Bertalan Tivadar: Egyenes (Három kispróza)
Facsemete
Mit kerteljek? Akárhogy nézem, zabigyerek vagyok. Lehet, hogy egy madár pottyantott ide. De a madár (egyáltalán, milyen madár?) nem lehet az apám. Madár mégsem lehet egy fa apja. És az anyám? Soha nem tudhatom meg, ki az apám, hol az apám. És az anyám? És az a madár miért pont itt pottyantott le? Tele vagyok kérdéssel és kétkedéssel. És félek. Nekem nem volt alkalmam faiskolába járni, mint a túloldalon fegyelmezetten sorjázó, egyforma távolságban álldogáló s büszkélkedő serdülőknek. Én nem tudok olyan katonásan viselkedni. És egyébként sem tudhatok annyit, mint ők, de már szinte felnőttként végzem mindazt, ami számomra rendeltetett. Tavasszal kirügyezek, mint a kamaszok, levelet hajtok, virágom is van (olykor le is tépdesnek belőle), s ha nem állna itt mellettem egy matuzsálem, talán még fészekrakásra is méltónak találna egy olyan pottyantós madár. Szomszédom, a Matuzsálem (a törzsét két ember sem tudja átölelni, s ami engem illet, elszédülök, ha felnézek rá) több fészeknek is otthont ad. Talán egyszer én is megnövök ekkorára, de nagyon félek. Én nem tudok beállni abba a sorba. Itt állok árvaként, és mi van akkor, ha valaki megkérdezi, hogy mit keresek itt. Hogy kerültem ide. Vagy meg se kérdezi, csak fogja a fejszét. De hát, kérem, én ugyanolyan facsemete vagyok, mint azok a sorban állók. Mellesleg, az a remény éltet, hogy talán nem is az a madár… Miért kellett nekem feltétlenül szarból megszületnem? (Nem mintha éppen ez ejtene kétségbe.)
Hanem talán éppen matuzsálem-szomszédom gyökeréből nőttem ki. És akkor megvan apám is, anyám is, egy személyben, vagyis egy fában. Igen ám! De ebben az esetben meg fattyú vagyok. Ahogy gonoszul nevezik: fattyúhajtás. Ám legyen! De itt van hatalmas nemzőm, aki megvédhet, ha bántani akarnak. Újabb kétség gyötör: csak áltatom magam. Hogy védhetne meg? Ha belegondolok, akármilyen óriás, önmagát sem tudná megvédeni. Talán éppen ezért, nagyobb veszélyben van, mint jómagam. Mi mindenre tudnák hasznosítani! Mennyi deszkát rejt a teste! (Én még, hála Istennek, semmire sem vagyok jó, ha csak nem gyújtósnak.) Ha jönnének azok az irtózatos, bömbölő masinák, amit két ember sem tud átölelni, azok könnyedén átharapnák szülém vastagját, hogy talán szép, de élettelen bútort csináljanak belőle, vagy ami még szörnyűbb, a tűz eméssze meg.
Lehet, hogy épp rám, csemetéjére dőlne és vele pusztulnék. Szülém gyilkosai úgy intéznék, hogy apám-anyám legyen az én gyilkosom. Ezt az emberek nagyszerűen értik.(Lám, azért én is tudok valamit az életről, ha nem jártam is a faiskolába.) Ott szemben, azokat a sorban állókat karókkal is megtámogatják, s időnként lefújják valami bűzlő micsodával, hogy ne fúrkásszák mindenféle apró lények és földtányér van a lábuk körül és ezekbe a tányérokba inni kapnak, s még táplálékot is hullajtanak nekik. Engem csak furkásszanak, az legyen a legnagyobb bajom, nézzünk hatalmas szülémre, őket csak a szél fújdogálta és eső, meg a gyökerei táplálták. Az én táplálékom az emészthetetlen műanyag zacskók és a sörös dobozok, nem beszélve az olyan összezsugorodott, kis gumizsákokról, amelyek rendeltetésük szerint minden új élet ellenségei. Körülöttem senki nem takarít, csak olykor a szél, mint szülémnél. Ez persze csak a könnyebb tárgyak helyváltoztatását jelenti. Szóval, ezt szánják nekem. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ebből a szmetyiből jut valamennyi a sorban állóknak is, de a zöme, mint még zsenge csemetét, engem fojtogat, mert velem (azt kell mondanom: megint csak hála Isten) senki sem törődik. Mégis élek. Még élek.
Már majdnem öt éves vagyok. Öt év őszén hullajtottam el levélhajamat s ringattam téli álomba magamat. És most itt pattognak újra a rügyeim, amelyekből leveleim, virágaim és talán még magvaim is lesznek. De, atyavilág! Ha vadhajtás vagyok?! Egyre nagyobb kétségek gyötörnek. És félek. Nagyon félek.
Talán éppen azért élek, mert szülém gyökeréből táplálkozom. De mi lesz velem, ha szülém befejezvén évszázados őrt állását, kidől és rám esik? Persze, ha rám esik, minden megoldódik. Ha ettől nem halok meg, tőből kihajthatok újra. De ha mégsem felém dőlne, és ha addig valóban ő táplált volna és hatalmasságával a viharok erejétől is ő védett? Félek, nagyon félek
Emberek! Nem bánom, ha a lábamnál végzitek is el a dolgotokat, de nem tudom megemészteni a műanyag zacskókat és a sörös dobozokat. Fuldoklom tőlük. De jól figyeljetek! Még ez sem dönt le a lábamról. És ha mégis madár pottyantott is le (amit nem tudhatok) én akkor is szülém (vagy nevelőszülém) gyökeréből táplálkozom, amíg hagyjátok. Jobb lenne, ha észre se vennétek. De félek, nagyon félek… Még csemete vagyok, de már szélcsendben is reszket minden tagom.
EGYENES
Vonalzó segítségével kihúzta magát, így lett EGYENES. Büszkén feszített, mint a húr két pont között, ahol ő volt a legrövidebb út. Egyenesben földöntúli hang meg a halál feszül. /Feszület – Megfeszített/ Egyenes csak úgy, magától nem létezik. Isten nem teremtett egyenest. Az egyenes egyenesen istentelen. Az egyenes a geometria ügye, a GÖRBE a természeté. Egyenes a természetben egyáltalán nem fordul elő. Az egyenes egyike az ember találmányainak. A halál is az ember alkotása. /Kinyúlni annyi mint meghalni. Nyúlászkodás a tiltott gyümölcsért; a kígyó soha nem egyenes./ A kereszt két egyenes_ Az egyenest csinálni kell. Még az egyenescsinálót, például a vonalzót is csinálni kell. A görbe ellenben van, csak úgy magától, minden csinálmány nélkül. Követni se lehet a lét görbületeit.’ Tekintsünk csak egy fára, mennyi kacskaringót nevel magából. Nem volna könnyebb és egyszerűbb felszívnia táplálékát, ha gyökérzete legvégétől ágboga csúcsáig egyenes volna? Bizonyára nem; a könnyebbséget az egymásra rakódó súly, a megnövekedett visszahúzó erő semlegesítené. A fa a Nap felé törekszik, de nem egyenesen. Amikor az ember pallóvá, deszkává egyenesíti, évgyűrűivel s görcseivel még holtában is tiltakozik. Vagy nézzük a folyó kanyarulatait, ha kiegyenesítjük, egyszer csak fellázad az erőszak ellen, megvadul, tör-zúz, vagdalkozik, felfújja magát, mindent elsodor, nem bír az erejével. És ha agyunk tekervényei egyenesednének ki? Micsoda antennáink lennének!
Egyenes büszke volt másságára s, hogy kisebbséghez tartozik._ Magabiztosságát fokozta, hogy ö nem csak úgy van, az ő pozíciója tudatos, gondosan tervezett munka eredménye, akit immár egyik ponttól a másikig nem lehet megelőzni.
Az egyenes tökéletes.
Egyenes tehát büszkén kihúzta magát_ Az fel sem ötlött benne, hogy noha tökéletes, esztétikailag sekélyes és unalmas, azaz nem szép. Ráadásul agresszív. (Balegyenes, jobbegyenes… )
Egyenes alakja, egész léte a vegetáció ősi formáinak, így az öntudatlan vegetálásnak is megtestesült elutasítása; fölénye szemmel látható. Az egyenest semmi nem téríti el útjából. Az egyenes célratörő; pontról-pontra lendül, mindenen áthatol, mint élő testen a tör. Minden energiája a görbületek legyőzésére irányul. Erre a győzelemre minden egyenes predesztinálva van. Amelyik nem, az ha nem is görbe, íve, hajlata van, tehát nem egyenes.
Egyenes sose érezte, hogy rideg és lélektelen. Hogy is érezte volna lélek nélkül!?
Egyenes tehát csak megfeszült, mint a húr, már hangja sem volt felfogható a fül görbületeivel, aztán egy meghatározhatatlan pillanatban villanásnyi metamorfózis az egyenest széppé rántotta s e rándulás két csigavonallá görcsölte egy-egy pont körül. Ebben a pillanatban láthatóvá vált valami, ami eddig mélyen rejtve volt, ISTEN INTÉSE: legfőbb teremtménye, az EMBER SEM EGYENES.
Kacs
Nem tudom, kinek tűnt fel s ki mondaná meg nekem, miért tekeredik az inda (inda visszafelé: ADNI. – Mit? Rokonszavakat: ölelést?, Ölést?) Miért kúszik mindig balról-jobbra, körbe-körbe, fölfelé? Mindenféle inda, a futóbabé, a szőlőé, az iszalagé, a mindent fojtogató arankáé, a kivié és még mit tudom én, kié, mindenféle kúszó, kapaszkodó növényi kacs ezt teszi.
Ezt magyarázza meg nekem valaki: Miért csak balról-jobbra, fölfelé? Isten ments! Eszembe se jut holmi politikai háttér-gondolat. Mit tudhat az inda a politikáról? Nagyjából annyit, mint jómagam. Az inda csak kapaszkodik. Ezt az egész jelenséget egyszerűen önmagáért kérdezem és egy titoktudó botanikus magyarázatára lennék kíváncsi: miért kúszik, miért tekeredik támasza testén az inda mindig balról-jobbra, fölfelé és soha másképp? Az inda, ez a görcsösen kapaszkodó, növényi kéz, ez az élő kacskaringó, karcsú, kecses kacs, (kacs visszafelé: Csak. – Ez volna a magyarázat?) a kacs kacsója és az Ó-ja, vagyis az a szoros gyűrű, amivel körbe bilincseli áldozatát; kacska, ha kicsi a képződmény (és kicsinyítő képzője is van) és akkor is, ha megsérült, mint például az a kacs, amelyiket kísérletképpen el akartam téríteni irányától s lefejtvén támasztékától, jobbról-balra, lefelé tekertem.
Másnap reggelre bebizonyosodott, hogy fáradozásom teljesen hiábavaló volt: a kacs egy éjszaka alatt, még így, kacskán is, tökéletesen visszaállt eredeti helyzetébe. Be kellett látnom, ez az erőszakot visszautasító kacskaringó is erősebb nálam, mivel én megközelítőleg sem tudtam olyan szépen elrendezni szándékának fordítottját (vékony kígyótestének minden sejtje szándékom ellen működött.) Ahogy ezt ő csinálta visszaállása éjszakáján is, szép sorban elrendezvén gyűrűit: balról-jobbra, körbe-körbe, fölfelé… Jó. Menjen, ahogy akar, fölfelé, de jobbról-balra! Újból lefejtettem mankójáról, eligazgattam a magam szándéka szerint s úgy hagytam igyekezetével ellentétes, gacsos helyzetében, ahogy egy szatír hagyhatja letepert áldozatát.
Éjjel megint helyre tette magát! Reggel olyan helyzetben találtam, amilyenben beavatkozásom előtt volt: balról-jobbra, fölfelé… Magam elé képzeltem éjszakai tusáját, ahogy érzékeny végződése ellökte magát támasztékától, ahogy fájdalmasan kacsázott (kacs-ázott – ázott kacs; esett az éjjel…) míg végre helyére toppant – kattant? – mint a bilincs s többé nem lazított, csak ölelt szorosan.
Elpusztíthatom, akár puszta körömmel is, lecsippenthetem (kacsolás), de akaratán nem vehetek erőszakot. Az inda zsenge kis képződmény, reszkető csáp; zsenge létére állandó erőlködésre kényszerül, a kacs karcsú karja (karma?) ingatag, ingó-ringó, kacskaringó (kivált, ha fúj a szél) hol levegőt, hol testet markoló, nyúlászkodó, kacska-kacs, bármennyire türelmes, addig ringatózik, mígnem biztos támasztékot talál s olykor halálos öleléssel végigviszi akaratát.
Vigyázat! Lehetséges, hogy az Ember és a Természet küzdelmében végül mégis csak a Természet lesz a győztes? No, persze, az Ember maga is része a természetnek. Ám végül az Ember lesz az, akit a megerőszakolt gyenge inda a földre terít? Nyugalom! Az ember akkor is része marad a természetnek, sok apró, piciny része, mint a kacs.
Illusztráció: a szerző grafikái
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
