A mai költészet olvashatóságának határai (7. rész)
Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk a Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Petőcz András
Néhány szó a költészetről
Csak nagyon röviden:
A költészetben minden megvalósulhat.
A költészet alapvető megnyilvánulási forma, elsődleges élmény.
Sokan és sokféleképpen beszélnek a költészetről.
Hogy mi is a költészet, nem tudom megmondani.
Az első kérdés válasza:
-
Nem hiszem, hogy van a költészet olvashatóságának „határa”.
-
Nem értem a kérdést.
-
Amennyiben a kérdés arra irányulna, hogy napjaink költészete „érthetetlen”, és mint olyan, „befogadhatatlan”, akkor azt válaszolom, hogy napjaink költészete érthető és befogadható.
-
Amennyiben a kérdés arra irányulna, hogy napjaink költészetében vannak (voltak) olyan kísérletek, amelyekben a szöveg háttérbe szorul(t), és egyéb nyelvi jelek grafikus képe kerül(t) előtérbe, mint például néhány vizuális költészeti műben, és ezért a hagyományos értelemben vett „olvashatóság” megkérdőjeleződik(dött), arra azt válaszolom, hogy valóban vannak (voltak) ilyen jelenségek, de ezek is „befogadhatóak”, ha a befogadók elég nyitottak új elképzelések és szándékok megismerésére.
-
A mai költészet meglepően érthető, igen gyakran nagyon is „közérthető”. Az utóbbi évek novellisztikus, történetmondó lírájában gyakran maga a történet a szervező erő, így ott még értelmezéssel, bonyolult metaforákkal sem kell az olvasónak bíbelődnie.
-
Az utóbbi tíz év versei közül kétségtelenül Tandori Dezső Koppar Köldüs című kötete volt az, amelyikben nehezen olvasható szótöredékeket találunk, a szerző ezzel is utalt utazásai során megélt sajátos nyelven kívüliségére, de azt gondolom, hogy ezek a szövegek sem „olvashatatlanok”.
-
A versértéshez kétségtelenül szükség van bizonyos műveltségre, közös kulturális alapra. Nem hiszem, hogy napjaink olvasójától nagyobb erőfeszítést várna el napjaink költője, mint mondjuk Hölderlin vagy Mallarmé saját korának olvasójától.
A második kérdés válasza:
-
A költészet nem épül „befogadói tapasztalatra”.
-
„Éljünk a mi időnkben”, ismétlem Kassák szavait. Ha valóban napjaink idejében él a szerző, akkor saját „befogadói tapasztalatát” nyilvánvalóan hasznosítja.
-
;Ha „befogadói tapasztalat” alatt valamiféle visszajelzést értünk, arra azt válaszolom, hogy a kölcsönhatások természetesek, sőt az egészséges verseny általában javít a költészet színvonalán. Mindenképpen jó, ha élénk és vitákkal teli az irodalmi élet, mert ez újabb és újabb költészeti munkák megszületésének kedvez. Napjaink irodalmi élete ilyen értelemben mindenképpen izgalmas és színvonalas.
A harmadik kérdés válasza:
-
Minden költőt ajánlok.
-
A kevésbé ismert XX. századi világirodalomból ajánlom Seymour Glass amerikai költő verseit, aki megújította a távol-keleti versformákat, és egy sajátos érzékenyen rejtőzködő életformát képviselt.
-
Annette Labelle francia költőnőt is ajánlom azoknak, akik szeretik a vadságot a költészetben, és vonzódnak a hatvanas évek szabadságkultuszához.
-
Ajánlom magamat.
Kukorelly Endre
Ez rendben van, végtére is így hívják a cukrászdát
Azt hiszem, költői szövegek eleve nem azért lesznek, hogy valaki más olvassa azokat. Vagy hallgassa. Nem másvalakinek, hanem saját magamnak készítem, magamról, és aztán jön az, hogy javaslom másnak is. Miután a munkát, amibe került, mintegy visszaszolgáltatta, visszaírva magát, tovább írt engem. Hogy ezt a javaslatot el is fogadják, sőt, ebből még nagyjából meg is lehet élni, az külön van: külön csoda. Egy vers végtelen energiapotenciál, többször is szolgálhat, és aztán mást is, de elsősorban mégiscsak engem, és csak utánam őt. Nem mindenki önellátó (bár kicsit csodálkozom azon, hogy nem), és senki sem teljesen az, sőt minél inkább látom el magam, annál inkább érzem szükségét más(ok versei) szolgálatának. Nagyjából ezek a határok, erre számítok és ezért olvasok. „Nyilván olvasni akartam. Olvasom: Fönt: Vörös- / marty, bekeretezve, Vörösmarty, lent: Petőfi. Csak úgy / egyszerűen: Petőfi. Középen: (azaz belül:) Jaffaszörp” (Tasnády Attila: Vasár- vagy ünnep). (Ugyanis az volt a kérdés, hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait, milyen befogadói tapasztalatra számíthat a mai költészet, és hogy miért olvasok.)
Még az is a kérdés, kit olvasok. Elég sokat, és nagyon sokfélét, ami nem tetszik, olyasmit is, nyilván ezt nevezik szakmának, szakmai ártalomnak. Van aztán, hogy egy darabig nem tetszik, aztán meg igen, ezt szerencsének nevezném. Ha szigorúan a mai magyar költészetet mint szolgáltatást veszem, másodsorban sok mindenki, de elsősorban Vörösmartyn és Petőfin kívül még Tasnády Attila, Tandori Dezső, Marno János, Parti Nagy Lajos, Borbély Szilárd, Szijj Ferenc, Lövétei Lázár László bizonyos (ez annyit jelent, hogy nem minden) írásai működnek közre az életemben. Remélem, valakit kifelejtettem.
Pintér Lajos
Semmi
Gondolok a semmire. Október végét, november elejét a Zselicségben töltöttem, nagyokat sétáltam az alföldi ember számára oly szokatlan, de épp ezért oly kedves lankás utcákon. Mikor lefelé vitt az utam, akkor kicsit kocogósan, mikor visszafelé, domboldalon föl, akkor szuszogósan.
A faluban, ahol időztem, a kocsmával szemben volt egy elhagyott, romos ház, amolyan senki földje. De kerítése csodaszép volt: aranyszínű fűzfavesszőből font kerítés. Gazdája ezt az aranyszínű fűzfavesszőt minden évben meghajlította és megfuttatta, mintha szőlő lenne, s így az évről évre elhajlítgatott vesszőből gyönyörű élő kerítés született. Szobor értékű ez az aranyvessző-kerítés? Mondhatom, az. Erre gondolok most, hogy épp nem a semmire gondolok.
Egyik napon megálltam ennél a különben elhagyott sarokportánál, és leskelődtem. Ugyan ki lehet a gazdája? Ugyan kitől tudnék kérni ezen aranyló fűzfavesszőből? Vinném az Alföldre, az aranyhomoknak hírelt futóhomokra gyökereztetni. Megpróbálnám én is elkészíteni ezt a természeti szobrot: az élő, eleven fűzfakerítést. Rossz helyre csöngettem be végül, egy középkorú hölgy jött a kapuba, s a szomszédba kísért hangos „Józsi, Józsi!”-kiáltások kíséretében. „Józsitól” kaptam végül a vesszőt. Egy-két szálat kértem, de ő metszőollót és zsineget hozott, és gyönyörűen egyenméretre szabott vagy tíz fűzfaágat, s zsineggel szép csokorba is kötötte.
Itt vár most az Alföldön sorsára. Mi lesz az én „aranykapumból” tavaszra, erre gondolok most, karácsony táján, ha épp nem a semmire gondolok.
És arra még, kertemben ültetett négy-öt fenyőmből mennyi marad meg karácsony utánra, hiszen szokás lett vágni a hegyét, szokás lett parkokból vágni, csenni a fenyőfát. Lopott fán lángra kap-e egyáltalán a gyertya? – tűnődöm.
Meghalt egy kukás a közelünkben. Az újságban olvasom halála hírét. Először a gyanút, hogy talán erőszak áldozata lett, utána 
a cáfolatot, hogy kinti padján, csillagszállodájában csak a fagy és betegsége, a cukorbaj végzett vele. Nem teszi ki azóta pörge kalapját a bolt elé, nem hull belé az oly ritka fillér. Kukások azért maradtak még, kölcsönös ijedtségben kerüljük egymást a járdán, ahogy én hazafelé ballagok, s ahogy ők állomásról állomásra. Egyik nap egyikük meglökött, véletlenül hozzám ért, s máris mondta suttogón: bocsánat. Fölnéztem, ránéztem én is, s mélyről szakadt föl bennem is a válasz: bocsánat.
Olvastam valamiféle aforizmát. Így szól: „A hír nem az, ami az újságokban megjelenik. Ami az újságokban megjelenik, az nem hír, az reklám.”
Látjátok, írok, ütöm az írógép betűit. Amit írok, nem hír. Amit írok, nem reklám. Ugye mondtam, hogy semmi.
(Az írás megjelent a Napút 2000/1. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, vers
