Kiss Zsuzsánna: Áttűnések 2-3.
*
Áttűnések 2.
Mert jobb egy nap a te tornácaidban, hogysem ezer másutt; inkább akarnék az én Istenem házának küszöbén ülni, hogysem lakni a gonosznak sátorában. (Zsolt 84,11)
Mert jobb lenne átugorni az önbecsülés szakadékait, és elegánsabb lenne kihagyni a szűkölő szeretetvágyról és az ártatlanság csapdáiról szóló részleteket, de nem tehetjük. Muszáj megértenünk, hogy kifosztva és belezsugorgatva, mint satuba, egy merevnek tudott világba, nem figyeltünk oda kellőképpen a valóság részleteire, amelyekben, mint tudjuk, az ördög lakozik.
Egy nap hiába klimpíroztam szépen és odaadóan a Chopin-polonézeket, nem arattam semmi sikert: a ruhámat nézték, nem a zene lelkét hallgatták. Sem katarzis, sem metamorfózis nem következett be kicsiny hallgatóságom lelkében. Pedig az volt mindennapi álmom, hogy egyszer már észrevegyék a belső nagy ünnepet, a gyászt és a föld fölé emelgető boldogságot, s egyúttal megértsék eszményeimet, s ne ítéljenek szomorúnak, határozatlannak, végletesnek. Nem tudtam akkor, hogy a felnőttek nem keresnek oly véletlenszerű jelenségekben, mint egy szép zenedarab, mentsvárakat, hogy nincs idejük, kedvük vagy merszük csak úgy meghatódni és átváltozni… Csak kiskörű audíció volt. Nem voltam csodagyerek. Nem származtam művészcsaládból. Akkor úgy tűnt, ezek a nemek mételyezik meg legszebb álmaimat, de nem így volt, egyáltalán nem így volt.
A te tornácaidban, Istenem, ott hogy ítélik meg azt, akit azzal vádolnak, hogy nem tud alkalmazkodni, mert nagy kamasz? És hogy ítélik meg azt, aki aztán inkább elnapolja a maga kamaszkorát, és csak várja, várja, hogy engedélyt kapjon az ellentmondásra, a kérdezésre, saját viharzó érzelmeinek, saját magának a megtapasztalására, és addig vár, hogy elfelejt felnőni? Mi lesz nálad, Uram, azzal, aki nem kacag felszabadultan, aki meg nem értettnek, tán egyenesen gonosznak érzi magát, mert látja vagy csak azt hiszi, hogy nem kíváncsiak az ő kérdéseire és fecsegéseire, és elhallgat és menekülne, és kínban duzzog?
Szörnyeteg lakozik énbennem, gondoltam, szörnyeteg, aki nem engedi, hogy azt tegyem mindenkor, amit szeretnék, ha tudom is, hogy úgy lenne jó, ahogy a nagyok akarják. Tehetetlen duzzogásba fulladt a világ is a feltétlen szeretet árnyékában, a kimeríthetetlenül féltő szeretet árnyékában. Minden elomló szelídség, bugyborékoló vidámság, zokogó szomorúság és minden sziklaszilárd adakozni vágyás árnyékában vacogott a világ. A meg nem értett világ. Ki birtokol hát engem, fény vagy árnyék? Hamleti kérdés, fausti kérdés, romániai magyar kérdés volt, amely kérdésből a kollektív önsajnálat sütött, és egyúttal magamat is kegyetlenül ki akartam gyomlálni. Keserűsót inni a harmatos hajnali pára helyett, haragot, gyászt, hideget, kifosztottságot érezni az élet szépsége helyett. Elbújni, bezárulni kinyílás helyett. És mindez nem látszott. Ó, csak a „szöveggyűjteményeimet” olvastam. Azok nem hazudtak. Tolsztojt, Széchenyit, József Attilát, Szilágyi Domokost, Apáczai Csere Jánost, Beethovent, Prokofjevet, Bartókot és Lisztet mertem faggatni csupán. A parányi, percnyi valóság, mint a homok, csak pergett. Az életmulasztás úgy terjedt, mint a borostyán, benőtte a sebekhez, gyávasághoz, óvatossághoz láncolt életterveket. Szelídség, de szenvedélyes akarat törjön már utat a Tündérkert Csipkerózsa-álmán keresztül! Türelem, türelem, majd eljön a mi időnk, mondogatták körülöttünk a nagyok, akárcsak a hegyláncok és a csörgő patakok. Hallottuk, hogy aki él, az mind szenved, és mind régebb óta szenved az ifjaknál. Vagy netalántán mindenki jobb, kívülről úgy látható. De kifele nem szabad elárulni semmit, ami nem egészen comme il faut. Akkor a lázadás befelé irányult. Bomlasztott, érlelt, felváltva, mint a váltóáram. De megvárt a kamaszkor, meg, valahol a húszas-harmincas éveink tájékára tolva ott állt, sokunkat ott várt, és szembekacagott.
Hogysem ezer másutt, nálunk miért nincs oly nyugalom, oly egyértelmű boldogságképzet? Ott lebegett a boldogság, csak átnéztünk volna rajta? Pamutos fellegcsordaként lebegett a derű, a hivatástudat, a szorgalom, az egymásért sürgölődés a mi családunkban. És az utcánkban, és a nyilvánosság drákói szigorral és rafinériával megrostált terein ott lebegett a felismerhető közösségi vágy. „Tied vagyok, rabod vagyok, megkötözött foglyod vagyok”, énekeltük. Lázasan. Aztán rázhatott a hideg, mert minden hivatalos térben, akárcsak minden tankönyv címoldala előtt külön oldalon ott díszelgett a sarló, a kalapács, az államelnök retusált fényképe, egy címer… Mindenki tartozni vágyik valahová, bárhol legyen és bármilyen sorsban. A beteljesülésre vágyakozó választott közösünkben felolvadtunk vagy elszigetelődtünk, hogy ne olvadjunk fel. Mit szóltok, meddig lehet tabuk túsza egy egész család, egy egész nemzet? Egy feldarabolt nemzet valamely része? Tabukhoz láncolva a bátorság vagy a boldogság foszlik le az emberről, mint hagymáról a héja? Tabu, hogy kik vagyunk és mit keresünk ezen a földön?
Nem, nem lehet úgy. Csak történnek rossz mozzanatok. Egyszer halottak napján úgy igyekeztünk mind a temetőbe a sok virággal, népünnepélyszerű esemény volt ez és az ma is, hogy észre sem vettük, hogy az ír szetter, nagynéném Füles kutyája gyengélkedik, nem ugrál, nem futkos körülöttünk, a nagy készülődésben. Estére, mikor hazaértünk, már alig vánszorgott a derék, drága Füles. Az akkor kihívott állatorvos már nem tudott segíteni. Patkánymérget helyeztek le minden utcában, minden udvarban, szükséges is volt, mivel tyúkokat, disznót is tartottak egyesek, és a szemetet heti egyszer nem mindig vitték el. Tehát patkányirtás folyt, de mi semmit nem hallottunk-láttunk, mind iskolában, dolgozni voltunk, az újságot sokszor csak este későn dobták be a postaládákba… borzalmas november volt. Füles fiatal kutya volt, játékos, okos, kedves, nagynéném gyászát pedig más, új kutya soha nem orvosolta. A balszerencsés véletlent saját bűneként élte meg, és talán soha nem tudta megbocsájtani magának. Szigorú az erkölcs, néha annyira, hogy a szívet kétségbe ejti. Főleg, ha a szívnek más gyásza is van, olyan, amit nem gyászolt el.
Ezer teendőjük van a felnőtteknek, mégis néha olyan lusták, gondoltam egyszer, amikor fiatal házas rokonok látogattak meg minket Budapestről. Csak titokban lakhattak a nagyszüleimnél, kocsijukat nagy óvatosan elemlámpák fényénél, a család gyermekserege által kalauzolva fel kellett a köves úton vezetniük a rejtett felső udvarunkba, hogy távol legyen az esetleges vizsla szemektől. S miközben édesanyám és két nagynéném megállás nélkül sürgött-forgott, hogy a kuporgatott, összeadott fejadagokból illendő, sőt mi több, pompás ebédek-vacsorák kiteljenek, vendégeink a kertben naphosszat sütkérezve meséltek az otthon – kint – maradt családtagokról, panaszkodtak rengeteg fontos munkahelyi dolgukról, és persze, hevesen politizáltak.
Inkább akarnék a Habsburg-monarchiához tartozni, maradt volna egyben, hogy magunk között intézzük el mi, a birodalom népei azt a szerencsétlen merényletet. De a pánszlávizmus. És az anarchisták meg a szocialisták mozgalmai. Kellett nekünk Károli, meg előtte a románok, az acsargó többi nemzetiség. Mindig így van, meggyilkolják a jobbakat, Tiszát, nemrég Kennedyt. Aztán mennyivel rosszabbak következnek. Pedig milyen rendes az utolsó Habsburg-leszármazott, nem jobban jártunk volna velük, mint az oroszokkal?
Az én Istenem bocsássa meg, talán úgy van, Olivér. De gondold meg, Mohács után mindvégig a Habsburgok… Vagy nem ők ugrasztottak egymásnak katolikust és protestánst, kurucot és labancot, magyart és nem magyart a birodalmukon belül? Aztán persze beszorítva a satuba megalkudtunk a hóhérainkkal. Az erdélyi iskolát is, a kontinuitás elvét is ők pártolták, s most itt vagyunk, Erdély ősromán föld, mi pedig másodrendű állampolgárok és örök bűnbakok.
Házának küszöbén ülni, ó, Apa rövid ideig ült ott velünk. Fél évszázad sem fakította meg azt az Amerikából jött Kodak-géppel készített tündöklő kék egű, önfeledt boldogságot sugárzó színes képet, róla maradt kincseim egyik legszebbjét, amelyen ott ülünk egy tál cseresznyével édesapám és én. Lehettem öt vagy hat éves, Apa olvasott. Vállára támaszkodva egyik kezemmel éppen átléptem a küszöbön, hogy melléje huppanjak. Fülemen egy-egy pár cseresznye is feszülten figyelt a pillanat már-már kicsorduló örömére. Napfény játszott a nyitott ajtó körül, hajunk színe egybeolvadt, kezében a nyitott könyv két lapján a tömött sorokba rendezett betűk, akik már jó ismerőseim voltak, úgy sürögtek, mint galambok a galambdúcon kirepülés előtt. S mint egy nagy zenekari árok sok zenésze, a betűk egyenként és mégis együtt hangolták parányi hangszerüket, hogy egyetlen közös dallamba fonódjanak. Apám hangja volt ez a dallam, nem őrzi magnó vagy egyéb felvétel, de ma már, fél évszázad távolából, a történelem híres nagyjait őrző érces hangfelvételek közül, ha nem keresem őt olyan kétségbeesetten, csak szelíd vagy erőltetett békével csak rá gondolok, felzeng bennem halkan, duruzsol és melenget. Derengő félhomályra ahogy előbb kormot vet az éj sötétje, aztán egyenként felpislákolnak a Tejút csillagai, hogy végül a Hold kerek tányérja beragyogja az égbolt körötte időző terét. No persze, igaz, és az a gyakoribb, hogy nincs ily nagylelkű teliholdvilág, s az emlékezés sem lép helyettünk életünk útjain. De a Hold mégiscsak őrködik a világ beláthatatlan bonyolultságán, a kezdet és a vég illékony körpályáján, amikor tépázott karéjával, karcolásvékony körszeletével harsány és sunyi drónfények között is hirdeti a dacos alapképleteket. A Pál utcai fiúkat olvasta. Aranyat ragyogott a nap. Arra nem emlékszem, hogy melyik napszak lehetett, talán ebéd előtt vagy délután, de mindegy is, sokszor megtörtént, szokásunk volt. Sok mesét olvasott, de ez a könyv lehetett a legutolsó. És ezt játszottam újra és újra, amikor már nem olvasott, de meghalt és eltemették és a temetésen sem voltunk a testvéremmel, mert édesanyám szerint édesapám így akarta.
Évekig játszottam a babáimmal, egyik szöszke hajasbabámnak fel is nyírtam a haját a fiúszerephez, s volt egy fiúbabám gumiból, de mindegy is, milyen eszközökkel elevenítettem meg újra és újra a grundot, a hűséget, az árulást, az önfeláldozást, az életben maradott főnökök és mindenféle kevésbé szerencsétlen fiúk szívfacsaró megbánását és az elhagyott, az üres, az eladott grundot pöfékelő őrzőjével, aki töri a magyart, de mindent nagyon jól ért, ami megtörténik és ami fontos. A hiányt nem lehet megérteni. A hiány létezik, mint a vírus. A hiány kényszerít figyelni, mindig készen lenni, mindenhol mindenre lehetőleg nyitva lenni, mindent odaadni kéretlen és azonnal, ha valamilyen érzés csodamód a hiánynál nagyobb helyet képes elfoglalni. A hiány jelenvalóbb a valóságnál. Az üres sír valóság. Minden sír egy idő után kiürül, és üreg marad a holttest helyén, csak sokkal több idő kell ehhez, mint három nap. Ami Istennek három nap, az nekünk háromszor három évtized, évezred, vagy mennyi kell a feltámadás észleléséhez?
A hiány életerő, habár olyan fájdalmat okoz, hogy az ember két csupasz kezét, minden szervét külön, a fejét is a falhoz verdesné, vagy beszerez valódi fájdalmat magának, ami aztán kisimítja a megbillent idegrendszert, egyensúlyba hozza a szerteszét billegető testet és annak ilyen-olyan szellemét, mindig sóvárgó lelkét. Mégis, a hiány kellően adagolva felülemeli az embert azon, ami van, és zsibongó eleven újjászületéssel látogatja, jól begyakorolva mindez olyan, mint egy ünnep, melyet a kicsorduló jelennel egymásra köszöntünk. Ünnep, amikor a hiány fájdalma és a jelenlét öröme találkozik. Ősrobbanás, amely a bepólyált holttestet kiszabadítja és legjobb formájában újra felmutatja, s ha e két mozzanat között eltelik néhány világ, hát akkor hinnünk – kell – kitartóan hinnünk, hogy utánunk is körbejárnak majd az ünnepeink.
Hogysem lakni tudtam volna boldogan tovább a mi édenünkben, gyakran állni láttam édesapámat szembeszomszédaink, Szentéék kerítése előtt. Állt, kicsit lehajtott fővel, de félmosollyal a kapunkat nézte türelmesen, mozdulatlanul, fekete hullámos haja olyan volt, mint az út fölött lágyan egymásba hajló tölgyfák lombja, puha és meleg, se nem földi, se nem égi pázsit, hívogató, sűrű, a fényben csillogó és mégis titokzatos. Elegáns volt, mint mindig, fehér inge felső gombja lazán kigombolva, nyakkendőt csak munkában viselt, bal keze galambszürke nadrágja zsebében, jobb keze meleg vörösbarna mellényét igazgatta, karja behajlítva, mintha futásra készülne vagy talán karlendítésre, vagy minden bizonnyal engem készült felkapni az ölébe, ahogy mindig szokott. Azt álmodtam, hogy engem várt, és hogy én máris kiléptem a kapunkon. A járdaszéli virágágyásunk lila, fehér, rózsaszín és piros kardvirágai fölött óvatosan lépdeltem át, az üres úttesten sebesen átszaladtam, és a kocsifelhajtó aszfaltján máris a túlsó járdára jutottam. A Szentéék járdáját szegélyező kisasszonypapucsok oly sűrűn és oly magasra nőttek, hogy derékig értek nekem, méhek és darazsak zsongtak ragacsos nehéz édes illatárban. Kezem meleg, édes, zsongó és puha fészkében ült már: Apa kezében. De nem ölelt meg, nem is szólt semmit, csak álltunk némán, aztán leült a feketére festett, vékony csavart fémrudakból szellős sorba állított szomszéd kerítés szélesebb, lócának is beváló betontalapzatára, és kezemet fogva maga mellé húzott. Sokáig ültünk-e ott vagy sem, nem tudom, de arra emlékszem, hogy álmom innen gömbölyűen befele húzott, gurult valami édes lépes mézzel töltött skatulyába, elhagyott méhkaptárba, minden mézszínű volt, fátyolosan áttetsző, ragadós, oly sűrű édes, hogy már-már szúrt és nem hagyott nyelni, orron át pedig ilyen izgalomban azóta is elfelejtek levegőt venni, és egészen körbezárt. Hogy vagy, kincsem, kérdezi édesapám, és én meg se tudok szólalni. Hát nem látja, micsoda kérdés, és milyen borzasztó játék, így eltűnni, itt hagyni minket, hisz ez elviselhetetlen, ki játszik velem, ki beszélget velem mindenféléről olyan bizalommal, mintha mindent értenék, amit ő kimond, ki ad lopva nekem egy korty feketekávét a magáéból, ki büszke rám úgy, mint ő, ki lep meg engem olyan csodálatos váratlan ajándékokkal, mint ő, s ki más mellett lehetne olyan fényes gyönyörű boldog az édesanyám… aki most pedig némán hallgat és könnyezik és nem merek hozzá még szólni sem olyankor… csak kivonul a kertbe, gyönyörű szép feje fölé tornyozott dús barna kontyával, fekete-fehér pettyes selyemruhájában az almafa alá, oda talán nem követjük, bár én csak ezt akarnám, de szólni sem merek, ha ő úgy egyedül akar lenni, és mit csinál, bizonyára sír és búsul. Dehogynem látja, szól Apa, kezemet szorosabban morzsolgatja, másik kezével megsimítja fejemet, s tisztán, szinte derűsen a szemembe néz: Ne bánkódj, mókuskám, eljövök hozzád minden szombaton délután, csak várjál te, a fürdőszobában leszek és jót beszélgetünk majd, meglátod, csak el ne mondd senkinek, legyen a mi titkunk, eljövök hozzád.
Talán felébredtem, vagy talán azóta is ezt a részeg és hazug álmot álmodom időnként? Azok a szombat délutánok, amikor később sehova sem mozdultam, és senki sem értette, miért nem. Ment a nagycsalád, nagyszüleim, nagynénéim, unokatestvéreim, ment a bátyám, ment édesanyám, és én? Ha visszanyúlhatnék oda, ha kiránthatnám magam a szombat délutánok kemény, tömör, mozdíthatatlan csendjéből. A fürdőszobánk hársfából készített, sima, gyermekmatrac méretű kilépő rácsa a kívül zöld olajjal festett, belül fehér zománcú, gömbölyű tojásdad, négy karcsú lábban végződő fürdőkádunk előtt. Apa készítette, amikor egyszer a Marosra ment az egész család, csónakázni, úszni, napozni, ott is uzsonnáztunk. És amikor boldogan, orrunkban a Maros illatával hazaértünk, Apa feküdt a szépen elkészített, frissen gyalult, illatos rácson, a fürdőszobában, nem is találtuk egyből, vajon mi lelte, elaludt, pihen, fáj valamije, rosszul lett szegény Ernő, nem tudtuk. Ó, akkor még felkelt, még sok minden következett. De az élet titkokkal látogat. Talán mind csak körbejárunk saját évgyűrűink körül, s mint fák törzsében a tápláló nedvek, úgy kering bennünk a család, és még valami, családi gyökereknél mélyebbről feltörő anyag, amelyből néha kitetszik, mik voltunk, mik vagyunk, és még mik is lehetünk. De hogy keringhet egy fában bűntudat?
A gonosznak barlangja, olyan lett a lelkem. Csendje fojtott csend volt, békéje törékeny, üvegszilánkon jártam mezítláb, fájt minden pillanat, de nem lehetett elbeszélni, hiszen sugárzó fiatal voltam, így látszott kifelé, tevékeny, tudatos, jó, irigylésre méltó… de közelebbről az érzékenység érdes felület volt, tudtuk, nem tudtuk, a derűs nyugalom és fogyhatatlan mosoly ingadozott, lobogott-foszlott, mint gyertyaláng a szélben, és mint az égő viasz, könnyezett.
Sátorában lakni az erénynek hogyan lehetséges, amikor a lélek kész, de a test erőtlen? Erőtlen testünket fárasztották, ha nem is edzették túl komolyan, a tornaórák. Nekem legjobban a futás tetszett. Három-négy kör az iskolaudvar körül már felzendítette a boldogságérzést a fáradó izmokon áttörő hullámokban. Nagyszerű volt a szabadság érzése, szabadon jöhettek-mehettek gondolatok és érzések. És az a szabadság is megvolt, hogy jó esetben akár történhetett valami szabadabb, életszerűbb esemény, ha csak villanásra is: arra jár valami ismerős, mint például a nagyapám, aki az iskolával szemközti temető gondnoka volt, vagy a bátyámék térnek haza városunk legelelitebb líceumából, s elhaladnak előttünk, a „pápisták” börtönszerű iskolája előtt. A mi iskolánk példát statuálóan kevés magyar osztályai szabályosan szétszórattattak egyesével minden emeleten, minden szárnyon, hogy a különböző magyar osztályok tanulói könnyűszerrel ne találkozhassanak a folyosókon se, csak a kötelező udvari szünetekben esetleg, ha az oszlopba felzárkózott osztályok tömegén át megláthatott valaki osztálytársain kívül valami ismerőst, barátot, mint piciny oázist a minden élőt elnyelő sivatagban. A szívmelengető találkozások frissítették igazán csüggedt lelkünket. Öröm volt, amire lehetett várni és újra várni. Egy foszlányt megosztani kisebbel és persze, a kiváltság az volt, ha nagyobbal. Beszélni egy szót az imádott tanárokról. Volt-e ma Kozmával órátok, hogy volt, jókedvében játszottatok-e tárgyalótermet, nyelvtan volt vagy irodalom, mit elemeztetek, kit küldött ki a táblához, miket mesélt, volt-e tízes-eső. Mit csináltatok fizikaórán, izgalmas volt-e Tőkés szövegelése, kapott-e valaki nyaklevest. Kidobott-e Ötvös nálatok is már valamit az ablakon, olyat, amit a történelemórához szükségtelennek ítélt s meglátott valakinek a padján? Boncoltatok-e békát Zigótával? Megkínzott-e úgy titeket is, mint minket, a romántanár? Miben volt Annamari, a csodaszép és mindenkinek imponáló, oly könnyedén bármit megtanító, perfekt franciatanárnő.
Amikor fehér hajú, „hó és jég birodalma” szavajárású, valamilyen tengeri távlatokat fürkésző, álmodozó kék szemű földrajztanárunkat felváltotta Veszélyes, a „gyilkos” hajlamú, kissé púposnak és gunyoros szadistának tűnő román földrajztanár, hát életemben először gyűlölni próbáltam valakit. Nem voltam képes a román helységneveket megtanulni, nem is érdekelt a gazdasági földrajz, utáltam a térképen zavarodottan keresgélni, mi hol van románul. Szerencsére csak egy évig kínzott minket Văsieș, aki igazgató is volt egy ideig. Mikor pedig jóval később megtudtuk, hogy egyetlen leánya lúgot ivott, mert a szülei nem engedték, hogy szerelmével találkozzon, aki magyar fiú volt, akkor sarjadzó gyűlöletem borzongató szánalomba csapott át. Forgott a világ szemem előtt, ha az utcán köszönni kellett neki s feleségének és az általuk vezetett vak leányának. Igen, előfordult, hogy találkoztunk a Borsos Tamás utcában. Este elalvás előtt általában jót nyújtózkodtam, fekvő hidat és gyertyát is csináltam, aztán medencecsontom pereméről hasam melege fölött imára kulcsolt, végül csak lazán odaejtett kézzel megtartottam végtelenül izgalmas, belső, napi összefoglalómat. Ezer apró mozzanat, hang, szín, érzés, gondolat és esemény villant fel lelki szemeim előtt, komótosan az álom gyapjas báránykáit keresgélve szitálta fejem az eltelt kerek napot. Ha a földrajztanár is benne volt e napban, akkor hát az egész borzasztó családi képet is láttam már, a nyúlánk és szép vak leányt, a fekete árnyakkal körülrajzott édesanyát és a sunyinak érzett, de talán mégis inkább megtörtebb, egykor büszke férfi alakját. Azon töprengtem, hogy vajon a szenvedés vagy a mások gyötrése nyom rá súlyosabban pecsétet az ember külsejére, ha úgy van, hogy nem a boldogság és a jóság jeleit viseljük. S mitől is függ, hogy milyen jegyeket hordozunk, én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem… Esti gondolataimba úgy aludtam bele, mint ahogy a verőfényes nap ragyogása áttör a sűrű erdő lombkoronáján és csüng ragyogó ködgombolyagokban az ágak között, madárfüttyöktől tarkázva, majd lefelé is betölti a világot, elárasztja az erdő alját, fényes foltjait ráhímezi az erdei talajra, avarra, gyepre, keskeny és széles ösvényekre. Aludtam, fénybe mártott folt voltam. Azután nagyobbakat köszöntem Văsieșnek, úgy forrt valami a szívem tájékán.
Áttűnések 3.
Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaiadat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá, és te nem akartad. Imé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok. Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, aki jő az Úrnak nevében! (Máté 23:37-39)
Jeruzsálem, Jeruzsálem, minden idők szent városa, hol oly régtől fogva kettéhasadt a törvény, hol háború dúl: te volnál a mi városunk is? Minden idők minden városát ugyanaz a féreg emészti? Láthatatlan, parányi s jelentéktelen a féreg talán, de amint az egy, hatalmas és láthatatlan igazságot közömbösen kettérágicsálja, a kézzelfogható, dologi világ, benne az akkor lélegző emberek arca és élete rögvest elkezd összetöredezni. Egy akolban kezd nem férni a nyáj, hol a bárányok, hol a vezérkosok, hol az anyajuhok maradoznak el, s valahogy felszaporodik az őrizésre rendelt pásztorkutyák állománya. Talán a farkasok is megsokszorozódnak, vagy talán az Istennek nevezett egy közös szellemi forrás apad el, hogy aztán rettegve vagy rettegésben tartva, meggyőződéssel vagy anélkül támasztani vélünk új isteneket, melyek között a fő különbség először csak annyi, hogy milyen személyes névmással illetjük őket? Aztán kitör a pokol. Vajon mindig valamilyen jelszó fűt alá a kitörő katlannak?
Nem, a vaddisznók és a farkasok egyáltalán nem kerestek ürügyet, csak erősebb tél volt, csak éheztek, amikor kilencszáz éve, de tán hatezer éve is már dúltak és öltek a Maros partján lazán összeépülő emberi településeken. Talán vaddisznóagyar és farkaskoponya állt feltűzve egy-egy kalyiba közelében a mai Várdombon, a mai Bolyai utca tetején, hogy távol tartsa a vadállatokat.
Ki ne sietett volna a békés mezővárosba, amely árumegállítási joggal bírt, s ahol, míg a tanuló gyermekek már hajnali háromtól rendre, iskolára fogva tanultak, a városlakók iparkodhattak buzgalommal gyarapodni? A messzi háborúk szele csak lassan ért el idáig. Portyázó tatárok, török dúló hadak, menekülő idegen csapatok csak ritkán rontottak a fallal még nem körülkerített városra. De egyszerre aztán már-már kitaposott ösvényeken kezdtek közeledni, mint cirkuszi idomított állatok, a város sorsát megtestesítő történelmi események. A Maros tovább is szelíden, lassacskán folydogált városunk táján, mintegy felejtve országunk javában zajló romlását, még nyájasan, ráérősen zajlottak a nagy ünnepi vásárok és körmenetek, a kolduló barátok bizalommal és bőségesen gyűjtögettek, és nagy tisztességgel választották meg a színes freskókkal telefestett Vártemplomban Erdély első fejedelmét, a katolikusból kálvinistává, majd unitáriussá váló János Zsigmondot. Ó, a reformáció csak az ellenreformáló császári államhatalom markában vált ellenünk fordított fegyverré.
Megölöd a prófétákat, te minden újdonságtól, a gondolat szabadító erejétől is rettegő, hatalmukat féltő kisebb-nagyobb zsarnokokkal és rossz lelkiismeretű talpnyalókkal gonoszul berendezett világ. Megölöd őket, de egyre-másra kitermeled az új reménységre, prófétálásra váró rémüldöző embereket. Ki máshoz fohászkodhatott Dávid Ferenc a dévai várban, a nonadorantista, mint Istenhez? És nem volt-e igaza, hogyha nem Jézus megbocsátó alázatát tartotta isteninek, eszményi követendőnek? Hiszen koncepciós perébe belebetegedve és csendesen belehalva talán megsejtette, hogy a jó katolikus császár miféle alantas megoldásoktól sem riad majd vissza, ha úgy tartja kedve, s miféle csapatokat küld hamarosan Székelyvásárhely teljes felprédálására. Basta seregei elől menekültek a város elöljárói, de futtukban is hazagondoltak: „bárcsak olyan bástyát építhetnénk egyet, mint ott [Brassóban] a kerek bástyák egyike, mégis nem bujdosnék az ember máshová idegen népek közé”.
Borsos Tamás és a Nagy Szabó fivérek is hazatértek várfalat emelni. Mire a várost várfal kerítette körül, a település ki is nőtte saját védelmi gyűrűjét. A pestis és a tűzvész nem a kapukon át közlekedett, ugyanakkor a felekezetek, illetve a Rákóczira vagy a császárra felesküdött emberek között anyagtalanul is áthatolhatatlan belső falak emelkedtek.
Vajon igaz volt, hogy katolikus pap nem temette el a református halottat, és fordítva is úgy történt, református lelkész nem vállalt szolgálatot, keresztelést, temetést, ha katolikusok hívták? Pedig volt baj elég, Rákóczi nevét ki sem lehetett ejteni 1711 után, osztrák katonák özönlötték el a várost, mindenki csak azt féltette, amije volt. De nem a félelem és nem a szűkkeblűség győzött, mégiscsak gyarapodott a város, teremtek adakozó nagylelkű szellemei, akik Rumford gróf levesét osztották a szegényeknek, fényes könyvgyűjteménnyel közkönyvtárat alapítottak, nyelvet műveltek, európai műveltséget terjesztettek, vagy talán csak békésen éldegéltek… aztán volt egy ember, aki nem bírva féken tartani tehetségét, a semmiből egy új világot alkotott a matematika nyelvén. A jövő felé lódult, holott a sárban még gólyalábakon mocorgott ez a világ.
És mégsem keringett előrefele túl sokat szegény kis városunk. Apa és fiú, Farkas és János halála után százharminc évvel, amikor utca, tér és iskola végre viselhette már a Bolyai nevet, amikor váratlanul és hihetetlenül véget ért egy diktatúra, egy langymeleg márciusi este leitatott tudatlan emberek tömege őt kereste, e vezetéknév hús-vér viselőjét s csak életéért reszkető tulajdonosát, hogy példásan felkoncolják – persze, az ötven év alatt betegesen felpuffasztott nagyváros védelmében.
Megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, te balul vezérelt, szerencsétlen népfelség. Már arra sem ügyelsz, merre az otthonod és merre visz a lábad? Tudod-e egyáltalán, hogy mikor vagy vendég és mikor vagy a gazda? Bekövetkezett, amire nem számítottunk, egy mindenki számára egyformán osztott, határokkal nem rendelkező felfújt gumi-idő, miközben a tér csak zsugorodott, és ismét és újra rágta, szorította, majd szerteköpte a gumin, mint pókfonálon lebegő fiait.
Hányszor akartam visszafordítani az időt, visszasimítani a tereket, újraszegezni a feltépett, a román trikolór színeiben pompázó főtéri padokat, lehívni a fákon gubbaszkodó, kezükben követ szorongató gyermekeket, akik a fák alatt idegesen hömpölygő embermasszát tátott szájjal bámulták, majd tanácstalanul köpdösni kezdték. A virágóra pedig még pontosan járt, apró és mókás ingás-rángás volt csupán, ahogy egyik perctől a másikig átlábalt kisebb és nagyobb mutatója. Csak ez a virágóra nem rugaszkodott el a valóságtól, attól a valóságtól, amelyhez apró csavarokkal ragasztották, hogy a Széchenyi-szobor helyén a mindent mindennel összetákoló, kérlelhetetlen kommunizmus eljövetelét hirdesse a természet egyetemes nyelvén. Mi, ott lakók, „együttlakó nemzetiségek”, igazi őslakosok és betolt bástyák, azon a márciusi estén talán mindannyian eltévedtünk, a kétségbeesés és a vakhit, a hivatástudat és az önjelöltség, a küzdelem és a beletörődés pólusai között.
Beletörődés? No nem, éppen a hidegrázó, fogcsikorgató és puha langyos beletörődésből akartunk kitörni. Először nem féltünk, először hittük, hogy igazságot kérhetünk gyertyával és könyvvel kezünkben, csendesen, mind, együtt az utcán. Jelszavunk sem volt, csak másnap lett ellenünk fordított jelszó a hurcolkodást, felosztást, lerombolást korábban már megért orvosi egyetem.
Egybegyűjteni a megmaradni akarókat, egybegyűjteni a kószáló önállókat, egybegyűjteni az elveszetteket. Időt gyűjteni az évszázadok feneketlen, foltozottan is szivárgó, szivárogva is hatalmas és mélységes kútjába. Úgy adni, mint akinek semmi más teendője nincs, csak örökké tartozni. A közösbe gyűjteni, ahonnan bárki bármikor kölcsön vehet és elvihet, a közösbe, amihez bárki bármikor hozzáadhat és visszatérhet. Naiv álom, avult romantika és idiotizmus volt talán, de valamiképpen az ítélkezés cáfolhatatlan tisztaságú dobogóján megszédült és lecsúszott botladozó lábunk. Egyénileg botladozva szaggattuk, rongyoltuk és tékozoltuk a közöst tovább. Vagy feladtuk már valamilyen óvatlan pillanatban?
A te fiaidat keresed? Hiszed-e, hogy meglátod őket, ha most még csírájuk sem látható, hiszed-e, hogy meglátod őket, ha most már eltűnik nyomuk a porban? Szereted-e magadat értük, vagy félsz és előre elfeleded őket, nehogy majd hűtlenül elhagyjanak téged? Látod-e odakinn és idebenn, és fent a dobogón és alant a hitvány porban: mind a te fiaid, kik a gyászmunkát hangyaszorgalommal végzik, hogy nyikkanni sem tudnak, míg a férfimunkától lármázik felforrósodva a világ!?
Miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá, úgy tégy te is, ne legyen ideje az arra kerengő ölyvnek árulót csinálni belőled és áldozatokat szedni kiscsirkéid közül. De nem volt és nincs talán eszetlenebb és sunyibb parancs a különbözésnél, a kiválásnál. Fény fürdetett és árnyékot láttál. Tarkán, vétkesen, dadogva, maszatosan, teli szájjal és összevissza, de talán mégiscsak részt venni hívott a világ közömbösen, ridegen és pontosan, amilyen közömbös, rideg és pontos a rajt előtt a visszaszámlálás.
És te nem akartad. Vagy kire fogjuk másra, a nagy közösben? Bölcsebbjeink tudják, hogy olykor az erény is bűn. Verekedés volt már elégszer, az mondta ezt, akit minden ok nélkül megvertek, fél szemét kiverték. Aki megúszta, vajon hazudja annak az idegrendszere, hogy végleg szertefoszlott az égbolt derűje? A Kombinát szennyes bűzét, mint a közös bűntudat fellegeit lélegezzük be mindannyian, akik igazodunk és akik nem, akik belesimulunk és akik nem. Akik elfutunk a verés elől és akiket elvernek. Mi mindannyian, akik közül kiválnak a különcök, a hősök, az árulók és az áldozatok. Vigye el a Kombinátot az ördög, vigye a török, ránk láncolt múltunkat cipelje, aki azt hiszi, hogy távozhat … Elmenni, hát nem látod, dupla halál, mert elárvulunk mind, akik itthon maradunk s lelkünket kettészelve bolyongunk, és akik elindulunk. Hallgasson minden nyelv. Legyen csend.
Valószínűtlenül, a tavaszi füttyös, csivitelő madárzsongásban egyszer-egyszer beáll parányi kertünkben a csend. Rezzenéstelen, pimasz, meghökkentő és valószínűtlennek tűnő csend az ilyen tavasszal. És mégis nem oktalanul némulnak el a piciny zenészek, mikor a szarka, ez a csevegő csapatából hirtelen kiváló, díszes tollú, peckesen feszítő vadász sorban legyilkol egy fészekaljat. A gyámoltalan cinkefiókákat a madárszülők szeme láttára falja fel, néha a szülőket is benyeli, ekkor beáll a csend. Üres a fészek, hiába virul a május. Ugyanazok a cinkeszülők vagy más pár? Ugye, majd újra költenek? – kérdi a gyermekszáj. Persze, még van idejük, hosszú a nyár. Elszoruló torokkal nyugtatjuk a gyermekeket, kik megfeszült arccal merednek maguk elé, s már a síráson túl vannak. Aztán máskor, éppen ilyen gyilkosan és idegenül beáll kertünk két bokra között a csend, miután egy óvatlan tétova gerlét elkap és lefejez szemvillanásnyi idő alatt egy kóbor macska. Ugrasz, szisszensz, kergeted, elkéstél. Csak a gyermek meg ne lássa. Kettészelt valóság. Parányi kertek, óvatlan cinkék, igazságtalan erőviszonyok, no persze, a természet nem jogállam, védekezésre képtelen életeknek is otthona. Hol otthona, hol csatatere! A berendezés marad.
Imé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok. Visszatérő fájdalom, vérző sorminta, mely az évszázadok álmosan omladozó falain szüntelenül előtör és felbuzog. Ha mondjuk fegyverszünet is volna és a nyílt erőszak visszahúzódna az élet egyes köztereiről, azért mindez csak olyan, mint a házas fogócska. Emlékeztek ugye? Összeesésig játszottuk, de legalábbis becsengetésig. Szaladtunk, kergetőztünk, s ha a fogó hamarabb megérintett, minthogy mozdulatlanul megállva elkiáltottuk volna, hogy háááz, akkor bizony mehettünk, mi is fogókká lettünk. Ki ne emlékezne, milyen az, amikor egyre több fogó között kell ügyesen menekedni, futni és földbe gyökerezni és inalni és mindenféle pózban mozdulatlanná merevedni harsogva, hogy ház, nem látod, ház, ház, háááz? És aztán házban cövekelni sem volt olyan pompás, amikor érezted, hogy nem sok kell és elkapnak, nincs mese. Utolsó elfogottnak lenni sem volt diadalmenet, hiszen utána máris lehettél egyedül fogó a többi rakoncátlan szabad között.
Na és mi lesz, ha már nem játszunk, mert oly elfoglaltak vagyunk, hogy körül sem nézünk rendesen, mire elfogy a nyár, a gyermekkacagás és a lárma? Ki állítja meg az elfolyó időt, hogy még visszahalljuk a kiáltozást torkunk szakadtából, hogy ház, ház, háááz? Talán a csend, a meghökkentő, a pimasz, a puszta csend visszahozza a borzongató érzést, hogy így van, így, elfogadom, de ha elfogadom, akkor vajon meg tudom-e erőltetni magam, hogy végre meg is értsem, minek kell így lennie.
Mert mondom néktek: Szabad, aki hibázhat. Akinek az a kiváltsága, hogy nem fél beismerni, mennyivel jobb is lehetne. Létezik egy olyan értelmezési tartomány, amelyben mindig alul maradunk az állandóval szemben, de mégsem büntetnek emiatt.
Mennyi csendet, mennyi Stabat Matert kellene hallgatnia, vagy mennyi Gulágot, mennyi verést elszenvednie annak, aki nem tudja, hova rejtse ebül szerzett hatalmát, kiváltságát, pénzét? Ha minket felhívnak, restelkedve adakozunk gyógyíthatatlan beteg gyermekeknek. De hiába, közben a koncon marakodó nemzetek pere, a világ lebutítása, tömegek kiontott vére sem mossa tisztára a világ könyveletlen bankszámláját. Akkor mondjátok, mibe fogózzunk?
Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, aki jő az Úrnak nevében!
Az első részt ld.⇒http://www.naputonline.hu/2022/08/17/kiss-zsuzsanna-attunesek-1/
Illusztráció: Antal Imre
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
