Zöldy Pál: Evelyn
„Jézus a vízen jár”, ez lesz a mai témánk, kezdte az órát Nagysándor. A tanulók alig leplezett kelletlenséggel, de elővették a füzeteket. Tudták, hogy legfeljebb 3 mondatot fog diktálni, és ez a témazáróban benne lesz, de jobban szerették, ha a tanár történeteket mesél.
– Te is, Evelyn. Írjad! – szól a tanár az új lányhoz, de a megszólított nem mozdult. – Írjad!
– Nem írom.
– Miért?
– Mert ez hülyeség. Ilyen nincs – rázta fekete fürtjeit Evelyn, az új leány.
– De, van, írjad! – biztatta Nagysándor.
– Nem írom, mert hazudik.
– Te, ez nem hazudik – kaffantott oda Sylvia, aki tekintély volt az osztály előtt, már csak túlkorossága okán is.
– De hazudik! – repkedtek Evelyn hatalmas fülbevaló karikái.
– Ugyan már! Nem hazudik, ismerjük! Te, ez maga is jár a vízen! Frankón, igaz, főnök?
– Ne már’! Hogyan? Úszik? – vált kíváncsivá Evelyn. – Na, csipázom…
Nagysándor elhűlt. Magasan a léc. Lázasan kutatott az agyában. Aztán csak elernyedt, megadta magát, sodródott a pillanattal, s várta a megoldást. Ami meg is jelent, azonnal, ahogy abbahagyta az erőlködést.
– Na, elmondom. – ment vissza tanári asztalhoz. – Tudjátok, ahol dolgozom, az idősek otthonában, él egy öregember. Gilbert apát. Az olyan papi főnök-féle. Nagyon okos, de elviselhetetlen szekánt. Figyeltek? Nem is szívesen megyek be a szobájába, mert állandóan panaszkodik és elégedetlenkedik. Megvakult szegény öreg. Nagyon okos ember, könyveket írt, 40 évet Amerikában élt, aztán elment a Filippi-szigetekre. Tudjátok, ott, ahol a majmokkal szabályosan meg kellett küzdeni az érett banánokért, le kellett szedni, mire jönnek, különben reggelre mindet lezabálják a fákról. És ott a kajától, vagy mitől, de cukorbaja lett, elhanyagolta, és végül hazajött, de már későn, mert megvakult. Szóval a jó Gilbert ordít, veszekszik állandóan. Kiabál, hallom, ha megyek a folyosón. Olyan ez, mintha eveznék a csónakban, biztonságban vagyok. Elmegyek az ajtaja előtt, és mert én se szeretem a bajt, nem megyek be hozzá. Majd a nővér, gondolom. De aztán eszembe jut, hogy senki soha nem jön hozzá. Meg eszembe jut, hogy Jézus azt mondta, hogy engem lássatok bárkiben is. Tehát, ha a bajban levőn segítek, Jézuson segítek. Megállok, visszafordulok. Ez nem Gilbert, hanem ez Jézus most és jön a vízen… Kilépek csónakból és bemegyek a szobájába. Magyarul, akkor merek kilépni a biztonságos csónakból, ha meglátom a Jézust. Na, rálépek a vízre, lesz, ami lesz. Bizonytalanság, naná, de – mivel őt látom, így őrült dolgokra is vállalkozok. Ez az irgalom. Na, bemegyek az öreghez. Dühöng, hogy milyen ócska, szegényházi a koszt, bár maradt volna Amerikában! Ja, ja, mondom neki és leülök az ágya mellé. Mi a baj, kérdezem. „Kértem a nővért, hogy ha fürdet, a végén legalább 10 percet eressze rám azt a finom, jó, nagyon meleg vizet. Mert én mindig fázom. És az olyan jó, az a meleg víz.” Ismerem ezt az érzést. Én is szívesen álldogálok a forró zuhany alatt, hogy ne fázzak, amikor kilépek onnan. Meg is szántam az öreget. Nem rossz ember, de tiporja az élet. Nem tud már olvasni sem, nem ehet édességet, föl se bír kelni az ágyból. Hát ez a kis forró zuhany. Már ez is boldoggá teheti. „Értem, mondom neki, beszélek a nővérekkel, szóljanak nekem, ha fürdetik és én jövök, és engedem a hátára azt a finom, forró vizet egy kicsit, hogy ne fázzon”, mondom neki. Így aztán megnyugodott. Megnyugodott mindenki, kivéve Evelynt. – Jó, hogy ez a Jézus tudott járni a vízen, de egyáltalán úszni tudott-e?
Nagysándornak később eszébe jutott, amivel az apát utána szólt: „Maga biztosan hűsölt már Szentpéter fája alatt, azért érti, amit mondok. Vigye el a nővéreket, hátha jót tesz nekik is.” Meg is kérdezte következő alkalommal Gilbert apátot, hol is lenne az a „Szentpéter fája”? Ő meg elmesélte, merre található a „Quovadis Park” s benne Szent Péter fája. Nagysándor így egy szép napon ott ült a fa alatt. Tehát ez az a hely, ahol át tudja gondolni az ember az életét, az álláspontját – töprengett. Lenyűgözte a hatalmas, büszke fenyő, a kőbe vésett, kopott lábnyom. Tán Péter lába ekkora volt? Persze galileai halász gondolta… Diszkrét beszélgető sarkok. Meg is kérdezte az udvaron át haladó férfit, miben rejlik ennek a helynek titka. Az illető kimérten bemutatkozott, és kiderült, hogy ő a házigazda, Szegverő Béla.
– Mivelhogy ez a megfordulás fája – magyarázta Szegverő. – A „Quo vadis, Domine” története, ugye? Hová tartasz, Uram, Péter kérdezte Jézustól, mikor Rómából menekült. Jézus meg szomorúan mondta, hogy a városba, Péter, hogy meghaljak helyetted… Hát igen. És akkor Péter megfordult, és visszament és vértanúhalált szenvedett. Ezért építették aztán oda a katakombát meg a kápolnát…
– És ezért kellett onnan hozni a fa magját?
– Az unokaöcsém hozott onnan tobozt nekünk.
– Hát akkor ez a titok nyitja?
– Nem nevezném titoknak.
– Akkor varázserő? – makacskodott Nagysándor.
– Nevezze, ahogy akarja.
– Mondjon valami példát, hogy hogyan fordul meg az ember.
– Jönnek ide annyian, kérdezze azokat.
– De magának miért ennyire fontos?
– Mennyire?
– Hát itt van, ez a lelki gyógyfürdő, ha nem haragszik. Ilyen mentális támaszpont… Ez azért nem magától lesz. Ezt ki kellett alakítani. Hatalmas munka, elképzelés. Nem is kevés gond, mert látom, még szállóhely is van.
– No, azért ez nem turistaparadicsom…
– Akkor azt kérdezem, magának használt? Maga mikor állt bele Péter lábnyomába?
– Hogy jön ez ide? Honnan jött maga egyáltalán?! Ki küldte? – horkant föl Szegverő. – Erről tud a püspök úr is, és az adóhatósággal sem volt még semmi bajom.
– Magamtól jöttem. Hittant tanítok, szociális munkás vagyok. És elhoznám az osztályomat, ezért érdeklődöm. Nem ártana nekik. Meg a nővéreket is elhoznám az idősotthonból, hogy Gilbert apátnak eresszék a hátára a finom meleg vizet…
– Miféle Gilbert apát? Aki az Egyesült Államokban szolgál? Ismeri?! – hökkent meg Szegverő Béla.
– Ismerem. Maga meg tud mesélni arról, hogy hogyan változott meg a nézete, véleménye ez alatt a fa alatt? Gilbert apát mesélt erről a fáról nekem.
– Gilbert? Hát ő áldotta meg vagy húsz éve! Hol van most? Valahol misszióban?
– Nem, beteg lett. Nálunk lakik az idősek otthonában. Jöjjön el, látogassa meg!
– Hát el is jövök, mert ő aztán mindent tud erről a fáról.
– Sokat mesélt nekem, azt is, hogy úgy hozta valaki rokon, egyenesen Rómából.
– Igen, hozta, aztán azóta el is tűnt.
– Eltűnt? Akkor meséljen a fáról.
– Hát, éppenséggel mesélhetek, de nem szívesen. Mert olyan reklám-szaga lenne.
– Dehogy, mondja csak!
– Hát tudja, családi dolog, igazán nem szívesen…
– Persze, ha nem, hát nem. Titkokat nem firtatok, csak meggyőző lehetne.
– Én nem akarok meggyőző lenni! Itt a beteg feleségem, van nekem elég bajom. Túl sok a gondom, bajom.
– Akkor elnézést kérek – kezdett búcsúzkodni Nagysándor.
– Nem, nem. Nézze, ott a feleségem, benn a kápolnában. Vezekel a szerencsétlen. Azóta jószerivel egyedül élek, hiába van mellettem.
– Mióta? Vagyis, hát, hogy mi lelte?
– Becsapott. Vagy megzakkant. Magam se tudom. Voltunk orvosnál, de így nincsen baja. Csak folyton azt hajtogatja, hogy ez a fa, nem az a fa, amit ide ültettünk. Mert azt Rómából kértem. Ő meg azt mondja, hogy ez a faiskolából való. S hogy ő kicserélte. És az unokaöcsém is azért tűnt el. Mert az úgy ment el innen, hogy el se köszönt. Minka szerint megismerte, hogy ez nem az a fa… De megtiltottam neki, hogy ezt bárkinek elmondja. Rögeszmés. És majd nem jön senki ide. S látja, ma egy hétközi nap van: és mennyien vannak?! Na, mit gondol, hányan jönnek naponta? De nem is az a lényeg, hanem hogy mindenki jobb emberként megy el, mint ahogyan idejött.
– Na, és a megfordulás?
– Miféle megfordulás?
– Hát, hogy maga mondta, hogy itt annyi nagyszerű dolog történt. Megfordulnak, megváltoznak az emberek, Ha jól értem. Annyi kibékülés, megigazulás…
– Hogy jön ez ide? – hökkent meg Szegverő Béla. – Egyáltalán miről beszél maga?
– Hát, hogy magával mi van? Mert olyan zaklatott. Miért nem fordul meg maga is?
– Én? Nincsen nekem arra időm! Hát én tartom fönn ezt az egész helyet! Jól néznénk ki! Tudja, mennyi munkám van ebben? Nehogy azt higgye, hogy ez aranybánya! Mindenki ezt gondolja titokban. És a fönntartás, karbantartás, higiénés ellenőrzések…? Balesetvédelem? Ne tudja meg, uram! Nem is tudom, mit gondolnak maguk! – fakadt ki Szegverő Béla. – És akkor még az unokaöcsém is eltűnik. Ezért is én vagyok a hibás?
Nagysándor elköszönt, de a férfi nem engedte el a kezét, akár egy fuldokló, satuként szorította. Lehúz, az istenért, lehúz! Evelyn jelent meg a szeme előtt, a fekete fürtjeivel! Hogy ez a lány, miket tud kérdezni! Mert most akkor vízen járni, vagy úszni kell?
Illusztráció: “A megfordulás fája”
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
