Jakab István: Elkaparás
A legdíszesebb aranyfogantyús koporsó, hófehérre festve? Még akkor is, ha az az eredeti magyar gyászszín? Selyem fejealja? Körben kilógó csipkék? Fojtó fáklyaláng, vagy ami még szörnyűbb, műlobogás a ravatalon? Gyászzene? Mozart? Beethoven? Verdi? Pap? Kenetes méltatás, fölmagasztalás, még ha joggal is? Pár ostoba ténybe sűrített életút: fölmenők, iskolák, életprogram, kiteljesedés, aztán a sajnálatos leépülés?
Soha. Értik? So-ha.
Ez egy balfasz gyerek, Tibike, itt a balján. Ide-oda löki a kibaszélet. Egyik állásból a másikba, közmunka, miegymás. S mégis autója, azzal viszi őt és az urnát az ősi pátriába. Ami érsekes hely a Nagy-Duna mentében, kettős tornyú barokk székesegyház a régi helyén, amit még István, a Szent nem sokkal ezer után. Innen került elő az abroncsos hiteles vörös márvány fej. Bájosnak mondható barokk és neobarokk fás, árnyas belvároska, egy háromszázhatvan fokos fordulattal fölmérhető az összes látnivaló, panorámában. Kissé odább a női börtön, neogótikus szörnyűség kívülről, hát még belülről. Kisiklott életek lepárlója az azonos neműek kéjgőzén.
Na, hát az övé, itt az urnában nem siklott ki soha. Olyan egyenes vonalban szaladt a semminek, a pornak, amiből és amivé, mint egy amerikai országút, amit léniával húztak meg a fél- vagy egész sivatagban. Ez az út hazafelé, neki a pornak, ide-oda görbül, kanyarodik, pedig ősi, ahogy kiadta a nagy folyam, ami kettészeli az országot úgy tájilag, mint kulturálisan az ősidőktől, amikor egyáltalán emberforma taposta a sarát, porát.
Elnézelődött az úton, mert miről is beszélne ezzel a kis balfasszal, aki az unokaöccse, de azonos fajta-e vele. A nővére fia, vérségileg, fontos ez? Nem sok időre veszi igénybe a szolgáltatását, tudna csak még vezetni, ott a verda az ablak alatt. Ennyit kért, fussák meg a kört az asszony pátriájába, elkaparja, így mondta, elkaparja, de vajon a Tibigyerek így is értette, hogy tényleg a két kezével, körmével? Egy gnóm-törpe gyalogsági ásót mindenesetre hozott magával, hogy ne, vagy ha letörne, ha bele-, aztán vissza, haza, előre kikötötte, egy italra se mennek be a rokonokhoz. Okafogyottá vált a kötődés. Amúgy is csupán évente egyszer-kétszer, ősszel például paprikáért, azt többeknek, volt munkatársaknak is, üzletszerűen, bár egy fitying haszonért sem. Az asszony tiszteletben tartotta, hogy ő máshoz, rajta kívül senkihez. A kötelező tartozékokhoz sem. Ahogy azt is pontosan megértette, mi az elzárkózás oka, a megégésből fakadó félszegség. Valami tartály robbant rá, fiatalságában, amikor hajlamos az ember egy munkafolyamatnak egyből, tót az anyjának, nekiesni. Csak öregen nem értette meg az asszony, amikor eszét vette a betegség, és minduntalan rákacsolt volna a sorvadó combizmaival.
Szóval most akkor elkaparja, és kész. Oda, ahová akarta, legalábbis, amikor még nyilatkozott erről. Miért nyugtatja meg az embereket egy végső nyughely? Nem mindegy, hol mennek szarrá, azaz, bocsánat, porrá? Az égetés dolgában is előre megegyeztek, merthogy ne foglaljanak el sok helyet mások elől, lassan csupa nekropoliszból áll a föld. Ennyi fölösleges emlékművet, nagy részére rá se vetnek egyetlen pillantást se, amúgy is tökéletes ízlésrombolás mind. Legföljebb a neveket lehet ízlelgetni, a kimért élethosszokat.
Így gyalogolt át, indulatos rössel a temetőkerten az ásóval, urnával s a Tibigyerek-uszállyal. Csak az asszony testvére és annak felesége jött még ki rajtuk kívül, éppen elég nagy kör négy ember egy sír körül. Kezet ráztak, az asszonynak elfutotta a könny a szemét az urnára nézve. Legszívesebben rákiáltott volna, már nem ember, mit siratja. A szomszéd sírkő szélére helyezte az emléktárgyat. Belenyomta az ásót a hetek óta szomjazó vastag földbe. Jó kis öntéstalaj ez. Hányszor látogathatott ki a nagy víz. Elhozta valahonnan, aztán éppen itt letette, mintha elfáradt volna a cipekedésben. Végül is az egyik legnagyobb munkát végzi a világon: mar és tör és zúz és töm. Közhely, de teremtve rombol, rombolva teremt. Óriási köröket fut meg, fölfoghatatlanul nagyokat, hiába kéklik a térképen a megfoghatónak látszó szalagja. A föld fölrepedt, egy aprócska seb, spriccelve vérző, egy-két ütésétől az ásólapnak, mint nyomókötéstől majd beheged. De az még jövő, ha nem is túl messzi. Haladt két vagy három nyom mélyig, elég lesz-e? Belehelyezte, egy kicsit oldalt billent, maga sem tudta volna megmondani, miért, miért fontos az, hogy szálegyenest álljon egy sosem látható urna a föld ölében?, kikaparta alóla kézzel azt a kis göröngyöt, amitől. Letette az ásót, elfektette, egy csecsemőt. Sosem akart pedig gyereket, erre a rohadék világra? Háborúba küldik, vagy ami még rosszabb, békébe, aztán olyan sebeket, ami a rosszabb: oszt vagy szerez, szerzett volna, amibe végül aztán valahogy belehal. Alzheimer vagy parkinson vagy rák vagy szív vagy agyi erek. Bénán egy intézetben, ahol rájuk szorítják a falakat, s közben színleg minden kívánságukat lesik. Elcserélik véletlenül, értik, véletlenül a pirulákat. Akárhogy akarta volna, nem ötlött föl más kép, csak hogy ül az asszony a tolószék fészkében, félrefitult nyakkal, a térdét vagy alatta a földet nézve, mintha már ennek az apró, sokáig gennyedő sebnek a mélyébe nézne, és néma. Ugyanilyen néma, mint az urnában. Már réges-rég ez a temetőkerti békés, tavaszi csönd: tömény vádbeszéd az élet ellen.
Szóljon valamit?
Kifújt egy nagy levegőt, utolsó sóhajtást, amitől megkönnyebbedik, amikor fölér a negyedikre, mielőtt benyitna. Be kell lépnie az elhagyatott lakásába. Kimosott mindent, alaposan végigsurpákolt, mégis az orrában az illat, a poré is, amikor hazavitte, fölnyitotta, átsodort a az ujjbegyei között, ilyen finom voltál mindig, kivéve az utolsó éveket, amikor átváltoztatott a kór.
Por a porhoz, vagy valami ilyesmit gondolt, ráhantolt, fölegyenesedett. Végignézett a többieken, akiknek szeme már vastagon levedzett. Pedig ennél sehogy se tudott volna ridegebb lenni. A semmi az semmi, annak nincs előzménye és nincs folytatása, nincs semmije. Mit számítanak most már az ölek, akik sorra megteremték? Mit már, hogy az, amit egy nagy kőurnában automatice s összekeverve másokéval soha senkit, hogy nincs folytatása, hogy utód híján nyomtalanul? Elővett a zsebéből egy zsebkendőt, hogy a kezét megtörölje. Sokáig tartott, mire minden porszemet, abszolúte mindet. Bőven kitartott a kötelező egyperces gyászcsöndig. De ha meg nem, ki vetne, ki vethetne a szemére bármit is? Mindig is tudták, tudhatták róla, hiányzik belőle a lélek, és nem is hisz efféle bolond babonaságokban, csak formát vált mindent időtlen idők óta időtlen időkig. Tulajdonképpen az lett volna az igazi megoldás, ha csak úgy beleszórta volna, de akkor meg egyáltalán: minek is ásta a gödröt?
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2014)
Cimkék: asztalfiók, próza
