OPEN 31. – Illyés Gyula
„Környezetismeret”
Illyés Gyuláról – Illyés Gyulához
Táv irat:lelkiparancsolónkleszakitholtábanistisztelünkstop
(Illyés Gyula Naplójából)
Illyés Gyula – képletesen szólva – nagy falat. (Illyés is, Halász Gyula is, Lázár Ervin is biztosan rám szólna, és kérdezné: nem úgy helyes-e, barátom, hogy egy nagy falat?!) Ezért is nehéz írni róla röviden. Mert miről is szóljak, mit javasoljak: verseit, regényit, drámáit, tanulmányit, esszéit, riportjait? Ezek cím szerinti felsorolása oldalakat tenne ki. Ezért csak néhány dolgot emelnék ki az életéből, műveiből. Mivel a jól ismert versei (Bartók, Egy mondat a zsarnokságról, A reformáció genfi emlékműve előtt) és a regényei (Puszták népe, Ebéd a Kastélyban, Petőfi) jól ismertek, ezeket itt nem tárgyaljuk, inkább azokról a versekről szólunk, amelyek nincsenek a köztudatban. Ilyenek például a szerelmes versei. Ha valakit megkérdezünk, hogy tud-e, ismer-e ilyeneket, valószínűleg a nem lesz a válasz.
Egy fotós panasza
A bonyhádi evangélikus gimnázium portársa mesélte, hogy nemrég ott járt a pesti fotós, aki azt a feladatot kapta az egyik szerkesztőségtől, hogy Illyés Gyula kapcsán, mert ide járt 2 évet, az udvaron fényképezze le a bonyhádi eget. Megmutatta, hogy merre jut ki az udvarra, majd egy fél óra elteltével csalódottan jött vissza, mert, azt mondta, kár volt ezért leutazni, mert az eget bárhol le tudta volna fényképezni! Hisz itt is olyan, mint a fővárosban! Hogy miért is volt fontos a szerkesztőségnek egy itteni fotó? A Bonyhádi ég című vers miatt.
Szállt épp felém a labda.
Elészaladva
úgy rugtam vissza: magam is
vele szálltam egy darabig.
………Hogy vitte, vitte
………szivemet szinte
………beléd,
………bonyhádi, gimnazista ég!
………Szállt szemmel láthatóan a vágy.
………Hova hullt? Nem emlékezem.
Mintha valami odafenn
maradt volna belőled, ifjuság.
Mivel tudta a portárs, hogy melyik vers miatt utazott le a fotós, azt javasolta, hogy szívesen segít és keres egy labdát meg egy fiút, akik az udvaron jó magasra felrúgja a labdát. És ha lefényképezi, akkor az a labda ott is marad… – Fölösleges fáradoznia – mondta, hisz ezt ő Pesten is meg tudja csinálni. De nem is ez a gond, hanem az ifjúság! Hová szállt, hová hullt, meg azt hogy lehet lefényképezni? Igaza volt a fotónak, hisz ez a kis vers egyszerre szól a közelről és távolról, a múltról és a jelenről, és egy érzésről, amelyik lefényképezhetetlen.
De itt azért mégis tudok mutatni egy ide illő képet. A volt algimnázium bejárata, mögötte az internátus látszik. Ez ma már nincs meg, ezért is több, mint emlék.
(Ez volt a régi algimnázium és kapujának bejárata, de ebből már semmi nincs!)
Azt tudjuk Illyésről, aki 1902. november 2-án született, hogy a pusztai népiskolában tanult. 1912-ben a család Simontornyára költözött, itt fejezte be a negyediket, s végezte el az elemi ötödik osztályát, majd Dombóváron (1913–1914) és Bonyhádon (1914–1916) gimnazista. 1916-ban szülei elváltak, ő anyjával Budapestre költözött. A negyedik osztályt a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban végezte el, majd 1917 és 1921 között az Izabella utcai kereskedelmi iskola diákja. Itt is érettségizett. Ha nem ő írja, szinte el sem hiszem, hogy magyarból majdnem megbuktatták![1]
„Kornis Gyula volt az érettségibiztos.[2] Arra emlékszem, ahogy ő rám förmedt; – Alszik maga? Nem tudtam memoritert A walesi bárdokból!
Délután kerültem a zöld asztal elé. Az fenyegetett, épp magyarból bukom meg.
Az öreg székely, Balásy Dénes húzott ki. A bizottság füle hallatára mondta Kornisnak.
– Rengeteget tud, kérem, nem kötelező verset is.
– Talán épp azért nem tudja ezt! – felelt érdesen Korniss.
–Végváritól az Eredj, ha tudszot ő fogja szavalni a záróünnepélyen! – vágott vissza, szokása szerint rögtön izgalomba borulva, az öreg. Erdélyi menekült volt.
Még azt is elszavaltam.”[3]
Amit ezzel kapcsolatban még elmesélt az egyik róla készült régi filmen, egy még meglepőbb. Arra a kérésre, hogy milyen volt a bizonyítványa, és milyen volt az iskola, mindkettőre azt válaszolta, hogy rossz. Az egyik, amiért kicsúfolták, és ez fájt neki, hogy ő, mint minden pusztai gyerek, tájszólásban beszélt! A másik, amiért gond volt vele, a lassú gondolkodása! Ugyanis, erősítette meg egy olyan szólásmondással, amit én eddig nem hallottam, a parasztnak 40 éves korában nő be a feje lágya! A paraszt ember nem tud elvontan gondolkodni, ő tárgyakban és eszközökben van otthon. Ha egy tárgyat vagy eszközt a kezébe adnak, arról mindent el tud mondani.[4] Igen, ők kézművesek és földművesek. Kultúrájuk, észjárásuk is ebből fakad.
*
Minden Illyésről szóló ismertetés azzal kezdődik – hisz mindannyian egyszer megszületünk! –, hogy pusztán született és ott is élt serdülő koráig. Milyen szomorú sorsa lehetett neki, mondanák sokan mai fejjel, a tévécsatornák gombját nyomkodva, a Kanári szigetekre csábító képeket nézve, miközben pont az ellenkezője igaz! Szép, gazdag, élménnyel teli gyermekkora volt, és ahogy vallotta idős korában: „a sors már bölcsőm köré odarakta, amit a történelemből és Magyarországból meg kell tanulnom egy életre.”
Érzelmes hátrapillantás
Ez a kép Párizsban készült, a Szajna-parton. Amikor itt jártam, az árusoknál egy francia fotót kerestem: R. C. Bresson egyik híres képének másolatát, de soknak tűnt akkor nekem az ára, ezért többször is végig mentem a parton, hátha lesz valahol olcsóbb, de mindenütt 20 frank volt. Viszont ha találtam volna olyan régi nyomatot, amilyenről Illyés Gyula beszélt, azt biztosan megveszem. Amit erről az élményéről később leírt, az több mint csodálatra méltó.
„Nincs oly régi térkép Magyarországról, amelyen az erre-arra kunkorodó falunevek közt ne találná meg az ember Felegrest. Magyarországot már ezek a legelső térképek igen sűrűn lakott területnek mutatják. De a zsúfoltan, a szinte növény-burjánzásként tekergő nevek közt sem nehéz ráakadni Felegresre. A Sió ekkor még nem a Balatonból ömlik, hanem Fehérvár felől kanyarog le Szekszárdnak. Dereka táján szigetvárak sorakoznak, nem a mocsárba, hanem a víz kékjébe rajzolva: Ozora, Simontornya, Felegres.
A párisi Szajna-parton külön árusító helyük van ezeknek a régi térképeknek. Zsinegre, ládatetőre csipeszelve lengenek a szellőben s kínálják magukat a járókelőknek. Rajzuk meghökkentően hibás. Szekszárd északabbra van, mint Kaposvár, a Székelyföld Máramarossal határos. A tihanyi félsziget a somogyi partról nyúlik be a tóba. Egy kedves ismerősöm épp egy ilyennel ajándékozott meg, ma is a lakásunkban függ újra s újra megmosolyogtatva a szemet a tündéri összevisszasággal. A térkép zavaros, de kisded alakban az ország valamennyi temploma rá van rajzolva, tornyán kereszttel vagy félholddal, aszerint, hogy török bírta-e vagy magyar, ez volt a fontos ekkor, mert 1596-ban készült. Felegres tornyán itt félhold görbül. Nyilván csak jelképesen, a valóságban a torony már akkor az a romhalmaz lehetett, az a néhány két-három méter magas falsor, aminek az én gyermekszemem látta. A még élő-működő faluról az utolsó hír 1550-ből való. Az oszmán szennyáradat, amely virágzó világrészeket fullasztón magába, a végeken, ahol habjai szüntelen mozgásban voltak, szinte a rókalukakból is kimosta az életet. Felegres, a hajdani jó fekvésű – mert temérdek halászó, vadászó, faizó és kaszáló hellyel rendelkező magyar-úz-besenyő település nyomtalanul és örökre eltűnt.”[5]
*
A dunántúli puszta más volt, nagyon is más, mint az alföldi, amelyről Petőfi versben vallott. A dunántúli puszta „a nagybirtokok közepén épült – írja vallomásában –, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom vagy legalább kápolna, rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva.
A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az ököristálló. Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet nem tudni, milyen hagyományból, majd mindenütt ciprusok és fenyők öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispán lakása. Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még különálló épületek. A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér már a közeli faluba szorult, a szolgálatból kikopott cselédet és napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes. A cselédek egy tető alatt; hosszú földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja el egymástól.”
(Rácegres)
Ebből a felsorolásból – Illyés sem gondolhatott erre –, az ököristálló volt a jövő szempontjából a legfontosabb, és a bölcs nagymama. Tudni kell, hogy édesapja uradalmi gépész volt, innen való nagyapja számadó juhász (aki rangsorban előkelő helyet foglalt el), édesanyja pedig egy bognár leánya volt.[6] Miért is fontos a nagymama, de azt is mondhatnók – jól ismert ugyan! – miért fontos a gyermekkor?
„Anyai nagyanyám lángelme volt –írta a Puszták népében. – Ha a harmadik faluban valaki könyvet vásárolt, nagymama két nap múlva már értesült róla, s addig mesterkedett, mígnem kölcsönkapta a tojásszedők és rongyszedők közvetítésével, akikkel különben nagy barátságot tartott fenn. Mikor a kastélyba francia nevelőkisasszony érkezett, megalkudott vele, hogy már nem tudom, milyen kézimunka vagy varrás ellenében, estente nekem órákat adjon, noha akkor még szó sem volt arról, hogy valaha középiskolába kerülök. Nyolcéves koromban franciául társalkodtam, az ököristálló mögött.[7]
Hogy ez miért fontos? Mert műveltségét, világlátását, sorsát is meghatározta a későbbiekben. Amikor Párizsba került tudott franciául Igaz, előtte már a pesti bölcsészkar magyar-francia szakos hallgatója is volt. De hogy került a francia fővárosba?
1918-1919-ben kapcsolatba került a baloldali diák- és ifjúmunkás mozgalmakkal. Menczer-csoport néven vált ismertté az a kör, amelynek tagja volt, s amely a fogolyszöktetésben, a segélyakciókban is formálódott. 1921 nyarán egy kiáltványt készítettek, gépeltek le s terjesztettek néhány száz példányban. Magyarországi Szocialista Pártnak nevezték magukat, s a világforradalom és annak élcsapata mellett foglaltak állást. Felvették a kapcsolatot a bécsi emigrációval is, de sajnos egy gyenge jellemű, árulóvá váló fiatalemberre bízták a közvetítést, aki a Bécsből részükre küldött pénzt is elsikkasztotta. Az ifjak legális gyülekezőhelyet kerestek maguknak, s ezt a Magántisztviselők Szövetségének Eskü téri termeiben találták meg. Itt könyvtár is volt, az egyetemisták üres óráikban ide is beülhettek tanulni. Átlag 40-50 személy jelenlétében tartottak 1921 őszén rendszeresen előadásokat a szellemi élet kérdéseiről. Az új művészet bemutatása című esten Illyés Gyula is közreműködött szövegolvasással.
A Menczer-csoport tagjait 1922 márciusában tartóztatták le, de természetesen már a késő őszi hónapokban is sejthető volt, hogy baj lesz, különösen azután, hogy rájöttek említett társuk sikkasztó voltára. (A sikkasztó bármikor árulóvá válhat.) 1921 végén, egy őszi cecei tartózkodás alkalmával meglátogatta Illyést barátja, Dembicz Géza, s határozottan arra beszélte rá, hogy utazzon külföldre, ő is oda készül. Illyés Gyulának sikerült útlevelet szereznie, s 1921. december 5-én legálisan megérkezett Bécsbe. Akkor még talán egyetlen esztendőre tervezte a vándorutat, de a Menczer-per miatt ebből több esztendő lett. Ugyan viszonylag enyhe, 1-2 éves ítéletek születtek, a lefogottak a konspirációs szabályok szerint a biztos külföldi helyen lévőket állították be főkolomposnak, így ha hazajön, Illyést is lecsukták volna. Csak 1926-ra konszolidálódott annyira a helyzet, hogy ennek veszélye nélkül hazatérhetett Párizsból.[8] Mivel nem akart a költészetből megélni, elment dolgozni és az írói pályájával párhuzamosan 1927-től 1936-ig a Phőnix Biztosító Társaság hivatalnokaként kereste meg kenyerét, 1937-től 1948-ig pedig a Magyar Nemzeti Bank sajtóreferense volt. 1931-ben feleségül vette Juvancz Irma gyógytornászt (Mucát), ám 1938-ban elváltak útjaik. Ezután 1939-ben másodszor is megnősült.
Illyés Gyula két verséről
Tihany (tichon) neve szláv eredetű: csendet, csendes embert jelent. Illyés számára valóban csendet, menedéket jelentett a tihanyi kétszintes ház. Ezért is Tihany nélkül elképzelhetetlen számunkra Illyés. Tihany nélkül pedig elképzelhetetlen a Balaton. Tehát: Illyés nélkül elképzelhetetlen a Balaton. Számos műve, regénye verse itt született. Az alábbi kettő is.
Kaszál, kaszál…
……….Kaszál, kaszál, kaszálja,
…………ahogy a partra egyre kicsap,
a fémes holdvilágban
…………rendekbe suhintja a percet a hab.
Micsoda vigalom volt itt
………..tegnap és harminc évezrede!
Őszi szél-rohamokon át hallik
………..az eszpresszo felől a gépi zene.
Vitorlások repültek,
………..villanó shortban leánycsapat.
Fölszálltak? Földbe merültek?
………..Learatta a hab a lábszárukat.
Hol tele tölti a hold világa,
………..hol kiüríti a poharakat –
És dönti csak, dönti, kaszálja
………..örökös rendbe a percet a hab.
Jégzajlás
……….Habtajtékot a partra, hol fürödtél delente
…………– úsztodban ki-kiintve – nem habok,
jégtömbök túrnak, bombaként dörögve.
………..Ott látom most is alakod.
Röpül a mázsás, röpül a borotva-
………..éles jéglap a víz felett,
zúzódik pozdorjává a homokra.
………..Megrázod gyönyörű fejed.
Gyaluk! Fadöntő fejszék! Mohó gijotin-pengék!
………..A szél kétkézre köszörül.
Óriás égből húll hó, szemesen még.
………..Fölszöksz meztelenül.
Járnak a jeges élek, rendre, vágják
………..bíz a múltat is, a – Nyarat!
Halál kaszái!… Épp csak megzilálják
………..eltörölhetetlen hajad.
A Dőlt vitorla 1967-es kötetében egymás közelében foglal helyet ez a két költemény: a Kaszál, kaszál… és a Jégzajlás.[9] Sajátos rokonságban állnak egymással. Közös ebben a két versben mindenekelőtt az időélmény. Az, hogy valami elmúlik visszahozhatatlanul, ám közben valami megismétlődik, vissza-visszatér. A mulandóságban mindig van valami maradandó. Ez a hullámzó időélmény találkozik mindkét versben – a konkrétság különböző mértékében – a szerelemmel, a női elemmel, az asszonyi minőséggel. A kozmikus jelenség a személyessel. (A kozmikusságra a tegnap és a harmincezer év utal, amely biblia reminiszcencia.) Közös a két versben a vízparti látvány, habár más-más évszakban és eltérő hangulatban. Terjedelmében és formájában is hasonlít egymásra ez a két vers. Mindkettő négysoros, keresztrímes versszakokra tagolódik, csupán a verssorok „hosszúsága” – szótagszáma – tér el. Még a páros sorok tipográfiai behúzása is azonos. A ritmus ugyancsak hasonló – a hangulatnak megfelelően váltakozó, hangsúlyos nyomatékokat is éreztető időmértékes ritmus érződik mindkettőben.
Illyés két verséről valóban megkockáztathatjuk, hogy ugyanazt a helyszínt jelenítik meg előbb őszi, majd téli változatban, de a látvány, a „benyomás” mindkét esetben a képzelet időn túli világába tevődik át. S ami a festészetben valószínűleg nem adható vissza: a költeményekben nem csupán az ősz, illetve a tél van jelen, hanem ugyanilyen erővel és ugyanilyen jelentőséggel a nyár emléke is. A Kaszál, kaszál… című versben lánytestekkel, a Jégzajlásban pedig egyetlen, a költőhöz legközelebb álló asszonnyal. A nyár itt nőnemű, a tél pedig – ha a mindkét versben uralkodó vágó és gyilkoló acélszerszámokra, pengékre és élekre gondolunk – zord és ellenséges módon hímnemű. Ez az ellentét azonban felemás természetű: míg a nőiség képzetei finoman, de igen határozottan erotikus töltésűek, addig a férfiúi minőség tökéletesen erotikátlan.
Ha az első versben úgy érezzük, hogy a tél, a nyár örömeit learató idő kerül ki győztesen a maga közönyével, azzal, hogy egy nap neki ugyanannyi, mint harmincezer év, akkor a másodikban a személyes érzés, a szerelem, a szubjektív idő kerekedik felül a kozmosz végtelen erőivel szemben. Egy pillanat, egy szép női test emlékének felszökése a habokból és profán – vagy nem is profán? – istenülése. Nem tudnék hamarjában ellenpéldát a „Megrázod gyönyörű fejed” sor helyi és önértékére: a vízből kiszállni készülő nő – mint a habokból születő Aphrodité – úgy rendezi el átázott fürtjeit ezzel a fejrázással, hogy közben nemet int a mulandóságnak. Arathat a halál a tél kaszáival, a szél s a jégtáblák pengéivel – az emlékezet (és persze a mű) már örökkévalóvá tette a kedves hajával a nyár, a fiatalság, az élet „eltörölhetetlen” képét.
Mennyi szomorúság a túlerőben levő elmúlás képeiben – és mennyi vigasz már abban, ahogy a ritmus és az ellentétes mozdulatok dinamikája jelzi az életet! A kozmikus erők közönyében is érzünk valami emberit, valami elfogadhatót. Arat az idő, és arat a halál, mert ez a dolga. De a szív, a vér, az emlékezet, a képzelet is teszi dolgát.Ez a két csupa fény, csupa hang, csupa halál és csupa szerelem vers egymást erősíti, egymás szomszédságában nyer vitathatatlan önértékéhez valami ajándék többletet.
*
A nyolc évtizedet átfogó életút költői termésében megkülönböztetett hely illeti meg Illyés Gyula szerelmi költészetét. Ezekről ritkán, vagy alig esik szó.[10] Egy tucat ide tartozó verscímet felsorolok, hogy azután egyről külön szóljak: Szerelem, Testvérek, Feleség, Örök s mulandó, Sötét, Hű tükör, Biztattál, Minden mi elválaszt, Kapcsok, Körülvettelek…, Beesteledett, Évforduló.
Mert szemben ülsz velem…
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek –
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már,
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ustorát én,
mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.
Illyés Gyula versei között, megkockáztatom a kortárs költők között is az egyik legszebb szerelmes vallomás a fenti vers. Régóta ismerem, szeretem ezt a verset, és ahogy korosodom, egyre inkább. De a szépség titka sokáig rejtve maradt. Ennek oka, hogy a különböző helyeken, kötetekben nem jelent meg pontosan a szöveg. Nem átírás, kihagyás, elírás, csak egy apró jelzés maradt el néhány helyen. Az utolsó és az előtte lévő strófa néhány szavát a költő kurzívval kérte, mert ki akart emelni valamit. Ezek: akkor, ott, így, úgy! Ezek fontosak az értő olvasó számára! Mert mindannyiunkkal, akik 25-35 éve szerelmesek voltunk, mindannyiunk számára volt egy akkor, volt egy ott – nem máshol és nem máskor –, és ezért lett az így, és lesz, és kívánjuk, hogy legyen az úgy! Van-e valaki, aki számára ez ismeretlen. Ugye emlékszel – ugye emlékeztek?
Egy rövid magyarázat kívánkozik a fentiekhez. A közbeszédben gyakran, ám rosszul használt fogalomról kell szólnom. Ez a fókuszálás, ami a fókuszból ered. Optikával kapcsolatos ez a fogalom, a fényképezőgépen az élesség, vagyis fókusztávolság beállításáról szól. Mert úgy tudjuk beállítani a gépen azt, hogy éles képet készítsünk, ha a megfelelően beállítjuk a fókusztávolságot. Ez az a pont, ahol a gyűjtőlencse az optikai tengellyel párhuzamos fénysugarakat összegyűjti. És most a fókuszpont másik nevére, a gyújtópontra azért utalok, mert – bár nem használatos ez a fogalom az esztétikában –, minden irodalmi műnek, a regények is, a versnek is van egy ilyen (rejtett?) gyújtópontja. Mi, az olvasók, ezt nem keressük, de ha például egy verseskötetben nem találjuk, akkor tovább lapozunk, és nem jegyezzük meg azt a verset. (Nem szólított meg.) De ha keresés nélkül ráakadunk, akkor ebben a pontban nem várt fény gyúl, és ennek a fényében rögtön rálátunk az egészre. Mert akkor onnan, abból a pontból látjuk és értjük az egészet. Itt ebben a versben azt a gyújtópontot annál a fél sornál vettem észre, hogy „emlékszel még, barátném?” És ez megszólított.
*
A vers egy szokásos fényképész beállítással kezdődik, de nyomban a tükörrel folytatódik: ketten vannak egymás mellett, egymás mögött ott. De itt más a helyzet, vezeti tovább a gondolat a költő. Ezért is állíthatom, hogy fotós legyen a talpán, aki ezt megkockáztatja „lefényképezni”. Számos olyan képet láthatunk, ahol ismert költők, művészek együtt szerepelnek a házastársakkal: az egyik ül, a másik áll, mindketten szembe néznek a kamerával.[11] Itt a versben mindketten ülnek, szorosan, egymáshoz simulva, kéz a kézben. Ez egy pillanatfelvétel, amit ott és akkor lehetett volna elkészíteni. A helyszínt is ismerjük: Sásd, ahol egy szánon „repülnek” egy hóviharban. Hogy kivel együtt, ez biztosan rögtön feltűnik, mert a néven nem nevezett kedvest a költő a barátnémnak nevezi! És ez a megszólítás nem véletlen. Mert tudni lehet, hogy a vers „szereplője” Kozmutza Flóra, a feleség, akiről a költő azt vallotta, hogy „kétszer támadtam szerelemre iránta.” Ennek a szerelemnek, egymásra utaltságnak az érzése 25 év után sem csökkent, sőt, végig megmaradt.
*
És itt most el kell mondani valami fontosat. Illyés Gyula azért nem nevezte néven a feleséget soha, mert ő azonos József Attila versek Flórájával. 1961-ben a Naplójegyzetekben írta Illyés: „A nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök, nekem gyermeket adott… Ennek a nőnek házában – a szüleitől örökölt lakásban – lakom itt is, Budán. Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a levelezésem. Könyveimbe írt dedikációk egy része az ő kezétől származik: kézírásunk véletlenül olyan hasonló. Nincs olyan emberi vágyam, amit ne teljesítene. Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.”
És ez az egyetlen nő, a feleség, Flóra asszony ott ült a halálos ágyánál, és ugyanúgy fogta a kezét, mint az idézett versben – mint akkor. Az utolsó Naplójegyzetek-kötet végéről idézek. 1983. április 15-én, péntek, János kórház:
Jön a nagyvizit. Noszkay (amióta megjött vidékről, ma van bent először), Wabrosch, Szolnoki és néhány fiatal orvos, nővérek, köztük Margitka, az egyik legkedvesebb ápolónő. Az első eset, hogy Gyula nem vesz tudomást róluk. Kinyitja szemét, a kérdésekre nem válaszol, újra lehunyja.(…)
Nem sokkal azután, hogy elmentek Gyula egy-két jajt mond, vagy csak mélyet sóhajt? – mellette ülök, fogom a kezét –, kérdésemre, mi baj van?, azt feleli: „a halál”.
*
Mivel is lehet lezárni ezt a mozaikképekből összetett írást, Illyés Gyula vallomásinak sorát. Talán azzal az örök érvényű gondolattal, hogy mi elmegyünk, de a művek megmaradnak, és ha nem hullnak ki az Idő rostáján, túlélnek minket.
Függelék
Most hallottam, hogy Romániában nagyon szigorúan vették a koronavírus járvány idején hozott intézkedéseket: aki el akarta hagyni az otthonát, nemcsak azt kellett leírnia egy papírra, hogy hová megy, hanem pontosan az útvonalat. Ez alapján most – mert az ott valóság volt, a rendőrök igazoltattak is –, készítsünk játékos feladatot, egy „útvonal tervet”. A cél: eljutni Illyéshez. Az egyiket mondjuk szelleminek. Neveket mondok: Petőfi Sándor, Babits Mihály, Déry Tibor, Szabó Lőrinc, Németh László, Borsos Miklós, Csoóri Sándor, Tamási Áron, Gellért Oszkár, Veres Péter. És egy kicsit nehezebb „útvonal”: Halász Gyula, de ide sorolom a francia André Frenaud-t is. Szóval: tőlük Illyésig kell eljutni ilyen vagy olyan úton!
A másik a földrajzi, de ma már segítség az útvonaltervező. A cél (Felső)Rácegres. Hogy mit lát ott, ha kocsival megérkezik? Már csak a régi iskolát, és a szülőház helyén egy fejfát. Ez is valami, de talán sok embert nem érint meg, hisz az a puszta már eltűnt. Ezért a javaslatom a következő. Tessék otthagyni a kocsit, és elindulni gyalog Sárszentlőrincre. (Ma már műút vezet, én még sáros földúton mentem.) Egy hosszabb gyaloglás után az érdeklődő odaér a falu innenső felén álló különös házhoz. Itt álljon meg, és olvassa el az emléktábla szövegét. Ebből megtudja, hogy ez bizony algimnázium volt, és ide járt Petőfi Sándor is. Itt már talán valamit megért Illyésből is, akinek az útja sokszor erre vezetett. És hogy akkor most mi lesz az ottmaradt kocsival? Ez olyan feladat, amit talán nem nehéz megoldani.
Móser Zoltán
[1] Az egyik visszaemlékezésben azt is leírta, hogy a gimnáziumi évek derekán latinból meg is buktatták. Ennek ellenére tervei között szerepelt, hogy latin tanár lesz majd!
[2] Kornis Gyula (1885 – 1958.) római katolikus pap, piarista szerzetes, filozófus, egyetemi tanár, kultúrpolitikus
[3] Végvári = Reményik Sándor
[4] „…elvont fogalmakat alig tudtam megragadni. A való világ megítélésében viszont akár a porszemnyi részlet megítéléséhez volt képességem.” (A Szentlélek karavánja.)
[5] Illyés Gyula: Érzelmes hátrapillantás. Szekszárd, 1994.
[6]Az egyik ős, Kállay Sámuel, aki Gyulaváriban élt, protestáns lelkipásztor volt.
[7] Puszták népe: 51., 56.
[8] Vasy Géza: Illyés Gyula. Inhttps://konyvtar.dia.hu/html/szakirodalom/illyes_gyula/illyes_vasy_illyes_gyula.htm#3
[9] Ez az ismertetés Alföldy Jenő: Vizsgálat az „örök dolgok” ügyében. Illyés Gyula két verséről írott tanulmányának kivonatolt változata. In Kortárs, 2002. 11. sz.
[10] „Néhány irodalomtörténész azt állítja, hogy Illyésnek kevés szerelmes verse van. Pedig jó kötetnyit írt, csak éppen kevesebbet foglalkoztak velük, mint a más tárgyúakkal.” (Bodosi György)
[11]Azokon a képeken látható távolságok a köztük lévő valós távolságot (közelséget?) jól példázzák-e, és a kényszeredett mosolyok vajon miről szólnak? (Röviden: semmiről)
Illusztráció: OPEN (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
