Műelemzés

augusztus 7th, 2016 |

0

Fodor Miklós: Prágai Tamásról (műelemzések)

 A megingás pillanata – avagy a világformáló akarat meghasonlása

Prágai Tamás Sötétvilágos című verseskötetének világképéről

Sötét és világos egymást kizáró ellentétek. Egybeírva a két fogalom azt sejteti, hogy a közöttük lévő elválasztó rés felszámolódásának vagyunk tanúi. Sötét és világos eredeti szétválasztását kérdőjelezi meg és vonja vissza Prágai Tamás új kötete. Mit jelent mindez? A következő kérdésekre keresvén a választ megkíséreljük felvázolni azt az értelmezési keretet, melynek segítségével e versek rejtőzködő igazsága el-nem-rejtetté válhat.

Minek a jelképe a sötét?
Minek a jelképe a világos?
Mely fogalmakkal írható le a sötét és világos közötti viszony története?
Mi választotta el a világost a sötéttől?
Hogyan írható le az elválasztás történése?
Az elválasztó hatalom ereje fogytán, hogyan alakul át sötét és világos viszonya?

Sötét jelentése tömören: az ember által érintetlen ős-természet működése, az életteremtő erők harca, a kialakult erővonalak izzása elsősorban a lélekben, másodsorban a világban. Világos jelentése tömören: mindaz, amit az ember alkotott és megértett: egyszóval a kultúra, illetve mindazon meghatározó hatalom, mely a kultúra felől a lélek felé árad. Kettejüket az ős-természet (vagy ős-tenyészet) alapanyagát és erejét felhasználva (kisajátítva) a kultúrát alkotó akarat választja el és köti össze. Ez az öt alapfogalom – egyszerűsítve: természet, akarat, kultúra, lélek és világ – csak együtt értelmezhető. Prágai Tamás ebben a verseskötetében azt a pillanatot ragadja meg, amikor a kultúrát alkotó akarat ereje megtörik, amikor már nem képes akarni a kultúrát. Ennek következtén a kultúra tárgyi és értelmi világa megrendül, jól érzékelhető törésvonalak, hajszálrepedések keletkeznek, melyeken keresztül a természet beszivárog és átitat. A természet elkezdi a maga képére formálni a kultúrát: azt is mondhatnánk, visszaveszi, ami az övé volt. Az akarat ebben a helyzetben vagy nem csinál semmit, vagy a természet pártjára áll. Mivel magyarázható az akarat eme meghasonlása és irányváltása? Mi a jelenbeli történés rejtett és talán titkolandó előtörténete? A kötet verseinek nem témája e múlt, ámde e múlt mégis jelen van minden tettben és minden történésben. Minden pillanat hordozza a múltbéli drámát, sőt, a lélek (aki e három hatalom természet-akarat-kultúra egységét, viszonyaikat, s e viszonyokhoz való felülemelkedő viszonyt jelenti a világban) – legalábbis ez ideig – minden pillanatban elvégezte azt a kultúraalkotó, kultúrafenntartó tettet, melyet az akarat egykor parancsolt neki, hogy elválassza a természettől, és saját alkotott világa által is formálttá tegye. Az akarat parancsa még él, de már a hit és a szenvedély kiveszett a lélekből. Miért veszett ki a hit és a szenvedély? Úgy tűnik azért, mert a természettől való elválasztódás túl jól sikerült. Mert feltárult egy paradoxon: ahhoz, hogy a lélek megszülessen, el kell határolódnia a természettől, de a lélek ily módon el- és körülhatárolt világa a természet nélkül jelentéktelenné, sőt, torzzá válik. Kiderült, hogy a természettől való elhatárolódás egy valamikori (mitikus ősidejű) és mind a mai napig szüntelen ismételt győzelmes harc eredménye. A lélek azonban kultúraalkotó győzelmi örömében elfelejtkezett arról, hogy a természetet ért veszteség saját természetiségének vesztesége: elmulasztott azonosulni a természet fájdalmával és sértettségével. Nárcisztikusan önmagába, az akarat által alkotott kulturális evilág felé fordult, újraértelmezte, racionalizálta az eredeti mitikus akaratot, mely most már azt jelentette, hogy a lélek az általa alkotott kultúra termékévé akar válni. A kultúraalkotó akarat szimpátiája ezért fordult el tőle, és tette lehetővé a teremtő-pusztító természet visszatérését és visszavágását.

Egy értelmezési keret mindaddig élettelen, amíg nem levelezik be maguk a művek. Lássunk most néhány verset, melyek reményeim szerint igazolják a belőlük kisajtolt esszenciát, egyben fel is dúsítják azt az élet kacskaringóival, szálkáival és húsosságával.

A kötet nyitó ciklusa a “Hiányos trópusok” címet viseli. A cikluscím érthető nyelvészeti és földrajzi fogalmi keretben egyaránt. Mint majd látni fogjuk mindkét értelmezés lényegi, sőt, egymással szorosan összefüggő. A trópusok, kiváltképp a trópusi őserdő hiányossága (hiányzásának érzése) okozza a nyelvi jelenségek hiányossá válását. A természeti hiány kulturális hiányt, jelentéshiányt okoz. Fordítva közelítve: a felismert nyelvi hiányosság valamilyen természeti zavar érzékelhető tünete. A ciklus első verse a Dzsungel címet kapta.

A fürdőszobába benyomul az elvadult
dzsungel. A nyakkendő
a ruhaszárítóra tekeredik,
a fürdőkád üledékes tó

lesz. Engedjétek szabadon
Mauglit! A képernyőre máris
Hangyaboly loccsan,
a jelentéseket kitörlik.

A radír tapír, a tapír topor.
Az arcotokra visszanől a szőr,
a szőnyeg alatt
elmélyülnek a fekete ráncok.

A dzsungel, csakúgy mint a sötét – értelmezési keretünkben – a természetiség jelképe. Mint jelkép nem csak utal, nem csak rámutat a természetre, hanem el is mond róla valamit: a természet dzsungelszerű a természet sorsa a dzsungel sorsához hasonlít. A természet hallatlan életbőség, szüntelen alakuló sokféleség, átláthatatlan rendszer. A vers lényegi történése a következő: “A fürdőszobába benyomul az elvadult / dzsungel”. Minden szó fontos – ez a fajta tömörség Prágai Tamás költészetének erénye, egyben enigmatikusságának is magyarázata. A fürdőszoba ironikusan a kultúra ember alkotta világát jelenti, a természettől elkülönülő otthont. A házon belül azt a helyet, ahol a természeti kosztól (káros vagy károsnak bélyegzett) anyagoktól megszabadul az egyén. A megtisztulás helye. A megtisztulás tette – értelmezési keretünkben – az egyén természetiségétől való megtisztulását jelenti. A fent idézett mondat paradox voltát épp az adja, hogy a dzsungel pontosan ott támad, ahol vele szemben, a tőle elhatárolódó egyénnek nap mint nap győzelmet kellene aratnia.

A dzsungel – a természet – benyomulásának hatására többféle elváltozás megy végbe a kulturális világban. Először is e világ tárgyai dzsungelszerűen kezdenek el viselkedni: “A nyakkendő a ruhaszárítóra tekeredik”. Ez azt jelenti, hogy a lélek kulturális világában megjelent egy tőle idegen hatalom, s e világot a maga képére kezdte formálni. A kultúra elkezdett úgy viselkedni, mintha természet volna, ennek következtén bajosan lehet továbbra is ugyanúgy használni, ahogy az én eredetileg eltervezte. A kulturális tárgyak, tények jelentése – eredeti célszerűsége – elvész, “a jelentéseket kitörlik”. A dzsungel benyomulásával teljesen összhangban megszólal egy parancsoló hang. “Engedjétek szabadon / Mauglit!” A hangot, minthogy parancsol, a természet és a kultúra között elgondolt akarat hangjaként értjük. Ez az akarat itt teljesen nyilvánvalóan a természetiség, a dzsungel érdekeit képviseli. Maugli természet nevelte emberi lény. E képzeleti alak mondhatni mindenben épp az ellentéte a tisztán (a fürdőszobában) kulturálisan megalkotott egyénnek. Nem középút, nem ötvözet, nem kompromisszum, hanem antitézis. Az akarat a természet nevelte ember szabadon engedését követeli. E tényből a természet-akarat-kultúra hármasság előtörténetére következtethetünk. Valamikor Mauglit börtönbe zárták. Ezt mint jelképes drámát a következőképpen értelmezzük: az akarat legyőzvén a természetet és megteremtvén a természettől elhatárolódó kultúrlényt, örök rabságra ítélte, és az én tudata elől a sötétségbe zárta a természet alternatív emberét. Ez az előtörténet a dzsungellel együtt betör a kultúraalkotta egyén világába. A természetet legyőző egyén győzelmi öröme helyére valami bűntudatféle balsejtelem lopakodik, mintha e győzelem igazságtalan lenne valakivel szemben, akit most jogos volna kiengedni…

A dzsungel, a természet visszavonhatatlanul betört az egyén világába, és ott megvetette lábát. Hatását a lassú szétszivárgás jellemzi. E történést Prágai Tamás törésvonalak, repedések, e versben “fekete ráncok” megjelenésével szemlélteti. Ezek a repedések terjednek és mélyülnek: ennek következtén a természetiség egyre nagyobb súllyal lehet jelen a világosság világában, a lélek pedig egyre nagyobb réseken tekinthet és hullhat alá.

Elemzésem következő tárgyául a második ciklus címadó versét választottam: Állapot. Azért ezt, mert ebben természet és kultúra (sötét és világos, dzsungel és ház) létére (létértékére) nézve fogalmazódik meg két határozott állítás: “van túlvilág”, “evilág nincsen”.

Minden elfeledett engem.
         Elfeledett a kert, a sajtár, a kapa nyele,
                   Néma hűvösség lapít az ólban.

Miféle állapot készül
         itt? Miféle évszak? Milyen földindulás?
                   az edény peremén túlcsordul az óbor,
                            ami törékeny, most lehull.
Van túlvilág.
miféleKukorica éles
                   levele cserreg
                            zsémbesen, zörög, széllel perel –
                                      Belereszket a némaság.

 Az udvar félkövér
         sarában szélütött
                   kotlóstyúk dohog, dadog –
                            Belereszket a némaság.

Tükrök törnek. A házat
         a holtak deszka-szárnyai belengik,
                   lehullanak a függönyök:
                            Evilág nincsen.

 Értelmezési keretünk szerint a “túlvilág” a világon túli sötétet, a természetiséget jelenti, míg az “evilág” az akarat parancsára az egyén által egykor megalkotott kulturális világot. Viszonyukat ábrázolni azzal az archetipikus képpel lehetne, melyben egy kör jelölné az elhatárolás akarati tettét, minden rajta kívüli a kizárt természetiséget, minden körön belüli a megművelt, átalakított természetet, egyszóval a kultúrát. E kép által válik szemléletessé a túliság fogalma: a körön belülre helyeztetett ez a világ, míg a körön túlra az ember által érintetlen természet. Az “állapotot” melyről a vers hírt hoz, az a felismerés jellemzi, hogy a kultúraalkotás kezdeteképpen körülhatárolt terület megszűnt létezni.

“Minden elfeledett engem”. A vershős minden általi elfeledettségének érzését fogalmi keretünkben úgy értelmezzük, hogy megszűnt a magától értetődőség, megszűnt az otthonosság közte és az általa alkotott kulturális világ között. A vershős nem azonos sem a kultúra által formált, természettől elhatárolt egyénnel, sem a természeti, életteremtő erőkkel, sem a kultúrát alkotó akarattal. A vershős e három létmélyi hatalom drámájának helyszíne, másképpen fogalmazva e dráma nézője és elszenvedője: tulajdonképpen a lélek képviselője. A vershős azonosulhatna valamelyik hatalommal, melléje állva segíthetné valamelyik küzdelmét; hozzáállását ezzel szemben a kötet elejétől a kötet végéig leginkább a “szemlélődő mozdulatlanság” (Gaia) jellemzi. A kulturális, emberalkotta tárgyak mássá válása, célvesztése okozza az idegenség érzését, a tárgyak pedig azért váltak mássá, mert “jelentéseiket kitörölték”, mert az egyén elhatárolt, világos világa mögött hódító szándékkal megjelent a másvilág, a megsötétedett természet, és az érzékelt világ egyre inkább a természeti erők puszta maszkjává kezdett válni. Az érzékelés számára kiemelkedő tények mögött: valami készülődőben van. Az érzékelés egyes tényeit paradox módon éppen a sötét felől érkező sejtelemszerű érzések világítják meg azzal a fénnyel, ami miatt érdemesekké válnak arra, hogy versbe íródjanak. A vershős úgy érzi, hogy ezt a világot, amelyet lát, gyökeres változás fenyegeti. “Milyen földindulás?” – kérdezi. Kérdezése létmélyi szorongást jelez. “Az edény peremén túlcsordul az óbor, / ami törékeny, most lehull”. A túlcsordulás evilági eseménye a jelképértelmezés szintjén valamely ismeretlen, sötét hatalom betörését jelzi. A természet, mint erő betör a jelenbe és érvényteleníti. Legalábbis érvényteleníti mindazt, ami nem elég szilárd. Olyan ez, mint egy istenítélet: ami könnyűnek találtatik, kitöröltetik a létezés könyvéből. Az első szakasz azzal a felismeréssel zárul, hogy “van túlvilág”, s ez úgy hat, mintha a vershős eddig abban a hitben élt volna, hogy nincs. Feltárult az igazság, s ezzel együtt egy olyan hatalom is színre lépett, mely az egész kulturális világot érvénytelenítheti.

A második szakaszban a növényi és állati hangok puszta megszólalásukkal elérik, hogy “belereszket a némaság”. A belereszketés jelensége, melynek nincs megfogható alanya, a világ egészére vonatkoztatható, rokon a vershős kérdező-szorongó lélekállapotával. A némaság – értelmezési keretünkben – az emberalkotta világ értelemvesztését jelenti. Ez az értelemvesztett evilág – mely azért vesztette értelmét, mert kiszállt mögüle az értelemadó, a célt tételező akarat – lesz kiszolgáltatva a túlcsorduló túlvilág hatalmának. A helyzet nyilvánvalóan apokaliptikus. Apokaliptikus abban az értelemben is, hogy egy egész világ tűnik el, és abban is, hogy feltárul mindaz, ami ezidáig rejtve volt, mert rejtőzködésre kényszeríttetett. “Tükrök törnek. A házat / a holtak deszka-szárnyai belengik, / lehullanak a függönyök.” A törések Prágai Tamás jelképvilágában azokat a repedéseket jelentik, melyeken keresztül a természet benyomul, és feszegetni kezdi az egyén által alkotott világot. A tükrök törése az archetipikus jelképek nyelvén is valami olyan túlvilági erő jelenlétét jelzi, mely veszélyezteti a kultúrát. A törött tükör törött világot mutat. A holtak megjelenése is értelmezésünk fő keretvonalaira fonódó történés, hiszen a holtak mint a túlvilág lakói, a túlvilág képviselőiként jelennek meg ebben a világban. A függöny pedig éppen arra a körvonalra utal, mellyel a mitikus ősidőben az akarat az egyént körülhatárolta, hogy a körön belül kultúrát alkosson. A függöny képe azt az értelmezésünket is megerősíti, hogy e kulturális világalkotás során az akarat a természetiséget miközben szabadon kijelölt céljai szerint átalakította, egyben el is rejtette a lélek szemei elől. A határvonal megszűntén evilág sorsa megpecsételődött. “Evilág nincsen”.

A következő versek segítségével arra a kérdésre keressük a választ, mi történik az eredetileg kultúrát alkotó akarattal, mellyel a három létszervező hatalom – természet, akarat, kultúra – közül a vershős leginkább hajlandó azonosulni.

ISTÁLLÓ

A csupasz téglafalon végigfut a repedés,
Megtorpan,
A zsindelyekre pléhmadarak ülnek;
Vakvarjú, elkoszlott rozsdafarkú.

Ha kezembe venném még egyszer, épp ilyenre gyúrnám,
sárból, ugyanígy cement nélkül,
de nem szögletesre, kerekre,
sárba raknám a téglát, amiből a jószág palotája épül,
a jószágé, amit vágóhídra tereltek,

hogy a hátsó fal ne egyszerre boruljon
ismét a csalán és fecskefű bokrai közé, ahogy mostan,
a csalán közt rendet kaszálva hátul,
hanem középre hulljon, mint egy kupola.

Ne egyszerre, de mindig. Boruljon
a jószág mauzóleuma, akarom. Mindig éppen eltelő pillanat
őrizze, ami meginog, maradjon így örök:
éppen mert egyszerűbb lenne eltörölni
és újjáépíteni az egészet.

E versben, mely a Példabeszédek ciklus nyitó verse, az akarat két ellentétes dolgot akar. Egyrészt ugyanazt, amit a mitikus ősidőben: “épp ilyenre gyúrnám”, másrészt saját maga megszűntét, pontosabban azt a világ- és jelentéspusztulást, amit önmegszüntetése tett lehetővé. Az önmegszüntetés erősebb a kultúrát alkotó akaratnál (“Boruljon / a jószág mauzóleuma, akarom”), és ezt azzal is jelzi a vershős, hogy csupán eljátszik az újjáteremtés gondolatával, “ha kezembe venném még egyszer”, de nem veszi kezébe, megmarad szemlélődő mozdulatlanságában. Ezt a meghasonlott állapotot a következőképpen összegezhetnénk: ha az akarat akarna, ugyanazt akarná, mint amit kezdettől fogva: a kultúra tárgyait, jelentéseit és a kultúraformálta egyént – ámde nem akarja megújítva fenntartani az általa alkotott világot, nem akar akarni. Most azt akarja, ami nélküle történne. Nélküle a kulturális világ összeomlik, elnyeli a mitikus-metafizikai természetiség sötétsége. Kiderül, hogy a teremtő erők a kultúraalkotó akarat nélkül elpusztítják a kultúrát, és a kultúraformálta egyént. Ezt az összekuszálódott viszonyt a következő már-már értelmezhetetlen állítással fejezi ki a vershős: “Mindig éppen eltelő pillanat / őrizze, ami meginog, maradjon így örök: / éppen mert egyszerűbb lenne eltörölni / és újjáépíteni az egészet”. Az egyszerűnél többet ér a bonyolult. Az újjáépített istállónál a romos állapotú. A cselekvésnél többet ér a szemlélődés. Örök létűvé kívánja avatni a megingás pillanatát, a pillanatot, amikor a túlvilág éppen megrendíti a jelent. De hát lehetségest akar-e a vershős? Hiszen a nyers természet evilágba nyomulása saját világképe szerint is feltartóztathatatlan! Főként ha tekintetbe vesszük, hogy az eredetileg kultúrát alkotó akarat kivonta magát a forgalomból; s ha már, akkor szívesebben áll a természetiség szolgálatába. Mindez arra utal, hogy a lélek számára a legfontosabb élmény a megingás: ezt akarja megörökíteni és közvetíteni a befogadó kulturális közeg számára.

Ezen a ponton lehetőség nyílik arra, hogy Prágai Tamás művészi világképének egy lényegi vonását – az archaikum jelenségeinek és jelképeinek jelenlétét -, és e vonás történetének három állomását megragadjuk. A Madarak útján című – pályanyitó – verseskötetben még úgy tűnt, az elveszett archaikum újjáépíthető, a művészi akarat csaknem egyértelmű programként viszonyult ehhez a kérdéshez. Az Inka utazás című regényben a főhős már szinte csak tudattalanul, nagyon problematikusan kívánt e kulturális örökségben elmerülni és általa újjászületni, mindazáltal ez volt a főtéma. A vég szándékolt homályossága ellenére is a mű a kísérlet kudarcáról tanúskodik. A Sötétvilágos című kötetben előtérbe kerül a jelen megingásának élménye, amit már nem tud ellensúlyozni valamely hit, mely az archaikum felől ígérne megújulást. Az archaikus életforma és világkép jelenbe oltásának művészi kísérlete elbukott vállalkozássá értelmeződött át. Olyan stációvá, mely bár a világkép alakulásának nélkülözhetetlen szakasza volt, semmiképpen sem végállomása. A természet és az én drámai, tragédiába vagy komédiába fúló, küzdelmének megélését és ábrázolását – mely a jelen kultúra állapotának mélyszerkezetébe nyújt betekintést – nem lehetett ezzel behelyettesíteni és elfedni.

Az Anarchaikus disznótorzó című versben az akarat kegyetlen, önironikus játékával találkozunk. A vers története egyszerű: valaki kéjes szakszerűséggel legyilkol és evésre előkészít egy disznót. Disznótor készül, az archaikus magyar kultúra egyik legnagyobb ünnepe.

Én vagyok, akitől rettegsz.

Nagy arcod lemosom tiszta forrásvízzel
mielőtt lefejtem, lesikálom a füleid,
gyökérkefével az ormányt.

Mindjárt dolgozni kezdek.
Egy miccre kimetszem az anya-
nyelvedet: beszédre nincs szükség
ott, ahol ez a valami készül.

Sót szórok a hideg szemedre,
mást nézel, mint amit mi látunk;
a buborék belsejében nehéz, tehetetlen anyag.

Holnaptól másképp lesz minden.
Akarom, hogy mindent
elveszíts: változtasd meg az ízed!

Elemzési keretünk szerint a gyilkos az én, a disznó pedig a természetiség képviselője. Miként árnyalja tovább a természet fogalmát a disznó jelensége? A disznó az állati létformát idézi, azon belül azt a kört, amit az ember saját használatára megszelídített és elkülönített. A megszelídített állat létének ténye jelzi számunkra, hogy nem igaz az én azon a hite, mely szerint a természetiség nincs jelen az ő világában. Épp ellenkezőleg, arról van szó, hogy az én megszelídített, emberi használatra elkészített természet. Az én alapanyaga a nyers természet, de erről nem akar tudomást venni. Ebből viszont az következik, hogy amit az akarat a természettel tesz, amikor én-t formál, azt az én-nel is teszi. A disznó olyan jelképpé vált az egyetemes kultúrtörténetben, melyben az ember saját nemkívánatosnak bélyegzett – elfojtott, meggyilkolt – hajlamait gyűjtötte egybe. Koszos, büdös, zabál és egyáltalán nagyon testi.

A vers – az ábrázolt kéjes kegyetlenséggel végrehajtott disznóvágás által – a műélvezők szemébe vágja a kultúrateremtés máig tartó drámáját. Az akarat eltúlzott, eltorzított alakban jeleníti meg saját, eredeti én-alkotó tettét: mint természetgyilkosságot. S mivel a befogadók mind e kultúra termékei és továbbéltetői: a tett olyan gyilkosságként értelmeződik számukra, melyet mindenki, aki az én által teremtett kultúrában él, nap mint nap elkövet. Az akarat tehát így szól a befogadókhoz: gyilkosok vagytok, s ha nem lennétek gyilkosok egyáltalán nem is lennétek, ráadásul önmagatokat ölitek, vakok. Szinte hallható az akarat kaján nevetése e kettős paradoxon kinyilatkoztatása közben, főként ha elképzeljük e vers előadását. Honnan ez a kajánság, honnan ez az erő, mely az én-t ilyképpen megsemmisítéssel fenyegeti? Erre a kérdésre csak akkor tudunk válaszolni, ha mélyebbre merülünk e vers gazdag drámaiságában.

Először is észre kell vennünk, hogy a disznóvágás még csak készülődik, az akarat még csak beszél róla. Még csak fenyeget. Fenyegeti védekezésképtelen áldozatát. “Akarom, hogy mindent / elveszíts: változtasd meg az ízed!” Az efféle fenyegetés az áldozatra szántban a végletekig fokozza a félelmet. A félelem pedig torzító hatalom. Másodszor vegyük észre, hogy az akarat egyes szám második személyben beszél áldozatához, s a befogadás szituációs erejénél fogva a hallgató így jelentős mértékben az áldozattal azonosul. Az akarat tehát rettegő áldozati disznóvá torzítja – játékból? – a befogadót. Ezzel azt éri el, hogy a befogadói én képzeletben elszenvedi mindazt, amit egyébként a disznó szenved el az ő kezei között. Ezzel az akarat kettős célt ér el: egyrészt a befogadóban jogos felháborodást, esetleg bosszúszomjat szül a disznóvágóval szemben, azaz a befogadói én felveszi a természet nézőpontját, másrészt felsejlik benne a disznó bosszújának réme, hiszen igazságérzete azt súgja: szemet szemért, fogat fogért. Mint látható, az akarat mindenképpen a természetiség szolgálatában áll immár, aki a meggyengült, önmagával meghasonlott kultúraalkotó akarattól vissza akarja foglalni eredeti birodalmának elszakított részeit: a kultúrát és a kultúraalkotta ént. Ez adódik válaszul az imént feltett kérdésünkre: erejét, kajánságát, az én-nel szembeni gyilkos indulatát éppen a nyers-állati erőtől kölcsönzi.

Az akarat legyilkolja a természetet.
Az akarat e gyilkosság révén teremti meg a kultúrát.
A kultúra az én otthona.
Az én nem tudott a kultúra áráról, a gyilkosságról.
Az akarat ezen elfojtott tartalmat az én szemébe vágja.
Az én ösztönösen a természet – az áldozat – pártjára áll, vele azonosul.
Az én megretten e gyilkosságtól.
Az én félni sőt iszonyodni kezd az akarattól (akivel korábban azonosult).
Az énben bűntudat ébred, ha felismeri, annak idején az akarattal azonosult, s kultúrafenntartóként: ma is gyilkos.
Az én a kultúra világa felől a természet világa felé fordul – ösztönösen.
A kultúra-alkotó akarat ösztönös akarattá lényegült – a kultúra visszavonását akarja.

A Majd félrefordulni jobb lesz című versben az akarat ugyan az én nevében beszél egy ismeretlen hatalomhoz – amit mi már szinte rutinszerűen a természetiséggel azonosítunk -, de a jelenet, amit a vers megidéz, félreérthetetlenül azt jelzi, hogy az akarat a természet pártján áll.

Hátulról szólíts meg,
hogy ne lássam az arcod,
erősen, ne rezelj be,

aztán felejts el magadnak három napra –

De előbb emlékeztetőül,
szegezz pillantást a tarkómra,

nézz lesújtón,
ahogy a medencébe terelt marhákat agyonütik,
mikor orruk hegye és a fejtető lóg ki a vérfürdőből.

Érintésed forró, mint egy kiszúrt szem.

A természet nemcsak ismeretlen, hanem egyben megismerhetetlen is. Sem az ok-okozatiság sem az állandóság nem jellemzi. Ezért csorbul ki minden szó, mely megnevezné, ezért fut önellentmondásba minden elmélet, mely törvényszerűségeit leírná. Minden szó csak utalás, csak maszk, minden állítás visszavonható. A költő hadakozása a némasággal éppen a természetiséghez való közelségét jelzi.

A vershős – aki értelmezésünk szerint az én nevében beszélő akarat – háttal áll annak, akihez beszél. A háttal állás testhelyzete pontosan leírja én és természet viszonyát: az én magamagával nárcisztikus kört alkotván háttal áll az őt mindenfelől körülölelő, számára talajt adó természetnek. “Hátulról szólíts meg”, “szegezz pillantást a tarkómra”, “nézz lesújtón”. E versben a megszólítás és a reápillantás a gyilkosság fedőképe. A gyilkosság veszélye nem válik nyilvánvalóvá a befogadó számára, csak sejti az eredetileg őt is létrehozó akarat pálfordulását. Nem fog gyanút, így védekezni sem tud. Az öngyilkos akarat rejtőzködésére éppen ezért van szükség. A természetet viszont éppen olyan valóságnak tételezzük, mely ért a jelképek, jelzések, sejtetések, sugalmazások nyelvén. Mint korábban vázoltuk, az akarat sötét és világos elválasztásának okozója, képletesen fogalmazva az akarat a sötét (természet, ősvalami) és világos (kultúra, én) közötti rést feszíti folyamatosan. Legalábbis eredetileg így volt, amikor még fő tevékenységének az énalkotást tekintette. Most viszont épp ellenkezőleg, a korábban elválasztott létmélyi valóságok közelhozásán munkálkodik. A vers utolsó mondata – “Érintésed forró, mint egy kiszúrt szem” – jelzi vállalkozása sikerét, és annak kétes jellegét egyaránt. A természetiség hosszú ideig az akaratvezérelte én terrorisztikus hatalma alatt állt, a természet az énen belül és kívül le volt igázva, meg volt bélyegezve, el volt fojtva, meg volt félemlítve. Amikor az akarat a természethez beszél, tulajdonképpen fel akarja szabadítani, lázadást akar, fel akarja oldani az emberi kultúrával szembeni állati félelmet, a félelmet az erősebbtől (“ne rezelj be”) – ugyanakkor a hozzá való beszéddel, a célirányos cselekvésre szólítással úgy tűnik, személyiséggé, én-né akarja formálni a természetet. Mint a Dzsungel című versben, az akarat Maugli színrelépésén fáradozik, de ami ott inkább csak játék, itt vérrel fenyegető dráma. A félelem bosszúszomjas agresszivitássá alakítása érdekében az akarat felidézi a “medencébe terelt marhák” “vérfürdőjének” látványát és emlékét.

A Rom című vers hangulata melankolikus, elfogadó, beletörődő.

Hagyd a kőnek a nehézkedést, törmeléknek az omlást,
a gyermeknek a fogak elvesztését.
A rom maradjon romnak: pusztulásának
talapzatán álljon meg a szentély. Ha már,
akkor falazzon homlokzatot
a magaslatok elé más.

Az esemény, ha valakié, akkor a tiéd.
Nem a mi időnk ez. Ha lesz is időnk még,
most nincs. A zene hangjait hiába tartod
késhegyen elénk: nem szólít meg a kiáltás,
vagy ha leszivárog is a dallam törékeny hálója
a repedések között, arcunkat lefogja és eltakarja,

mert iszonyú minden tetted
idelentről. Túlságosan hatalmas köveid préselik
vértelen arcunkat iszappá.
Némán heverünk a gyökerek között, és nem szólunk,
mikor beomló mellkasunkon dobogtok,
hallgatunk csak, elhagyott, sápadt istenek.

Itt az akarat nem vállal irányító szerepet, kioltja önmagát: “Hagyd a kőnek a nehézkedést, a törmeléknek a romlást”. Az én akarat nélkül maradva puszta szemlélővé és elszenvedővé válik. A rom romlik, az én által felépített kultúra átadatik az idő amortizáló hatalmának. Az akarat önkioltó tette éppen az újjáépítés akarata ellen irányul, mint az Istálló című versben. A pusztulás ténye, eseménye vagy mondjuk inkább így: élménye fontosabb, mint az újjáteremtés. A vershős, akit most az én-nel azonosítunk, úgy érzi, “nem a mi időnk ez”. Ez az érzés magyarázza az újjáépítéssel szembeni idegenkedést. A nem-a-mi-időnk érzése azt jelenti, valamilyen – nehezen érthető – oknál fogva a teremtés most, számunkra lehetetlen. Az értelmezőnek az a sejtése, hogy a vershős a pusztulás kiteljesedésére vár. Mert csak e kiteljesedés hozhat, ha hozhat valami egyáltalán (“ha lesz is időnk még”), gyökeres megújulást és megtisztulást. El kell jutnia a mélypontra, az ember sorsdrámájának közvetlen közelébe: át kell adatnia még jobban a természet hatalmának. “Az esemény, ha valakié, akkor a tiéd”. Azaz a romé; pontosabban azé a létmélyi hatalomé, ami az épből romot csinál: tehát a természeté. A rom az én világát is megidézi, annak is a hősi korát, amikor még az akarat akart én-t alkotni a természet anyagából, amikor még akarta az emberi létdráma kifejeződését műalkotásban, amikor még akarta e dráma újraélését, a győzelem élményét az elbukás lehetőségének rémével szemben. De a rom értelmezési keretünk szerint éppen azért válhat a költő ihlető elemévé, mert az én világát magára hagyó, alkotni-teremteni már nem kívánó akaratra utal. Másképpen fogalmazva az én kultúráját a természet túlerejének kitett világként láttatja. A természet ebben a versben maga az elemi természet, amint esőként, szélként, tűzként és vegetációként omlasztja a tőle idegen képződményt. A végtelen nyugodt tempójú kőidő. Az én az elválasztó akarat hiányával szembesülvén közeledni kezd önnön eredete, ősisége, az idő másléptékű realitása felé. Volna lehetőség arra, hogy a rom, a kő szóljon az énhez:  “zene” és “kiáltás” – a legkevésbé intellektuális megnyilvánulások – útján, de az én félelme, iszonyata ezt megakadályozza. Azt, hogy a természet – a másléptékű kőidő – önnön lényegéből következően egyedül nem képes én-formálóvá válni, azzal ábrázolja a vers, hogy nem képes az arcig eljutni. Még mindig lepel – a félelem leple – takarja el az én-t a természetiségtől, bár már feléje fordult.

A vers két utolsó mondatában az én iszonyata ölt formát. A kövek iszappá préselik a vershősök, a “sápadt istenek” vértelen arcait. Az én pusztulása a kövek közötti felmorzsolódását idézi. A forma elveszti formáját, a túlerő, a másléptékű, mástörvényű kőidő visszavonja az emberi formát.

A vers és a kötet egészének végkicsengése egy előérzet, mely az ember esendőségében is kivételes – ám paradox – lehetőségét sugallja: az én kozmikus visszavonása megénekelhető, de ez a néma döbbenet éneke lesz. “Mikor beomló mellkasunkon dobogtok”.

Illusztráció: Prágai Tamás portréja (Szilágyi Nagy Ildikó fényképfelvétele)

Cimkék: műelemzés

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Füleki Gábor: Weöres Sándor sámándobja →

Pavlovics Zsófia: Jean Anouilh Antigoné című drámájának elemzése →

Komoróczy Emőke: „Nem lép ki az ajtón, és világot ismer…” →

Hegyi Zoltán Imre: A bűnevésről | Műhelynapló 3. →