Erdélyi György: Summa
Hetvenkilenc oszthatatlan. Erdélyi György pedig évtizedek teltén csak osztja széjjel sokaknak tálentuma teremtette színpadi csodáit. Köszönik sokan, köszönjük magunk is: műhelyünk. Jövőre a kerek az esztendőszám… kívánjuk, hogy addig is adakozza pódiumkincseit.
Köszöntsük születésnapján életírásának itt közre adott mondatgörgetegével: ekként is ismerjük meg jobban. (A szerkesztőség)
Erdélyi György
SUMMA
avagy
Szabad ötletek jegyzéke, de ne kérdezd, hány ülésben, mert innen az elejétől még nem tudni, a végén viszont kiderülhet, hogy a szerző elfelejtette megszámolni azokat a bizonyos üléseket.
Amikor leszálltam a buszról, és éppen a patak fölötti kis hídon ballagtam, megszólalt a telefonom, a vonal túlsó végén Csangica hangja szólt, de ez a hang nem kecsegtetett sok örvendezni valóval, valahogyan másképp szólt, mint máskor, aztán a sejtésem nyavalyás bizonyosság lett, megtudtam, hogy Kobzos barátom, megunva az egyre reménytelenebbé váló dulakodást a kórral, ezúttal nem támadott fel félholt állapotából, mint a főnix, hanem szép csendesen átsétált a nem is tudom hovába, mint pár héttel előbb Turcsány Péter, de ez sokkal szörnyűbb lehetett, mert Péter csak úgy lefordult a motorjáról és vége lett, szegény Kobzos viszont már évek óta feküdt-kelt ebben az egyenlőtlen boxmeccsben, pedig még főztem is neki kínait, mert az okosok azt mondták, hogy attól még a félhalott is életre kel, hát ő nem, lehet, hogy kevés cayenni borsot tettem bele, pedig mondta, hogy azt nagyon szereti, így hát nem sajnáltam, mint a múltkor a sót a harcsapaprikásból, de annak se lett jó a vége, a Kata feszt morgott, hogy a végén még megölöm ezzel a sok fűszerrel, pedig nem, csak szeretem, ha kijön az íze, hát nem jött ki, meg szegény Kobzosnak sem, minden esetre én csak jöttem-jöttem hazafelé és cefet rossz kedvem lett, persze, milyen kedve legyen ilyenkor az embernek, morogtam is az orrom alatt mindenféléket, aztán előkotortam otthon a noteszt és a Kobzos neve mellé berajzoltam a keresztet, ahogy ilyenkor szoktam, gondolatban meg visszaugrottam a nyárba, amikor először voltunk Kobzosnál Budajenőn, és amíg nem jött meg a templomi koncertről, a szomszéd házban beszélgettünk, amikor egyszer csak megláttam a Velekei Jóska gyönyörű erkélykorlátját, rögtön megismertem a keze munkáját, meg is örültem neki, de ennek a rövidke örömnek is vége lett mindjárt, mert a szomszéd elmondta, hogy Jóska egy éve meghalt, de akkor nem volt nálam a noteszom, úgyhogy most, a Kobzos keresztje után mindjárt a Velekei neve elé is rajzoltam keresztet, erről meg az jut az eszembe, hogy amikor Kobzossal utoljára Jártunk Szabados Gyurinál Nagymaroson és én kiszálltam a kocsijából, hogy vegyek valami gyümölcsöt, meg Jutkának virágot, akkor előtte Vácnál eltévedtünk, Kobzos rossz irányba kanyarodott, és a végén már csaknem a Naszály tetején jártunk, mert Kobzos azt várta, hogy jön egy kis tér, ahol vissza lehet fordulni, de nem jött, a végén csak szabálytalanul tudott megfordulni, amit az elején nem akart, így hát elkéstünk Marosról, de nem baj, mert Gyuri aludhatott egy kicsit, akkor már ő is rossz bőrben volt, alig tudott ülni, látszott hogy fájdalmai vannak, de fegyelmezett volt, mint mindig, a vörösbora is jó volt, mint mindig, vörösbort aztán Kobzossal két-három hét múlva ittunk a Kéhli vendéglőben, miután az óbudai irodájában befejeztem vele azt a riportot, aminek mind a ketten örültünk, a Kéhli egri vörösbora még jobb volt, mint a nagymarosi, az meg amit most kortyolok , jobb mind a kettőnél, de megette a fene, hogy se Turcsány, se Szabados, se Velekei, se Kobzos, fiúk az Isten szerelmére, hagyjátok már abba ezt az örökös igazolatlan hiányzósdit, csak nem azt akarjátok hogy a végén egyedül nyeljem a boromat, meg a könnyeimet, ti meg egy divatos, csipkés felhő széléről jót vigyorogjatok rajtam kukucskálás közben, hogy né már, milyen savanyú pofát vág ez ott lenn, biztos ecetes a bora, nem úgy mint a Joós Eleké, az maga a folyékony arany és tűz keveréke, ahogyan Márai mondta, és egye meg a fene, hogy itt fenn abból ritkán mérnek csak, nem úgy, mint utoljára abban a kis klubban, a József Attila est után, a Gellért mellett, azt mondják, nagyon finom volt, a hűtése is rendben, koccintottunk is a szegény költő egészségére, akinek nem juthatott ilyen bor, meg szerelem sem, pedig akkoriban a kisasszonyok még nem rafinálódtak ki úgy, mint manapság, na nézd csak, most veszem észre, ez az egész határozottan kezd valamiféle hrabali formát ölteni, pedig én borra gondolok és nem prágai sörre, de hát végül is Prágában találkoztam másodszor Hraballal, előtte először Várpalotán, ahol estjük volt és én voltam a magyar hangja, az est után, hazafele úton az autóban, amikor a 68-as prágai dolgokról kérdeztem, ajkára repült piciny ujja, hogy kuss, mert a sofőr is beszél angolul, mellesleg tégla a lelkem, ezért aztán kilencven fokos kanyarral a kecskeméti hrabaldiámról kezdtem neki mesélni, tetszett neki, azt mondta, nagy bukfenc lehet a Táncórákat darabnak megcsinálni, de amikor elmondtam, hogyan csináltuk, egészen tűzbe jött, hogy fiatal éveiben ő játszott így a szabadverssel, amit főleg fönn a tetőn püfölt papírra a régi írógépén, miközben napfürdőzött és pléhbögréből, meg cserépkorsóból vedelte a sört, amit a sarki csehóból hozatott, hát nem tudom, én jobban szeretem a régebbi módszereket a vers születésével kapcsolatban, amiket az eredeti kéziratokon láttam az Irodalmi Múzeumban, meg a Széchenyi könyvtárban, ott nyomon lehet követni a gondolat születését is, ahogy a semmi egyszer csak bimbó lesz, nő, nő, szép lassan terebélyesedik, aztán egyszer csak ott van készen, persze biztos ennek a gépi püfölésnek is megvan a maga lejtése, de engem zavarna az a szörnyű kattogás, ahogy abban a prágai krimóban is irgalmatlan ricsaj volt, amikor újra találkoztunk, megörültünk egymásnak, Hrabal nagyokat röhögött, evett is valamit a söre mellé, már nem emlékszem, mit, lehet hogy savanyú szafaládé volt, nem tudom, de azt igen hogy nagyon tetszett neki, mikor elmondtam, hogy Binder Karcsi hogy játszott el száz évet zenében, miközben sonkás kiflit falt és meztelen lányokat nézegetett a magazinban,de úgy, hogy a közönség is láthassa, viszont a legjobban az tetszett Hrabalnak, amikor elmeséltem, hogy amikor Zsiba Ági megfiatalodott tizenöt évvel és a paraván mögött öltözött át, ahová a hordárok vitték, aztán megint és újra átöltözött, és újra, meg újra megint tovább fiatalodott közben, a végén már csak egy fiatal csitri volt, akkor Hernádi azt mondta nekem, hogy te teljesen hülye vagy, miért nem a két hordár vetkőzteti, meg öltözteti a paraván előtt, én meg erősködtem, hogy nem erről szól a darab, Gyula, nem lehet mindig meztelen lányokat hajkurászni lovas vöröskatonáknak, erre ő, hogy a vöröskatonákban igazam van, de a nyílt szini öltözködésben nincs igazam, sokkal több néző jönne megnézni a darabot az öltözködő, meg főleg vetkőző Ági miatt, és lehet, hogy neki volt igaza, mint általában mindig, mert a Gyula elképesztően okos pasi volt, élmény volt vele beszélgetni, azt meg alig tudja valaki, milyen jó verseket is írt, hát így maradtam le vagy ötven előadásról az Ági vetkőzésének elpuskázása miatt, aztán az egyik előadást megnézte a Tata, azt mondta, tetszett neki és hogy nem lenne-e kedvem eljönni hozzá a Honvédba, de, mondtam, lenne, el is mentem, aztán ott maradtam vagy tíz évig, de erről nem beszéltem Hraballal, nem is beszélhettem, mert ez az egész akkor kezdődött, ennek örömére Hrabal hozatott még két sört, piszok jó sört mértek ott az Oroszlánban, pedig én nem is szeretem igazán a sört, aztán mondtam, hogy mennem kellene, mert várnak a barátaim, de nem mentem, mert a barátaimmal este is találkozhattam a szállodában, és ki tudja látom-e még a nagy Bogumilt az életben, hát jól tettem, hogy maradtam, mert aztán soha többé nem láttam az életben, és amikor hallottam, hogyan halt meg, hogy kiesett a kórházi ablakon galambetetés közben, akkor azt mondtam, hogy az nem létezik, Bogumil Hrabal még öregen sem tenne ilyet, vagy magától ugrott, mert elege lett az egészből, vagy öreg gyerekként ki akarta próbálni, tud-e még röpülni, meg az is lehet, hogy segítettek neki, mint a Jerofejev történetében a titkosrendőrök főnöke a kisfiúnak, aki nem volt hajlandó másról beszélni a kihallgatóknak, mint az ablak előtt röpdöső galambokról, erről most az jutott eszembe hirtelen, lehet, hogy József Attila sem akart öngyilkos lenni, csak amíg ott várta az állomáson, hogy elmenjen a tehervonat, hiszen a túlsó oldalon lakott és haza akart menni, de nem tudott, egyszer csak az juthatott eszébe, ha már annyit vacakolt életében ilyen-olyan vonatokkal a verseiben, az ugorhatott be neki, hogy itt egy pompás alkalom, életében először megnézni, hogy milyen egy vonat alulról, ez ugorhatott be neki,hogy gyerekkorában mennyit bujkált a ferencvárosi pályaudvaron a vasúti kocsik alatt, hát beugrott, ami, mint tudjuk, nem volt jó ötlet, de miért ne vehetnénk számításba ezt is, ahogy Ági is számításba vette, hogy jó lenne Pestre jönni a kecskeméti színháztól, és amikor hívtam, jött is, szép dolgokat csináltunk együtt, aztán hirtelen megváltozott a világ, elfogyott a pénz, és én is repültem, mint Hrabal, meg Jerofejev galambjai, aztán csak álltam, mint szamár a hegyen, hogy van ez, előző évben még kitüntettek, aztán derült égből gumibot, még megijedni sem volt időm, még végiggondolni sem, mert dirr-durr, szétszakadt a lábam, letapadt a sarkam, a doki azt mondta, hogy öregedő sportolóknál ez előfordul, aztán ahogyan a kórházból hazafelé bénáztam, akkor szépen összeállt minden, legalábbis ezt hittem én, pedig a vastagja még hátra volt, se pénz, se posztó, se munka, semmi, keserves volt, nap nap után, egy darabig fájt, meg a lábam is, aztán az se, egy hét, kettő, három, ezzel kérem még jó ideig nem, majd, legyen türelmes, leszek, vagyok, jött a nyár, az egész világ égett, kinn is nyár, benn is nyár, csak nem vagyok lázas, nyár van, nyár, fürge lepke száll, de hiszen én lázas vagyok, mitől, érthetetlen, mondd, bevetted, még magasabb láz, nem értem, értem, várjunk, várok, négy hét, hat hét, nyolc, nekem nem nyolc, hipp-hopp, volt-nincs, csak, kéne valami bilincstörő fű, de nekem csak utilaput lengettek, lehet ez, azok után, hogy, igen, miért ne, aki eddig úgy, az mostantól így, mosolyogva, ne, be se menj, úgyis csak, de te elbírod, mert kemény vagy, mint a, most mért nézel így, nem értelek, mi, akik eddig, és mondja, és mosolyog, mondd csak, tényleg ki fogom bírni, kifogtam, ki, levél, elküldve, Ön, aki eddig mindig, régi ismeretségünkre hivatkozva, mostani helyzetemben, ismételten, köszönettel, iktatás, oktatás, várjon, várok, semmi, jóval később hívás, megyek, a titkárja, őt most nem, nem, lehetetlen, őt személyesen lehetetlen, elfoglalt, nemzetközi, államközi, időközi, és mondja, a muraközi, és azt mondja, mondja el nekem, ez rettenetes, ez hihetetlen, ez kafkai, ez honnan ismeri Kafkát, de most ez, sajnos, sajnos, sóhajt, ez után miben lehetek, gondolja át, foglalja össze, írja le, küldje el, talán, de nem ígérhetek semmit, és hívjon, értem, nem értem, gondolom, foglalom, írom, hívom, egyszer, még egyszer, semmi, várom, hívom, újra hívom, semmi, többé nem hívom, egy jóbarát, mondd el, ne mondd, ezt, veled, elképesztő, várj csak, majd én, meglátod, neked ezzel a, szörnyű, de légy nyugodt, minden rendben lesz, most ne haragudj, nekem most, majd hívlak, nem hív, várok, nem hív, én hívom,nincs, újra, nincs, megint, kérem, legyen szíves, adja át, megint semmi, nem adta, vagy csak, keresem, most ment el, újra keresem, nem jött be, holnap se jön be, van, de tárgyal, én átadtam, többet nem tehetek, ha kijön, az lesz az első, hívjon holnap, lesz üzenet, nincs üzenet, egy jóbarát, többé nem hívom, a harmadik, az ötödik, a tizedik, ők, majd ők, nap, hét, hónap, semmi, nincsenek, pedig vannak, vagy csak nekem nincsenek, na végre, a tizenegyedik, de mi ez, hogyan, kérlek ,én neked ezt soha, te valamit félre, nem értelek, ne haragudj, és most ne haragudj, nem , dehogy, már nem is tudom, hányadik, igen, igen, akkor úgy volt, de most sajnos, szóval nem, már nem, talán majd, egyébként viszlát, nemtudomhányadék, kérlek, én vártalak, megbeszéltük, nem, nem beszéltük meg, már hogy mondhatsz ilyet, igen, tárgytalan, igen, már nem, csao, levélben értesítem, hogy, hogy nem, hogyhogy nem, mert, azért, csak, az érvényben lévő jogszabály, és a besorolás szerint, szerintem magának különben is, szóval nem, szívélyes üdvözlettel, öregem, kedves öregem, nem jött össze, mert minden összejött, pénz különben sincs, tudod, nem tudod, tudhatnád, egyszer talán, majd és szia, a meghallgatás után úgy döntöttünk, hogy, nem, de ha erre jár, feltétlenül, hátha, visszhall, sajnos nem tudom adni, a fogát húzták, igen kihúzták, a listáról, az utolsó pillanatban, igen, másnak adták, itt a vége, fuss el véle, végem, egy nap, egy hét, egy hónap, kettő-három, semmi, dudorászom kínomban, mást mit tehetnék, vagy a párkák énekelnek, a szirének, sötét, függöny, end, one-man-kend, huhuhúúúhahó, dibidábidúúú, one-man-band, és csak csend, innen már hova, innen már mit, a hal éji éneke harsog, a többi néma csend, várjunkcsak, tánmégsem, vagymégis, hacsaknem, figyelj csak ide, öcsi, hívott ide téged valaki, akkor meg mit vonyítasz itt a hal éji daláról, csak nem hitted azt, hogy plecsniket fognak neked hozni, futni futhatsz, amennyi jól esik, de befutni nem fogsz soha,ahhoz meg kellene tanulnod szépen sorbaállni, meg segget nyalni, seggeket, na, van-e gusztusod hozzá, van a nyavalyának, fordult a világ, hátha másutt még kellek valaminek, né csak, itt a régi Lónyay-suli, gyerünk be, jónapot, Virágh bácsi él-e még, nem, meghalt rég, kár érte, kedves ember volt, hol az igazgatói iroda, jónapot, én lennék az izébizé, és kell-e maguknak valaki, aki az irodalomban, jó, a jövő héten kezdek, gyerünk hát neki, jézusmária, holnapután előadásom lesz, közben ki kellene javítani kétszáz dogát, nem baj, mire való az éjszaka, csak el ne aludjak előadás közben, költészet napja, jön Fodor András meg Faludy György, de hogy fog Gyuri bácsi följutni a másodikra a rossz lábával, hát hordszéken, királyi trónuson, híjj, fiúk, én már annyi mindent megéltem életemben, de még trónszéken soha nem közlekedtem a másodikra, ez pompás, hívjatok máskor is, jövök, add már le kérlek a diplomád számát a titkárságra, az nehéz lesz, merthogy diplomám nincs, hogyhogy nincs, hát úgy, hogy nekem mindig rajzoltak egy kis x-et a jelentkezési lapomra, aztán ezzel el is volt intézve a dolog, de hát akkor sajnos, szervusz, nem te vagy véletlenül az izébizé, de igen, jaj, de örülök, hogy találkozunk, pár hete láttam az előadásodat, arra gondoltam, hogy nagyon kellenél nekem, nézd, éppen átadólistán vagyok, úgyhogy, kedves kollegák, itt az új kollegátok, ő lesz a, és emellett színházat fog csinálni, csak kabaré ne legyen belőle, az nem is lett, inkább cirkusz, de nemzetközi, jaj, itt vagytok, olyan csönd volt, azt hittem elmentetek,de igazgató úr kérem, a tanár úr mesélt, és akkor mi, jaj, ti még mindig itt vagytok, már nyolc óra elmúlt, mi a fenét csináltok, hát azt, hogy holnap előadás lesz, próbálunk, mert nem vagyunk még készen, de a szülők frászt kapnak, hogy hol a fiuk-lányuk, na, hogy sikerült az előadás, hát úgy, igazgató úr kérem, hogy anyunak, apunak tetszett, az osztálytársaimnak is, de a tanároknak nem, azt mondták, ez anarchia, és merő zűrzavar, de már hogy lenne az, én csak tizenhat vagyok és mindent értek, ők meg felnőttek, hogyhogy ők meg nem, hacsaknem szántszándékkal nem, én is így neszelem, mert lám, mit szól a főellendrukker, jaj, most már el kellene kezdeni a nyelvtan tételt, ez különben sem érdekes, de bizony az, úgyhogy nem kell elkezdenie, aki így beszél magyarul, az tudja a nyelvtant, én vagyok az elnök, én megengedhetem, folytasd, fiam, mert nagyon érdekes, amiről beszélsz, ilyet még nem is hallottam, jaj, megállhatunk itt a fal mellett, mi vagyunk a zsűri, csak szeretnénk nézni, amit csináltok, ilyet még nem láttunk, nem csináltunk mondjátok, be lehet állni ebbe a gyakorlatba, mi elvégeztük a főiskolát, de ez nekünk vadiúj, hát igazgató úr kérlek, itt hozom most a Fesztivál fődíját, ezen kívül nyertünk még két másik díjat is, itt a helyi újság kritikája az előadásunkról, nagy volt a siker, a gyerekek mind boldogok, nézd csak, miket írtak a srácokról, hogy, persze, leülök, micsoda, mit mondasz, ez nem létezik, hogyhogy feljelentettek, kik, és miért, ja, persze, értem és mit lehet ilyenkor, értem, most megyek, azt hittem , örülni fogsz a híreknek, de megyek, úgyis csöngettek, nem baj, jónapot, hölgyek és urak, de tanerő jő s lihegve szól, kérem, maguk többé nem mondhatják ennek az embernek, hogy tanár úr, mert mától kezdve nem tanár úr, kórus: jó napot Nemtanárúr, ez botrány, ne röhögjenek, jelenteni fogom az igazgató úrnak, kedveseim, ne cirkuszoljatok ezzel a, mert még megüti a guta, de a Nemtanárúr az többé nem álom, tényleg csöngettek, marad az ekhósszekér, a ripacséria, jönnek a zsűrik, a profik, mert mi úgy gondoljuk, ez igazi, hát belevágnánk így együtt, vágjuk már ,vágjuk az új magyar csodákat, nosza lássuk Uramisten, lótásfutás, kilincselés, kalapozás, győzködés, de mintha a falnak, mert mi belevágnánk, de nincs mibe, de nincs mivel, de nincs kivel, elszéledés, szétszóródás, maradok magamra, maradok magamra, ezt Nagy László írta, de mostantól rám is vonatkozik, én még soha életemben nem fáradtam így el egy előadástól, azt hiszem, most taxival megyek haza, nem, nem kérek semmit, csak aludni szeretnék, és sötét, és mi ez, mi a fene ez, csak nem vér, de bizony az, fekete, és jön mindenhonnan, hű a fenébe, most mi lesz, mentők, asszonyom, mi elvisszük, de nem biztos, hogy haza is hozzuk, hordágy, műtő, ne a szemembe világítsatok, mi a kórság ez, amit legyömöszölnek a torkomba, meg az orromba, levegőt, mindjárt elhányom magam, folyik a nyálam és nem tudom visszatartani, jaj de megalázó ez az egész, csigavér, öcsi, ne nyavalyogj, végy nagy lélegzetet, úgy talán jobb lesz, tényleg az, mi ez itt, ja, észre sem vettem az infúziót, meg a vért, amit szépen csurgatnak belém, nézd kérlek, most egy ideig abba kell hagynod a, ugye érted, szóval mindent, igen értem, abbahagyni mindent-mindent, nem csinálhatok semmit-semmit, a rosseb, mit csináljak akkor, idő, idő,szárnyas idő, olyan szárnyatlan lettél, mint egy dodó, az egész világ olyan lett, mint egy hatalmas hegy, kihűlt, hideg, egymásra hajigált grízgombócokból, próbálj meg csak fölmászni rájuk, ha tudsz, nem tudsz, nem mászni, menni is alig tudsz, te magad vagy gyönyörűségem a gombóc, alig állsz a lábadon, telefon, izébizé úr, készen van, megvan a szerv, tíz perc múlva ott van a mentő, hű, vigyorogj, kérlekalássan, nehogy összetojd magad, úgy még rosszabb, tortúra, tinktúra, tonzúra, a frász törje ki, hogy a legtompább borotvákkal kell a micsodám körül kertészkedni, meg sarlózgatni, jézusom, ez a műtőasztal jéghideg, odafagy a zrityóm, csak most be ne tojjál pajtás, úgy még rosszabb, ezt is mondtam már és dől a szöveg, az álarcos kommandósok meg rázkódnak a röhögéstől, mondja, nem tudja, hogy, hogyne tudnám, de nekem van ötven százalékom legalább, meg apám mindig azt mondja, hogy mázlista vagyok, de tényleg, hiszen látják, ma nagypéntek van, akkor pedig holnapután, majd meglátják, majd meglátom, dehogy látom, töksötétség, de mégse, valami halvány mocorgás odaátról, nem tudom mi, aztán egyszer csak egy kép, valami elmosódott arc beszél hozzám, de nem értem, mit, később látom Vackor kutyámat, mozdulatlanul ül és szomorú a pofája és egyszerre érthetően azt mondja, kérek vacsorát, aztán még később egy gyönyörű rét, tele virágokkal, hátul hegyek, fúj a szél, a füvek hajladoznak, pedig a rét, mintha fénykép lenne, mozdulatlan, csak a füvek, mint régen, amikor az a hosszú varkocsba font hajú feketeláb varázsló elküldött minket utazni, akkor sas voltam, és igazán repültem, életem legszebb tájai meg alattam, még a hangomra is emlékszem, és a szél hangjára a szárnyaim végén, meg a kanyarokra, ahogy belefordultam a szélbe és rohant alattam a táj és én repültem, igazán repültem, életemben először, szabadon, igazán és amikor visszajöttem, ő mondta el, hol jártam és mit láttam, később az orvosom meg azt mesélte, hogy az altatás alatt beszéltem, de nem árulta el, mit, pedig ez nincs benne az esküben, vagy igen, nem tudom, de közben sötétek, és még sötétebbek, aztán egy hang, izébizé úr, ébresztő, kinyitom a szemem, majd kifolyik, olyan fényesség szemben, ablak, kerete kereszt, hát persze, húsvét vasárnap van, hang fölöttem, megismersz, azt a, hát hogyne ismernélek, te fiaim anyja, néhai feleség, mellette az új férj, a régi barát, pityereg, hehe, úgy látszik újabban könnyen elérzékenyül, de hülyén érzem magam, mintha lebegnék, közbe nem, mert fekszem, és mintha kábelszekrény lennék, mindenütt csövek, de nem fáj semmi, megint jönnek, kopogtatnak, csendesen vigadunk, megérkezik asszonyom, Kata is, hogy vagyok, hogyne volnék, csakhát, összegabalyodik az idő is, most akkor mikor is, végül is mindegy, te jó szagú rezeda, így még nem lebegtem soha az életben, belül meg mintha teljesen üres lennék, és ez a semmi fáj, pedig nem is fáj, aztán sötét, megint világos, megint sötét, aztán egy nap levisznek egy egyágyasba, hát ez hogy lehet, nem vagyok én miniszter, még televízióm is van, de felvitte az Isten a dolgomat, meg a vérnyomásomat, ott dobol a fülemben, pedig mindig alacsony volt, hát most nem az, éjszaka, arra ébredek, hogy muzsikálnak, nem tudom kik és honnan, két, három mély fuvola kerülgeti egymást, mi a szösz ez, tán a különszoba zenés felárral működik, felkelni nem lehet, a zenészek meg csak nyomják, nyomják, ilyen izgalmas improvizációt alig hallottam még, Szabadost kivéve, persze ott fuvola alig volt, itt meg legalább három, ott hegedű volt, a Lali úgy nyirettyűzött, hogy meg kellett zavarodni, a József Attilában a Szabadossal, olyanokat homorított, hogy kilelt a hideg, néha nem tudtam elkezdeni, ahol kellett volna, nem volt elég levegőm, ahogy nem volt a Fecske gerincen sem, amit a holland cimborámmal másztam, pedig addig volt, mindig és mindenütt, de itt nekem jött elölmászásban az ötös felszökés, a fogások lefelé hajlottak, az állások csúsztak, nagy nihil kétfelől, na, akkor elfogyott a levegő, a szívem a fülemben dobogott, persze, mert most magas lett a vérnyomásom, de azért a végén csak feljutottam, feljutottunk, feljutok most is, csak ezek a csövek, szóval a feljutás későbbre halasztva, de el nem felejteni, azt a, elfelejtettem telefonálni, pedig megigértem, sebaj, asszonyom Kata biztos intézett valamit, kopogás, jönnek a fiúk, olyan megilletődött arcot vágnak, hogy röhögni támad kedvem, sorakoznak a fal mellett, mintha díszőrségben lennének, hé, még várjatok a gyászbeszéddel, kérek egy széles vigyort, na, így jobb, éjszaka megint a fuvolák, ilyen szépeket nekem még az életben nem zenéltek, sötét, reggel végre kapok valami emberi reggelit, ideje, már szörnyű éhes voltam, utána doktorszökőár, egyik húz, másik von, a harmadik kinn a padon a dudáját fújja nagyon, a negyedik mér, szentatyám, ötvenkilenc kiló az összsúly, a nyirbálás előtt nyolcvanhárom volt, danadanadom, gyermek vagyok, gyermek lettem újra, utoljára tizenhat évesen voltam ennyi, egy nővérkápó megtanít felülni és mielőtt elmegy, azonnal kipenderít az ágyból, tessék menni menni, könnyű azt mondani, segítség, elfelejtettem járni, jön a collstock effektus, kapaszkodni viszont nem felejtettem el, áll-e még az ősz Peterdy háza, áll bizony, bár inogva, legközelebb arra megyek, ahol szék is van, ahol megtarthatom a székfoglalómat, és mi lesz a témája, kedves izébizé úr, hát lássuk csak, talán a zen és a motorkerékpárápolás művészete, na ne adja itt a bankot, azt se tudja, mi az a motorkerékpár, már hogyne tudnám, még kissrác koromban láttam a Városligetben, ott álltam apával a Hősök terén, a gépek meg üvöltve rohantak elő a Műjégpálya kanyarjából, elől a Puhony Nándi, mögötte közvetlenül a Szabó, mind a kettő Gilerán, mélyen bedőltek, aztán eltűntek a szobrok mögött, csak hallani lehetett, ahogy a tó hídján távolodnak, a következő körben a Szabó jött elől, a Puhony meg olyan közel hozzá, majd felöklelte, így ment ez egész végig, és amikor eltűntek, mindig valami furcsa, jó illat maradt ott utánuk, ennek a benzinnek finom illata volt, szóval dehogynem tudom, mi a motor, nekem is van otthon egy kis robogóm, igaz, úgy tűnik, szépen keresztet vethetek rá, szóval mi van azzal a székfoglalóval, kérem, ne haragudjék, kedves sorstárs, megengedné, hogy maga mellé üljek egy kicsit, hát ez van, lehet, hogy több, lehet, hogy valamivel kevesebb, mint amivel világra születtem, de szeretem ezt a verset, kicsit olyan, mintha Karinthy egyenest nekem írta volna, már miért ne írhatta volna, elvégre rokonok is vagyunk, jó, tudom, neki a fejét metélték szét, nekem a pocakomat, igaz, de azt mondják, a keletiek a köldöktájukkal gondolkodnak, akkor meg mi a különbség az utazás a koponyám, vagy a potrohom körül között, mondja izébizé és megtörülközött, mert először zuhanyozhatott, aztán bement a mellékesbe és ahogy ücsörög a csészén, megint rákezdik a fuvolák, közvetlenül a feje fölött, na né má, ezek egyszerű mezei szellőzőcsövek, azokból jön a szférák zenéje, nahát, ha én ezt elmesélem, hogy a legszebb koncertet egy wc csészén hallgattam végig, egyből delegálnak az idegosztályra, mert bekattantam, pedig nem is,ettől kezdve minden nap legalább egyszer koncertre megyek, az már biztos, minap is micsoda koncert volt, szegény Kobzost temették, és ment utána legalább harminc hegedűs, aztán csellós, meg bőgős, még tekerősök is voltak, szép méltóságteljesen húzták a lassú siratót, ahogy mentünk a menettel, nagyon nézegettem, hogy látok-e valami jelet, mint az öreg egyetemi tanár barátom temetésén, a barátomén, akitől megtanultam teát inni és Schubertet hallgatni, pici volt a szobám, ott szorongtunk ketten, de a tea nagyon finom volt, akkor hallottam először a Pisztrángot, az is finom volt, máskor meg együtt sétáltunk a Dunaparton a kutyáinkkal, igazán nem is beszélgettünk, mert főleg csak ő beszélt, én meg hallgattam, milyen érdekesen és szépen tudott mesélni, ez még Lacika barátom előtt volt, aki talán még szebben mesélt, aztán egyszer voltam náluk, a Bányász mozi házában laktak, a felesége akár a lánya lehetett volna, és nagyon csúnyán bánt vele, míg az öreg olyan megértő volt, mintha az asszony egy szeretetreméltó kölyök lett volna, pedig nem volt az, aztán egyszercsak kaptam egy telefont, hogy a professzor meghalt, megállt a szíve és kész, és a temetésen, amikor a beszédeket mondták, észrevettem egy fecskét, az volt a kedvenc madara, ez a fecske ott ült a ravatalnál, néha repült egy kört, de mindig visszaült ugyanoda, aztán amikor megindult a menet, jött velünk a fecske is, néha leült egy fára, de végig jött velünk, a sírnál volt még egy beszéd és amikor a föld elkezdett dübörögni a koporsón, a madár fölszállt, tett egy kört, pottyantott egyet a gyászolókra, aztán elröpült, de itt nem láttam semmi ilyesmit, néha egy bánatos varjú repült át az égen, nem tudom, Kobzosnak volt e valami köze hozzájuk, szerintem azok nem az ő madarai, úgyhogy nem történt semmi különös, hacsak az nem, hogy Kő Pali este elkönnyezte magát, hogy Kobzos nem akarta elfogadni az ő javasemberét, meg annak a gyógyszerét, és biztos azért lett ilyen a vége, de aztán a töltöttkáposztánál megnyugodott egy kicsit, csak én lettem nyugtalan, mert Pali azt mondta, hogy már nem iszik bort, ezt én elképzelni sem tudom, azt mondta, ezt a néhány kortyot is csak a Kobzos túlvilági egészségére hörpinti, csak néztem, nahát, Kő Pali és az absztinencia, ez nekem magas, mint békának a torony, aminek a tetejéről szép lassan körbeforogva az erdőket látni Révfülöp fölött, meg a tanúhegyeket, egészen a Szigligeti öbölig, gyönyörű látvány, csak a béka ebből nem lát semmit, szegény, ugyanígy Gábor barátomnak hiába próbáltam magyarázni, hogy miért csináltam úgy az előadásomat, ahogy, ő folyton csak azt ismételgette, hogy ő csak egy villanyszerelő, és neki ez az egész smafu, nem is érti, hogyan tölthetem ilyen hiábavalóságokkal az időt, mindenesetre szeressük a bort, mert az a barátság itala, ebben legalább egyetértettünk, nem úgy, mint Balázzsal, aki makacsul kitart amellett, hogy egy árva, büdös szót sem ért Pilinszkyből, na ezt végképp nem értem, ő nemcsak hívő ember, de van vagy három diplomája és olyan világítóan okos, vagy okosan világító, mint az esthajnalcsillag, akkor hogy a fenébe van ez az egész, lehet, hogy ez nem tanulás kérdése, lehet, hogy egyszerűen hiányzik belőlük az, ami a líra, mint belőlem is hiányzik, ami matematika, bár ez sem igaz, mert vagy egy emberöltő előtt a gyönyörű nevű Corradi Keresztély, aki elméleti matematikus volt, hallva a Petőfi összeállításomat, rendkívüli matematikai érzékemet dícsérte, ahogyan az egyes részeket egymás mellé illesztettem, én meg csak hüledeztem, hogy én és a rendkívüli érzék, de Corradi kiselőadást tartott, azt mondta el, hogy az illesztések mikéntje a legújabb elméleti matematika kutatási tárgya, és attól kezdve nekem nosztalgiám lett, hogy te jó Isten, miért buktam akkor meg matematikából, hol siklott ki az én tüneményes pályám, mi minden lehettem volna, ha, de ha egyszer nem volt tudomásom a rendkívüli izémről, nem volt, na, merthogy annyit értek a matekhoz, mint hajdú a harangöntéshez, úgyhogy marad a vers, meg a színház, sajnos, hálaisten, így nem kellett keresztülgázolnom a nagy kilátástalanságon, száraz lábbal érhettem át a túlsó partra, de jó, hogy végre tudtam venni gumicsizmát, az egész városban nem kapni, csak nőit, egy helyen láttam, a norvég, vagy svéd, nem is tudom melyik mintaboltban, ja igen, a Hely Hansenben láttam egyet, ronda volt nagyon és tizennégyezret kértek érte, ez meg sokkal szebb és potom ötszáz volt az ára, úgyhogy mostantól nem lesz vizes a fuszeklim, ha reggeli kutyasétáltatásnál deres a fű, vagy esik az eső, mint tegnap is, fejemre húztam az anorák csuklyáját, de mikor kiértem a tóhoz és megláttam a ködöket, meg a párát a víz fölött, meg ahogy a nap keresztülsütött ezen az egészen, ezüstbe borult minden, csak a madárhangokat lehetett hallani, egyébként csönd volt, hátrahajtottam a csuklyát, beletartottam az arcom a lassú esőbe és hagytam, hogy a cseppek végigcsurogjanak a hajamon, meg a nyakamon, és egyáltalán nem is jutott eszembe, hogy megfázhatok, és akkor jaj mi lesz a szerdai előadással, de nem fáztam meg, úgyhogy, ha az Isten is úgy akarja, lesz szerdán előadás, csak meg tudnám csinálni, amit kigondoltam, ez az egész olyan bonyolult, hiszen nem is volna szabad mozdulatlanná rögzíteni valamit, azon erőlködni, hogy mindig ugyanolyan legyen, ez nem az én világom, de ki tudja, eszembe jut-e spontánul az, amitől hiteles lehetne az egész, meg aztán hagyják-e, hogy eszembe jusson, nem terelnek–e valami más felé, persze abból is kisülhet valami jó, csak nagyon észnél kell lenni, nem véletlenül fohászkodom én mindig jó közönségért, akiktől akár röpülni is lehet, ha szerencsém van, a múltkor láttam a Hagyományok házában a Tatát, jött föl a lépcsőn, magyarázott a mellette haladóknak, közben úgy gesztikulált mind a két kezével, mintha repülne, szóval repült fel a lépcsőn, könnyedén, pedig rendesen benne van a korban, de mi az neki, én ott voltam a hetvenedik születésnapján, amikor valakivel fogadott, aztán nekifutás nélkül helyből átugrotta az asztalt, úgy megörültem neki, hogy látom, a végén, mikor el akartam búcsúzni tőle, hogy megyünk haza, azt mondta, mész a fenét, jössz le velem a büfébe, én fröccsöt iszom, te, amit akarsz, hozd az asszonyt is, mi az, beteg, hogy vizet iszik, rendes tőletek hogy ilyen eseményekre jöttök, és mikor jössz már el hozzám egy jót dumálni, ne hozz semmit, rengeteg jó borom van, borlovagrend vagyok, ha nem tudnád, majd kajálunk is valamit, mondd, bírod még a bort, mondtam, bírnám, csak tudod, nem véletlenül vágtak ketté, mint a kolbászt, vigyázni kell, szóval inkább a minőség, jaj emlékszem, amikor ezt a szót mondtam a Márai darabomban, mikor a kis nápolyi srác a narancsot akarja rásózni az íróra, kétszer drágábban, mint az üzletben, és én egyszerre voltam kissrác és öreg író egy időben, akkor tudtam, miért ez lett az én sorsom, miért akarok minden sorsba belebújni és kipróbálni, átélni és átéltetni, Ruszt Jóska mondta először, hagyd abba ezt az imitációt, emlékezzél, vakarj ki magadból valamit, aki voltál, abból építs valamit, ami igazi, ezért dícsértek meg a fiúk még gyerekkorukban, papa, te jobban játszol velünk, mint bármelyik gyerek, hogy csinálod, nem tudom, csak játszom veletek, csak emlékezem, hogyan kell játszani, nem is szerettem soha azt mondani, hogy dolgozom, mert ez, ez nem munka, mert ez a játék, ez sokkal nehezebb, mintha munka lenne, közben meg könnyebb is, csak nagyon kell figyelni, hogy igazi legyen és nem csalás és ámítás, és ez a sok hülye felnőtt meg azért lett sok hülye felnőtt, mert elfelejtett játszani, már nem tudja, hogyan kell, vagy talán még van egy-kettő, aki emlékezik erre-arra, mégis rosszul csinálja, mert nem figyel eléggé, ezért mondtam a gyerekeknek, jaj, ne akarjatok felnőttek lenni olyan hamar, addig örüljetek, amíg gyerekek vagytok, ami utána jön, az már legtöbbször nem az igazi, emlékezzetek Gerébre a Pál utcai fiúkból, milyen magányos lett, amikor a többiek megtudták, hogy elárulta a grundot, ami egy játékhaza volt, de ők úgy hittek benne, hogy képesek voltak meghalni érte, mint szegény nemecsek csupa kis betűvel, csakhogy ebben az egészben az a legrosszabb, hogy egy idő után a legtöbben csupa nagy betűvel akarnák írni a saját nevüket és észre sem veszik, hogy ők, a nagy, komoly felnőttek negyed annyit sem érnek már, mint azelőtt, talán ezért lázad minden kis fiatal ellenük, mert még igazi valójukkal érzik, hogy amazok valahol leadták, amiben azelőtt hittek, és félig sem igaz, amit prédikálnak, amikor érvényt akarnak szerezni a fenenagy akaratuknak, csakhogy a srácok érzik, hogy akik mondják, nagyjából érvénytelenek, mint az igazság hites igehirdetői, egyszer, még a Kata foglalkozásán hallottam, amikor két lánytestvér beszélgetett, az egyik három, a másik öt, a nagyobbik mondta a kicsinek, hogy te, izécske, légy szíves, mesélj nekem a mennyországról, mert én már kezdem elfelejteni, és bummm!, én úgy maradtam, sóbálvánnyá váltam attól az ötéves kislánytól, hogy mi mindent tud hozzám képest, meg a többi nagyképűhöz képest, ezért szeretek a gyerekek között, és ezért szeretek játszani, túlkoros gyerekként, meg sohasem felnövő reménytelen felnőttként, mutáló vénemberként, ezért gyanakszom folyton, amikor komoly felnőttek között vagyok, mert folyton érzem a hamisság szagát, a nagyképűség szellőzetlenségét, a katedra recsegését és folyton azt lesem, mikor csúszik meg a világnagyfontosságú linkelő, a kifogástalan akadémiakoptató mikor káromkodja el magát, amikor égbe emelt orra miatt nem látja a küszöböt és megbotlik és egyszeriben elveszti vélt tartását és ilyenkor mi, javíthatatlan rosszcsontok vigyorgunk és roppantul helyrebillentnek érezzük az igazságot, amikor a már úgyis meztelen király kizárólag elbillent koronájára ügyelve nekimegy az ajtófélfának és beleveri az orrát, mert az én összes barátom, aki igazán az volt, az valahol mind olyan volt, mint én, mert mert idétlen és szokatlan és kivételes és rendhagyó és megbotránkoztató és igazmondó lenni akkor is, ha csak kára és hátránya származott belőle, mert mindnyájan alkotó emberek voltak és nem muszájkarrieristák, mert a világ már csak így zötyög, mert a főnök, meg az asszony ezt várja el, mert naponta látom, a valahaiak, akik már nem maiak hogyan bánják, hogy amikor elérkeztek a váltóhoz, rossz felé fordultak, ami akkor egyedül helyesnek látszott, ma már tudják, hol tolták el, csakhogy nem lehet visszacurukkolni a váltóig, mialatt ezek az én barátaim mind ezerszer nehezebb és súlyosabb életet éltek, mint az átlag, minden, amit letettek, sokszorta nehezebben ment, mint ahogy valójában kellett volna mennie, az a néhány pedig, akinek egy hajszállal könnyebb volt, annak valahogyan szerencséje volt, pedig igazán mindent elkövetett, hogy kiérdemeljék a nehéz sorsot, most neveket kellene mondanom, de nem mondok, akik értik, miről beszélek, azok tudják, kikről beszélek, akik meg nem, azoknak meg úgyis mindegy, egy jó részük már úgyis kint van a temetőkben, vagy eltűnt valahol a nagyvilágban, pedig élni szerettek volna és nem megélni, de arra a rosszcsontoknak ritkán van lehetősége, pedig de más lenne a világ, ha egyszer ők állhatnának a katedrán, ők beszélnének a gyerekekhez, meg az emberekhez, ők hoznák és tartatnák be az igazi törvényeket és talán akkor nem lenne szükség szerecsenmosdató ügyvédekre és sunyi csendestársakra és mutyira és ha elhiszed, amit hazudok neked, én is elhiszem, amit hazudsz nekem-re, de hát egészen más manapság a folyómedrek lejtése, máshonnan fújnak a szelek, és ez egészen biztos, hogy így marad addig, amíg, nem kívánt törlendő, mert menj csak és nézd meg, ha tudod a Fellini Bohócok című filmjét, de nem tudod, megszerezhetetlen, megnézhetetlen, úgy sejtem, azért, mert akik eltüntették, nagyon is tudják, miről szól, soha senki még így nem ábrázolta az emberi játékosságot, esendőséget, emberszeretetet, nagyvonalúságot, kiszolgáltatottságot, jókedvet és szomorúságot, mint ez a film, a soha fel nem növők, a rendhagyók, a mégis egyedül érvényesek szemszögéből, Fellini tudott valamit az emberről, amit csak nagyon kevesen, és ki is merte mondani, úgy, ahogy talán senki sem, de hiszen én is tudtam mindezekről, amikor még nem is tudtam semmiről, mit gondolsz, miért játszottam idétlennél idétlenebb játékokat, miért tanultam csak azt, amit szerettem és miért nem érdekelt, ami nem volt igazán az enyém, miért voltam képes kegyetlen verekedésekbe bonyolódni vélt, de többször valós igazam védelmében, miért kerestem nehéz, nem járt utakat, bevált valóságosok helyett, miért kerestem olyan elfoglaltságokat, játékokat, sportot, időtöltést és hivatást, ami rólam szólt egyedül, miért indiánoztam, miért voltam magányos hosszútávfutó, sífutó, kerékpáros, hegymászó, és versmondó és színész, miért ülök itt most is egyedül, de soha nem magányosan, hogy mindezt kiöklendezzem magamból, miért akartam olyan nagymamám féle becsületes szegény lenni, amilyen ő volt, miért kerestem olyan emberek társaságát, ahol én vagyok a legkönnyebb fajsúlyú, embereket, akikre csak felnézhetek, akikhez mindig is fel akartam nőni, miért példaképem még mindig nemecsek ernő csupa kis betűvel, és miért, hogy most, amikor megint jön a karácsony, itt ülök és csak mondom a magamét nektek, akiket szeretek, ez megint Karinthy, és akkor egyszerre csak megszólal a vállamon a krampusz, persze, ma van mikulás, szóval megszólal és azt mondja, mondd csak, izébizé, nem gondolod, hogy itt lenne az ideje a szádat befogni, he?
Illusztráció: Boldog születésnapot!
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
