Radmila Marković: A kóbor lelkek reménytelensége
*
Szabó Palócz Attila Az eltagadott illúziók nyomában (Computech, Belgrád, 2021.) című verseskötete két nyelven jelent meg.
Ehhez hasonló megtisztelő elismeréssel kevés író vagy költő büszkélkedhet. Ilyen volt például a kiemelkedő vajdasági költő, Fehér Ferenc és Miroslav Antić verseskötete, amelyről Bori Imre így írt: „Most itt van egy szép könyv, amely húsz Fehér- és húsz Antić-verset tartalmaz magyar és szerb-horvát nyelven. Többet kaptunk vele, mint gondoltuk: nemcsak a szerb-horvát olvasónak szól, hanem a magyarnak is: a szellem, az érzés, a gondolat kétirányú közlekedésének hídja született meg, az első, amelyet, szeretnénk, még számtalan kövessen.” Kívánsága teljesül be Szabó Palócz Attila kötetével. Igaz, nem két költő művészetéről van szó, hanem versek fordításáról. A magyar szerzőt Fehér Illés, ismert fordító ültette át szerb nyelvre, és Szerbia kulturális minisztériumának támogatásával kelt életre ez a remek versgyűjtemény, amelyet Belgrádban adtak ki nem kevesebb, mint ötszáz példányban. A műtolmácsolás eredményét a költő is átnézhette szakszerűen értékelve, hiszen ismeri a szerb nyelvet is.
A verseskötetet Sambert Belec Anikó illusztrációi ékesítik. A művésznő, egyben tanárnő, zentai alkotó. Festményeinek kiállítását A Mélység ölelése címmel Tripolszki Csilla nyitotta meg, aki így értékelte munkáit: „Vágyakozunk folyton azután, amit elveszítettünk. A boldogságállapotunkat keressük. De a mélység ölelése ennél több!”
Itt idézi Hermann Hesse szavait, amelyek mindkét alkotó munkáját fölemelik. Hiszen vegyük csak kezünkbe Szabó Palócz Attila könyvét, és megtapasztaljuk, hogy „…lelkünk lényege az örökkévalóság… valamennyien magunkban hordozzuk a világ egészét… A lelkünkben benne van mindaz, amit az emberi lélek valaha is átélt. Az összes isten és ördög, amely valaha létezett, legyen az görög, kínai, az mind együtt él bennünk, itt van, mint lehetőség, mint kívánság, mint kiút…” A kiállításon elhangzott szavak érvényesek Szabó Palócz Attila verselési stílusára és Sambert Belec Anikó festészetére egyaránt. Ez köti össze a két alkotót, ám talán kissé a születési helyük is.
A verseskötetből kitűnik, hogy Szabó Palócz Attila mennyire nagyra értékeli Tolnai Ottó munkásságát és stílusát. Úgy érzem, ez a közelség a költő írásművészetében is jelen van. Ami a szerb megszólalást illeti – sikeresen birkózott meg vele a fordító.
A magyar nyelven írt versek kiemelkedő átültetésével Szabó Palócz Attila nem csak magának biztosított nagy teret, de a magyar és a szerb szépirodalomnak is. Meg kell említeni, hogy a magyarul írt versek többszínű magánhangzóival, bármilyen fájdalom jelenik is meg a versben, dallamosságot, lágyságot kap. Ezt a választékos kifejezésmódot a fordító a szerb nyelvre úgy ültette át, hogy keresve a szavak színességi hatását, sikerült visszaadnia a versek szellemiségét. A két nyelv felépítésének mássága ugyanakkor meg is nehezíti a fordító munkáját.
Fehér Illés, aki elismert, díjazott fordító, igyekezett az eredeti versek hangulatát a fordításba vetíteni, és ez sikeresen végigvonul a köteten. Igaz, a fordítást nehezíti a megfelelő szókapcsolatok, költői képek szerbül történő hű megszólaltatása, de a fordító tudásának köszönhetően úgy született meg a szerb nyelvű változat, hogy kicseng belőle az eredeti hangulata, érezzük Szabó Palócz Attila üzenetét, amelyet azonban egyszeri olvasással nehezen érzékelhet a verskedvelő.
A fordítónak olyan szakszerűen sikerült a tartalmi és formai versvilágot kivetíteni szerb nyelvre, hogy annak szellemisége megkapja a szépségét, magasságát is, ami azt jelenti, hogy nem tükörfordítást vehet kezébe a szerb olvasó. Ezáltal pedig nemcsak a két nemzet irodalmi ismerete kerül közelebb egymáshoz, hanem egymás költészetének varázsereje is.
A fordító nem könnyű erőpróbának lett kitéve, mivel a mű mély értékét kellett átültetnie más nyelvre. Jó választás volt, amikor Fehér Illést kérték fel erre a feladatra. Mondhatjuk, hogy sikeresen megoldotta a rá bízott feladatot, hiszen jártas mindkét nyelvben. Ennek következtében mindvégig hű maradt Szabó Palócz Attila verseinek hangulatához, belső érzelmeihez, szellemiségéhez. Feltételezem, hogy a szerb minisztériumban, amelynek segítségével kiadták Belgrádban a verseskötetet, nem ismerik a magyar nyelvet, a fordítás értékelése tehát sokban hozzájárult a kétnyelvű könyv elbírálásához.
Szeretném hangsúlyozni, hogy nincs szándékomban kötekedni, de egy-két kérdéses példára rámutatok. Olyan szavakra gondolok, amelyek szerintem szebben visszaadhatták volna az eredeti jelentését, értékét. Például a Kert díszei (Ukrasi vrta) című versben nem „snažna ruka naroda” az eredetiben megjelölt „emberek” leghűbb megfelelője. Amikor azt mondja a költő, hogy az „emberek izmos karja döfte az ásót a földbe”, az szélesebb, mélyebb értelmet kap, mert nem csak egy nemzetre gondol a szerző, hanem minden háborúra vonatkoztatja gondolatait. Hiszen „a történelem éjszakáján dermedtek az emberek…” Igaz, ez a rész a saját ifjúságának rémálmaira, a délszláv testvérháborúra utal, de a háború borzalmait szélesebb körre, az emberiségre vonatkoztatja. Vannak magyar szavak, amelyeket nehéz átültetni szerb nyelvre. Például a „felettébb valószínűtlen” szókapcsolatból ez lett: nije za verovati (hihetetlen) – de hogyan másképp? Az eredeti szépsége elhalványul, noha érthető a fordításban így is. Ugyanakkor remek a Duna című vers eredetiben és fordításban is.
Amikor Szabó Palócz Attila felidézi versében József Attilát a „Mondd, mit érlel annak a sorsa” kérdésével, ennek a gondolatnak remek a fordítása, ami egyébként a vers egészére is vonatkozik. Csak néhány példát emeltem ki, amely esetekben úgy érzem, elkerülhető lett volna a tétovább megfeleltetés.
Végezetül megemlítem Vidak M. Maslovarić véleményezését, amit Hosszú, nehéz utazás a megálmodott hazáig címmel írt Szabó Palócz Attila verseskötetéről. Néhány sorban bemutatja a szerzőt, majd költői kifejezések, költői képek segítségével értelmezi verseinek mondanivalóját. Ír a kötetben megjelenített tagadás szembehelyezkedéséről, az egyedüli bizonyosságról, ahogyan azt „Szabó Palócz Attila Regulus igája című versének utolsó sora jelzi, a „maradj ott, ahol vagy, s az, mi lenni akartál”. Maslovarić kiemeli a költő alkotásaiból, hogy mennyire érezhetők bennük az otthon elhagyásának következményei. Méltatja a „kóbor lelkek reménytelenségét”, amiről a költő ír, és jelentése az önmagunktól való eltávolodás. Kiemeli a Dunáról szóló verset, amely „az idő kezdetéről és végéről szóló mítosz, amelyben a költő megadja saját értelmezését”. Végezetül a verseskötet utolsó költeményét elemzi, amely szerinte ügyesen megformált költői egész – igen figyelmes olvasást igényel.
Összességében elismeréssel ír a könyvben található versekről, ugyanígy a kötet egységének az olvasót megszólító üzenetéről.
Illusztráció: kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
