Szimónidész: Thermopülai sírfelirat
Szepes Erika
Hősök vagy áldozatok?
(H)ősi háborúk (h)arcai
Abban a boldognak hitt békeidőben, amikor a kisiskolások már nem élhették át saját élményként a háborút, de szüleik, nagyszüleik elbeszéléseiből, filmhíradókból (akkor még azok is voltak) a hétköznapokon napi kapcsolatba kerültek vele, szintén naponta elhangzottak a Honvédő Háború és a hazáért vívott harc kifejezések is. Saját élmény híján ezek lassan nyelvi fordulatokká koptak. Ehhez hozzájárultak még az akkori hivatalos (alternatív még egyáltalán nem létezett) általános iskolai tantárgyak is, a maguk sematikus tananyagaikkal, amelyeknek – hiába írtuk, mondtuk sokan, többször, több időben – legfőbb hibájuk a szinkronszemlélet teljes hiánya volt. Ötödik általánosban, amikor tantárgyszintűvé vált az ismeretanyag, a történelem a görög ókorral kezdődött, az irodalom – természetesen a magyar irodalom – Petőfi Sándorral. Így sikerült egyidőben megtanulnunk a görög-perzsa háborúkat és a magyar népi (így tanultuk!) költészetből néhány Petőfi-verset, s hogy-hogy nem, egymás mellé kerültek különféle korok és különféle népek haza-fogalmai: memoriterben kellett megtanulnunk Szimónidész Thermopülai sírfeliratát és Petőfi Nemzeti dal-át. Hogy ebből miféle szemléleti keveredés, ismerethiány lett generációk fejében, arról kiváló pedagógusok könyvtárnyit írtak, s ezen – a mai generációk számára az új, a NAT alapján született legújabb tankönyvek (NAT 2020) így módosítottak: nincs irodalomtanítás, nincs nyelvtan, van helyettük 5. általánosban KOMMUNIKÁCIÓELMÉLET, ami megóv attól, hogy irodalmi szövegeket közöljenek, hacsak nem megfejtendő rejtvény formájában, imigyen (ez több tíz oldalon keresztül az egyetlen irodalmi szöveg a tankönyvben, valahol távol követik még elszórt sorok is):
Tzsn st l nyr np sgr z g ttjrl jhszbjtrr. Sikerült? Ngyn gys vgy!
Hogyan alakul ki majd az irodalom, a művészet szeretete, az esztétikai érzék, az nem számít. A fő: a MODERNITÁS! Amit propagálnak a NAT könyvek (és a tanterv) az Isten, haza, család szentháromságának nyomatékos tudatosítása, az se teljes művekben, csak címekben és részletekben, sőt a nemzet és az isten csak egy képben – egy ikonban – a korona formájában. A haza: a Nemzeti dal, a család: a Családi kör.
Visszatérve hát az én gyerekkorom boldognak hitt idejéhez: én ugyanolyan lelkesen szavaltam Szimónidész Thermopülai sírfeliratát, mint a Nemzeti dal-t: a hazáért való küzdelem e két párhuzamos remekét. A Nemzeti dal-t nem kell idéznem, de úgy vélem, Szimónidész nem tartozik a gyakran emlegetett szerzők közé. Tehát a sírfelirat a neves család sarjának, Ponori Thewrewk Emilnek (akinek a nevét annak idején kimondani sem tudtuk) a fordításában:
Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
A haza védelme a történelmi tudat szerint hősöket teremtett. A sírfelirat tanúsága szerint: áldozatokat. Idézzük csak fel, miféle harc avatta a századok emlékezetében hősökké a thermopülai katonákat.
A hazaszeretet első ismert példái már megint természetesen a „régi görögök”. Mert életüknek minden mozzanatát archetípusként fellelhetjük történelmünkben. A háborúkat is, pedig voltak háborúk a görögök előtt is, amióta az emberiség államilag irányított „öntudatra” ébredt. Mert az államok kialakulásától lehet abban az értelemben háborúról beszélni, ahogyan azt ma értjük: népes országok népes hadseregei csapnak össze, nagy áldozatokkal járó, hosszú küzdelmekben. Ezeknek a háborúknak nem mindig volt látható értelmük. Az egyik első az i.e. XXV. századi háború a sumer Lagaš és Umma városállamok között zajlott, és különösen nagy pusztításokat vittek végbe egymás városaiban, csatornáiban, sőt magában a termőföldben is. Az első „menetet” Lagaš nyerte, majd a következőt Umma, amely sikereinek eredményeképpen nagyobb államegységet hozott létre. Uralmát azonban pár évtized múlva megtörték az akkádok, a teljes területnek – Lagašnak és Ummának – az elpusztításával.
A nagy történelmi – vagy emberi? – kérdés: mi értelme ezeknek a háborúknak, a rengeteg áldozatnak, veszteségnek. Leegyszerűsítőnek – és számomra nem kielégítőnek – tűnik a pszichológiai magyarázat, amely szerint „az embert vele született agresszivitása hajtja bele” a tömeges harcokba, mert a vadászó és a törzsi népek ilyenekbe nem bonyolódtak bele, beérték ellenségként a mamuttal és a bölénnyel (lásd Altamira). Vagy harcoltak egymással a bölényért és a mamutért. Kelthet agressziót a félelem és a szorongás, ezek belső emberi indulatok, ösztönök, de ezekből tömegméretű összecsapás nem keletkezik. A lappangó agresszivitást viszont vad ideológiával fel lehet szítani, erre számtalan példa van. A harcossá vadított ember vélt érdekeit és eszméit a társadalom propagandával teremti meg és terjeszti.
Az állam kialakulásával a háborús ideológia kétfelől, a palota és a templom felől érkezik – így van ez még ma is -, de a városállamok korában léteztek olyan hiedelmek, hamis tudatok, amikre az uszító ideológia ráépülhetett. Az ősibb korokban ez az általános „xenofóbia” még csak a nem-rokonokat tekintette ellenségnek, az államok létrejöttével már a társadalmon, az államon kívüliekre is kiterjesztették. „Idegen”, mert más a vallása, mások az istenei, a szokásai, és – főként – rendelkezik azokkal az anyagi javakkal, amelyekkel a gyűlölködő másik szeretne élni. A görög és a római történelemben jól ismerték ezt azok a demagógok (eredetileg népvezérek), akik a tömegeket olyan háborúk jogosságáról győzték meg, amelyeknek ők akartak haszonélvezőivé válni. A várható harc és a vállalt kockázat természetesen nem oszlott meg arányosan a különböző társadalmi csoportok között: a peloponnészoszi háborúkban – ezekről részletesebben szólok – éppen a parasztkatonák veszítettek sokat, míg a „hadivállalkozók”, a tönkrement parasztbirtokokat felvásároló nagybirtokosok igen jól jártak.
A görög-perzsa háborúk
Az i.e. VI. század közepétől a perzsáktól való félelem állandósult a görögök életében. A perzsa birodalom megalapítója, Kürosz (Kuruš) uralkodásának éveiben a perzsák feldúlták először a nagy keleti birodalmakat, Asszíriát, Babilóniát, majd a kis-ázsiai Iónia felé indultak – ez ekkor görög terület volt – , több part menti város került perzsa kézre. Haláláig Kürosz a teljes kis-ázsiai területet elfoglalta, majd fia, Kambüszész (Kambudsájá) Egyiptomot is meghódította, és beolvasztotta a perzsa birodalomba a leigázott méd birodalmat is. Kürosz halála után, i.e. 512-ben másik fia, Dareiosz ( Darijahavuš) Európa felé fordult. Először Thrákiát foglalta el, majd i.e. 499-ben Hellasz megtámadására készült, mert ekkor lázadtak fel ellene a görög városállamok. Felkelésüket eltaposta. I.e. 492-ben veje, Mardoniosz a görög félsziget északi területei ellen indult, de vissza kellett vonulnia, mert sok hajóját elveszítette. I.e.490-ben került sor az első nevezetes csatára Marathónnál, ahol Mardoniosz 25 000 fős serege ellen a görögök Miltiadész vezetésével döntő csapást mértek a perzsákra. Ennek a győzelemnek a hírét vitte 40 kilométeren át futva a híres marathóni futó, Pheidippidész, aki megérkezésekor csak annyit tudott kipréselni a tüdejéből: NENIKÉKAMEN, azaz „győztünk”, amit nem lehetett könnyű kimondani 40 kilométer futás után – bele is halt. Mardoniosz halála után őt fia, I. Xerxész (Khsajársá) követte a trónon, aki az egész perzsa birodalomból összetoborzott hatalmas hadseregével kelt át a Hellészpontoszon. Hérodotosz szerint a perzsa hadsereg 150 000 gyalogosból, 8000 lovasból, 3000 személyszállító és 1200 hadihajóból állt. A következő ütközet kimeneteléhez hozzájárult, hogy Boiótia és Thesszália arisztokráciája – a perzsa győzelem reményében – átállt a perzsák oldalára (ők nem harcoltak – átálltak). (Ismerős?!)
A görögök tudták, hogy a perzsák nem hagytak fel hódító terveikkel, és i.e. 481-ben megegyeztek abban, hogy a háború a továbbiakban az Iszthmoszi Szövetség égisze alatt zajlik, és a peloponnészoszi összefogást Spárta vezeti, az egyesített csapatok fővezére pedig Leónidasz lett. A szövetségi tanács i.e. 480 tavaszán megegyezett abban, hogy a Tempé völgyében fognak megütközni, de Themisztoklész új javaslattal állt elő: szerinte Thermopülai a megfelelő hely. (Themisztoklész „homo novus” volt Athénban, nem volt arisztokrata, ellenfelét, az arisztokrata Ariszteidészt száműzette, ő magát arkhónná neveztette ki i.e. 493-ban. Hívei a nem-arisztokrata polisz-lakosságból kerültek ki. Belső viszály háború idején, ismerős?!) A katonák nagy részét elbújtatták, így a perzsák nem mérhették fel az ellenség tényleges erejét. A közelgő győzelem reményében Khsajársá tárgyalói útján megadásra akarta rábírni a görögöket, de Leónidasz spártai király elutasította a megalázást.
A thermopüléi szorost azért látták megfelelőnek a görögök, mert a tenger övezte keskeny földnyelven a perzsák gyalogos hadseregének fölénye nem érvényesülhetett. A perzsák négy napig vonultak fel a támadás színhelyére; az ötödik napon kezdődött a csata. Két nap után nem sikerült a perzsáknak előre nyomulniuk, így Khsajársá visszavonulást rendelt. Áruló azonban mindig és mindenütt akad, volt Thermopülaiban is: egy Ephialtész nevű görög elárulta a perzsáknak, hogy létezik egy hegyi ösvény, ami egyenesen a görögök hátába vezetheti a perzsákat. Ephialtészt nagy jutalom sarkallta, – mint az árulókat mindig. Khsajársá azonnal megindította csapatát a hegyi ösvényen keresztül, és hátba támadták a gyanútlan görögöket. Amikor egy hírnök megvitte a támadás hírét Leónidasznak, az felajánlotta a görög városállamoknak, hogy vonják vissza csapataikat, és csak ő maradt 300 spártai, 700 theszpiai és 400 thébai harcosával.
Ha a görög sereg e maradék utóvéd nélkül, egészében visszavonul, a nyílt terepen a perzsa lovasság hatalmas pusztítást végezhetett volna. Így, hogy a csekély maradék védte a szorost, nagyon sok ember életét mentették meg. A 10 000 fős perzsa hadseregben is igen sok áldozat halt meg: Khsajársá két bátyja is elesett. Magát Leónidaszt perzsa íjászok lőtték le. Amikor a perzsák megtalálták Leónidasz testét, Khsajársá elrendelte, hogy vágják le a fejét, a testét pedig feszítsék keresztre. Hérodotosz tudósítása szerint ez szokatlan volt a perzsáknál, mert a bátor ellenség holttestét általában nagy tiszteletben részesítették. A perzsa győzelem után a görögök összegyűjtötték a halottaikat, és eltemették a közeli dombon. A perzsa invázió után a földszorosban egy kőoroszlánt ábrázoló emlékművet emeltek. 40 évvel a csata után Leónidasz király csontjait exhumálták, és Spártában újratemették (ez is ismerős?!).
A thermopülai csata, bár görög vereséggel végződött, időt adott a városállamoknak, hogy megfelelően felfegyverkezzenek, és végül a Themisztoklész kijelölte helyen, a szalamiszi csatában (i.e. 480-ban), majd a plataiai csatában (i.e. 479-ben) mértek végső csapást a perzsákra. A görög-perzsa háborúk végérvényesen csak az i.e. 449-ben megkötött kalliaszi békével értek véget.
A thermopülai csata fontosságát nem a háborús győzelem adja – hiszen veszítettek –, hanem Leónidasz példaadó hősiessége, ahogy a maradék védelem élén szembeszállt a túlerővel. A csata másik nevezetessége éppen Szimónidész említett epigrammája, amit a spártai hősök emlékére alkotott.
Szimónidész (i.e. 556 – 487/86) korának kedvelt, sokat foglalkoztatott költője volt, aki különleges érzékkel fordult a kiemelkedő események felé: a sportversenyek győzteseinek szóló győzelmi dal (epinikion) műfaját ő teremtette meg, és nevéhez fűződnek a legnevezetesebb hősi emlékművek sírfeliratai is. Pátosza átnemesíti a szövegeket, mint a Níszai emlékoszlopra írott elégiájának szavait:
Hogy Hellaszt s Megarát a szabadság napja hevítse…
(Kerényi Grácia ford.)
…vagy a plataiai csata emlékére írott sorait:
…Hadd kapja a szárnyas hír
szárnyra dicső nevüket s hősi elődeikét.
(Kerényi Grácia ford.)
Van Thermopülai emlékére egy hosszabb ódája is, amelyben dicsőíti Leónidaszt. De akkor mi a problémám a Ponori Thewrewk fordította híres disztichonnal? Röviden ennyi: Szimónidész általános pátosza és a századokon át egyre magasabbra szárnyaló hőskultusz átrajzolta a költő eredeti mondanivalóját, magasztosabbá, fennköltebbé – és ezáltal hamisabbá tette. Idézzük még egyszer, hogy a pontosítás észrevehetőbbé váljék:
Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
Sorban haladok. A görög eredeti megszólítással kezdődik, méghozzá „idegent” szólít meg – tehát a háború ügyében elfogulatlan, azaz egy odatévedt, akármilyen embert, a „xeinosz” (idegen) megszólítás még azt is megengedi, hogy nem spártairól, vagy athéniról, esetleg nem is görögről van szó. A megszólítás mint kommunikációs alakzat (aposztrophé) figyelemfelhívó, míg a Ponori Thewrewk fordítás első szava az eredetiben a második sorban kapott helyet, mint az előzmények következménye. A „haza” szó nem szerepel az eredetiben, a költő csak a spártaiakhoz szól, akik közül valók voltak az áldozatok. A „haza” említése a pátosz, a felmagasztosítás célját szolgálja. A görögben nincs szó befejezett cselekvésről („megcselekedtük”), hiszen nem tudták beteljesíteni küldetésüket. Amit „megkövetelt” volna a „haza”, azt nem cselekedhették meg a túlerővel szemben. A katonák az eredetiben nem „megcselekedtek” valamit, hanem „engedelmeskedtek”, és meghaltak.
„Ὦ ξεῖν’, ἀγγέλλειν Λακεδαιμονίοις ὅτι τῇδε
κείμεθα, τοῖς κείνων ῥήμασι πειθόμενοι.” (Σιμωνίδης ὁ Κεῖος)
Saját, még mindig nem tökéletes fordításomban egy eltérés van, egyetlen szó felerősítése: a „rhémaszi” csak annyit jelent, hogy „engedelmeskedve szavaiknak”, az én megoldásomba a „parancsainak” azért került be, mert a magyarban a parancsnak engedelmeskedni az ismert szintagma. Az én fordításom tehát így hangzik:
Ó, idegen, menj, add tudtára a spártai népnek:
itt fekszünk, eleget téve parancsainak.
A szöveg hősies pátoszát azonnal tompítja az „itt fekszünk”, hiszen holtan fekszenek, a spártai nép parancsára – az ő védelmükben. Leónidasz azzal, hogy önként, a többiek védelmére, a védekezők számát 1400-ra csökkentette, és e maroknyi haddal szállt szembe a 15 000 fős túlerővel, valóban hősies gesztust hajtott végre. De kegyetlenül végeztek vele, még a fejét is levágták. Tehát áldozat volt a többiekkel együtt. Hős és áldozat.
Mióta betűhíven megismertem ezt a szöveget, minden hősi emlékművet ezzel a kétséggel szemlélek: a halálon kívül járt-e valami más haszonnal a végigharcolt háború.
Illusztráció: ~Θερμοπύλαι…
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
