Kiss Viktória: A bajnok
Amióta az eszét tudta, bringásnak készült.
Az talán túlzás, hogy előbb tudott tekerni, mint járni, de amint a lába megerősödött és az egyensúlyérzéke elérte a kívánt szintet, nyeregbe pattant. Remegő térdekkel indult neki első pár méterének, majd büszkén viselte első útjainak látványos eredményeit: a térdeit, könyökét, combját díszítő gyönyörű, vérpiros és kék-zöld színekben pompázó háborús sérüléseket.
A kezdeti nehézségek azonban nem szegték kedvét, inkább csak fokozták szívében a harcias lelkesedést. Kamaszként már a felnőtteket megszégyenítő teljesítménnyel rótta a kilométereket. A poros monoki földutakat elhagyva övé lett az országút, és leginkább akkor érezte magát elemében, ha a végtelenbe nyúló aszfalt emelkedőbe hajlott, és ő végre megindulhatott fölfelé a hegyen, ahol az utat szegélyező tölgyesek bükkösökké, majd fenyvesekké változtak.
Nem volt kérdés, hogy ez az ő terepe. A csapattársak és ellenfelek között akadtak kiváló sprinterek, könnyű csontú, nyurga testű legények, akiknek meg se lódult a pulzusa a több száz kilométeren át negyvennel hasító mezőnyben. Neki azonban nem volt szokványos kerékpáros alkata: az átlaghoz képest inkább alacsony termetű volt, rövid, de bitang erős lábakkal, amolyan vasgyúró izomzattal, mégis, ha jöttek a hegyek, borítékolható volt, hogy ki fogja átvenni a hegyi szakaszok bajnokának járó különleges trikót és az összetett vezetést.
Az a versenynap sem tűnt másmilyennek, mint a többi. Szívében egészséges mértékű izgalommal, de kipihenten és energikusan ébredt. Igazság szerint szinte soha nem ébredt fáradtan, mert katona korában megtanult állva aludni, ahhoz képest a szabad ég alatt, az erdő mohás-avaros talaján is királyi lakosztályban érezhette volna magát, itt azonban kényelmes ágyakban aludtak a csapattársakkal. Az erőt adó, de a mozgást nem nehezítő, könnyű reggelit követően, a kötelező doppingvizsgálat és a szokásos rutin bemelegítések, krémezések, no meg az eléhezés megelőzésére szolgáló müzli- és csokoládészeletek betárazása után elkezdődhetett a verseny. Szép idő volt, enyhe légmozgással, csapadékot sem jósoltak aznapra. Eleinte az egész mezőny egyben haladt a hosszú, sík előkészítő terepen, kedélyesen csevegve, mintha csak osztálykiránduláson vagy baráti biciklitúrán vettek volna részt.
Az első emelkedő azonban rögtön előcsalta a palackból a versenyszellemet, egy szökevény csapat megindult, hogy gyorsan és váratlanul behozhatatlan előnyre tudjon szert tenni. Köztük volt ő is, boldogan vetette bele magát az újabb kihívásba, és magabiztosan feszült neki a magaslatba, a szakaszhajrába és a remélt győzelembe vezető útnak. Az első hegytetőre együtt értek föl, neki pedig egy jó orrhosszal sikerült megelőznie a többieket. Az előny a következő hegyen is megmaradt, ő pedig érezte, hogy ez a nap az övé, hiszen erősebb, mint valaha.
Az aznapi befutó gyönyörű hegyi faluban várta őket, egy rövid, de gonosz murvás résszel az utolsó pár kilométeren. A szökevény csoport tíz tagja között ekkor már nem számított sem rokonszenv, sem barátság, mindenkinek csak a célvonal lebegett a szeme előtt: izzadt homlokkal, zakatoló szívvel, szétfeszülő izmokkal, a nyeregből kiállva hajtottak rá az apró kavicsokkal szórt földútra. Neki nem volt szokatlan a terep, hiszen szülőfalujában hasonló utakon tanult meg biciklizni jó húsz évvel azelőtt. Az első kerekek jobbra-balra billegtek, ahogy elképesztő sebességgel igyekeztek egyszerre egyensúlyban maradni és elsőként célba érni. Amikor ráhajtottak a murvára, egy pillanatra megszédült, és enyhe émelygést érzett, majd egy kis forró nedvességet az orra környékén, aztán sós-fémes ízt a szájában. Szinte tudomást sem vett róla, de a pálya szélén hangosan kiabáló szurkolók a vér láttán vad ujjongásba kezdtek, mintha csak a római aréna közönsége részegült volna meg a gladiátorok között zajló fenséges erőszaktól. Egy kézzel tartva a kormányt, az alkarjába törölve a lecsurgó vért, hajtott tovább. Semmi nem számított, csak a célvonal, és hogy már csak pár méter választja el a győzelemtől. A többieket maga mögött hagyva, több másodperces előnnyel siklott be a célba, de ekkor már alig érzékelt valamit a külvilágból, az izmai maguktól működtek tovább, a lábai automata üzemmódba váltva hajtották a pedált, mielőtt elvesztette az eszméletét. A csapata segítői, az edző és az egészségügyi személyzet tagjai, amikor megértették, mi történt, fejvesztve rohantak oda hozzá, megállították a semmibe száguldó biciklit, és óvatosan leemelték róla a bajnokot, aki már nem hallhatta, hogyan ünnepli őt a tömeg.
Kiss István, háromszoros magyar bajnok, a szerző édesapja
Kiss Viktória a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “A bajnok”
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
