Kovács katáng Ferenc: “ami a legnehezebb, az az egyenes út” (K. L.)
*
Beszélgetés G. Komoróczy Emőkével
Gődény Endréné Komoróczy Emőke az irodalomtudomány kandidátusa 1939-ben született Budapesten. 1961-ben szerzett diplomát a debreceni KLTE-n magyar–német–orosz szakon. Végzés után férjével (Gődény Endre) Győrbe költözött, ahol 1979-ig különböző középiskolákban tanított. Két gyermekük született (Andrea 1963; Judit 1965). 1974-ben doktorált az ELTE-n modern magyar irodalomból. 1975–77-ben az MTA Irodalomtudományi Intézetének ösztöndíjasa volt. 1979 óta a Budapesti Tanárképző Főiskolán tanított (1982-ben ez az intézmény lett az ELTE Tanárképző Főiskolai Kara). 1990-ben védte meg kandidátusi értekezését (Kassák és a magyar avantgárd mozgalom). 1991-ben főiskolai tanárrá nevezték ki. Tagja az MTA Köztestületének, az Irodalomtörténeti, a Modern Filológiai és a Hungarológiai Társaságnak, valamint a Magyar Írószövetség Avantgárd Szakosztályának. Miután 2001-ben gyakorlatilag felszámolták az ELTE Tanárképző karát mint oktatási intézményt, 2001 júniusától nyugdíjba vonult: 62 éves lévén, már nem kívánt új munkahelyre átmenni. Azóta is intenzíven részt vesz az irodalmi életben, rendszeresen publikál, könyvei folyamatosan megjelentek, megjelennek mindmáig (publikációs jegyzék a mellékletben a szerk. megj.). Oktatói munkája lezárulása előtt, 2000 szeptemberében Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel tüntették ki; 2014. márc. 15-én pedig irodalomtörténészi munkásságáért Magyar Arany Érdemkeresztet kapott. Kovács katáng Ferenc kérdezte.
Kovács katáng Ferenc: Egy életet átölelő interjúban természetes, hogy a legeslegelején kezdjük. Meséljen gyermekkoráról, családi környezetéről, egészen kiskori emlékeiről!
G. Komoróczy Emőke: Őszintén szólva, nekem meglehetősen “kalandos” gyermekkorom volt, mert bár Budapesten születtem, de neves történész édesapámat, Dr. Komoróczy Györgyöt még ugyanez év őszén kinevezték a Bécsi Döntés nyomán Magyarországhoz visszacsatolt Abaúj-Torna Vármegye főlevéltárosává; így 1940 januárjában Kassára költözött a család. Hárman voltunk testvérek: bátyám, Komoróczy Géza (sz. 1937, Bp. – a nemzetközi tudományos életben /is/ ismert ókortörténész, komoly szakmai teljesítménnyel), öcsém, néhai ifj. Komoróczy György (sz. 1940, Kassa – később mint közgazdász, az első számítógépes szakemberek közé tartozott); s bár első életéveink felhőtlen boldogságban teltek, később annál több megpróbáltatás várt ránk. Az 1942-es kassai bombázást az óvóhelyen szorongva éltük át; s a továbbiakban is meglehetősen nehéz viszonyok között éltünk. 1944-ben tartalékos tiszt édesapámat orosz hadifogolyként a Kaukázusba hurcolták (jóllehet frontszolgálatot sosem teljesített); a kassai magyar levéltárat felszámolták (ha jól tudom, az anyag nagy részét Szikszóra mentették át a munkatársak). A családot (anyut és a három gyermeket) 1945 tavaszán kitoloncolták Csehszlovákiából. Semmit nem vihettünk magunkkal, csak egy váltás fehérneműt kis kézitáskában; egy vagonba – más kitoloncolandókkal együtt – beraktak és Hidasnémetinél “átdobtak” a határon. Szerencsénkre (?!?) Göncruszkán, egy kicsi határ menti faluban, meghúzhattuk magunkat ismerősök révén a szintén kitelepített Patay gróf birtokán egy hatalmas közös hodályban, míg édesapánk haza nem érkezett (egyik hadifogoly-szállítmánnyal jött meg 1948-ban – ahogy ő mondta: “Jézus hazahozott hozzátok”). Csak zárójelben tenném hozzá mindehhez, hogy nagyapánkat, Komoróczy Pétert 6 gyerekével 1920-ban hasonló körülmények között a Partiumból telepítették ki mint jegyzőt, mert nem esküdött fel Trianon után a román kormányra – akkor a család egy éven át volt “vagonlakó” a Keleti pályaudvaron; később nagyapa az Árvaház igazgatója lett. Egyébként a család mind a TRIANON ÁRVÁI, mind pedig a szlovákiai ANYÁSOK kötetben szerepel, mint a határ-átrendezések kárvallottja.
Hogy a gyerekkorunkról is mondjak valamit: az általános iskola alsó tagozatát még a göncruszkai osztatlan iskolákban végeztük (én a katolikusban, fiútestvéreim a reformátusban, ahol édesanyánk /Bisitzky Mária, földrajz-történelem szakos középiskolai tanár/ óraadóként taníthatott, mert a lelkész-tanító ugyancsak valahol a frontok környékén teljesített szolgálatot). Mondanom se kell, mindhárman nagyon lelkiismeretesen tanultunk, hogy könnyítsünk legalább ezzel édesanyánk helyzetén; én már az 1944/1945-ös tanév végén az első osztály anyagából /anélkül, hogy iskolába kellett volna járnom/ levizsgáztam (hiszen jól tudtam írni-olvasni, számolni: a kassai bezártságban édesanyánk mindenre megtanított minket). Így aztán 1945 őszén már egyenesen a II. osztályba léptem. Természetesen a házimunkákból is derekasan kivettük részünket – főként a bátyám, aki ekkor már “kis felnőttként” segítette anyut. Azért sok vidámságban, örömben is volt részünk: szerettük a falusi életformát, sokat kirándultunk az iskolával a csodálatos hegyes – erdős vidéken, és megtanultunk már kisgyerekként úszni a Hernád folyóban – ami később nagy hasznunkra vált (mindmáig rendszeresen úszom, ezzel és az egészséges életmóddal tudom fenntartani a munkabírásom). A természet azóta is rajongásom és szeretetem tárgya; belőle merítem az életkedvem és az életerőm.
KkF: Milyen kapcsolatban voltak a budapesti nagyszülőkkel, népes rokonsággal?
GKE: A fővároshoz egészen felnőtt koromig semmi közöm sem volt azon kívül, hogy olykor-olykor fellátogattunk nagyszüleimhez, akiknek háború előtti nagy lakását “társ-bérletesítették”. Jobb híján itt talált ideiglenesen menedékre vidéki rokonságunk zöme (többi gyermekük s már felnőtt unokáik) nyírségi, szabolcsi meghurcoltatásuk következtében. Munkát kerestek a fővárosban – persze olyat, amilyent kaphattak. 1947/48-ban mindnyájukat megfosztották kevéske “birtokuktól”, úgyhogy a szó szoros értelmében “földönfutók” lettek. A nagyváros akkoriban elnyelte az ilyen nemkívánatos /ahogy mondták: “deklasszált”/ elemeket; ha szorgalmasak és kitartóak voltak, népes családjukkal együtt “megbecsült” segédmunkásokként meghúzhatták magukat; később aztán már “komolyabb helyeken” is alkalmazták őket. Túl szoros kapcsolatot nem is tarthattunk egymással sokáig – mint “megbélyegzetteket”, gyanú övezte az egész nagycsaládot. Én magam jószerivel csak érettségi után jártam Pesten, akkor is csupán nyaranta, “ismerkedni” unokatestvéreim vidám és ekkorra már “helyretalált” táborával.
Édesapámat, aki a hadifogságból hazatérvén azonnal jelentkezett levéltári szolgálatra Szikszón, 1950-ben az akkor éppen megüresedett Debreceni Levéltárba helyezték, ahol komoly szakmai munkát végezhetett; így a család Debrecenbe költözött. Apánk 1963-ban a történettudományok kandidátusa lett; 1976-ban nyugdíjazták; de élete végéig bejárt a Levéltárba kutatni, sokat publikált még akkor is /1981-ben halt meg/. 2013. nov. 18-án a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára emlékülést rendezett munkásságáról, s az egyik kutatószobát az ő tiszteletére nevezték el. Debrecenben édesanyám is képzettségének megfelelő állást kapott a Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumban; később történelemből, művészettörténetből gyakorlóvezető tanár lett /1964-ben ment nyugdíjba; 1988-ban halt meg/. A Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület a Pedagógusok Arcképcsarnoka c. kiadvány-sorozata 2013/12. kötetében szép megemlékezéssel méltatta pedagógiai munkásságát.
KkF: Hol folytatta tanulmányait az érettségiig?
GKE: Debrecenben a Kossuth Gyakorló Gimnáziumhoz tartozó ált. iskolában folytattam tanulmányaim, majd onnan a Gyakorló Gimnáziumba mentem tovább; ott is érettségiztem kitüntetéssel 1956-ban (mint már említettem: “évnyertes” voltam). Bátyám a gimnáziumi tanulmányait 1948 őszén Sárospatakon kezdte; majd – visszatérvén a családhoz – a debreceni Fazekas Gimnáziumban folytatta; de aztán 1953-tól már mindkét fiú Pesten járt középiskolába; így természetesen ők az egyetemet is ott végezték.
KkF: Nővérem egyetemi évei alatt sokat jártam át Nyíregyházáról Debrecenbe. Egy akkori gimnazista számára nyomasztóan hatott a kolosszális épületegyüttes, a zsúfolt kollégiumi szobák, a menza zsibaja… Emőke is a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemet választotta. Milyen tapasztalatokat szerzett a diákévek alatt?
GKE: Szüleim nem akarták a “kislányt” kitenni az akkori fővárosi légkör (meglehetősen romlott és rontó) szellemiségének – így én “védett” maradtam a társadalmi visszásságok megtapasztalásától. Nagyon sokat olvastam, az irodalommal már ekkor egészen magas szinten foglalkoztam (pályázatokon, versenyeken nyertem stb.); tudatosan készültem a tanári pályára. 1956 szeptemberében a KLTE BTK-án magyar-orosz szakon kezdtem; a németet 1957 tavaszán fel lehetett venni a másik két szak mellé; így én boldogan, kitartással, a pályám iránti nagy szeretettel párhuzamosan végeztem mindhárom szakot. 1961-ben diplomáztam, ugyancsak kitüntetéssel. Nagyon szerettem a KLTE-re járni; kiváló, tudós kutató professzoraink voltak /akkor még!/ mindhárom szakon: Bán Imre, Barta János, Nagy János, a “magyar óra”, az irodalom-oktatás doyenje; Benigny Gyula nyelvész, a nagy műveltségű irodalomtudós Némedy Lajos, Király Gyula, a Dosztojevszkij-kutató – tőlük még lehetett “ideológia-mentes” irodalomszemléletet tanulni, és nem hódoltak be a pártállami általános kultúra-ellenes szemléletnek. Az irodalomtudományt a maga teljességében – Gyulai Páltól egészen Hankiss János modern szemléletéig /és nem megcsonkítva!/ oktatták; nem törölték ki sem a polgári irodalmat, sem az akkoriban gúnyosan, sőt elítélően “elit”-nek és l’art pour l’artnak bélyegzett Nyugatot, sem az avantgárdot az irodalomtörténetből. Széles látókörű tanáraimnak köszönhetem, hogy volt erőm és kitartásom később végigküzdeni a pályám a meglehetősen szűk keretek közé szorított “irányított irodalom” esztendeiben.
Számomra a boldogság és a szellemi töltekezés gyönyörű időszakát jelentették a debreceni egyetemi esztendők. Akkor még nem voltak meg az új épületrészek; én otthon laktam, nem is ismertem a kollégiumi viszonyokat. Tavasszal-ősszel az órák után (amelyekre rendszeresen jártunk, hiszen érdemes volt hallgatni tanárainkat!) a gyönyörű Botanikus Kertben, illetve az akkor még szépen gondozott Nagyerdőn éltük az életünk; kint tanultunk, vizsgák előtt sokszor az egész csoport együtt; színházba-moziba jártunk – szóval igazi, szabad és vidám diákéletünk volt. Az ifjúsági mozgalmakban egyáltalán nem vettem részt, se DISz, se KISz-tag nem voltam: tanultam, tanulmányokat írtam. Ekkor még a teljes magyar irodalmi spektrumot szemmel tartottam (szakdolgozatom Jókai és Kemény regény-szemléletének, stílusának egybevetésére épült; már ekkor érdekeltek a formálásmód és a stílusbeli különbözőségek, az egymástól eltérő irodalomszemléleti árnyalatok).
Hogy miért nem beszéltem soha idegeneknek a családi hátteremről, az otthonunk szellemiségéről? Mi bizony abban a tudatban nőttünk fel, hogy jobb, ha minderről hallgatunk; nem olyan idők jártak akkoriban, hogy lány létemre beleártsam magam a politikába, vagy akár az ifjúsági életbe. Így is mindig azt mondták rám: “de büszke vagy! – miért húzódsz vissza?” A későbbiekben aztán be is bizonyosodott, hogy ez volt a lehető legjobb, amit tehettem. Egyetlen ember volt, akivel minden gondom-gondolatom meg tudtam osztani: az ugyancsak hasonló körülmények közül érkezett évfolyamtársam: Gődény Endre – nem véletlen, hogy végzésünkkor, 1961 nyarán összeházasodtunk, s azóta is jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Férjem több nyelvből fordított (tudományos könyveket); őt inkább a társadalmi kérdések érdekelték – engem viszont az irodalmi élet (azóta is).
KkF: Ha jól tudom, akkoriban a diplomás tanárok nemigen válogathattak, többnyire vezényelték őket – mint a sorkatonákat – lehetőleg távol a szülőhelyüktől. Emőke hogy került Győrbe? Nem az ország szellemi központjába vágyott inkább?
GKE: Pestre akkoriban vidékieknek nem lehetett menni; de nem is lett volna jó, hiszen ott megoldani a “lakhatást” az akkori tanári fizetésből /havi 1000 Ft/ képtelenség lett volna. Férjemmel együtt szemeltük ki magunknak Győrt, mint akkoriban az ország talán legmodernebb városát; s miután ő jeles, én kitüntetéses diplomával végeztem, nem is volt gond az elhelyezkedéssel. Én a híres Révai Gimnáziumba kerültem; de persze, albérleteznünk kellett, és úgy egészében belehelyezkedni a “felnőtt élet” viszonyaiba – hát nem volt egyszerű! Egyébként pedig csakhamar jöttek a gyerekek (1963, 1965), s az akkori rendelkezések csupán 6 havi szülési szabadságot engedélyeztek; így első kislányunkkal – lakásunk még nem lévén – haza kellett mennem szüleimhez a 6 hónapra; utána vissza az albérletbe. Eközben férjem “kijárta” Győrben, hogy egy kis OTP-lakáshoz jussunk; ami persze anyagilag szinte megoldhatatlan terheket rótt ránk (hiszen szüleink sem voltak abban a helyzetben, hogy segíthessenek). Végül is (kemény spórolások és nagy lemondások árán) Isten kegyelméből, 1964 őszén beköltözhettünk kedves kis első otthonunkba, s elrendeződött az életünk. Ennek ára azonban az volt, hogy a nagy múltú gimnáziumban megsokallta igazgatóm a hiányzásaim, és át kellett mennem (a kitüntetéses diplomámmal!) egy szakmunkásképzőbe, ahol is oroszra oktathattam a szakmunkástanulókat. Mindennek ellenére, ott legalább nyugodt viszonyok között taníthattam (1964-1969 között), mert figyelembe vették az órarend-készítésnél, hogy immár két kisgyermekünket kell óvodába illetve bölcsődébe vinni; s ha betegek, természetesen otthon kell maradnom velük. Így végül is nagyon szépen telt el ez az öt esztendő; s mire iskolába kerültek a gyerekek, én is átmehettem – nem gimnáziumba persze, hanem egy Közgazdasági Szakközépiskolába, ahol végre mindhárom szakom taníthattam.
KkF: A mi középiskolai osztályunk nagy kíváncsisággal várta a fiatal, frissen végzett tanárokat. Izgalmas próbatétel volt mindkét fél számára. Emőkét hogy fogadták a diákok? Tanárként, kétgyermekes anyaként mennyi ideje jutott a szakmai elmélyülésre?
GKE: A diákjaimmal kezdettől fogva egészen kivételesen jó viszonyban voltam, mert szeretettel bántam velük, nem “szigorkodtam” mértéken felül; s gyakorta elbeszélgettem velük a gondjaikról-bajaikról. Ők szinte örültek, hogy egy fiatal, kisgyerekes anya tanítja őket (akkoriban gyerekes asszonyok még alig voltak a pályán – a Révaiban is csak 1-2 idősebb tanárnő; a szakmunkásképzőben pedig igen kemény szakoktatók tartották kézben az ifjúságot). Természetesen, szakmai elmélyülésről itt szó sem lehetett; “túlképzett” voltam így is a szemükben. Ilyen helyen akár életem végéig eltanítgathattam volna akár készülés nélkül. Csakhogy én nem ez a típus voltam – s későbbi konfliktusaim épp a szakmai igényességemből fakadtak. A “Közgázba” átkerülve ugyanis újraéledtek ambícióim – s megkíséreltem tágabb értelemben véve is bekapcsolódni az irodalmi életbe. Az 1972/73-as tanévben egyéves továbbképzésen vettem részt az ELTE XX. századi Magyar Irodalom Tanszékén (ahol is “kiválóan megfelelt” minősítést kaptam); s ennek folyományaként 1974-ben doktoráltam “újabb magyar irodalom”-ból Király Istvánnál. Disszertációmban már elsősorban Kassákra és a magyar avantgárd mozgalomra koncentráltam (nem utolsósorban éppen azért, mert felismertem: Kassák az őt ért folyamatos támadások, elutasítások közepette, azok ellenében is véghez vitte programját; s bár holtáig szinte kívül maradt a (“kettéhasadt”, méltatlan vitákkal terhelt) magyar irodalmi élet védbástyáin, ő valóban megtalálta a saját életét: “program-váltásai” ellenére nem tért le a maga-kijelölte útról, nem hajlongott se jobbra, se balra. Pedig már korán felismerte: “ami a legnehezebb, az az egyenes út”. De tudta: önmagával harmóniában csak az élhet, aki nem tér le az egyenes útról.
KkF: Emlékszik-e a tanítási módszerére, s miként tudta az irodalom felé terelni a diákok érdeklődését? Sikerült pályatársakat, alkotókat is kinevelnie?
GKE: Természetesen, mindazt, amit elmélyült vizsgálódásaim során megismertem, igyekeztem diákjaimmal is megosztani. 1973-ban a győri Ifjúsági Házban az akkor friss Közművelődési Törvény hatására kezdett szerveződni a város fiatal alkotóinak részvételével a Kassák Kollégium. Ennek lettem szellemi mentora a tanítás mellett (irodalmi esteket tartottunk, verseket elemeztünk; kiadványokat jelentettünk meg, stb.). Vittem saját diákjaimat is az összejövetelekre – meglehetősen pezsgő kulturális élet folyt ott (mint ahogy országszerte is sorra alakultak ekkoriban az ifjúsági klubok); mígnem 1975/76-ban a Pártbizottság /az országos “visszarendeződéssel” összhangban/ fokozatosan felszámolta a hasonló intézményeket; az alkotók szerteszéledtek – ki-ki ment, amerre tudott. Ettől kezdve az én viszonyom is megromlott némiképp a város kulturális vezetésével; megpróbáltam tehát szélesebb mezőnyben tájékozódni. Az MTA Irodalomtudományi Intézetében pályázat útján elnyertem a Kassák-témával egy kétéves ösztöndíjat, amely azonban nem járt az iskolai munka alól való mentesítéssel; viszont mint “Mester-tanár”, jelentős órakedvezményt kaptam, s feljárhattam kutatni az OSZK Zárt-anyag Osztályára (akkoriban Markovits Györgyi kandidátus volt a vezetője ennek az intézménynek). Mondhatom, nagyot fordult velem a világ: megismerhettem az egész orosz avantgárd és a Szovjetunióba kimenekült magyar avantgardisták (köztük Barta Sándor – Újvári Erzsi, Mácza János, Uitz Béla volt Kassák-körösök) tragikus sorsát; az avantgárd csoportosulások felszámolásának s vezér-egyéniségeik kivégzésének történetét; Sinkó Ervin Egy regény regényének leírásában az oroszországi diktatórikus viszonyokat, az avantgárd kulturális körök szó szerint véres elfojtását. Feltárult előttem a fasizmus és a bolsevizmus egy tőről fakadó drasztikus kegyetlensége az “entartete Kunst” /elfajzott művészet/ képviselőivel szemben: akik az Igazságot megkísérelték kimondani – vagy száműzetésben vagy vesztőhelyen végezték; esetleg félreállítva, elhallgattatva, megalázva teljes magányban vegetálhattak, amíg maradék erejük el nem fogyott. Hónapokig betege voltam ennek az iszonyatos gyilkosság-halmaznak; próbáltam egyik-másik Kassák-körösről publikálni, de – mondanom sem kell – akkor még egyetlen írásom sem jelenhetett meg. Közben megismertem a csepeli OMK körét s annak vezetőjét, az irodalmi életből ’56 után teljesen kirekesztett Tamási Lajos költőt, a Piros a vér a pesti utcán híres-hírhedt versének szerzőjét; s ekkor már tisztában voltam vele, hogy mi az oka a sűrű homálynak az avantgárd-téma körül. De persze, nem riadtam vissza, sőt! Kassák példájára “dolgoztam, bár nem hagyták, hogy dolgozzam…” – Nem véletlenül lett ez a verssor a címe a Kassákról készült kandidátusi disszertációmnak (amelyet már 1983-ban benyújtottam a TMB-hez; ki is adták 4 opponensnek bírálatra, de csak 1989-ben bocsátották vitára (nem akarom ecsetelni a szellemi életet eltorzító akkori pártállami viszonyokat). Mindennek ellenére, Király István professzor javaslatára 1979-ben sikerült felkerülnöm a 70-es évek derekán-végén szerveződő budapesti Tanárképző Főiskola XX. századi Irodalom Tanszékére, ahol is világ- és magyar irodalmat taníthattam. Természetesen, az avantgárdot is, ha nem is olyan mélységben, mint szerettem volna.. Ott már ugyanis egy egészen más szellemi közegbe kerültem; és – mondanom se kell – a kollégák nagy része /titkon/ egyet is értett velem.
KkF: A győri 18 év alatt forrott már önben a tudományos pályára lépés iránti vágy? Budapestre került. Milyen változásokat hozott az új helyszín?
GKE: Mint a fentiekből is látható: össze se lehetett hasonlítani a két közeget. Egy vidéki városban nagyon erősek (voltak?) a pártállami kapcsolódások: ha valaki egy ilyen környezetben szembekerül a feletteseivel, az előtt minden téren elfogy a levegő. Néhány éven át vonattal jártam fel, hetenként két napra; győri lakásunkat 1983-ban sikerült nagyobb megterhelés nélkül pestire cserélnünk, s akkor felköltözött a család. Feljárásom idején jelentős segítséget kaptam a család ellátásában férjemtől és szüleinktől – így nagyobb nehézség nélkül kialakult az új életrendünk. Pesten, a jóval szabadabb légkörben, sikeresen el tudtam kerülni a szakmai vitákat – jószerivel véleményt sem kellett nyilvánítanom, ha nem akartam, mert ezen a szinten már megkapta mindenki az egyéni oktatási szabadságot. A politikai helyzetről nemigen beszélgettünk egymás között a kollégákkal – már csak azért sem, hogy ne veszélyeztessem időközben egyetemistává érett lányaink életindulását. Mindketten a bölcsészkarra jártak – egyikük magyar-történelem, másikuk magyar-angol szakon végzett; mindmáig tanítanak (egyikük az ELTE Tanítóképző Karán gyerek- és ifjúsági irodalom-módszertant, rendszeresen publikál; másikuk a Szent István Gimnáziumban tanít; ő elsősorban a nyelvoktatásra specializálódott. Férjem is megtalálta a maga helyét az egyre “forróbb” társadalmi küzdelmekben; természetesen nem a pártállam oldalán.
KkF: Kérem beszéljen a kandidátusi disszertációja témaválasztásáról!
GKE: A témaválasztás oka, gondolom, kiderült már az előzményekből: makacs és kitartó természetű lévén, csak–azért–is a témám mellett maradtam (“majd én megmutatom ‘ezeknek’ /mármint a pártállami irodalom korifeusainak/, hogy miféle eszközökkel fojtották belé a szót az avantgárd képviselőibe! – s hogy milyen szégyenletes rágalmakkal illették mindazokat, akik nem voltak hajlandók “kiszolgálni” a pártállami irodalmi életet…). Megmutatni persze nem tudtam, hiszen még ekkor sem publikálhattam; de dolgoztam, kutattam tovább. Mindeközben dolgozatom vitára bocsátásának feltételéül azt szabták, hogy a fontosabb részleteket előzetesen jelentessem meg. Circulus vitiosus – ültem tehetetlenül, mint száraz ágon a varjak. És akkor jött az “isteni beavatkozás” /mint tanítottam: a deus ex machina a görög drámákban!/: a Tanárképző Karon engedélyt kaptunk saját köteteink szerkesztésére Tanárképzés és Tudomány címen; és szép lassan megjelentek részletekben a munkáink. A Politológiai Tanszéken dr. Kálmán Mária kolléganőm, a Tudományos Bizottság elnöke, kiemelten fontosnak tartotta, hogy “igazságot szolgáltassunk” Kassáknak, aki valóban az evangéliumi “szocialisztikus” tanok, a periférián élő szegények és az Életből kisemmizettek képviseletében hirdette meg “világátalakító” programját. Kassák volt az egyetlen, aki nyíltan szembeszállt Kun Bélával 1919-ben a művészet függetlenségéért, s 1947-ben is elítélte a pártállam diktatórikus kultúrpolitikáját, a szellemi ellenállást választva a “csatlakozás” helyett. A Rákosi-korban teljes kiközösítettségben, a publikálástól eltiltva, ’56 után pedig végérvényesen “félreállítva”, minden elismerő gesztus híján (kétszer vonták vissza felterjesztését a Kossuth-díjra! – amit végül 1967 nyarán, halála előtt 1-2 nappal kaphatott csak meg) magányosan “fújta furulyáját”, mint a jó Pásztor, aki “nem hagyja el nyáját” és “nyelve nem árulja el barátait”. Szégyenletes, ami Kassákkal történt és történik még ma is: egyesek “avantgárd”-szemlélete, mások “szocialista” eszmeisége, ismét mások “nem-magyar”-nak tartott művészeti törekvései, érsekújvári származása, valamint erős világművészeti beágyazottsága miatt még ma is kirekesztik (őt magát és avantgárd szellemiségű követőit) a (túlzóan) belterjes magyar irodalmi kánonból. Ezzel a szemlélettel próbáltam szembeszállni egész életemen át – ha nem is teljes sikerrel, mégis némi eredménnyel. Hát hogy adhattam volna fel fél-életem töredelmes és türelmes kutatásait?!? “Az Idő nekünk dolgozik” – gondoltam magamban a Mester szavai nyomán; és lám, igazam lett! 1987-ben a csepeli OMK kiadásában megjelent disszertációm rövidített változata; s ennek, valamint a tanárképzőn publikált dolgozataim elfogadása következtében 1989-ben értesítést kaptam a TMB-től, hogy disszertációm vitára bocsátják. Még abban az évben sikeresen meg is védtem; nem utolsósorban az ekkorra már változásra érett politikai viszonyoknak köszönhetően. Ez után szinte minden (eddig visszatartott) tanulmányom megjelent. 1993 óta az MTA Köztestületének is tagja vagyok.
KkF: Kandidátusi értekezésében Kassákkal és a magyar avantgárd mozgalommal foglakozott. Mi még csak azt tanultuk róla a gimiben, hogy a Tanácsköztársaság lelkes híve volt, s utána emigrációba kényszerült. Ön az Arccal a földön a huszadik század – Az avantgárd metamorfózisai [1] című kötetében már sokkal összetettebb pályát ível át az „én KASSÁK LAJOS vagyok / s fejünk fölött elrepült a nikkel szamovár” verssorok szerzőjéről. Árnyalná nekünk a már pontosabban körvonalazott Kassák képet?
GKE: A fentiekben már érintettem, hogy a pártállami diktatúrában szinte minden lényeges ponton meghamisították a hiteles Kassák-képet – politikai okokból (egyszerűen azért, mert nem volt hajlandó egyetérteni az orosz bolsevik irodalmárok álláspontjával az avantgárd művészet megítélésének kérdésében). Többen is dolgoztunk a témán, próbáltunk “igazságot szolgáltatni” ennek a rendkívüli irodalomszervező, az egész irodalomszemléletet modernizálni akaró egyéniségnek – évtizedeken át hiába. Isten (és a véletlenek) segítségével nekem sikerült végül is elfogadtatni az átalakult TMB-nél (amelynek Mádl Ferenc Professzor került az élére), s “behozni” az irodalmi köztudatba, hogy a magyar avantgárd mozgalom szervesen nőtt ki a hazai történelmi viszonyokból, s kifejezésmódja, formarendje, nyelvi újításai szervesen beépültek a XX. század folyamán a magyar irodalom szövetébe. Tehát durva rágalom és a tények meghamisítása azt állítani, hogy az avantgárd “idegen test” a XX. századi magyar irodalomban. Az igazságot ez ügyben csak az ismeri, aki hosszú éveket fordított az alapkutatásokra. S mivel maga a kutatás is tiltva volt (“zárt anyag”!), így csak kivételes esetben juthatott hozzá az is, aki erre engedélyt kapott (ugyanez történt annyi nagy költőnk – akár Illyés Gyula vagy József Attila, de Németh László – életműve esetében is; nem beszélve a kisebb avantgardistákról, népi írókról, akik névtelenül eltűntek a “süllyesztőben”). Teljesen hamis és torz irodalom-kép él mindmáig a köztudatban a legnagyobbakról.
A XX. század művészeti kérdéseiben még csak most kezdünk tisztán látni – elképesztő az a rengeteg rágalom, hazugság, amellyel a legnagyobb életműveket beszennyezték; különösen az irodalom teljes színképében tájékozatlan, a pártállamnak politikailag elkötelezett (kiszolgáltatott?) irodalomtörténészek. Ezért nehéz a szemléletváltás. Sajnos, a közösségi / népi-nemzeti művészetben gondolkodó irodalmáraink jó része is elzárkózik a személyiség (a közösségért élő “kollektív individuum”) problematikájában elmélyedő, azt fontosnak tartó művészet értékeinek elfogadásától; holott az individualizáció korszakában már egyéni válaszokra vagyunk kíváncsiak legszemélyesebb létkérdéseinkben. Ha nem akarunk újra a politikum engedelmes “rabszolgáivá”, szellemileg manipulált alávetettjeivé válni, akkor nem zárhatjuk ki életünkből a távolságtartó, ironikus (olykor akár az elidegenítő) művészetet sem – hiszen “szép új világunk” éppúgy tele van ellentmondásokkal, torz jelenségekkel, mint bármely más korszak volt. Ha ezekhez “nem szabad” kritikusan viszonyulni – akkor feltartóztathatatlanul zuhanunk megint a szakadékba. A “nikkel szamovár”, az orosz birodalmi élet szimbóluma, valóban “elrepült” fejünk fölött már 1920-ban; s mi mégis ‘boldog’ szamovártea-fogyasztókká váltunk akaratlanul is a diktatúra évtizedeiben. Korunkban éppen az avantgárd (vagyis a jelen torzulásaival szembenéző, a Jövőbe tekintő, kreatív, változásra inspiráló, a mindennapi élet-kultúrában magasabb rendű, közösségi értékeket /is/ felmutató) művészet képes csak a társadalmi érdekeket (is) szemmel tartó, nem önfeladó, hanem önálló véleményt kialakítani tudó alkotó személyiség (vagyis a Kassák által preferált kollektív individuum) benső világát felmutatni. Enélkül csakis “kettészakadt” (népnemzeti versus individualista) irodalomról beszélhetünk, amelyek között nincs semmiféle “átjárási lehetőség”. Ez korunk valódi kulturális zsákutcája.
KkF: A Káva Téka Napút füzetek 80. számában [2] Petőcz András: A hazai (új)avantgárd virágkora a nyolcvanas években című értekezését olvasva a nem szakmabeliekben biztosan felmerül a kérdés, hogyan jutott el Emőke Kassáktól Petőczig?
GKE: A legtermészetesebb úton. A 80–as évek derekától az ELTÉ-n már /újra/ virágkorát élte az avantgárd. Mivel tanítványaim közül sokan tartoztak ebbe az eleven, lázadó körbe – épp a korai, aktivista, változtatni akaró Kassák ürügyén – természetesnek tartottam, hogy részt vegyek olykor-olykor a rendezvényeiken; sőt, a Tanárképzőn is tartottunk (ekkor már a párttitkárunk beleegyezésével) avantgárd esteket. A fokozatosan felforrósodó légkörben már csak kivételes esetben lehetett ezeket betiltani; én magam is nagyszabású nyilvános előadást tartottam 1987-ben, Kassák 100. születésnapján – ahol A ló meghal-t kiváló szavalóművész adta elő (egyébként Latinovics Zoltán is szavalta már a 70-es években; lemezén is rajta van zseniális előadása). Retorzió ekkor már nem volt. Az ifjú avantgárd “vezéregyénisége” akkoriban Petőcz András volt; ő szervezte-segítette a párizsi Magyar Műhely “hazatérését” (ami 1989-ben véglegesen meg is történt). Én ekkor már rendszeresen publikáltam az /új/avantgárd témaköréből, a Magyar Műhely alkotóiról – ezekben az években már a legkülönbözőbb folyóiratokban jelentek meg írásaim. Részt vettem az egyre szaporodó avantgárd konferenciákon is; s életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor 1996 szeptemberében a Rómában rendezett Hungarológiai Kongresszuson plenáris előadást tarthattam Biblikus emblémák Kassák számozott verseiben; mondhatom: nagy sikerrel. A Kongresszuson részt vevők Castelgandolfóban, a pápai rezidencián személyes pápai áldásban részesültek – az akkor már nagybeteg Szentatya mindegyikünkkel külön-külön is “szóba állt”, kezet fogott. II. János Pál kivételes, tündökletes szellemi sugárzását látni-tapasztalni – felejthetetlen lelki élmény volt mindnyájunk számára. Ettől kezdve éreztem, hogy az “isteni gondviselés” mégis működik, a Történelem Isten kezében van – s aminek meg kell történnie, az megtörténik akkor is, ha ezernyi akadályt állítanak útjába. Visszanyertem gyerekkori hitemet, s bizonyos értelemben rábíztam magam a Gondviselésre. És nem is hiába…
Ezek után még intenzívebben foglalkoztam a régi–új avantgárd alkotóival. Két könyvet is írtam Határ Győző monumentális életművéről, amelynek minden egyes darabját /mintegy 100 művet/ a Digitális Akadémián elsőként tettek online-változatban közzé. Ő a magyar irodalomban szokatlan, erősen ironikus, sőt szarkasztikus modorában, mégis érdekfeszítő, olvasmányos módon leplezte le londoni emigrációjában írt regényeiben (az AURÓRA EZOTERIA-sorozatban) a XX. századi magyar valóság minden ellentmondását; a “hazugságösszjátékot”, a cenzúra tiltó hatalmát, amelyek megörökítéséért mind a Horthy-korszakban, mind a bolsevik diktatúra idején súlyos börtönévekkel fizetett (csak a véletlen mentette meg a halálbüntetéstől). Ez után feldolgoztam a Kassák nyomdokain induló párizsi Magyar Műhely egész történetét, körképet adva teljes hazai holdudvaráról is (Petőczön kívül Szkárosi Endre, Székely Ákos, Hegedűs Mária, Péntek Imre, az újvidéki Szombathy Bálint, Ladik Katalin, a szlovákiai Juhász R. József, a Svédországban élő Lipcsey Emőke költészetét elemeztem-értelmeztem, s bemutattam a hazai Expanzió–mozgalom történetét, Bohár András, Németh Péter Mikola alkotásait Avantgárd kontinuitás a XX. században c. vaskos könyvemben (Hét Krajcár Kiadó, 2016). S bár ezek mind felkerültek online formában a MEK-re is, a hazai, nagyon egyoldalú irodalomszemlélet következtében, igen csekély visszhangjuk volt. Katasztrofális vétségnek tartom, hogy irodalmi életünk mindig “kileng” hol a túlzottan hagyományos, hol a mértéken felüli újító művészet irányában, s a kettőt egymással összeférhetetlennek tartjuk – holott a kettő szervesen egymáshoz tartozik, kiegészítve egymás hiányait. Ha nem tudnak a jövő irodalomtörténészei egy “klasszikus” értékegyensúlyt kialakítani az irányzatok között, akkor úgy járunk, mint a politikai életben: a végén már párbeszédet sem tudnak egymással folytatni, s a “ki-kit öl meg?” erkölcse jut majd érvényre.
KkF: S a fenti kérdés kapcsán még tovább kíváncsiskodom. Nem is olyan régen nagy érdeklődéssel olvastam Emőke összefoglalóját a Napút folyóirat egy tematikus számáról Szívem, te szívem [3], majd a Domokos Johanna munkásságáról szóló esszéjét A hétköznapi élet misztikája… – …a modern társadalomban és a családi életben címűt Domokos Johanna költészetéről [4].
GKE: A NAPÚT folyóirat kezdettől fogva azon periodikák közé tartozott, amelyek nem zárkóztak el az avantgárdtól sem – így a 2009-ben “hetvenkedők” körébe én is bekerültem. Jártam /ha nem is rendszeresen/ a VÁRban rendezett Napút-estekre is; s több, különböző témájú anyagot publikáltam a folyóiratban. Egyébként a 2010-es években (egy lábtörésem kapcsán) hosszasan feküdnöm kellett, s akkor – mint minden ember hasonló esetben – mélyebben elgondolkoztam a spirituális kérdésekről (egész tanári pályámon mindvégig tanítottam az un. “Isten-kereső” költészetet; Ady – Kassák – József Attila – Babits – Pilinszky stb. életműve talán legfontosabb vonulatának ezt tartottam). Most ráértem sok modern teológiai könyvet olvasni, foglalkozni a lelkiségi mozgalmakkal – és valahogy észrevétlenül előtérbe kerültek bennem a (számomra mindig is vonzó) misztika kérdései. Néhány korombeli költőnő (Almássy Katinka, Csáky Anna, Czilczer Olga – régi barátaim – verseivel elmélyültebben foglalkozva rádöbbentem, hogy a nők – “feminizmus” ide vagy oda! – lelkialkatuk szerint, hozzám hasonlóan egyre inkább visszatérnek a ‘bensőséges’ létszemlélethez, s egyre fontosabbá válik számukra az Istenhez való viszony). Úgy tűnik: a rendszerváltás óta eltelt 30 évben nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmi küzdelmekben nemigen juthatunk soha “nyugvópontra” (hiszen nincs olyan társadalom, amely abszolút homogén gondolkodású emberekből állna); egyik változást követi a másik – de optimális megoldás a társadalom egésze számára soha – sehol – semmilyen korban nem létezett. Madách igazát mindennél fényesebben bizonyítja éppen jelenkorunk: a történelmi színeket Lucifer forgatja-alakítja, aki mindig illuzórikus képeket tár elénk – annál keservesebb aztán a bukás, amikor minden átcsap önnön ellentétébe. Mindig is szerettem tanítani Az ember tragédiáját és a Faustot is, nem is beszélve Bulgakov Mester és Margaritájáról – amelyet a XX. század legnagyobb művének tartok. Woland diktatúrája jól előkészítette a XXI. század Walpurgis-éji tobzódását. Ma itt tartunk. És hova jutunk holnap?!?
Ekkor jelent meg, épp a kibontakozó pandémia idején a NAPÚT misztika-száma, amelynek nagyon megörültem, mert pontosan ezeken a kérdéseken töprengtem. S aztán Domokos Johannával elbeszélgetve felismertem, hogy nemcsak nekünk, idős nőknek áll szemléletünk középpontjában a “mindennapi élet” misztikája, a női lét, gondolkodásmód másmilyensége, mint a férfié – hanem éppen a sok félresiklott család életmódja következtében, ez a kérdés napjaink talán legégetőbb problémájává vált. Gondoltam: miért ne mondanám hát el, amire 60 évnyi boldog házasságom és virágzó családi életünk (két lányunk jó házassága, három fiúunokánk sikeres pályája, egyikük családalapítása, egészséges kislány-dédunokánk megszületése) megtanított? Talán még nem késő a társadalomban egyre jobban eluralkodó torz tendenciák visszafordítása, és az áldatlan “testvérháború” (amely ma már nemcsak a politikumot, de a művészeti életet, sőt a mindennapokat is eluralta) felszámolása. Ez pedig csakis a Szeretet, a szolidaritás, a természetfölötti értékvilág elfogadása és az isteni Parancsolatok önkéntes megtartása révén válhat(na) valóra. E folyamatban a női lelkivilágnak, az empatikus gondolkodásmódnak bizonyára kitüntetett szerepe lesz – ha egyáltalán eljutunk erre a szintre. Mert ha nem: az emberiségre a spirituális leépülés réme vár.
KkF: Az olvasó biztosan nem várja el tőlünk, hogy Emőke minden megjelent kötetéről beszélgessünk. Annyit azért megtehetünk, hogy az elsőt, a legutóbbit kiragadjuk a sok közül.
GKE: Az elsőről már sokat beszéltem. Kassák nemhogy nem vesztett semmit a nimbuszából szememben az idők folyamán, hanem egyre többet tanultam tőle. Hála Istennek, a rengeteg konfliktusom az irodalmi életben, a 10-20 éves várakozások a könyveim megjelenésére nem keserítettek el soha: gyerekkorom megtanított arra, hogy ha van bennem kellő türelem és kitartás, idővel minden megoldódik. A hit – remény – szeretet soha nem hagyott el (én persze még 1950-ben bérmálkoztam, s a Szentlélek folyamatosan erősítette hivatástudatom, ha templomba nem is jártam már felnőtt koromban rendszeresen). Talán nem is az a fontos, hanem a hit ereje: Isten nem hagyja cserben “jó úton” járó báránykáit, ha azok nem szegik meg szeretet-parancsát, és nem gyűlölködnek egymás ellen. Így értelmeztem, ebben a szellemben, Kassák 20-as évekbeli számozott verseit, s már akkor világossá vált előttem, hogy ha valaki meri vállalni önmagát, származását, életformáját – azt, aki ő lénye legmélye, Istentől kapott benső adottságai szerint, s nem ‘alakoskodik’, nem hazudik a gyors siker érdekében, hanem ki tudja várni a maga idejét, ha ez nehéz is sokszor – az önmagával harmóniában tudja járni élete útját. Gyerekkorom nagy olvasmány-élménye volt Erik Knight regénye (Légy hű önmagadhoz); s már akkor éreztem: csakis ezen az úton teljesedhet be az életünk. Jézus szavai (“Én vagyok az ÚT, az Igazság, az Élet”) világos útmutatást jelentenek mindnyájunk számára. Bár iszonyatosan sokat szenvedett értünk, mégsem tette le az Atyától kapott és vállalt keresztjét – hiszen csak így teljesíthette be küldetését, amelyet Isten bízott rá. Minden embernek van “hivatása” (voltaképpen ez a “keresztje” is, amely természete alap-adottságaiból fakad). Ha nem akar másnak látszani, mint ami-aki (vagyis nem ‘alakváltó’ kaméleon), akkor végig tud haladni a vállalt egyenes úton. Akiben “erő van és Isten lakik”, az – “bár új utat tör, bizton célba ér” (Madách). Kassák is az egyenes úton járók közé tartozott, nem torpant meg a “kereszthordástól” (mint számtalan verse tanúsítja); tehát “Jézus-i ember” lévén, “megtalálta önmaga életét”. Ezért van örök élete, mint mindenkinek, aki meg tudja haladni individuális önmagát s mindennapi, egyéni érdekeit egy tágabb, nagyobb eszmeiség (Isten, közösség, művészeti vagy tudományos teljesítmény stb.) “szolgálatában”. “Szétosztottam magam és mégis egészben maradtam”-írja. Sokan táplálkoznak költészetéből mindmáig.
KkF: A Keresztutak esszékötete (Hét Krajcár Kiadó, 2019) [5] első fejezete Az Isten: Szeretet és az utolsó fejezet Mária – A világ királynője olvastán felmerül bennem a kérdés, van-e remény arra, hogy elgépiesedett, neoliberális világunkban a család visszanyerje hagyományos, “fundamentum”-szerepét, s hogy a Mária kultusz léleképítő hatására újrateremtsük a lerombolt (belső és külső) katedrálisainkat?
GKE: Mindig van remény. Csak nem szabad belefáradni a várakozásba és a küzdelembe. És “kockáztatni” is kell adott esetben az eredmény kedvéért. Tenni valamit, de nem üres rendeletekkel, mert azok hiábavalók – inkább személyes példával, és sok-sok beszélgetéssel arról: hogyan éljünk? Az emberek könnyen botlanak, ezért a tolerancia nélkülözhetetlen; de közben tudatosítani kell bennük, hogy minden (egyéni és társadalmi) ballépéssel saját maguknak ártanak. A XX. században az ember elvesztette erkölcsi érzékét (nem utolsósorban éppen a háborúk, a pusztító atomfenyegetettség árnyékában, s az erőszakos, bármi áron “hatalomra törő akarat” /Nietzsche-i/ igézetében). S ahelyett, hogy az ezredforduló a megújulást hozta volna, kulturálisan még mélyebbre süllyedt Európa az egyre magasabb szintet elérő technikai-gazdasági fejlődés árnyékában (hogy a többi földrészről ne is beszéljünk). Én a megújulás forrását és biztosítékát a keresztény értékek megőrzésében, a természetfölötti valósággal való párbeszéd újra-megtalálásában látnám; de vajon nem túl késő-e ez már? Megváltásunk megtörtént 2000 évvel ezelőtt – kérdés csupán, hogy felismeri-e a ma embere, hogy ez nem puszta szólam – hanem lehetőség mindenki (bárki) számára, hogy személyesen (is) megtérjen. “Kegyelmet az kap, aki kér” – mondja az ÚR; tehát az embernek Istenhez való viszonyát kell megváltoztatnia. Ebben sokat segített nekem is a misztikával való elmélyült foglalkozás; de maga a vallás is: a lehetőség szerinti mindennapos szentáldozás (de legalább a családi közös vasárnapi misehallgatás). Mindenkinek meg kell találnia a saját útját, amelyen végighaladva eljut(hat) Istenhez. Még tervezek egy könyvet, ha lesz hozzá erőm – a misztika segítségével próbálom feltárni az Istenhez vezető személyes út tapasztalatait.
KkF: Egy kassáki sor különösen megragadta a figyelmemet. „csak az él, aki megtalálta önmaga életét”. Remélem, nem veszi illetlenségnek, ha a beszélgetésünk végén Emőkének szegezem a kérdést: megtalálta önmaga életét?
GKE: IGEN, megtaláltam. Mindig éreztem, hogy jó úton vagyok; de sok nehézségem volt az emberekhez való viszonyomban; mert az emberek többsége a látszat és a külső elvárások szerint rendezi be életét, s azt szeretné, ha mindenki a “többiekhez” hasonulna. S ha valaki mégsem, akkor azt kiveti magából a közösség. Itt kell tehát a helyes arányt megtalálni: járom a magam útját, ami sok feszültséggel jár – mégsem konfrontálódok a kelleténél erőteljesebben a többséggel. Tudni kell NEMet mondani! A “széles úton járók”-hoz nem szabad csatlakozni; de feltűnően elkülönülni sem szabad. Ha az ember következetesen ragaszkodik kapott (választott) hivatásához, és nem konfrontálódik a többiekkel látványosan (vagyis “nem botránkoztatja meg” őket), akkor előbb-utóbb elfogadják, sőt egy idő után még tisztelik is azért, hogy “járatlan” útra, saját útjára merészkedett. A családot is csak így lehet összetartani: ragaszkodni kell a közös normákhoz, de a család minden tagjának megvan a maga saját útja, s ha az “egyenes”, akkor el kell a többieknek is fogadnia. Minden a párbeszéd erején, az egymással törődő, de egymásnak szabadságot (is) biztosító közös nyelven múlik (ez a Szentlélek “pünkösdi” nyelve), amely szeretettel, elfogadóan, mégis iránymutatóan szólal meg bennünk. Ha kell, segítünk egymásnak; semmiképpen sem a mi saját álláspontunkat erőltetjük a másikra. S ha a család minden tagja érzi, hogy a közösség egészétől segítséget kap, és nem nyesik le a szárnyait – akkor együtt marad, s jól érzi magát mindenki a kötelékében. De ehhez hihetetlenül sok tolerancia, a másikba, a többiekbe vetett tökéletes bizalom szükséges – vagyis az embernek az érték- és erény-világgal belülről kell azonosulnia (nem pedig látszat-kapcsolatokat építeni maga köré). Csakis a teljes őszinteség és bizalom a másikban, a többiekben – s a hit – remény -szeretet segíthet ennek a légkörnek a kialakításában. S ebben a szülőkre, nagyszülőkre hárul a felelősség: nekik kell a szabadság és kötelesség egyensúlyára megtanítaniuk az utódokat.
Egy nő életében ma már a “szeretet-közösség” megtalálásán és felépítésén túlmenően a hivatástudatnak is fontos szerepe van: személyében, egyéni adottságaiban (is) ki kell teljesednie. Csak így lehet jó és megértő feleség és anya. Ha ebben mindenki gátolja, s még a családja sem ért vele egyet – soha nem fogja megtalálni a saját életét. Boldogtalan lesz, meghasonlik önmagával; rosszabb esetben elhanyagolja a családját, ami főként a gyerekek rovására megy, s előbb-utóbb váláshoz vezet. Éppen ezért a férfiaknak is alapvető érdeke, hogy segítsék társukat az “önkibontakoztatásban”, ami olykor-olykor a “patriarchális életforma” feladásával (legalábbis módosításával) jár. Ha ez nem történik meg, a két fél rivalizálni kezd egymással, s előbb-utóbb viharos, zilált lesz a család élete. Ha el akarjuk kerülni a XX. századi “feminizmus” torz csapdáit, akkor nagyon meg kell gondolni, milyen alapokra helyezzük leendő családi életünket: “egyenrangú embernek” tekintjük-e választott társunkat, avagy “kiszolgáló személyzet”-nek?!? Ha nem tudunk a hagyományos családmodellel szemben némi távolságot tartani – akkor bizony ne csodálkozzunk, ha párunk “fellázad”, s végül mindenki magára maradva, széthull az oly szépen elgondolt (esetleg templomi áldással is megerősített) családi élet. S akkor már a “függőségek”, a pszichés katasztrófák következnek. Amelyek folyományaként végül az Élet egésze (társadalmi szinten is) szétesik- s jön a különféle devianciák tömege: maga a társadalom is “kezelhetetlenné” válik. Nyugat-Európában már ennek jelei mutatkoznak – Isten óvja ettől a magyarságot!
A Jövő útja tehát a férfi-nő kapcsolat újragondolása, kettejük Egységben való szemlélése, amely – ha jól választottunk – megbonthatatlan. De tudatosan is építeni kell, főként önmagunkat (és nem a párunkat!) “regulázva”! Így egymáshoz csiszolódva, egymást segítve megtaláljuk a valódi Életbe vezető utat, s felismerjük: saját életünk csak a Másikéval / Másokéval együtt teljes. S mikor erre rátaláltunk – akkor találjuk meg “önmagunk életét”. Ami nem más, mint a lélek eleven élete – vagyis az örök élet. Aki hisz a halálon túli életben, annak számára szellemi valónk túlvilági élete; aki nem hisz ebben, annak számára pedig az a személyiség-lenyomat, amit a többi emberben maga után hagyott.
Jegyzetek
[1] https://mek.oszk.hu/01300/01361/01361.pdf
[2] https://mek.oszk.hu/21100/21132/21132.pdf
[3] http://www.naputonline.hu/2021/05/29/g-komoroczy-emoke-szivem-te-szivem-naput-2020-augusztusi-szama/
[4] http://www.naputonline.hu/2022/01/04/komoroczy-emoke-a-hetkoznapi-elet-misztikaja/
[5] http://mek.oszk.hu/21200/21285/21285.pd
Komoróczy Emőke MEK–en szereplő könyvei:
Az avantgárd ezredvégi kivirágzása: Expanzió (http: // mek.oszk.hu /10300/10390) Peremhelyzetben – évtizedeken át (http: //mek.oszk.hu/07900/07968)
Arccal a földön a XX. század (http://mek.oszk.hu/01300/01361)
Határ Győző életműve: Bízom dolgom az Időre (http://mek.oszk.hu/00800/00886)
Kassák és a magyar avantgárd mozgalom (http://mek.oszk.hu/01300/01372)
A Kilencek (http://mek.oszk.hu/05100/05189) ; A szellemi nevelés fórumai (http:/mek.oszk.hu/03100/03139
A tollforgató /Kálmán Mária műveiről/ (http://mek.oszk.hu/05400/05428)
“Nekem az irodalomban a művek jelentik az otthont” – Papp Tibor életművéről (http://mek.oszk.hu//1110011158)
Komoróczy Emőke nyomtatásban megjelent könyvei:
Kassák Lajos az emigrációban (1920-26), Bp. OMK 1987.
“Bízom dolgom az Időre…” HATÁR GYŐZŐ életműve Bp. Stádium K. 2003
“Felvonásvég a világszínpadon” (Határ Győző bölcseleti munkái), Bp. Stádium K. 1994.
“Dolgoztam, bár nem hagyták, hogy dolgozzam” (Kassák és a magyar avantgárd) Bp.1995..
Arccal a földön a XX. század (Az avantgárd metamorfózisai) Bp. Hét Krajcár K. 1996.
A “szellemi nevelés” fórumai (Kassák körei, Kárpáti Kamil, Tamás Lajos köre) Bp. 2005.
A”tűrt” és a “tiltott” határán /A Kilencek/ Bp. Hét Krajcár K. 2010.
“Ezer arccal, ezer alakban” – Petőcz András költészetéről; Ráció K.- MM. K. 2015
Avantgárd kontinuitás a XX. században (A párizsi Magyar Műhely és köre) Hét Kr.K. Bp. 2016
“Tegnap még volt remény, hogy lesz jövő…” /Benke László költészetéről/, Hét Kr.K. Bp. 2017.
“El ne felejtse, aki él…” (Tamási Lajos legszebb versei) Bp. Hét Kr.K. 2016.
NAPÚT – KÁVA TÉKA-sorozat: Szombathy Bálint, 2012./ 61. füzet; Petőcz András – 2013, 80. füzet;
Németh András verseskönyv-sorozatáról (Az európai kultúra változásai), 120. füzet
Keresztutak – Hét Kr.K. Bp. 2018; külön is: Csáky Anna költészete, Győr, 2019.
Illusztráció: G. Komoróczy Emőke-portré (fotó forrása: Győri Szalon)
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
