Stepanović Predrág (1942-2022)
*
Június 27-én elhagyott bennünket Stepanović Predrág. Kétnyelvű író, műfordító, kritikus, nyelvész, egyetemi docens, több kezdeményezés alapembere – műhelyünk barátja. Élt nyolcvan esztendőt. Szerettük, gyászoljuk. Szeresse ki-ki nekünk ajándékozott ragyogó prózáit olvasva honlapunkon; ne feledjük.
Búcsúzunk – saját életvallomása megidézésével: a Napút 2011-es “hetvenesek évkönyvéből”.
(A szerkesztőség)
Stepanović Predrág – Predrag Stepanović
író, műfordító (Mohács, 1942. január 15.)
Apám bevonult Erdélybe. Édesapám az első világháború előestéjén, 1913-ban született Hercegszántón. Hároméves volt, amikor az édesanyja meghalt, az apja pedig a keleti fronton szolgált, így őt és bátyját az anyai nagyszülők vették magukhoz. Amikor az apjuk hazajött a háborúból, újra megnősült, a gyerekeket pedig a nagyszülőknél hagyta, akik kilenc hold földjükön nevelték föl a két fiút. Miután elvégezte a hat elemit, apám ugyanúgy dolgozott a földeken, mint bármely más parasztgyerek. Az, hogy tovább tanulhatna, eszébe sem jutott. Aztán egy fiatal tanítónő érkezett a faluba, aki, látván, hogy tehénőrzés közben olvas, megkérdezte, nincs-e kedve tanulni. Ő segítene neki. Így hát magántanulóként beiratkozott a bajai polgári iskolába. Miután ezt elvégezte, felvételt nyert a szarajevói görögkeleti (ortodox, pravoszláv) szerb hittudományi főiskolára, amely az ún. kis érettségi után hat évig tartott. Azt hiszem, ezek voltak életének legszebb évei.
Tanulmányai befejeztével Dunapentelére (ma: Dunaújváros) került hitoktatónak, majd annak rendje és módja szerint behívták katonának. Az már nem volt „rendje és módja szerint”, hogy nem ismerték el a diplomáját, így nem lett karpaszományos, hanem székesfehérvári baka. Amikor sor került az erdélyi bevonulásra, Beregszászig vonaton szállították az egységét, onnan Bukovináig pedig gyalog tették meg az utat. Emlegette is később: „Amit én olyan nehezen elfoglaltam, azt ezek csak úgy visszaadták.”
A századparancsnoka, úgy látszik, nem kedvelte a szerb teológusokat, mert megfenyegette: „Ha tűzharcba keveredünk, gondom lesz rá, hogy maga legyen az első hősi halott.” Mire a válasz: „Ne felejtse, százados úr, hogy nálam is lesz fegyver.” Egyébként szerencséje volt. Miután a szolgálati ideje még az „igazi” háború kitörése előtt lejárt, leszerelték. Később már nem volt leszerelés. A háború után találkozott egy volt katonatársával, megtudta tőle, hogy a zászlóaljukból csak tizenvalahányan tértek haza a Don-kanyarból.
A papfi. Leszerelése után édesapám rövidesen megnősült. Mivelhogy majdani édesanyám mohácsi gazdalány volt, a lakodalmat is Mohácson tartották. Esküvőjük után pár nappal édesapámat pappá szentelték, majd a százhalombattai parókiát jelölték ki szolgálati helyéül. Így hát a körülmények folytán ott jöttem a világra. Ezt csak a hivataloknak szoktam bevallani. Irodalmi életrajzokban mindig Mohácsot jelölöm meg születésem helyeként. Időközben ugyanis Mohácson meghalt az öreg pap bácsi, s édesapámat nevezték ki „ideiglenesen” az ottani szerb plébánosnak. Ez az „ideiglenesség” sohasem változott végleges kinevezéssé, csak éppen hatvanhárom évig, édesapám haláláig tartott. A már megkezdődött bombázások miatt engem már 1942 augusztusában levittek Mohácsra, a nagyszülőkhöz, s októberben a szüleim is utánam jöttek. Hét hónapos voltam, joggal mondhatom hát, hogy „ez a város születésem helye”.
Úgyszólván vattába csomagolva éltem édesanyám kiterjedt rokonsága körében. Meg egyébként is „úri” életünk volt. A papi földeket az egyházközség bérlőnek adta ki, a termés felének a hasznát készen kaptuk. A városi erdőből minden papnak, felekezetre való tekintet nélkül, járt a tűzifa, s Nagyboldogasszony napján, amikor a szőlőhegyi forrásnál, az Istenanyának szentelt kápolnában volt a vecsernye, a városi fiáker két gyönyörű fekete lóval jött értünk. Amolyan kis „úri gyerekekként” nőhettünk volna föl az öcsémmel együtt, ha…
A kulákcsemete. A háborúra, a front átvonulására nem emlékszem, a későbbiekre annál inkább. Tanulmányaimat 1948 szeptemberében a szerb felekezeti iskolában kezdtem, de novemberben a felekezeti iskolákat megszüntették, így mind az általános iskolát, mind a gimnáziumot magyar nyelven végeztem el. Elvették persze a papi földeket is, nagyapámat meg kuláknak nyilvánították, s kicsit bedutyizták. Miután aláírta, hogy leadja a földjét, kiengedték. Szerencsére megmaradt a birkanyája, öt-hatszáz juh két juhásszal. Azzal nem törődtek, csak a föld kellett nekik. Apámnak volt három hold saját földje a réten, amit szintén meghagytak, hát megműveltük magunk. Most hasznát vette a tisztelendő úr, hogy parasztgyerekként nőtt föl. Szántottunk, vetettünk, arattunk, disznókat hizlaltunk. Végül is mindenünk megvolt. A gyapjúnak jó ára volt, s nagyapám a mellét verte: „Engem a demokrácia se tudott tönkretenni.” Lehettem vagy kilencéves, amikor egy ízben hatalmas zsíros kenyérrel a kezemben kimentem az utcára játszani. Egy nálam idősebb szomszéd gyerek ránézett, s megjegyezte: „Nézd, a kulákcsemete zsíros kenyeret eszik.” Megkérdeztem édesanyámat, miért mondta ezt. „Mert nekik ez sem jut, csak cukros meg olajos kenyér” – hangzott a válasz.
Az első írások. Amikor 1960-ban érettségiztem, még érvényben voltak a származási kategóriák, így nem vettek föl az egyetemre, hát inas lettem Angyalföldön s evezős a Fradiban. Két évvel később is csak a pécsi Tanárképző Főiskolára tudtam bejutni minden lehetséges fellebbezés után. Főiskolás éveim vége felé kezdtem el publikálni, persze magyar nyelven. Két esszé jellegű írásom a spliti Meštrovič Galériáról meg a Dubrovniki Nyári Játékokról a Jelenkorban jelent meg, három cikkem a jugoszláv irodalomról a Dunántúli Naplóban. A diploma megszerzése után megnősültem és Budapestre kerültem: a szerbhorvát gimnáziumban tanítottam, műfordítóként pedig egyre többet dolgoztam az Európa Kiadónak. Közben kapcsolatba kerültem a magyarországi ún. délszláv hetilappal, s elkezdtem szerbül is írni. Többek között két novellát is közzétettem ebben az újságban. Miután feleségemmel együtt különbözetivel elvégeztük az egyetemet, megpályáztam egy ösztöndíjas aspirantúrát, amit sikeres felvételi után el is nyertem.
Az úszó kő. Már-már belefogtam egy szerb nyelvű regénybe, néhány oldalt talán meg is írtam, amikor találkoztam egy barátommal, akivel annak idején egy nyolcasban eveztem a Fradiban. Ő akkor már két-három kötetes költő volt, és a rádiónál dolgozott. Amikor elmeséltem neki, hogy a készülő regényem a pécsi főiskolás barátaimtól egy ötéves találkozón hallott sorsvallomásokról, álsikerekről és sikertelenségekről, megkeseredettségről és beletörődésről szól, rábeszélt, hogy írjam meg ezt a témát magyar nyelvű rádiójátéknak. Megírtam. Evezős címe volt: Az úszó kő. Amikor elolvasta, a dramaturg csak ennyit mondott: „Remélem, új szerzőt avatunk.” Minthogy folyamatban volt egy ifjúsági rádiójáték-pályázat, az enyémet is a pályázók közé sorolták, a rendezőnek pedig röviden ez volt a véleménye: „Öregem, ezzel dobogón leszünk.” Nem lettünk. Pedig a szereposztás is ragyogó volt: öt kiváló fiatal színész, illetve színésznő. Az történt ugyanis, hogy a rádió vezetősége a rendező közvetítésével megkért, hogy válasszak valamilyen magyar írói nevet, mert a közönség egyébként azt fogja hinni, hogy fordításról és nem eredeti magyar nyelvű alkotásról van szó. Ma már tudom, hogy igazuk volt, de akkor megsértődtem és visszautasítottam. Alighanem ők is megsértődtek, de azért sugározták, sőt egyszer meg is ismételték a darabot. Én ennek ellenére úgy döntöttem, hogy ettől fogva magyarul csak kritikákat, könyvismertetéseket, tanulmányokat, utószavakat, ilyesmiket fogok írni, szépirodalmat pedig csak szerbül. Rövidesen rá is fáztam. Ekkor 1971-et írtunk.
A kis Szolzsenyicin. A belgrádi Irodalmi Újság (Književne novine) 1974. szeptemberi számában megjelent a Cimbalmos Pista halála (Smrt cimbalista Pište) című elbeszélésem, amellyel „nagy vihart” arattam. Magyarul meg sem mertem volna írni. Vagy egészen másként írtam volna meg. Akkor sem adták volna ki. Az alaptörténet ugyanis a Váccal szemben, a Szentendrei-szigeten levő Pokol csárdában kezdődött, s a Vác felé közlekedő utolsó kompon végződött, amikor is az addig mulatozó társaságból az egyik fiatal katonatiszt lelőtte a szintén hazafelé tartó cigány zenészt. Hogy mi oka lehetett rá, fogalmam sem volt. Csak a tényt tudtam, a többit nekem kellett hozzágondolnom. A téma önmagában is, enyhén szólva, kényes volt abban az időben. Hogy a dolog még rosszabbul süljön el, a korombeli szerb írók körében éppen az ún. fekete hullám volt divatban, s én – egykori vízi emberként – meglovagoltam ezt a hullámot. Leírtam egy kocsmai veszekedést, egyre fokozódó feszültséggel, az extremitásig fajuló pszichikai állapotokkal, aminek a vége gyilkosság lett. Ma is csodálom magamat, hogy tudtam ennyi ocsmány káromkodást, obszcén kifejezést belesűríteni egyetlen novellába, de sikerült. Rengett tőlük a Pokol csárda mindahány fala.
Magyarországot persze meg sem említettem a szövegben. Még csak az kellett volna! A Jugoszláv Néphadsereg lapjának egyik újságírója viszont rögtön tudni vélte, hogy az ő néphadseregének tisztjét írja le káromkodó gyilkosként a szerző, s cikkével beindította a gépezetet. Két héten keresztül tartott a sajtóhadjárat, mígnem a számot, amelyben Cimbalmos Pista az életét vesztette, bírósági úton betiltották.
Amikor Belgrádban elcsitultak a hullámok, átcsaptak Újvidékre, majd Budapestre is begyűrűztek. Ekkor éppen adjunktus voltam az ELTE szláv tanszékén. Nem rúgtak ki, hanem megvárták, amíg a következő év júniusában lejár a szerződésem, s nem hosszabbították meg. A kandidátusi dolgozatomat, amelyet már előző év tavaszán leadtam, egyelőre nem védhettem meg. S ahogy ez már szokás volt akkoriban, „szilenciumot” rendeltek el számomra mind Magyarországon, mind Jugoszláviában. Belgrádi íróbarátaim ekkor kis Szolzsenyicinnek neveztek el, amiben, minden bajom mellett, még tetszelegtem is.
Feloldozás. Nem tartott sokáig a kiátkozás. Szeptemberben kaptam egy megbízásos munkát, amiből volt jövedelmem, 1966 januárjában pedig fölvettek az MTA kelet-európai irodalmak kutatócsoportjába munkatársnak. A következő évben a kandidátusi dolgozatomat is megvédhettem, a kutatócsoportban pedig, kiváló barátok között, nagyon jól éreztem magam. Aztán 1981-ben föloszlatták a kutatócsoportot, s én 1982 januárjától újra az ELTE-re kerültem. Nem ment simán, de megoldódott.
Ekkoriban már egyre kevesebbet foglalkoztam műfordítással, s inkább a magam dolgait írtam. Első kisregényemből, amely ugyanarra a témára íródott, mint Az úszó kő, 1986-ban az MTV pécsi stúdiója és az Újvidéki Televízió koprodukciójában tévéfilm készült. Nem voltam túlságosan szorgalmas, de azért három regényt, két elbeszéléskötetet, egy tanulmány- és esszéválogatást, egy irodalomtörténeti könyvet mondhatok magaménak, s 1986-ban az Akadémiai Kiadó és a kölni Böhlau Verlag közös kiadásában angol nyelven megjelent a magyarországi szerbek és horvátok nyelvjárásait feldolgozó kandidátusi dolgozatom is.
Ki ejt könnyet Rómáért? Három évvel ezelőtt, miután nyugdíjaztak, eladtuk budai lakásunkat, s vidékre költöztünk: Budapesttől húsz kilométerre meg ötszáz évre. Itt, ebben a magányban, ráérek meditálni, visszaemlékezni, összegezni. A múlt, az a közeg, amelyben fölnőttem, lassan, fokozatosan kiment alólam: szép emlékké vált. A jövő, a gyerekek, fölnőttek, élik a maguk életét. De hát ez valahogy ugyanígy működik nagyobb, történelmi léptékkel mérve világviszonylatban is.
Manapság egyre többen, egyre gyakrabban teszik föl a kérdést: mit hoz a jövő, mi lesz Európával, az európai civilizációval? Mintha ez a Teremtés szempontjából olyan fontos lenne! Hány civilizáció jött létre és szűnt meg a történelem során? De egy sem tűnt el nyomtalanul. Valamilyen módon mindegyik tovább élt – sokszor azokban, akik lerombolták. Ha valaki úgy kétezer évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy a Római Birodalom egyszer el fog tűnni a térképről, bolondnak nézték volna. S ma? Ki ejt ma könnyet Rómáért? De nem is kell elsiratni, hiszen tovább él a mi civilizációnkban. Sőt, rajta keresztül tovább élnek a rómainál is korábbi civilizációk. S a latin nyelv sem halt ki nyomtalanul: itt él köztünk az utódnyelvekben, az olaszban, a franciában, a spanyolban… Ugyanígy nem vész el az sem, amit mi hoztunk, hozunk létre. Az is tovább él. Az európai civilizáció sem tűnik el nyomtalanul. Csak talán másként fogják hívni.
Illusztráció: In memoriam (portré forrása: artnews.hu)
Ezek is érdekelhetik!
»Hazatért« Jelenits István (1932-2024) →
Gráfik Imre 80 éves! →
„75 éves lenne Tarján Tamás” →
