Szili István: Medvék és egy „medvepásztor”
Mostanában alig múlik el egy hét, hogy ne hallanánk medvetámadásról. Kiváltképp Erdélyben lezajlóról. Talán megfordult volna a régi mondás értelme: kevés a vadász, sok a medve? Vagy talán a medvék védettségnek köszönhető a jelenség? Vagy annak, hogy nincs a medvék számára elegendő eleség?
Ilyen-olyan arányban, de valószínűleg valamennyi feltevés igaz. És hát van még egy oka is: a medvék túlontúl elkényelmesedtek. Vagy, ha úgy tetszik, megtanulták kihasználni a lehetőségeket. Hallottunk már japán parasztokat fosztogató majmokról, városba kötözött rókákról, vaddisznókról, élelmes mosómedvékről, nyestkutyákról és így tovább. Miért éppen a medvék maradnának ki a felsorolásból?
A Hargita egyik félreeső zugában tél végén jártunk. Az előző napi viharos, megenyhülő idő miatt az erősen roskadó hótakaró felszíne tele volt leszaggatott zuzmócsomókkal, elszáradt, vagy még élő fenyőágdarabokkal, fakéreggel. A jegenyefenyők alatt pedig, ahol a patak csobogtatta vizét, előtűntek a fehér acsalapu legelső hajtásai. Éppen ott tartózkodtunk, ahol román és angol nyelvű tábla arra figyelmeztetett, hogy ha tovább megyünk előre, medvékkel találkozhatunk, emiatt tovább menni tilos! „Medveveszély!” – hirdette egy kicsi táblácska is, ha nem is a nagyobb közelében. Hát angolul meg románul nem tudunk, a magyar táblácskát meg nem vettük észre. Így hát beléptünk a tiltott övezetbe. Felfelé haladtunk, évszázados fenyők alatt, ritkás erdőben. Meg-megálltunk alaposan körülnézni, de medvéknek még nyomát sem láttuk. „Alszanak még” – mondta a barátom, de nem a bizonyosság, inkább a reménykedés hangján. Közben láttunk fára telepedő császármadarakat, amíg aztán egy focipálya méretű nagy tisztásra érkeztünk. A pálya enyhén lejtett, és az alján egy betonépítményt vettünk észre. Úgy nézett ki, mint valami várfal, de annál jóval nagyobb, és főleg hosszabb volt. Ez csakis Ceaușescu medveleshelye lehet. Csakhamar észrevettük, hogy mindenfelé kukoricacsutkák és félig megrágott kukoricacsövek hevertek. Némelyiken azt is látni lehetett, hogy friss rágásnyomok borítják. Rögtön óvatosabbak lettünk, újra körülnéztünk, de sehol semmi, csak a szél fütyörészett. Jó néhány felvétel készítése után elindultunk visszafelé. Már jócskán eltávolodtunk a leshelytől, erősen lefelé haladtunk, amikor észrevettem, hogy a bakancsom korábbi nyomát egy medvetalp lenyomata keresztezi. Újból körülnéztünk. Noha itt már sűrűbb volt az erdő, medvének hírét sem láttuk. Így érkeztünk le a hátrahagyott autónkhoz. Elindultunk hát lefelé, hiszen még mindig jóval ezer méter fölött jártunk. Egyszer csak traktorzúgást hallottunk: szembe jött velünk egy pótkocsis traktor, szinte zihált a hegynek fölfelé. Az út keskeny volt, ezért hamarosan félreálltunk, de a traktoros is megállt. Már láttuk, hogy erdésszel van dolgunk, akinek a nyakában puska lógott. Kukoricával megrakott pótkocsit vontatott.
– Hát maguk honnan az isten csudájából kerültek ide? – förmedt ránk a traktoros. – Nem tudják, hogy ide tilos belépni? Nem vették észre a táblákat?
A kárhoztató szidalmak özönéből talán ennyi is elég, úgysem tudnám szó szerint közvetíteni őket.
– Hát észrevettük, de sem angolul, sem románul nem beszélünk.
Közben egy kissé megkönnyebbültünk, hiszen a letolás magyarul hangzott. Ha román lett volna, alighanem másként végződik az egész.
– Tudják, hogy a medvék ilyenkor milyen veszélyesek? A tél folyamán megellettek a nőstények, ilyenkor már bocsaik vannak, és bizony a szerencséjüknek köszönhetik, hogy épségben megúszták. Legközelebb, ha fel akarnak jönni, előbb keressenek meg engem (megmondta a nevét és címét), és akkor talán feljöhetnek. De az sok minden máson is múlik.
Megköszöntük az „erdész” (pontosabban, mert közben rájöttünk) a fővadász (csúfondáriusan pedig medvepásztor) jóindulatát, és megígértük, hogy többé nem leszünk felelőtlenek. Így hát nem sikerült medvét látnunk.
Sok-sok évvel később lett volna még egy-két alkalom, de én azokból sorra kimaradtam. Az egyik a Hargita közeléhez, a másik a Szent Anna-tóhoz kapcsolódik.
Egy fiatal tanárokból (nőkből és férfiakból) álló társaság indult el kora reggel Szovátáról a Bucsintető felé, hogy azt megkerülve estefelé visszatérjen. Nem vitás, jó nagy túrának ígérkezett. Mindaddig nem is történt semmi említésre méltó, amíg a célterületről vissza nem fordultak. Akkor azonban egy medve állta az útjukat. Mindenféle medveriogató lehetőséget kipróbáltak, de a medve bizony nem riadt meg. A vége az lett, hogy többen is fára másztak miatta, és hosszú ideig nem is jöhettek le róla. Szerencséjükre akadt, aki visszaszaladt, hogy segítséget kérjen. Végül puskás férfiak ijesztették el a medvét, amelyik a bocsait féltette. Így aztán a társaság éjjel kettő felé ért csak haza.
Másnap persze javában zajlott a már megnyugodott szereplők ugratása. Ebben a legenyhébb tréfa az volt, hogy „mondd csak Elemér, mi az a nagy folt az ülepeden?”. Úgy-e, mindenki kitalálja, hogy mire céloztak?
A Szent Anna-tónál a nyár vége felé jártunk. Megnéztük a Mohos-lápot, majd kötelességszerűen a tavat is körbejártuk. A tó északias oldalán, a kráter peremén kívül sátrak halmai emelkedtek. Nem túl nagy távolságra tőlük jókora hulladékgyűjtő bűzlött, amit magas drótkerítés vett körül. Mindjárt arra gondoltam, mekkora kihívást jelenthet ez a medvéknek. Pár nappal később aztán az újságok is beszámoltak a tó melletti medvetámadásról. Egy anyamedve bemászott a kerítésen, de kijönni nem tudott. Két bocsa a kerítésen kívül siránkozott. Amikor valahogy mégis kinyílt a kerítés, az anyamedve már őrült módjára viselkedett, átgázolt a sátrakon, be az erdőbe. Egy sátorozó megsérült a jobbra-balra csapkodó medve pofonjától. Mindez fényes nappal történt…
Illusztráció: Medvenéző
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
