Nincs már haladék – Kalász Márton (1934-2021)
*
Megbeszéltük – hosszabb beszélgetést veszünk fel vele otthonában a Ha mondom-rovatunkba.
Jött a járvány: várjunk, mondta, most nem szabad, mondtuk. Immár szabad – rá emlékeznünk, kell: olvasnunk. Emberként, alkotóilag – kimagaslott. Ahogy tudott, velünk tartott, szeretett bennünket; a képek lakásában készültek, kézírásos versét is a Cirmos utcában adta oda közlésre.
“Haladékot kapni volt mindig életem egyik nagy gondja – haladékot a legártatlanabb kérdés megválaszolására is…” – kezdi “hetvenéves” életvallomását évkönyvünkben. Visszaidézzük akkori gondolatait, így emlékezünk rá, Emlékezzen ki-ki olvasója: legyen olvasója ezután még inkább, mert – így marad közöttünk végtelen.
Gyászoljuk. (A szerkesztőség)
*
Kalász Márton: Vándorlás
*
(A fotókat Sal Antal készítette)
*
Kalász Márton – költő, műfordító (Somberek, 1934. szeptember 8.)
Haladékot kapni volt mindig életem egyik nagy gondja – haladékot a legártatlanabb kérdés megválaszolására is, haladékot, hogy ne kelljen döntenem, ne kelljen választanom, ne kelljen belátnom, mi fontos nekem, mi nem. Ez a belső tétovaság akkor is elhatalmasodik rajtam, ha nem növeli meg bennem ekkorára az idegenség érzete? S ennek ijedelmében hogyan lehetett mégis néhány alaptörvényt megfogalmaznom magamnak, amelytől mindmáig senki, semmi nem tántoríthatott el – nem misztifikálom: nyilvánvalóan úgy, ahogyan mindenki másnak. Velem az történt, hogy eléggé fagyos, ellenséges, megalázó közegben fölajánlottam magamat, szívemet, nyiladozó eszemet annak az országnak, történetnek, művelődésszférának, amely aztán legparányibb jelét sem adta, hogy kellenék neki. Nem volt ez tudatos szertartás, a leghomályosabb tapogatók indultak el bennem a magyarság felé – az akkor épp kirekesztő magyarság földhözragadtabb körben ezért ellenszenvvel is lehetett irántam, a tágabb, szárnyalóbb kör, nem teljesen gyanútlan mámorában? Ezt azért nem gondolnám végül is hagyott följebb jutni. Eljutni akkor csak a középiskoláig nekem olyan volt, mint egy mákszemnek fölfelé gurulni meredek lépcsőn. Mondhatnám, szerencsés voltam s a lehetetlen sikerült. Vizsgálatom tárgya innen vagyok, s konkrét szemrehányás kívülről is erre a most azért már áttekinthető pályára attól a pillanattól kezdve érhetne, amikor gimnáziumi irodalomprofesszorom, a magyar ciszterci rend egyik kiválósága, ámulva nézett rám, „édes fiam, milyen nyelven beszélsz te magyarul?”, és én nem először szégyelltem el magam származásom miatt. Nem voltam abban az állapotban, hogy részletezzem neki, mohóságomban, hogy magyarul jól megtanuljak, milyen utcai, mezei iskolát vettem igénybe, a bukovinai székelyek kissé archaikus, gyönyörű nyelve, a mindenfelől hozzánk jött magyarok szójárása hogyan ragadt rám, akár a mézízű akáclevél nyelvünkre, ha nyaranta muzsikáltunk vele. A hasonlat nem is rossz, mert az én nyelvem akkor valóban olyan távol lehetett a művelt nyelvtől, mint a falevélmuzsika az igazi hangszertől.
Beleveszve annak fölfejtésébe, tudattal viselésébe, mit jelentett, s ma is mit jelent nekem egy nyelvből kiválnom, s otthon, mégis holtig jövevénynek lennem a másikban?
Meglehet. Hisz, ha meggondolom, nyelvi vakmerőségem abban a korban nem ismert határt. Városi unokatestvéremmel, míg a háború idején nyaranta nálunk volt, még csak játszani, beszélni sem tudtam. Két szót tanultam meg tőle, a vizesárok örökös átugrása közben: „Bátor vagyok.” S mivel ő az „r”-t raccsolva ejtette, én is raccsoltam. Apám tolmácsolt nekünk, ha kéznél volt, s amíg odahaza volt. 1945 tavaszán hihetetlen gyorsasággal meg kellett tanulnunk magyarul, az iskolában többé nem fogadtak el német feleletet. S közben a falu képe is átalakult. Mindenfelől jöttek hozzánk telepes magyarok. Nyár végére, több csapatban, a bukovinai székelyek. Ők voltak aztán a nyelviskolám. Örökké köztük nyüzsögtem, ilyen gyönyörű mondatokra emlékszem: „Né, jádzik a csitkó a vízvel.” De ért engem tiszántúli, nyugat-dunántúli, délvidéki, palócos fölvidéki s más nyelvhatás is. Amikor középiskolába kerültem, irodalomtanárom nem tudta megfejteni, valójában milyen nyelven beszélek is én magyarul. Végül belenyugodott, csak hunjaimtól, vótjaimtól próbált felelés közben megszabadítani.
Ebben a villódzó, utcai, mezei nyelviskolában kezdtem el verseimet írni. Így értettem imént a vakmerőségemet, s nemcsak úgy, hogy gátlástalanul beszéltem. Néha úgy tudtam csak befejezni egy-egy együgyű klapanciámat, hogy apámtól kérdeztem meg, hogyan hangozhatik magyarul a szó, ami sejtésem szerint még ebből, abból a soromból hiányzik. Ebben az időben kerültem legközelebb apámhoz. Az ő szótlanságán ez ugyan nem sokat változtatott, de én minden apróságommal boldogan megnyíltam előtte. Akkor már betegen ült naphosszat az udvaron. A hadifogolyvonat negyvenötben ki se vitte Magyarországról, nem bíztak benne, hogy életben marad. A soproni szükségkórházból, mihelyt jártányi erejét visszaszerezte, hazavergődött.
Nem az gondolkoztat el engem mostanában, honnan vettem abban az esetlen helyzetben a bátorságot, hogy verset írjak. Az inkább, félve így is az írás misztifikálásától, a tizenegy, tizenkét esztendős gyerek milyen sejtelem nyomán haladva gondolta, verséből az a valami hiányzik, amit kifejezhetne bizonyos szóban, ha tudná a szót? Segíthetett persze német nyelvtudásom. De miért nem akartam soha német verset írni? Irodalmi hatás mindkét nyelven egyformán ért, Petőfi verseit olvastam magyarul, Heine verseit, a Dalok könyvét, németül. S végül németül gondolkodtam, a magyarul kimondott vagy leírt szót előbb hamar le kellett magamban fordítanom. Ez a művelet a tanult nyelv mind természetesebb használatával maga is egyre természetesebben megy végbe s lassan önműködővé válik. Azt hiszem, végképp magyarul gondolkodni az ötvenes évek elején kezdtem.
Kalász Márton
Illusztráció: In memoriam
Ezek is érdekelhetik!
»Hazatért« Jelenits István (1932-2024) →
Gráfik Imre 80 éves! →
„75 éves lenne Tarján Tamás” →
