Cangjang Gjaco, a 6. dalai láma verseiből
Sári László
Átkozott fordítások
Azért átkozottak, mert a legtöbb műfordítás soha nincs egészen kész, soha nem elég jó. Majdnem ugyanez a helyzet a saját művel is, de azzal könnyebb megbékélni. Az ember előbb-utóbb elhiszi, hogy nincs jobb jelző, nincs jobb mondat (pedig dehogy nincs). A saját mű esetében elég, ha egyedül magának felel meg az író, nem szól bele az eredeti szerző, nem létezik semmiféle eredeti mű. Ezeknek mind úgysem lehet megfelelni. Túl sok az elvárás. A fordító belefárad, kimerül. És mi a jutalma? Semmi. Sőt, marad az életfogytig tartó kétség, az örök elégedetlenség.
A tetejébe mennyi hibát, mennyi ügyetlenséget talál a fordító a legjobbnak tartott eredeti művekben is! Még Nobel-díjasok szövegeibe is hányszor bele kell javítania, nehogy ő keveredjen gyanúba. Ez a szöveghűség jutalma. Átkozott, hálátlan munka…
A sok vesződséget legfeljebb a világ legjobban sikerült versei érdemlik meg – állapítja meg magának előbb-utóbb a fordító. De hát, hol vannak a világ legjobban sikerült lefordítatlan versei? A legrejtettebb irodalmak, legrejtettebb zugaiban. Ám kockázatos dolog ilyen helyekre bemerészkedni, és hosszan lopakodni, keresgélni a sötétben, mert mi van, ha ott sincs semmi? Akkor föladjuk a keresést, és kész. Nem kötelező fordítani – ki mondott ilyen őrültséget? Ha remekműbe botlunk, megmutatjuk az otthoniaknak, a többi meg maradjon ismeretlen. Gyengéből van otthon is elég. Így okoskodik a józan fordító.
Jómagam – mindeddig – egyetlen szerzővel találkoztam, akinek sorai évtizedek óta őszintén lelkesítenek, akárhányszor olvasom őket: történetesen egy háromszáz évvel ezelőtt élt (1683–1706) fiatal tibeti költőről van szó, Cangjang Gjaco az illető. Hivatalból és magánszorgalomból olvastam ugyan számos jó szerző számos színvonalas prózáját, drámáját, költeményét vagy éppen tudós tanulmányát – némely munkájukat közzé is tettem anyanyelvemen –, ám tiszta szívemből csak ennek a tibeti fiatalembernek a verseit sikerült megszeretnem.
Alighogy olvasni kezdtem négysoros strófáit, mindjárt tetszett, amit mond, és az is tetszett, ahogy mondja. Meggyőző volt az élete, mindent tudott vagy sejtett az életről. Pedig nem kis dolgok történtek ám vele, Cangjang Gjaco tetteinek nagy volt a tétje. Egyrészt, mert napjai nagyobbik felében országa istenkirálya volt (egyszemélyes birtokosa minden világi és egyházi hatalomnak, vagyis dalai láma), másrészt pedig azért, mert napjai többi részét az emberi világ legtitkosabb részleteinek fürkészésével töltötte. Nagy bátorságra vall minden segítség nélkül járni az ember világának legintimebb tájait, legsötétebb labirintusait.
Egy tapasztalatlan fiatalember súlyosan megfizet érte, ha érzelmi életét feldúlja a szerelem. A főpap durván megszegi a cölibátust, egyháza szigorú előírását; a civil világ ura pedig könnyen országvesztővé válhat. Ez bizony mind kockán forgott Cangjang Gjaco rövid életének mozgalmas éveiben. És csodák csodája: a profán életben járatlan, korábban rideg, szerzetesi nevelést kapott ifjú nem hibázott itt sem. (Talán nem véletlen, hogy szép, beszélő neve azt jelenti: Tudást Őrző Tiszta Tenger.)
Okosan, sőt fortélyosan védelmezte országát a mongol hódítók ellen, ügyesen elkerülte népével a háborús idők csapdáit, magánemberként pedig érzékenyen, de józanul merült el a világi élet talányaiban. A köznapiság eseményeit ontológiai nézőpontból szemlélte, mi több, bölcs felismerésekre és következtetésekre jutott. Ezeket a felismeréseit és következtetéseit fogalmazta meg aztán – szilárd meggyőződésem szerint – világirodalmi rangú verseiben.
Minden költői mű legvonzóbb erénye a hitelesség. Cangjang Gjaco, vagyis a 6. dalai láma költészetének hitelességét a versek páratlan tartalmi és formai egyszerűsége adja. Jó érzés olyan verseket olvasni, amelyekből tisztán tudható, hogy a költő nem csal, nem a költői szerep kedvéért versel. S szintén nagyon jó, hogy semmi célja velünk, olvasóival. Nem akar minket meggyőzni semmiről, csak felénk fordul egy pillanatra, és felmutat valamit. És már megy is tovább, mi meg gondoljunk a versről, amit akarunk.
Cangjang Gjacónak esze ágában sincs hosszú szerelmi vagy gondolati lírával traktálni minket, legkevésbé pedig saját magával, émelyítő önfeltárással. Nem néz ki a versei mögül, hogy látjuk-e, milyen jóérzésű, milyen okos és nemes lélek, mint ahogy nem egyszer előfordul ez a fajta álcázott önmutogatás és önimádat a mi nyugati költőink lírájában. A régi ázsiai költészetnek igencsak jellemző vonása ez a csendes, elegáns hang, ez a visszafogottság. A 6. dalai láma verseinek fordítóját egykor leginkább ez a költői magatartás vitte közel az ázsiai költészethez, és ma már úgy látszik, ez a barátság mindörökre meg is marad.
Cangjang Gjaco,
a 6. dalai láma verseiből
E világnak minden dolga
vízben tükröződő kép csak.
Lásd s tudd: e tűnő rajzolat
sohasem lehet valóság.
*
Három Idő! Nagy Tanító!
Nap és Hold fölött trónoló!
Ki a Földön mindentudó,
csak te vagy: Múlt, Jelen s Jövő!
*
Holdarcát selyemkendővel
feded, lágyan rásimítod.
A Halál Ura ím ítélt.
Fájdalom tövise éget.
*
Beteljesülve se csökken
a vágy, az életre szóló.
Ha férfi s nő kötést tesznek,
a lét társas útját járják
örökkön örökké, míg a
túlsó boldogságig érnek.
*
A lelkem égi származék,
nem érinti a földi lét.
Szenvedése tűnő felhő,
az elborult ég látomás.
*
A vágyódásból bűn fakad,
a bűnből hamis képzetek.
Pedig a lelkek, szegények,
csupán szeretni akarnak.
*
Nem nézem a ló járását,
sörénye legyen jól nyírva.
Nem nézem a lány járását,
mosolya holdsugár legyen.
*
Lent délen, forró ég alatt,
bőkedvű lányok közt élnék
végtelen hosszan s boldogan,
ha megengedné a Halál.
*
A bűn pompás és bűvölő,
csillogó, színes buborék.
Mikor a Tudás eléri,
szertefoszlik a ragyogás.
*
Tested ízes húsú barack,
vágyad sohasem apadó.
Hogy járjak hát a Tanítás
vágyakat tagadó útján?
*
Ismerem jól gyönge testét,
lelke röptét föl nem mérem.
Pedig porba rajzolt ábrán
mérhetem a csillagpályát.
*
A mangófa íze fanyar,
de gyümölcse édes, finom.
Ki lánya vagy, nem érdekel,
de gyönyörű tested nagyon.
*
A tested hússzirmú virág,
temető kertjében nyíló.
Lelked szélfútta madártoll,
a halál szűk ösvényén száll.
*
Égi teremtmény, isten-lány,
szeretet nélkül szerető!
Égi táltosé járásod,
földi lépteid – botlások.
*
Szarvasbikák, díszgúnárok,
enyelgések, könnyű lányok.
Éjjel-nappal botorságok,
se család, se barátságok.
*
Ha nem gondolsz az elmúlásra,
ostoba vagy,
még ha másban okos is.
*
Tudást Őrző Tiszta Tenger
szerelemről már nem dalol.
Hallgat, miképpen mindazok,
akikről szólnak a dalok.
Illusztráció: Cangjang Gjaco
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
