Toót-Holló Tamás: Aranyhajú hármasok (bevezető s részlet)
*
Mítoszrekonstrukció és alternatív történelemírás
Bevezetés egy dráma részletének közléséhez
Van egy egyetemes kincsünk, egy sok nemzet kulturális örökségében jelen lévő tündérmesénk, melynek legkorábbi irodalmi feljegyzése a XVI. századból ered, Giovanni Francesco Strapalorától, majd a XVIII. században francia gyűjteményekben is megtaláljuk. Az aranyhajú gyermekekről szóló mese nemzetközi és magyar variánsai az Aarne–Thompson–Uther (ATU) Index nemzetközi besorolása szerint az ATU 707 jelzet alapján kereshetők ki. Látszólag alaposan felkutatott történetről van tehát szó, de ez csak akkor igaz, ha nem akarunk a történet keletkezésének ősrégi idejébe visszatekinteni. Oda, ahová források híján a tudomány eszközeivel már nem lehet eljutni. Viszont az aranyhajú gyermekek, ennek a történetnek a magyar naphéroszokat formázó hősei valójában éppen ide hívnak meg minket – már ősidőktől fogva.
Ezt a meghívást elfogadva Toót-Holló Tamás az aranyhajú gyermekek történetében felismeri és meggyőzően azonosítja az ősi kultúrák világkorszakokról szóló érckori példázatait – a királyi udvarban megszülető naphéroszok kopókölykökre cserélésének nemzeti sorstragédiájában pedig a magyar csillagvallási örökség elvesztésének transzgenerációs traumáját fedezi fel.
Ez a darab így elsősorban egy identitáspolitikai vállalkozás: annak a művészi víziónak a tanúságtétele tehát, hogy az aranyhajú gyermekek meséjében rejtve rejtező egyetemes ősmítosz a legerősebben a magyarság szellemi vonzáskörében talált és talál otthonra – így tehát az sem kizárt, hogy ez a Fény visszatéréséről szóló csodás történet valójában már az Árpád-kor óta a miénk. Vagy ha nem csak a miénk, akkor a leginkább mégis a miénk. Mert minket a legféltettebb titkunkra: a magyar megmaradás rejtekútjaira tanít meg.
Ha úgy tetszik, a darab alapjául szolgáló mítosz feldolgozása az alternatív történelemírás Tarantino filmjeiből oly jól ismert módszerét idézi meg egy ősrégi, de máig eleven példaanyagon keresztül. Megfordítva a Muzsikás együttes feldolgozásából oly jól ismert népdal szomorkás helyzetjelentését, mely szerint nem úgy van most, mint volt régen: mert nem az a Nap süt az égen. Hiszen aki az Aranyhajú hármasok történetére kíváncsi, megismerheti azt a soha nem volt, de minden elemében hitelesnek tetsző történelmi históriát, ami arról szól: mi lett volna, ha az Árpádok idején a magyar királyi udvarba, ha csak részben is, a kereszténység rendjét elfogadva is, de egy istenbéke-ajánlat formájában visszatér az ősi magyar csillagvallási örökség. Hogy alapjában véve mégis úgy legyen, ahogy régen volt. Hogy megint a régi Nap süssön az égen.
Aranyhajú hármasok
– zenés magyar üdvtörténet két felvonásban –
Szereplők:
Király – a magyar Aranykor, Ezüstkor, Bronzkor és Vaskor királya
A Király Kocsisa – a Fényhitű Kórus tagja
A Királyról álmodó legidősebb lánytestvér – a Fényhitű Kórus tagja
A Királyról álmodó középső lánytestvér – a Fényhitű Kórus tagja
A Királyról álmodó legkisebbik lánytestvér – a későbbi Királyné és Boldogasszony Anya
Első Aranyhajú Lány – a Megbocsátó Halhatatlan Szellem
Második Aranyhajú Lány – a Vádló Halhatatlan Szellem
Aranyhajú Fiú – a kerek erdőben bujdosó
A Király Apja
A Tündér Ilona titkát ismerő Igazmondó Juhász – a Magyar Krisztus, a Fényhitű Kórus tagja
Kuvik, a szakácsnő, az udvari ármány mozgatója – a Kopóhitű Kórus tagja
Szarka, a szakácsnő lánya – a Király második felesége, a Kopóhitű Kórus tagja
Tündér Ilona – az erdő lánya, a Fényhitű Kórus tagja
Aranyszőrű bárány – a Fényhitű Kórus tagja
Csahos ebek – a Kopóhitű Kórus tagjai
A sötétséget széthasító Hollók – a Fényhitű Kórus tagjai
A sötétséget szétmarcangoló Sasok – a Fényhitű Kórus tagjai
A Nap anyja – a Fényhitű Kórus tagja
A Hold anyja – a Fényhitű Kórus tagja
A Szél anyja – a Fényhitű Kórus tagja
Fényhitűek Kara
Kopóhitűek Kara
Tündér Ilona bandája – színpadi muzsikusok
Regös – a jeleneteket felvezető és tagoló narrációk elbeszélője, az egész előadás egyfajta szertartásmestere
(…)
1. felvonás
2. jelenet – Bújj, bújj, zöld ág
Három lány – a Legidősebb, a Középső és a Legkisebb – játszik az aranykapunál. Eléneklik a Bújj, bújj zöld ág című dalt. Tündér Ilona mosolyogva nézi őket. Szinte a saját gyermekeiként tekint rájuk.
HÁROM LÁNY (együtt éneklik a népdalt, s közben át-átbújnak a színpadon a nyitatlanul nyíló aranykapun):
Bújj, bújj, zöld ág,
Zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu,
Csak bújjatok rajta.
(A dalt akár többször is eléneklik, táncra is perdülve közben. Amint véget ér a játék, beszédbe elegyednek egymással.)
LEGIDŐSEBB LÁNY:
Hát te hová bújnál?
KÖZÉPSŐ LÁNY:
Én a férjem karjába.
LEGKISEBB LÁNY:
És ki lenne a te férjed?
LEGIDŐSEBB LÁNY:
Én bizony álmodnék egy merészet.
KÖZÉPSŐ LÁNY:
De mégis, mennyire merészet?
LEGIDŐSEBB LÁNY:
Annyira merészet, hogy a király is benne lenne.
LEGKISEBB LÁNY:
Miért épp a király?
LEGIDŐSEBB LÁNY:
Csodát tennék vele. S erre ő is csodát tenne.
KÖZÉPSŐ LÁNY:
Miféle csodát, te?
LEGIDŐSEBB LÁNY:
Azt én el nem mondhatom.
LEGKISEBB LÁNY:
Ettől a csodától az Ég és a Föld is egybeérne. Ez lenne csak a királyi udvar méltó menyegzője.
KÖZÉPSŐ LÁNY:
Hadd álmodjam én is ezt!
LEGIDŐSEBB LÁNY:
Én is, én is, én is!
LEGKISEBB LÁNY:
Akkor álmodjunk együtt, testvérkéim!
(Bejön Tündér Ilona bandája. Játszani kezdenek. Az Indulj el egy úton című népdal motívumait intonálják.)
LEGIDŐSEBB LÁNY:
Látom édesemet. Ő is hall engemet.
KÖZÉPSŐ LÁNY:
Akarom szólítani.
LEGKISEBB LÁNY:
Szánom búsítani.
A párbeszéd végén megszólal a zene, s erre a három lány együtt énekel.
1. dal: Az aranyhaj nagyon jó
Legidősebb Lány:
Ha egy marék kendert kapnék,
hét világnak sátrat szőnék,
az a sátor de nagy lenne,
a sok vitéz odagyűlne.
Refrén – közösen énekelik:
Aki nem lép egyszerre, nem kap sátrat estére,
Mert a sátor nagyon jó, katonának az való!
Középső Lány:
Ha én egy szem búzát kapnék,
hét kosár kalácsot sütnék,
annyi kalács de szép lenne,
a sok vitéz mind eltelne.
Refrén – közösen énekelik:
Aki nem lép egyszerre, nem kap kalácsot estére.
Mert a kalács nagyon jó, katonának az való!
Legkisebb Lány:
Ha engem a király feleségül venne,
tőlem három aranyhajú gyermeke születne.
Napnak, Holdnak, csillagnak jelével jelölve,
karjukon arany karperec ragyog tündökölve.
Refrén – közösen énekelik:
Álomszellő fúj a réten, aranyréten aludj szépen.
Aranybárány, aranykos, esküvőre megyünk most.
Aranymadár száll fészkére, hét világra szól éneke,
az az ének nagyon jó, csillagjárást biztató.
Aki nem lép be a fénybe, nem nézhet hét magas égre,
Mert az arany nagyon jó, koronának az való!
Király udvara vár már régen, három csillag van az égen,
én is oda való vagyok, ahol az a csillag ragyog.
A dal végén a lányok együtt kitáncolnak a színpadról. Amint eltűnnek, a Legkisebb Lány kisvártatva visszatér, s csak látszólag minden cél nélkül várakozik a nyitatlanul nyíló aranykapuban állva.
5. jelenet – Az Aranykor hite
A Regös elmondja a szöveget. Amíg a Regös narrációja hallatszik, a Király szavak nélkül eljátssza, hogy megkéri a Kocsist: menjen oda a Legkisebb Lányhoz.
REGÖS:
Hallotta a király a három lány három vágyálmát. Hallotta a katonáinak szóló ígéretek egész sorát. Aztán meghallotta az aranyhajú gyermekek születésének jóslatát. Hallotta hát a király, amit hallania kellett. S úgy döntött, ahogy döntenie kellett. Az Aranykor hite szerint ítélkezett. A legkisebbik lányba azonnal beleszeretett.
6. jelenet – Én legszebbik seregem
KIRÁLY KOCSISA:
A jó Nap adjon jó napot, te szép lány. Szólna hozzád a király!
LEGKISEBB LÁNY:
Mi dolga lenne a királynak velem?
KIRÁLY KOCSISA:
Hét világra szóló dolga. Majd megtudod, ha előtte állsz.
Bejön Tündér Ilona bandája, a zenekar halkan játszani kezd. A zenére begördül a lakodalmi hintó is. A Legkisebb Lány odamegy a Királyhoz, és szótlanul, pár őszinte meghajlással, forró öleléssel azonnal megtörténik a lánykérés, amire válaszul rögtön el is hangzik a Regös áldása.
REGÖS (áldást mond házasságukra):
Áldott legyen házasságtok hosszú éveken át,
Egymás mellett számláljátok a napok sorát.
Arcotokon napsugár fényes mosolya,
Eskütökre hét világ rábólintana.
(Bejön a nász ünnepére mindenki, aki a királyi udvarba bejáratos. Megérkeznek az udvari ármány titkos mesterei, Kuvik, a király szakácsnője, valamit Szarka, a szakácsnő lánya. Feláll a színpadon a Fényhitű és a Kopóhitű Kórus is.
A házassági áldás elhangzása után a nász örömének játékosan boldog megélése következik. A Király feláll a lakodalmi hintó lépcsőjére. A hintóba kapaszkodva, a hintó lépcsőjén megállva tréfásan lengedezik, s így, ezzel a derűsen könnyed mozgással bocsátkozik szerelmes évődésbe a feleségével. A Királyné a Király szavaira válaszolva maga is feláll a hintó lépcsőjére, s ahogy egymással mondatokat váltanak, ugyanazzal a lendülettel a hintó lépcsőjén is szépen ellengedeznek. A Király szinte kamaszos hévvel, a Királyné inkább kedves mórikálással.)
KIRÁLY:
Nyisd ki, rózsám, kapudat.
LEGKISEBB LÁNY:
Legyen.
KIRÁLY:
Hadd kerüljem váradat.
LEGKISEBB LÁNY:
Legyen.
KIRÁLY:
Nyitva van az aranykapu.
LEGKISEBB LÁNY:
Csak bújj át rajta!
A Király a nász ünnepeként átvezeti az aranykapun a legkisebb lányt, aki visszainteget. Megszólal a zene, felhangzik a Király dala.
2. dal: Én legszebbik seregem
Király:
Téged választottalak, mindig téged kerestelek!
Szüljél nekem, kedvesem, aranyhajú gyermekeket!
Ha sós kútba tesznek, érted onnan is kivesznek.
Ha kerék alá tesznek, érted onnan is kiszednek.
Majd jönnek csahos ebek, talán meg is ugatnak,
De te csak engem szeress, énrám hallgass!
Ha sós kútba tesznek, én onnan is csak szeretlek.
Ha kerék alá tesznek, az alól is kijövök érted.
Közösen:
Megjósoltad a fény születését,
ennél szebbet nem is ígérhettél!
Melléd állok, az Ég küldött nekem,
Feleségül veszlek, én legszebbik seregem!
Király:
A testvéreid szépen kiházasítom,
őket a legjobb katonáim mellé adom.
Jó lesz a dolga a mostani huszárnak,
nem kell szénát kaszálni a lovának.
Szép nagy az a sátor, jó nagy az a kalács,
az én katonáimnak nem is kell már harács.
Jó lesz a dolga a mostani huszárnak,
a lova is porcióba kötött abrakkal mulathat.
Közösen:
Megjósoltad a fény születését,
ennél szebbet nem is ígérhettél!
Melléd állok, az Ég küldött nekem,
Feleségül veszlek, én legszebbik seregem!
A dal végén megöleli, megcsókolja a Király a Legkisebb Lányt, aki innentől fogva már a Királyné.
Már a dal közben is, de a dalt követően is minden udvari ember a királyi pár elé járul, hogy kifejezze örömét és hódolatát.
A Király és a Királyné az őket ünneplő sokaságtól közrefogva levonul a színpadról.
7. jelenet – Seregek vonulása
REGÖS:
A legkisebbik lány azonnal áldott állapotba került. Boldogan várták az aranyhajú gyermekek születését, de híre jött annak, hogy sereg támadta meg az országot. A király maga akar a hadak élére állni. De így a Fény gyermekeinek születését elmulasztja, a feleségét az udvarban magára hagyja, s az ármányos Kuvik gondjaira bízza. Az udvarban erősen megfogyatkozott a Fény, beköszöntött az Ezüstkor, de él még a királynéba vetett remény.
A Regös narrációját követően dobpergés, harci kürtök zaja hallatszik a színpadi hangszórókból. A Király úgy siet be, hogy már kard van az oldalán.
8. jelenet – Gondviselést rendelni
Kuvik és Szarka elégedetten figyelik a történéseket.
KIRÁLY:
Édes, drága feleségem, én most háborúba megyek, a haza sorsára gondot viselek. Minden szerelmes gondolatommal veled leszek. Gondviselőt melléd a legjobbat rendelek.
KIRÁLYNÉ:
A legszebbik seregednek engem neveztél. Ne menj el most tőlem! Hős vitézeid vannak, ezt a csatát megvívják nélküled is. A Fény születésénél ott kell lenned velem.
Kuvik fekete selyemkendőt akaszt a Király nyakába, akár szorítja is a nyakát.
KIRÁLY:
A király dolga az, hogy mindig serege élére álljon.
KIRÁLYNÉ:
Nem az az igazi veszély, amit az az ellenség jelent.
Kuvik elkezdi a kendővel eltakarni a Király szemét.
KIRÁLY:
Engem szinte már ütlegel ez a sok fény. Pihentetném kicsit a szemem.
Kuvik teljesen beköti a Király szemét. A Királyné a jelenetet látva még hozzájuk siet, megpróbálja levenni a kendőt a Király szeméről, de Kuvik és Szarka félretolják, ellökik, a Királyt pedig a karjánál fogva elhúzzák tőle egészen a színpad szélére.
9. jelenet – Reszket a hidegtől az aranyalma fája
A Fényhitűek Kórusa és a Kopóhitűek Kórusa sorfalat alkot a színpad két szélén. A színpad magasából koromfekete színű pókhálófonal ereszkedik le, s beborítja Kuvik alakját. A Királyné emberi nyelven szól, kísérletet tesz arra, hogy az őt egyre inkább mindenhonnan kiszorítani igyekvő ármányosokat jobb belátásra bírja, emberi érzésekre késztesse. Válaszul egy furcsán vajákos varászbeszéddel szerelik őt le – az érző emberi szavakra valami gonoszul érzéketlen, boszorkányos varázslattal felelve.
KIRÁLYNÉ:
Nézz a szívem alatt lakozó gyermekekre.
KUVIK (a Királynénak):
Nézz a konyhámba, ahol fekete kutyák nem ugatnak, ahol fekete kakasszó nem hallatszik, ahol fekete lovak nem nyerítenek.
KIRÁLYNÉ:
Reszket a hidegtől az aranyalma fája, csillaggyermekeket hozok a világra.
KUVIK (a Királynak):
Hetvenhétféle igézetből főzünk ki neked olyan főzetet, hogy csak a sereged vezénylésének ízét érezd.
(Elkezdődik a két kórus zenei kísérettel megtámogatott vetélkedése. A versengő szólamokat hallva a Királynő elkeseredetten kivonul a versengés teréből.
A fekete pókhálófonál visszaemelkedik a magasba, eltűnik.)
10. jelenet – Adj, király, katonát!
Felsorakozik egymással szemben a két kórus: a Kopóhitűek Kórusa és a Fényhitűek Kórusa. A kezdeti vetélkedő szólamok hamar mitológiai szintű, égi és földi erőket összemérő erődemonstrációvá alakulnak át. A kórustagok mindkét sorfalban egymást kézen fogva állnak. S aztán elindul az a színpadi játék, ami az ismert gyerekjátékot idézi. Az egymással feleselve kiabáló kórusokból mindig kiszakad egy próbálkozó, aki a másik kórus sorfalának szakad, s megpróbálja azt átszakítani. A Király mindeközben bekötött szemmel áll a színpad előterében, tanácstalanul forog, mintha tényleg elveszítette volna a szeme világát. Néha a levegőbe kap, mintha fogódzót keresne. A közelében álló két ármányos, Kuvik és Szarka, csak akkor avatkoznak közbe, ha a Király már túl messzire tévelyedne.
KOPÓHITŰ KÓRUS (elvben a Királyhoz intézik a szavaikat, de gyakorlatilag inkább a másik kórust ingerlik):
Adj, király, katonát!
FÉNYHITŰ KÓRUS:
Adj, király, katonát? Lásson inkább arany igézetében születő csodát!
KOPÓHITŰ KÓRUS:
A kősziklák gyomrában a csúz csúszkál, a süly sürög, a fene fenekedik.
FÉNYHITŰ KÓRUS:
Hét világra szólva az Ég szüli Földet, Föld szüli fát. Fája szüli ágát, ága szüli bimbaját, bimbaja szüli virágját.
(A kórusok feleselése közben egyre-másra nekilódul valaki a másik sorfalnak. Egyelőre senki sem jár sikerrel. A Király tétován kapkodja a fejét, nem tudja eldönteni, hogy ami történik, az róla szól-e még egyáltalán. Aztán zavarában esetlenül megszólal. A hangjából kiveszett minden fiatalos szertelenség, s minden királyi méltóság. Tanácstalan panaszkodás beszél belőle. Ahogy megszólal, megáll a Kórusok vetélkedése, egy rövid ideig senki nem fut neki a másik sorfalnak.)
KIRÁLY (forogva beszél, nem tudja, kihez forduljon, a kérdést egyre zavarodottabban akár többször is elismételi):
Akkor most adjak, vagy ne adjak katonát?
(A Király botladozó panaszkodása egy ideig megakasztja a Kórusok vetélkedését, de ahogy a Király szava elhalkul, s a forgása is megtorpan, a kórusok figyelme megint egymás felé fordul.)
KOPÓHITŰ KÓRUS (többször elismételve):
Adj, király, katonát! De sereged te magad vezesd!
FÉNYHITŰ KÓRUS (többször elismételve):
Adj, király, katonát! De te maradj veszteg!
(Csend. A színpadon a saját díszletének közegében addig szinte megbújó Regös lassan bejön, s a fénydob fényét a Király szemét elfedő sötét kendőn keresztül is a Király arcára irányítja.)
KIRÁLY:
Szakítsatok, ha bírtok.
Csend. Elindul a Kopóhitű Kórus egyik tagja, s minden nagyobb erőfeszítés nélkül átszakítja a Fényhitű Kórus sorfalát. Kuvik és Szarka kivezetik a színről a bekötött szemű Királyt. A kórusok visszavonulnak.
11. jelenet – Szoknyás ördögök
Bejön a Király apja. A nyitatlanul nyíló aranykapunál szomorúan megtámaszkodó Királynét meglátva rögtön hozzásiet.
KIRÁLY APJA:
Egyedül maradtál, drága lányom. A fiam szoknyás ördögökre bízott. Nem úgy lát most, mint látott régen.
KIRÁLYNÉ:
Nem az a Nap süt az égen.
KIRÁLY APJA:
De benned egyre csak növekszik a Fény. Érzed már az aranyhajú gyermek szívének dobbanását?
KIRÁLYNÉ:
Nem is egy szív dobbanását érzem.
KIRÁLY APJA:
Ha nem egyet, akkor hányat?
KIRÁLYNÉ:
Hármat. Háromszorosan vagyok teljes, ahogy a Tej Útján vonul együtt a Nap, a Hold, meg az Esthajnalcsillag.
KIRÁLY APJA:
Mikor jön el az időd?
KIRÁLYNÉ:
Amikor rendelve van.
(Csend. A Regös a fénydobbal lassan a Királynéhoz lépked, s amíg a fénnyel bókolva a Királynéra világít, a színpadi hangszórókból magzati szívhang dobogása szólal meg.
A színpad magasából aláereszkedik az ezüst pókhálófonál, s a Királyné köré borul az égi háló, aki minden korábbi rossz érzését legyűrve, most átszellemült örömmel rendezi el magán a hálót.
Megszólal az aranyhajú gyermekek születési himnuszának felvezető dallama. Mindenki a színpadon van. Az udvar fényhitű és kopóhitű erői színpadi csatasorokat alkotnak, egymással szemben állnak fel. A kopóhitűek a himnusz kezdő dallamaira bekötik a szemüket, mint akik nem akarják látni, ami itt történik.)
3. dal: Megszületik a fény, örvendjetek
Kórusének:
Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fája szülte ágát,
Ága bimbaját.
Bimbaja szülte virágját,
csillaggyermek boldog anyját!
Refrén – Tündér Ilona:
Fény van születőben,
Dobbanjon a szív.
Érkezik a csillag,
Égből száll a hír.
Kórusének:
Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fája szülte ágát,
Ága bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,
csillaggyermek boldog anyját!
Refrén – Tündér Ilona:
Hit van születőben,
Éled a remény.
Hasad már a hajnal.
Lángol a tűzfény.
(…)
Illusztráció: a kötetborító részletével
Ezek is érdekelhetik!
Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →
Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →
Benyhe István: A Templom és az ország →
