Fenyvesi Félix Lajos: Az idő jelei (Napló 1986–2020)
SZEMELVÉNYEK A KÖNYVBŐL
ANTIKVÁRIUM. Váratlan kincs a lenti polcokon, Kosztolányi: Nyelv és lélek prózai kötete. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar – írja egyik cikkében –, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, amelyhez nincs fogható.” Az enyém is ez a gyönyörű magyar nyelv, amely az önkifejezés lehetőségén túl az egész nép lelkének, észjárásának, történelmének, műveltségének, teremtő erejének is foglalata.
ARANY JÁNOS. Fölülmúlhatatlan. A rejtőző érzékenység, ahogy a hosszú elbeszélő költeményeket építi fényből, virágból, kőből. És a rövideket éppen csak az ujjhegyével formálva ki: „Életemnek hatvanhatodik évébe / Köt engemet a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.” Négy rövid sorban mennyi fájó szépség. Ki lehetne hozzá mérhető? Shakespeare? Goethe? Ki van, aki angolul vagy németül ilyen tüneményességet megértene!
ÉJFÉL UTÁN. Félálomban belém villan egy mondat a délelőtti könyvből: „Mi volt értelme az egésznek? Isten? Haza? Irodalom?” Azután, mint egy gyufaláng a sötétben: a pillanat, melyben az öröm fénye derengett, mikor hallottam: szeretlek! És még valami, egy szó: ne félj! Ujjak érintése. A csönd. Talán nem múlt el örökre.
RÉGI SZÁZADOK. Fogalmazom az ünnepre István király életét. Országalapító, nemzetépítő, népmentő. „Szent István a magyar Noé” – írta Györffy István. Megóvta Magyarországot, hajójába vette. Megmaradtunk idők viharában a hit által. Alapítónak lenni és alapkőnek, nem mindenkinek adatik meg. Minden ezer évben egyetlenegynek. A kiválasztottnak. Hogy éljünk és megmaradjunk. Bölcsőfaragója a hazának, aki mentette az övéit tűzesőben. Mert a világ kohójában megszámlálhatatlan nemzetet öltek és ölnek ma is. Korona. Porladó palást. Szent jobb. Ez maradt nekünk. És vagyunk, ha fuldokolva is, élünk és küszködünk.
EGY RÉGI EMLÉK. Kedves Poéta Uram! Kedves Lajos!
Letelt az egy év, azt hiszem, válaszüzenettel tovább nem illik várakoztatni. Ha valakitől kapok kézzel írt levelet, azonnal megcímzek egy borítékot, hogy ne feledjem el megköszönni. Azt írod, hogy nem akartál zavarni magvas teendőim közepette, én meg azt mondom, ha Pesten vagy Szemesen jársz, egy erős kávéra mindig számíthatsz. És persze jó szóra is.
Kifogásolod néhány harapdáló kritikus tévedhetetlen írását. Fáj nagyon, de tegyük hozzá, sok igazság van benne. Színművész vagyok, ha egyszerűen akarok fogalmazni. Mégpedig építészmérnöki diplomával a zsebemben, színészi képesítés, oklevél nélkül.
És a legszomorúbb: a színész halála után csak emlék-töredékek maradnak, művészete megszűnik. Festmény, fénykép, esetleg film őrzi. Apróságok: fehér zakó, szalmakalap, különös sétabot, kopott Biblia, nagy márvány sírkő.
De hagyjuk a felsorolásokat. Jól hallottad, legújabb kifakadásom nagy port kavart föl. Az Egyetemi Színpadon Jevtusenko-verseket kellett volna felolvasnom, a költő jelenlétében. Én meg a drága barátra, Szendrő Józsefre emlékeztem. Weöres Sándor, Pilinszky János, Juhász Ferenc, Nagy László költeményeit vettem elő. A Rádiónál voltam, a kéziratok a kezemben, így nem maradtunk szégyenben a mieink előtt… Kedves barátom! Itt befejezem soraimat, Indulnom kell a főpróbára. A szegedi–vásárhelyi találkozás reményében üdvözöllek. Isten vigyázza életed: Latinovits Zoltán
ISTEN ÉS A TUDOMÁNY. Régóta gyűjtöm híres emberek nyilatkozatait. Érdekes és meghökkentő vallomások. Max Born Nobel-díjas fizikust idézem a sok közül: „A tudomány teljesen nyitva hagyta Isten kérdését. A tudósnak nincs joga ezt megítélni. A tudomány által megerősített egyik alapvető törvény szerint az anyagi világban mindennek oka van. Egyszerűen nem lehet elképzelni a teremtett világot Teremtő nélkül.”
1989. FEBRUÁR 25. Márai halála. Késő este csengettek, barátok jöttek a fájó hírrel, hogy Márai öngyilkos lett. Menjek velük, sirassuk együtt a nagy írót, aki életét keserű emigrációban töltötte.
A magyar irodalom szeretett, majd agyonhallgatott és napjainkra újra felfedezett alakja, az 1948-tól menekülésre kényszerült Márai Sándor saját pisztolyával vetett véget életének.
Nyolcvankilencedik évében járt. Éhezve és fűtetlen szobában rovogatta apró betűit. A látszatra enyhülő diktatúrában sokan meglátogatták, segíteni akartak. Meleg ebédet hozni, könyvkiadásra buzdítani. De hajlíthatatlan maradt: Amíg egyetlen orosz csizma tapossa Magyarország földjét, addig nem tér vissza szülőhazájába.
Gyönyörű anyanyelve lett örök menedéke. Reménye az 1956-os forradalom, mindennapi célja a Napló írása – mindhalálig.
Egy polgár vallomásai (1934–1935) című regénye egy városról, szülőföldjéről, Kassáról vall. Egy életformáról, az európai kultúráról.
A Szindbád (1940) a bátor hajósról, aki elindul Óbudáról, hogy pénzt szerezzen. Útja közben megelevenedik a régi, varázslatos város. A gyertyák csonkig égnek két barát utolsó találkozása. Egy negyven évvel korábbi napot próbálnak tisztázni. Ki követte el a nagyobb bűnt, s van-e mentség? Mi volt az élet értelme?
Most, a gyász napjaiban, a magyar irodalom egyik nagy teljesítményét kell megemlíteni. A regényeit, elbeszéléseit, gazdag publicisztikáját, kisprózáját, esszéit, útirajzait. Kevés szó esik verseiről. Nem volt vérbeli költő, mégis két nagy verset írt. 1950-ben vetette papírra Halotti beszédét. A nyomasztó hangulatú töprengés fölrázta a világba szétszóródott társakat. Üzenetük, aki így tud haldokolni, ilyen vádlón és fájón tud temetni, azt nem szabad magára hagyni, inkább életre bátorítani.
A másik vers: Mennyből az angyal (1956). A megfeszített Krisztus-Magyarország. Az eltiport forradalom, az örök hit: „mindig új élet lesz a vérből” Áldozatunk nem volt hiába.
AUGUSZTUS VÉGE. A félig nyitott ajtón száraz levelet fúj be a szél. Lassan őszi hangulat lesz; megint gyorsan leperegtek a hetek, napfényes napok. Egy kedves barát figyelmeztet, hogy első komolyabb publikációm dátuma: 1971. Immár negyven esztendeje görnyedek az íróasztalomra, s néhány éve a számítógépem fölé. Mi mindent tanultam? Mi a legfontosabb? Talán az a legmélyebb tapasztalatom, hogy gyönyörű az anyanyelvem! Elmondhatatlanul gazdag, és micsoda ízei vannak, elágazásai. Legszebb szavait ma is hallom, rég halott anyám mondja a kora alkony fényében.
ESTI BESZÉLGETÉS. Régi barátok újra együtt. Vásárhelyen. „Nincs itt már semmi jó!” – mondja Péter. Mi is volt jó? – kérdezem magamtól. Arany Jánost és Vörösmartyt mindig jó volt olvasni, Babits sípológége-szavait… Akárhol ütöttem föl Márai naplóját, mindig találtam remény-üzenetet… És Csontváry óriás vásznai a Nemzeti Galériában… Bartók századokat megelőző dübörgő zenéje… És szülőföldem pusztuló tanyavilága, tiszta arcú szegényei. Óbuda ódon-szép házai, szűk utcái, fönt a Várban a kitűzött nemzeti zászló. Kis kocsmák, ízes, magyar ételekkel, bolhás mozik csodás filmekkel… Tisza-part vén fűzfákkal, Duna-part napozó leányokkal… És mi még? Sok veszendő szépség. De a gyönyörű anyanyelv, a magyar mindenütt ott ragyog. Minden más elhomályosodik az időben.
TUDÓSOK KÖZÖTT. Kis társaság szegedi barátomnál. Élénken vitázó nyelvészek. Az egyik John Browning nevét említi, aki több mint százötven évvel ezelőtt a magyar nyelvről is elmondta véleményét: „Rendkívül különös a fejlődése. Struktúrája a múltból származik, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett”. Eredete a homályló messzeségben van, ahová csak a képzelet repülhet. Vogul és osztják testvérősök fáklyás éjszakájába. De mi volt az az erő, ami továbbsodort bennünket? Csiszolta, fényesítette sorainkat? Hogy egyetlen szó, szófüzér nem veszett el? És ezt a gyönyörű anyanyelvet beszélem! Mondom fájdalmam, örömem, hallgatásomat esti imádságban.
ÉDES ANYANYELVEM. Megállok egy percre, most, hogy az idős erdélyi asszony ízes beszédét hallgatom. Milyen nagyszerű. Ez az egyetlen kincsem. Mindenem. Apám ritka panaszszava, pap testvérem Istent hívó mondata, Weöres Sándor fenséges, örök költőüzenete. És a világ bánata, mert nem tudják, nem fogják soha megismerni ezt a zengő verskatedrálist! Mindennapi kenyerem: magyar nyelv. Fájdalmam és boldogságom. „Százhúszezer magyar szóval mondhatom el – írja Márai, hogy élek. Magyar nyelv: szerelmem, ítélő bírám, kegyetlenségem. Élek benned, amint a sejt a vérben. Ha meghalok, az utolsó pillanatban magyarul gondolom majd: De furcsa, éltem.”
MÁSFÉL MILLIÓ LÉPÉS MAGYARORSZÁGON. Dokumentumfilmben emlékeztek a természetfilmes legendára. A még élők idézték a véget nem érő országjárást: Faludy Sándor, Szabados Tamás, a lépésszámláló kereket toló Tolnay Ferenc. Nélkülük nem jöhetett volna a tanuló és tanító sorozat. A kisfilmben azok a felejthetetlen élmények elevenednek meg, amelyeket az 1200 kilométeres út megtétele közben szereztek.
A Másfél millió lépést 1979 júliusa és októbere között forgatták. Nagy-Milictől indulva, az Írott-kő alatti szent Vid-hegyen értek célba. Sok mindenben első volt a szegényes stáb, de így is bemutatta a szebbnél szebb tájegységeket, az ott élő emberek áldozatos mindennapjait.
R o k i – így becézték Rockenbauer Pált. Akaratereje, nem lankadó figyelme, veszendő tájai leírhatatlan szabadságvágyat sugaraztak szét. A küszködő vidék csendesen tengette hétköznapjait. Az óriás fák rejtette faluvégek, kanyargó patakok, megnyíló dolgos asszonyok feledett ízeket teremtettek. Rég nem hallott népdalokat énekeltek, tárgyakat keltettek életre föltámadó népi építészeti emlékek között.
És még egy fontos dolog: R o c k e n b a u e r egyformán osztotta meg figyelmét, nem kivételezett. A tiszta arcú öregek és nénikék egyformán emlékezhettek, idővert templomokban nem volt több a megszólított katolikus, mint az evangélikus. A temetőkben a református kopjafák, a porladó zsidó kőkeresztek. Hétköznapi csodák emelkedtek a fénybe, vízimalmok őröltek, petróleumlámpák bevilágították a mindenséget.
JELES NAPOK. Jankovics Marcell könyvet írt az évszakok szimbolikájáról, a számok mélyebb jelentéséről. Számos olyan négyesre bukkanunk a világban, állapítja meg, amelyben benne rejlik a három plusz egy: három termékeny évszak, és egy halott. Az ember testből, testlélekből, szellemtestből és lélekből épül föl… A többkönyves rajzfilmrendező, író és művelődéstörténész (is) próbálja megmagyarázni a tavasz, a tél szó jelentését, sorba veszi nemzeti ünnepeinket, s javasolja, hogy január elseje, Szent István koronázási ünnepe, legyen a magyar állam napja. Érdekes az is, hogy nálunk mindig késő ősszel folytak az ellenséggel a győztes harcok, nyár végén a nagy vereségek. Végül így zárja: „A régiek rendszerben gondolkodtak, nem úgy, mint ma, amikor a hitetlenek mindent véletlenszerűnek próbálnak feltüntetni. Nemzetünk megmaradásának záloga, hogy folyamatosan tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk.
A TUDÓS BÁLINT SÁNDOR könyvében érdekes jegyzetek ünnepeinkről. „Advent, másként ádvent, a szegedi nép ajkán ádvint. Istensegíts székelyei körében edvent, az Egyház tanácsa szerint szent idő. A Megváltó érkezése.” Az adventi időszak a várakozás, a remény ideje. A titkos csoda napjai. A korai fölkeléssel járó áldozat. A havat még templomba indulás előtt illik elsöpörni, hallom nagyapám régi intelmét. Ezt az egyet egyre nehezebb teljesíteni, mert alig esik hó, összekavarodtak az évszakok, hajszolt életünkkel együtt.
A VÁRAKOZÁS CSENDJE (1991) Figyelj türelmesen. Fölbukkan, megjön, akire vártál. Előbb talán Isten szava érkezik, csontig hasító igaz szava. Nem ébreszt, nem kioktat, csak szól, és már távozik is. „Hallgasd a csöndet” – üzeni egy erdélyi öreg prédikátor. A csönd nem magyaráz, a legfontosabbra figyelmeztet. Az emberi szó lámpásként világol, de árnyékával el is fedi a lényeget. Most, a karácsony előtti napokban kell a hallgatás, hogy észleljük az alig rezdülő szél üzenetét.
KERESŐK. Mindig messze keresik Istent. Hatalmas dolgokban, a mindenség legtávolabbi csillagán a legnagyobb távcső segítségével. Pedig az egészen kis dolgokban van, a jelentéktelenekben, az örökké tartó pillanatokban. Emlékszem a régi decemberi éjjelre, mikor egy hónap után hazatértem Varsóból. Fáradtan jöttem át a téren, két repülőtéren átvirrasztott éjszaka után, hatalmas hátizsákot cipelve. Hirtelen megpillantottam a távoli erkélyablakból kiszűrődő fényt, azután anyám integető kezét! És megvillant a világ, megenyhült a téli hideg is: ez a perc, mikor egyszerű és tiszta lett minden. Fölénk hajol Isten. És tudjuk azt is, elmondhatatlan csoda ez. Több mint hit és tagadás. Talán nincs is erre szavunk, csak a szelíd némaság.
KENYÉRSÜTÉS. Nézem az idős parasztasszonyt, ahogy hozzáfog a dagasztáshoz. Előtte imádkozik, hogy legyen ereje, és jól sikerüljön. Ne égjen meg, ropogósra süljön és ízesre. Egy-két bizonytalan mozdulat után máris rátalál az ősi ritmusra. Mintha újszülöttet mosdatna, olyan szeretettel csinálja, fordítja hátára, hasára az engedelmes tésztát. Azután váratlanul énekelni kezd. Valamelyik régi évszázadból, önfeledt örömmel buggyan föl a dal. Nem az asszony énekel, hanem a föltámadt múlt, időtlenül.
A MAGYAR NYELV. Nagy titok ma is. Megfejthetetlen csoda. Hány évtizede már: olvasok, írok, töprengek egy-egy odaillő szón. Szórenden és pontos jelzőn. Kimarad egy betű, vessző, és máris valami sose hallott üzenet születik. Milyen jó volt figyelni Rómában a szeretett olasz nyelv dallamát, az embereket, akiket nem érdekel igazán az angol. Nem esnek össze, ha valaki így kér valamit… Ott, idegenben, az esti csendben lehull az anyanyelvről minden felesleges. Maradnak rég halott apám intelmei, Arany János méhzúgású verssorai, Babits sípoló gégéjének mondatai a halál ellen. Ady mély gordonkaszava. Kodály és Bartók. És még sok minden. A megnyílt titok, most, hogy kifogytam az időből, öregszem, és egyre közelebb vagyok Istenhez.
Illusztráció: fh. J. Leveck-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
