbe az azyliumba.
A valóságban is egymásba karol a két erdélyi művész, Árkossy István és Banner Zoltán, de Aniszi is összekapcsolja őket. Kettejükről szól a fejezet, s ha az oázis szót olvassuk a címlapon, akkor ez oázis. Két lakója van, de ők imagináriusan keblükre ölelik Erdélyt, Magyarországot sőt az egész keresztény világot.
Úgy is szóvivő Aniszi Kálmán, hogy az egykoron elhagyott hazából, Erdélyből (Ő a Partiumból származik!) is hozza az üzeneteket. Fontos fejezetben gyűjti össze azokat: Üzenet Erdélyből.
Itt újból felsorolásra kényszerül a recenzens, mert portrésorozatot olvasunk, erdélyi festőkről, grafikusokról készített a szerző arcképcsarnokot: Botár Edit, Veress Pál, Ifj. Feszt László, Györkös Mányi Albert, Szalai József, Novák József, Czirjék Lajos, Ady József, Kristófi János, Tolnay Tibor.
Ismert vagy ismeretlen nevek, de egytől egyik megszállott hívei a szépnek és jónak, nem is lehetnének mások, képzőművészek egytől egyik, a színek, a formák, az izgalmas alakzatok, a vonalak, az idomok megszállottjai, s olyan panorámáról álmodnak, amelyben egybeolvad az ég a földdel.
S ha már ennyire elkötelezte magát Aniszi a képzőművészet mellett, könyve utolsó fejezetében kiengeszteli a zenészeket: A zene varázsa.
Természetesen a tiszta forrás az alapmetafora, az erdélyi magyar népzenekutatással foglalkozik, annak is kezdeti szakaszával, és zeneszerző barátaival (Jodál Gábor, Terényi Ede) a Kodály-iskola mikéntjét, csínját-bínját beszéli meg.
Mivel lehet lezárni az elmélkedést, a latolgatást, a töprengést, ha már becsuktuk a könyvet?
László Gyula, híres történészünk kedves mondása volt: A termékeny kételkedés viszi előre a történelemtudományt.
Lépjünk a nagy tudós nyomába. Termékeny kételkedéssel latolgassuk a kötet szereplőinek gondolatait, egészítsük ki azokat, vigyük tovább a zászlót, mert zászlóvivők nélkül szétszéled a sereg.
*Aniszi Kálmán: A művészet világa – A lélek oázisa. Ihlet és látvány. Alkotás és befogadás. Esszék, jegyzetek, interjúk. Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2022
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
