Stanczik-Starecz Ervin: Az imakő (Két történet)
Találkozás Lautaro Feichivel, a legtiszteltebb földművessel
/Vilcún,1994 februárja/
Minden hét szombatján a temucoi piacon és környékén tekeregtem. Vonzották gondolataimat, zsigereimet és legrejtettebb ösztöneimet a koszos kocsmák, kántáló árusok, perpatvarok, félig-meddig megnyíló sorsok villogó képei; a hangzavarban is jól kivehető ritmikus, egyenletes pulzálás, a szerves szemét, a szennylé kanálisba csorgó lassú patakjai; az ecetes vízzel frissített marhacombok, disznó- és birkafejek, ismeretlen óriáshalak vonagló teste; meleg földszagú zöldségek, fűszerfüvek, herbák, gyümölcsök dáriuszi halmai. Mindezek fölött zöldarany legyek csapatai keringtek, és szúrós-édes szagok párás felhői gomolyogtak. Kerestem valakit a büszke arcú, nyájaskodó, szervilis és szeretettel hívogató árusok között – közben folyton-folyást zengett a harang a közeli korhadó fatemplomból, az a kicsi, mintha a Szent Péter Bazilika összes harangja szólna… Ki tudja, tán Máriáért, a Gyertyaszentelőért zeng így február elején, azaz értünk… Nos, ily háttérben, erős káposzta- és tejszagban találtam rá az új Lautarora. Azért írom,hogy új, mert akiről nevét kapta, a legnagyobb mapucse harcos vezér volt. Miatta adta föl a véghetetlen hatalmú kasztíliai Károly a további harcot a mapucsékkal szemben.
Megyünk a Troncalba, a piszkosnak titulált indiánkocsmába, ahol – első látogatásomat kivéve – mindig jól éreztem magam, s a mapucsék is lassan megszokták a csendesen ivó fehér gringót.
A vilcúni sámánasszony, macsi segedelmével találtam meg Lautarot, kinek második neve (nem családneve, mert azt ők nem mondják meg) azt jelenti: “sas, amelyik nem engedi el áldozatát”.
Szóval, útban a Troncalhoz hirtelen megtorpan.
– Mi a poklot akar? – mered rám rémisztően.
– Kértem a macsit, hogy mondjon valamit a sámánlétrákról, a rewékről, erre önt ajánlotta, mondván, hogy ön a legkiválóbb földműves…
Nagyot fúj, de nem mozdul. Bántóan vizslat, s mintha morogna is valamit. Alig hallható. Keményen csapja le az almaboros poharat. Megmutatja két hatalmas, kérges tenyerét.
– A rewékről nem lehet beszélni – szögezi le. – Azok a múlt oszlopai.
– Értem.
– Semmit sem ért. Ismerem az idegeneket. Csak okoskodnak és a pénz az istenük.
– Igaz. A többség ilyen. Jól látja. Én szegény ország fia vagyok. Tudom, mi a szenvedés, szegénység…
Elkapja a jobb csuklómat, s bitangul megszorítja.
– Lehet, hogy nem hazudik, de mégis rossz érdek vezérli…
– Ne törje el a kezem, mert evvel írok – mondom -, és a „sas” elengedi áldozatát, minek örömére azonnal kérek friss almabort.
– A rewék megfejthetetlenek – dől megnyugodva hátra a széken. – Az ősök szellemei. Azt tesznek, amit akarnak. A macsi sem tudja mi következik el, amikor föllépdel a hétfokú szent létrán. Az első lépcső megnyugtató, de lehet, hogy a másodiktól megborzad…
– Léleklépcső, igaz?
– Jól mondja az úr, de a mapucse szívét nem látja. Az csak a harmadik, negyedik lépcsőnél fényesedik föl oly igazul, hogy néha megvakítja a macsit is… Mások meg ne is kerüljenek a rewe közelébe sem.
Iszunk. Lazul valamennyit a „sas” fogókarma. Sokáig nem szólunk. Jó a csend.
– Miért mondta a macsi, hogy magához jöjjek?
– Körmönfont maga, de én értem, mire akar kilyukadni. Kevés leszek, mint egy félmaroknyi föld. – Fölkapar a talajból, összegyúrja keményen, s a kezembe adja. Szétomlik a tenyeremben.
– Látja, nem fogta össze, szétesett. Ez a rewe, ami mindent összetart.
Ülök gunnyadva, magam elé bámulva.
– Kisgyerek voltam. Apám ostorral megvert. Igaza volt. A húzó fekete bika száját fölsebesítettem a szíjjal. Büntetésként kihurcolt a régi rewék földjére, ahol az ősök őseinek szellemei laknak. Rákötözött a legnagyobb rewére, s ott hagyott villámlásban, vad esőben. Nem tudom, mi történt, mert rókák, pumák közelítettek, szagolgattak, s a végén meghagytak. Ez a rewe. Többet nem tudok mondani róla. Elégedjen meg ennyivel.
Az imakő
Javier Cabrera régész professzornál jártunk Ica-ban, a paracaszi-félszigeten. Szívélyesen fogadott, mondván: Magyarország misztikusabb része a földnek, mint Peru, a hazája. Mindez, persze latinos túlzás volt, mert percek leforgása alatt magánmúzeumának közepén találtuk magunkat, kövek, szobrok,múmiák, titokzatos textíliák tömkelegében. Kortynyi Pisco Sauert öntött nekünk, koccintottunk, s minden hebehurgya bevezető, enumeráció, ünnepélyesség nélkül mutatta tárlatát, ami ellen – mármint, hogy tárlat – azonnal tiltakozott.
– Ez a bizonyságok asztala, az ember fogni, érinteni akar. Cudarul nehezen hisz, vagyis csak hiszeget, míg bele nem nyúl a sebbe. Érezni akarja más fájdalmát, mint Tamás, hogy ő közben ne érezze. Az efféle képtelenség is lehetséges Istennél, ha úgy akarja. És maguk hogyan akarják? – meredt ránk a nyolcvan esztendős, ifjonti mosolyú, gondolkodásában kondor röptű ember.
– Együtt – bólintottunk szinte egyszerre.
Emberi koponya nagyságú, súlyos, fekete követ emelt le az egyik polcról Cabrera. Egyik negyede fehér, a másik fekete, a harmadik sötétbarna, a negyedik sárga színű. – Minden negyedbe titokzatos jelek állnak. Barázdált, plasztikus, élethű emberi agy, csak épp nem lágy és képlékeny. Megdöbbentő kidolgozottság, magyarázza a tudós.
Közel kétezer éves, szentjánoskenyérfából faragott, vaskos oszlop előtt álltunk meg.
– Epe-és májátültetés, vérátömlesztés, embrión végzett, méhen belüli műtét, láthatják a saját szemükkel – hümmög a professzor. – Nazcai kultúra, Krisztus előtti első századból …
Egyre nagyol, egyre sűrít, századokat ugrál át Cabrera, ami némileg elbizonytalanít. Ennyire nem ismerjük saját históriánkat, az ősök tudását?! A professzor azonnal észleli lopakodó kételyeimet.
– Kabajéró, Lovag úr, hisz ismeri a Szentírást, miért inog meg?! „Szentek vagytok, istenek lehettek…”- mondja Jézus Urunk. – Saber esperar! Ne feledje: várni tudni kell!
Lélekvezetőm mellém simul hallgatag. – Igen – ennyit suttog csupán. Az ő igenje csak lassan csorog végig a szívemen. Már több, mint ezer napkelte fénylett föl azóta, hogy elindultunk idegen földre.
Vastag üveg alatt kiterített finom szőttesre figyelek fel. A cérnavékony fonalakon apró ezüstbaglyok függnek.
– Ezer-nyolszáz éve fülelnek ezek a szépséges madarak – mosolyog vendéglátónk. – A mocsika indiánok bámulatos keze munkája. Isteni csoda, hogy teljes épségében megmaradt.
Cabrera leültet minket kicsiny, indiánleletekkel plafonig zsúfolt kávézójában, mátézójában. Az erős mate tea rendezi gondolatainkat. Bombiján keresztül szürcsöljük az őslakók méregzöld frissítő italát: “Ó,Ngenecsen! Fáradt testem testesítsd; fáradt lelkem lelkesítsd, szellemem tedd fehér tűzzé!”, kiáltják a mapucsék hálásan, ha megpihenhetnek, akár a kariók, csandrik, gvaranik, kokmák, karingvák, arárok, tapirapék, csandulák, gvajakik… Hát mindenki a Szentháromsághoz esdekel?! Igen. Igen. Igen. Dél-Amerika Isten aranyló orcája, fiának megjelenése előtt. Ezért az összes tragédiába fulladt jezsuita, kapucinus, ferences misszió! Mutass példát vén Európa, mosolyognak a rongyos sámánok, kik a szeretettől estek kábulatba, önkivetésbe, kiürítésbe, áldozathozatalba. Mindez pedig a tudás fonatos keresztje: alábukó, csavarodó, felszínre forduló titok-kötés, melynek kiszámíthatatlansága és megbízhatósága ott vibrál Cabrera tekintetében is.
– Menjenek északnyugat felé, Niebla pueblót keressék. A határában, ha már mindenki elnyugodott, bárhol áshatnak Szent Tamás-i bizonyságokért…
Ránk csapta az ormótlan kaput, s kigyújtott minden fényt az emeletes nagy ház termeiben. Gondoltuk, gyönyörködik az idők kútjának tükrében.
A ködben kell bizonyságot szereznünk,hisz niebla ködöt jelent. Bennem és feleségemben kétségek mozgolódtak, ezért csak két nap múlva szántuk rá magunkat a nieblai kutatásra. Két kisméretű rézlapátot és egy erős fényű lámpát vásároltunk, s este tíz óra felé ütött-kopott, de megbízható dzsipünkkel hátrahagytuk Ica városát. Pontosan északnyugatnak tartva, ahogy a professzor javasolta. Az aszfaltos, majd kavicsborítású utacska a várostól negyven kilométeren át egyenest a vöröses-sárga sivatagba vezetett. Lassítottam, majd egy idő múlva tanácstalanul megálltunk.
– Errefelé nem látok emberi települést, de még egy kulipintyót sem –mormogtam.
– Menjünk beljebb a sivatagba! – döntött határozottan feleségem, amin elcsodálkoztam.
A terepjáró nyögött, reszketett, amint kapaszkodott az egyre magasabb dűnékre. Újabb kilométerek után úgy döntöttem, megállunk, mert még a tartalék benzinnel sem jutunk vissza Ica-ba.
Kiszálltunk a kocsiból. A hold hideg fénye szétömlött a halott, idegen tájon. Pulóvert húztunk, ittunk kevéske ánizspálinkát, s a kezünkbe ragadtuk a lapátokat. Feleségem nevetni kezdett, ami átragadt rám. A felnőttek játékának tűnt ez az éji „ásatás”. Nem hittünk benne. Csak néztük egymást – a világot, s gondjait feledve. Közben az üres csönd jólesővé változott bennünk. Összetartozásunk végtelen régiségbe úszott át. A kopár vidék lebegő fénytengerré lett, s láttam magunkat kívülről: két alak, két különös kreatúra az öntudatból visszalépve a legegyszerűbb pillanatig, hol a dolgok árnyéka is elenyészik…
– Tamáskodjunk? – kérdeztem visszariadva földi helyünkre megszokott sűrítő nyelvezetünkön.
Tünde megkönnyebbülten sóhajtott, s nekifogott az ásásnak. Én közvetlen mellette kezdtem a sívó homok lapátolásába, de nem éreztem semmi eltökéltséget. Szent Ágoston dilemmája jutott eszembe, s ez visszafogott.
Hippó püspöke kegyelmi ajándékokkal fölgazdagítva évek óta próbált a Szentháromság misztériumának közelébe jutni. Egy napon a tengerparton sétált, s visszatért belé a szenvedtető talány gondolata. Lelke megzavarodott, elméje diabolikussá vált, testében galád feszültségek uralkodtak, s ekkor meglátott a finom fövenyen egy játszadozó gyermeket, ki apró gödröcskébe kanállal meregette a tenger vizét. Ágoston ostobaságnak tartván e játékos időtöltést, rászólt a fiúcskára: ”Hiábavalóságot művelsz, fiam! Nem férhet bele a végtelen a véges kicsiségbe.” „Előbb befejezem én ezt az időtöltést, mint amin te tépelődsz”, válaszolta a gyermek, s eltűnt Ágoston szeme elől.
Mégis ásni kezdtem, de fél szemmel a hideg szépségű égboltot fürkésztem. Feleségem viszont lázasan keresett a semmi közepén.
– Nem félsz a skorpióktól? Ilyentájt szoktak a sivatagban megelevenedni – kiáltottam át a másik gödörbe, amiből már csak félig látszott ki Tünde.
– Én Rák jegyű vagyok, jól tudod. Azoktól félnek – lihegte, s diadalmasan, ünnepélyes némasággal fölegyenesedett az én „kutatóárkom” szélén, kezében gömbölyű, fekete követ tartva.
Meg akartam ragadni, de Tünde nem engedte.
– Ezt a tárgyat csak hozzá illő helyen lehet szemügyre venni. Érted?
– Világos – egyeztem bele.
Tünde gyorsan egy takaróba bugyolálta. Bedobáltuk a lapátokat a kocsiba, s máris indultunk volna, de az öreg japán Szamuráj makacskodott. Fagypont körül lehetett. Mi is fáztunk. Éjjel három óra. A szél is feltámadt, az út felől finom porfelhőket hozva magával.
– Lassan betemet minket a fölébresztett sivatag – néztem körbe aggodalmasan.
Tünde idegen hangon, nyugodt, e világtól szabadult lélekkel kántálni kezdett, kisöpörve magából s belőlem is a félelmeket.
– „Holdanyánk, Tükörpalotás Királynőnk,
Gyöngyvizedért, hegyekig dagasztott hullámaidért
Sírunk egyre.
Gyötrődünk, ha pihenni térsz, palástodban viszed a csepp patakot is.
Ki tudná, mit akarhat az ember, csak Te: fényleni s rejtő zugokat keresni egyszerre.
Álmodni ébren, vagy őrködni álmok fölött?”
– Gyönyörű. Nem hallottam soha tőled…
– Pár napja tanultam meg egy punoi koldusasszonytól… Evvel a kecsua dallal kéregetett a járókelőktől. Két Sol volt nálam, neki adtam.
– Szóval, Napot adtál a Holdért cserébe – nevettünk össze.
A süllyedő hold sajkája csendben elhagyta az égi vizeket, de maradék erejével még megsegített bennünket. A terepjáró motorja végre felbúgott, s mi gyorsan elértük a kavicsos utat. Feleségem elkérte a térképet, amit sokáig böngészett.
– Megtaláltam az alkalmas helyet, ahol méltó módon megtekinthetjük a sivatagi követ. Különös völgy ez, amit messze kerülnek a széles utak. Egyetlen járható hegyi ösvény vezet oda. Beletorkollik a Dos Cabeza, Két fej nevű falu főutcájába.
– Már csak néhány liter benzinünk van. Remélem, elérjük Dos Cabezát! – válaszoltam elnyűtten.
Két óra múltán föltűnt a puebló. Tán tucatnyi jelentéktelen, kék-fehérre mázolt faház bújt meg a szikár völgyben. Teljesen elhagyatottnak tűnt a település. A kocsit a Fő téren hagytuk. Csak a hátizsákot, amiben a kő volt, s az ivóvizet vittük magunkkal. Sorra bekopogtunk a házakba, de egyetlen lélek sem jött elő. Ki tudja, hová lettek?
– Engem már szétvet a kíváncsiság – mondta feleségem. – Lássuk végre a sivatag ajándékát!
Dos Cabeza terén mindössze egy kiszáradt kút állt, kerek kőlappal lefedve.
– Ez a hely tökéletes. A nap éppen a zeniten áll – állapítottam meg.
Feleségem, mint áldozati ajándékot, oly óvatosan helyezte a gömbölyded követ a sziklalapra, s szertartásosan fölemelte a fénybe. Zsíros feketeföld csillogású, finom rajzolatokkal teleróva.
– Olvass róla. Mit látsz? – biztattam feleségemet. – Elvégre te találtad meg…
– Emberszív formájú. Úgy értem, nem stilizált. Épp olyan, amilyen a mellkasunkban ver, csak épp kétszer akkora, s nagyon kemény kőzetből lehet. Az egyik oldalán az indián őslakó lombos fatörzset ölel át, mintha megrázná…
– Igen – kapcsolódtam Tünde elképzeléséhez. – Esőfelhők láthatók az ágak közt, s a lombokat erős szél fújja. Ugyanaz a jel, mint az ember szájánál. Ő tán énekel valamelyik istennek.
– Nézd csak! A fa gyökerei madárfejekben végződnek – lelkesedik Tünde. – Mintha a csőrükkel szívnák fel a fatörzsbe az életadó vizet.
Átfordítottam az icai követ a másik oldalára.
– Összeérő, egybefüggő világok. A fa lombja a szív túlsó oldalán az istenség fejdísze, koronája. Talán ehhez az égi hatalomhoz fohászkodik a fatörzset rázó ember – hozzá énekel. Az istenség jobb orcáján a felkelő nap jele. A szeme a sugarasan elhelyezkedő szempillákkal ugyanerre utalhat…
Egyszerre veszünk észre fontos részleteket, s egymás szavába vágva kerekítünk ki egy mitikus világtörténetet.
Leroskadunk a kút szélére. Kicserepesedett szájjal, mohón iszunk a vizeskannából. Tünde ujjaival simogatja a pókháló vékonyságú, mély rajzolatokat. Az arca ragyog, mint a hosszú szárazság után fellélegző, esőtől csillogó füvek, fák, bokrok.
Én is a kezembe veszem megint a sivatagi üzenetet. Akármerre forgatom, újabb és újabb történetet kezd mesélni a kő. Befejezhetetlenül. S mintha hallaná gondolataimat Tünde, megszólal.
– Vég nélküli litánia van rávésve. A régi ember imaköve ez…
Amint felpillantunk, bálvánnyá válunk a meglepetéstől. A falucska apraja-nagyja némán áll körülöttünk. Minket néznek Dos Cabeza lakói.
Illusztráció: Rewe, lélekfa, a mupucse sámánszertartásokon erre mászik fel a sámánnő (Lin Linao fényképfelvétele, 2006)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
