Kárpáti Judit: Élet, amit éltünk (két kispróza)
*
Élet, amit éltünk
Málnát ettem folyton. Volt, hogy egyszerre fél kilót. Egymás után a szemeket, tudod, úgy, hogy meg sem várod, hogy elfogyjon a szádból az egyik, máris bekapsz egy újabbat, még egyet, legyen tele az egész szád a málnával. Belekerül egy-egy, amit megmászott a büdösbogár, akkor még mohóbban falod, hogy kerüljön újra olyan, ami miatt málna a málna. Mikor gondoltál utoljára a büdösbogárra? Ezt a szót mikor mondtam ki ezelőtt utoljára?
Ez maradt meg a legjobban abból a pár hétből ízben. Színekből, képekből, hőfokból, emberekből nekem nem veszett el semmi. És ami megmaradt, nemcsak íz, szín, kép, mindent szavakban is át tudok adni úgy, hogy az általam átélt málna a számban málna lesz a szádban. Ember áll ellőtted, akit mesélek, a szagok, illatok az orrodban valósággá képződnek, a történetek érzésekké válnak.
Le tudom írni pontosan neked az életet, amit éltem, ezzel tudok fizetni. Akkor folytassam ezzel a történettel, amivel kezdtem? Arról, ami akkor velem megesett? Jól van. Legyen ez, úgyis az egyetlen talán, amiért sokáig értelme volt, amiért megérte.
Hogy elképzeld, idézd fel a nyári meleget! A huszonnégy fokos állandó hőmérséklet helyett azt, amikor éjjel jéghideg zuhany után meztelenül fekszel, felzümmög egy szúnyog, várod, hogy annyira fáradt legyél, már ne zavarjon, ahogy hamarosan a lábszáradon szívja a véredet, hogy álmodban mégis elviseld a fullasztó meleget. Én vagyok az, akit látsz az ágyban, harmincévesen, negyvenhetes terhesen fekszem, bennem hatalmas, egészséges, meg akar születni, de nem sürgős neki, gyerek. Ritka pillanata volt az életemnek, hogy valóban elhittem, tudtam, milyen szépek vagyunk így ketten, egyben. Ő és én, ahogy viseljük a valóságot és várjuk, hogy eldöntse a természet, mikor folytatódjon a testem helyett a külvilágban az élete. Előző nap történt, hogy egy férfi a zebrán szinte kővé dermedt, ahogyan ránk nézett. Hatalmas hassal, kezemben doboz málnával keltem át az úttesten, ahogyan ő, megálltam én is, a csíkos aszfalton két idegen egymással szemben. Teltek a másodpercek, tudtam, hogy megszólal, vártam türelmesen. Maguk gyönyörűek. Kimondta és tudtuk mind a ketten, hogy ő minket, én őt sosem felejtem. Hogy vele mi lett, mi lehet…
Aludni a hőségben, a szúnyog dúlta szobában végül mégsem tudtam. Kibontott, kusza, hosszú hajjal, meztelenül most a konyhában képzelj el. A hűtőszekrény fénye világítja be az étkező asztalát, a nő, aki én vagyok, a dobozból, mosatlan szedegeti halomra a szájába a málnát. Málnamellek, málnaszemek, kitöltenek mindent a gyümölcsös érzések, hogy épp ezt találja a megfelelő időpontnak a sors, hogy világra jöhessen a milliárd már élő közé egy újabb milliárd-egyedik élet.
A félelmek sokasága közül, amit ha elsőre élsz át, nincs, mibe kapaszkodj, nincsenek ismerős régi, hasonló félelmek. Egymagad vagy, akár majd egyszer a halálra várva, egyedül a gyerek is, élete első félelmébe – hogy maradni nem lehet, menni fáj – bezárva. Hőségben szülni, születni, amikor egyformán hosszú a nap és az éjszaka, ez adatott nekünk. A szülőszobában eltöltött éjszaka örök másodperce, mikor a falon ketyegő órára pillantok, fél hármon a mutatói, ahogyan a számhoz emelem a kezem, fájdalmamban is megérzem a málna illatát rajta. Csodálkozva, hogy képes vagyok így dönteni, ránézek a kezemre, hol lehet a rátapadt illat látható foltja. Öröm, hogy nemcsak hittem, tényleg ottmaradt a nyom, amire titkon számítottam. Hogy ami történt, igaz volt, ami most jön, pont úgy megmarad, ahogyan a málna íze, szaga a bőrömön. A következő érzet a kezemben a gyerekem forró kis feneke, fogom és rám nehezedik a boldogság változékony súlya.
Tudod, mi az egyetlen, amit én sem tudok neked adni? Ami a legnagyobb szenvedést okozza nekem is? Elveszett a zene. Nem tudom felidézni a dallamokat, koszlott foszlányok maradtak, felrémlik egy részlet, olyan rövid, hogy nem tudnak rákapaszkodni az érzések, elbuknak a hullámok, mielőtt elérnék a hatást, ami a zene maga. Pedig ez is a része volt és a dallal, ami szólt, amikor életemben először altattam, amit vele a hasamban annyit hallgattam, azzal adósod maradok. Ha akarod, tekintsd úgy, hogy ennyivel kevesebbet adtam, ennyivel kevesebb lesz, amit cserébe tőled kapok. A zene: az elveszett.
Én különben is úgy döntöttem, míg elmeséltem neked a történetet, hogy add másnak, amit nekem ígértél cserébe. Nem várok tovább, egyszer azt hittem, leszek kilencven is, hetven lett belőle. Tizenkét éve töltöm itt a napokat és hiszem azt, hogy lesz másnap egy nap, amikor kiderül, hogy újra élhetünk, hogy újra lesz Napunk. Át kell csak kelni a zsilipen, két ajtó, egy harmadik, kilépek innen, tizenkét évem telt el egy világban, hogy nem hittem, hogy két hetet megérek, hogy valaha lesznek benne életre hasonlító élmények. Hogy azok nélkül, akik miatt éltem, itt mégis ennyi időt töltöttem.
Valamit mégis adhatsz cserébe, úgy határoztam, ezt kérem. Ha megtörténik tényleg, hogy egyszer kimehetsz és élhetsz valami hasonlót, valami olyan életet, amit éltünk, ha egyszer lesz újra málna, ha lesz büdösbogár, ami megmássza, szeretném, ha lehetnék gondolat a fejedben. A történettel, a nap-éj egyenlőség idején született gyerekkel, amikor együtt a kettő, a málna büdösbogár ízzel ott lesz a szádban.
Ezópusz meséje
Négy milliméter. Ekkora különbséggel indult az életem. Szabad szemmel észlelhetetlen különbség, az egyik lábam javára. Az észlelés is csak utólag lett értelmezhető, s a négy is csak becsült adat, ennyivel lehetett rövidebb a lábam születésemkor és mire mindenféle testi viszontagságok okán erre fényt derített egy a sor doktor közül, már nem is volt talán észrevehetetlen szabad szemmel sem.
1970-ben lettem szerelmes és egyikünknek sem számítottak a millik, a centik, a méterek. Férjhez mentem – született egy lányunk, szerelemgyerek – s ahogyan teltek az évek, köztünk és a két lábam hossza közt is egyre nőtt a távolság, párhuzamos érzéssé vált a testi, a lelki fájdalom, ami ezzel járt. Doktoráltam, neveltem a lányunk, belevetettem magam dolgokba, amikért rajongtam, ügyekért harcoltam szenvedéllyel, és közben a természet, a ránk kirótt élettani szabályok némán tették dolgukat. A lábaim álltak a valóság talaján vagy épp lebegtek a föld felett, a milliméterek köztük egyre csak növekedtek.
Életem új szakasza következett; az elszakadásom, válás nélküli elválásom a férfitől, akit életemben a legjobban szerettem, akiben a legnagyobbat csalódtam. Magammal való küzdelem, szembesülés a múltammal, apámmal, a családommal, hogy rosszul miért választottam. Fájdalmas, még mindig fiatal évek, tele nevetéssel, migrénekkel, találkozásokkal, álmokkal, utazással, felnőtt a lányom.
Utaztam a szenvedélyem után, a történelem, a hivatásom lett az igazi szerelem. Barátok, barátnők sora kísért, mentem magam, ha társ nem akadt, jártam szakadatlanul az utam. Negyven után ötven, én voltam az agilis hatvanas, hetven lettem, és a volt férjemet, még mindig hol igen, hol nem szerettem.
Az olvasás, az opera, a reneszánsz Itália, az ókori Hellász, barátokkal a jó vita, életem nagyobbik részében ez volt az igazi szerelem, nyolcvanéves tavasszal lettem. Hátborzongató valóság az én valóságom, hogy ideértem, nem hiszem. S ha a lábam, a kettő közti négy milliméterből egy élethossz alatt lett négy centiméter nem figyelmeztetne, a tükörben magamat akkor is a lánynak látnám, aki summa cum laude végzett. Selyemblúzt, szövetszoknyával, bőrkabáttal hordott, aki lófarkat úgy kötött, hogy egy tinccsel a hajgumit körbe tekerte és még így is széles, vastag csokornyi maradt.
Az emberi élet legfájóbb valósága, mire a lelkem nyugalomra lelne, a testem hagyja cserben az egészem. Az ötvenkilences villamos magas platója ébresztett rá, hogy megváltozott a hátralévő életem. Felszállni s le csak segítséggel tudok, egyedül már nem megy.
Három hete, hogy az orvos a kezembe nyomta a papírt, rajta mindenféle paraméterek. A negyvenes éveim migrénje, millió recept, most kívánnám vissza, bot van a papírra felírva. Ilyen és ilyen kell, itt és itt veheti meg.
Egy hétbe telik, mire ráveszem magam. Elmegyek. Hazafele a hónom alatt viszem. Nem az enyém ez az eszköz, valaki másét cipelem, engem csak megbíztak vele, most szállítom annak a rászoruló, öreg embernek, aki majd használja. Hazaérve az előszoba ajtó mögötti sarkába támasztom, elvágódik, fene az egészbe, felemelem; hát jó, ha ennyire akarod, te bot, beviszlek a szobába. Pár nap telik el eseménytelen, mire egy vasárnapon mégis magamhoz veszem. Beszélek hozzá, megint, úgy könnyebb. „Gyere. Ma, úgy döntöttem, velem jöhetsz.” A bot néma és merev. Utamban van egész nap. Ronda is, nem kell nekem, úgy határozok.
Egészen addig hever most már az előszoba huzatos, sötét zugában, míg hozzám a fiatal, lelkes gyógytornász egy csütörtöki napon nem érkezik. Kérdezi, mesélem a fiaskóm. Utálom a botot. Engem nem segít, csak hátráltat. Megkér, mutassam meg, miként használom, hogyan megyek vele. Kelletlen beleegyezem, átszelem a nappalit, átkelek a hálószobán, ő pedig csendesen, figyelmesen követ, a telefonja kamerájával felvesz. „Úgy, és most menjen, kérem, ugyanígy végig a két szobán bot nélkül!” Felveszi a kétszobányi expedíciót, maga mellé a szófára leültet. Nézem magam; bicegve majd, ahogyan a másik filmen botra támaszkodva haladok.
Már nem itt, az iskolában, hetven évvel ezelőtt vagyok. Élénk kép előttem Ezópusz meséje, a példázat a német könyvben, a “gehen” ige ragozása. Rajz a lecke mellett; a vándor, a bölcs göcsörtös fa mellett állva beszélgetnek.
„Tudod-e, bölcs, mennyire van ide Athén?” – kérdi a vándor.
„Indulj el és válaszolok” – mondja Ezópusz.
A vándor csak nem indul, hisz választ nem kapott. A bölcs látja a bizonytalankodást, s megszólal újra.
„Mindegy merre, csak indulj el és megmondom.”
A vándor értetlen tekintetét látva Ezópusz végül megszánja és elmagyarázza.
„Hogy Athén mennyire van, csak akkor tudom, ha látom, hogyan, milyen tempóban haladsz.”
Ezópuszom, a fiatal gyógytornász néz rám, a türelmetlen vándorra. Türelem, nyolcvanévesen. Látom, amit látnom kell. A “gehen” ige ragozása megy, ment, menni fog.
Bottal, bot nélkül sem megyek már Athénba.
Kárpáti Judit a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: „Élet, amit éltünk”
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
