OPEN 30. – Kormos István
KORMOS, AKI NEM KÖRMÖS, HANEM ISTVÁN, PISTA, PISTIKA VOLT
Táv-irat: búsúlnotokfölöslegesstopnemvagyokszomorústop
Kormos István szeretett játszani (a Körmös is az ő ötlete). Bertha Bulcsú így jellemezte: „humora van, belső békéje, élvezi a játékot, az italt, a szerelmet is.”
Kormos Istvánról nekem először az jut eszembe, hogy művelt: franciás műveltsége, világirodalmi áttekintése volt, pedig még az érettségiig sem jutott el! De eljutott Normandiába, Párizsba, Nakonxipánba, és el az Ágboris rétre is. Bizony, hisz a nyárfák vezették. Tudta, hogy alatta föld van, fölötte az ég a Nappal, Holddal és a csillagokkal, és ez mind az övé. Az a talpalatnyi föld és az a kerek ég. (Tudta ezt Balassi, Zrínyi is, pont Kormos István ne tudta volna?) Messzelátó volt. Mindenki szerette, mert Pista volt. Egyike a néhány kis-nagy embernek!
Legendás költő volt, mármint megteremtette élete legendáját – hadd bajlódjanak egy kicsit az irodalomtörténészek –, és mivel szerettük őt, mindent elhittünk neki. Amit az anyjáról írt és mondott, amit a születéséről. Egy nagy kópé volt (ő nevezte így magát): nem feltaláló, hanem kitaláló. Vagyis költő.
„A gondos kutató bizonnyal megtalálja majd Kormos István verseiben élete, gyerekkora szereplőit, tárgyait, színtereit – írja róla a barát Lator László. – Csakhogy nem biztos, hogy egyszer-egyszer nem megy-e lépre. Mert Kormos lírájában (tudatában) a valóság és a képzelet határai nagyon is összemosódnak. Minden úgy van, ahogy leírja, és mégsem egészen úgy. A képzelet kiegészíti, továbbrajzolja-kerekíti vagy megcsonkítja, átrendezi a köznapi értelemben vett valóságosat. Egyébként legendákkal volt tele az élete is.”
Szerelemgyerekként született, ahogy egyik kötete címében írja, ’N.N.’ volt. Kormos nagyszülei nevelték Ásványrárón, a Szigetközben.
*
„Hol az apám?” – „Meghalt.” – „Mikor?” – „Úrnapján.” – „Hol?” – „A nádban.” – „Hogyan?” – „Agyonütötte a nádszál.” – „Mijét ütötte?” – „A derekát.”
– Ez volt az első és sokszor ismételt társalgási leckém nagymamával, amire emlékszem. Anyám haláláról többet tudtam, mivel őt sokat emlegették otthon, de fényképét sose láttam, s kérdezősködésemre, hogy milyen volt anyám, nagymama állandó válasza csak ennyi volt: „Annus? szép, derék lány volt.”
Apám halálát nem értettem, csak láttam valóságos alakját magam előtt: megy Ráró vagy Mecsér alatt a Holt-Duna kiöntéseiben, meztélláb, térdig gyűrt nadrágban, hogy csíkot fogjon nekem, esetleg cigányhalat, fölötte füzek, oldalt mogyoróbokrok, toccsan a sárga víz, ahogy meríti talpát belé, szitakötők felhője a csillogó víz fölött, ember sehol; nádas vonul utána, gonoszon, mint valami ellenséges katonaság, s egy hosszú nádszál hátulról utána hajol, orvul derékon üti, s apám két kezét maga elé tartva a vízbe bukik, bugyborékolás, csönd utána, vigyázzban áll a nádas – s nincs apám se.[1]
Kormos István a parasztsors legmélyebb rétegeiből jött, „bukott fel”, ahogy ő mondja. Ha majd az utókor filológusa meg akarja rajzolni Kormos István életútját, a verseihez kell folyamodnia. Mert Kormos István önéletrajzi költő. Lírájának állandó csillagai ott fénylenek-hunyorognak gyerekkora egén. Noha fiatalon elkerült a Szigetközből, a falusi gyerekkor sötéten ködlő, sejtelmesen szivárványló anyagával valamiképpen mindig jelen van a verseiben.[2]
Emlékeznek a nyárfák
Elveszett mögöttem
Károlymajor,
de emlékezik rám
a nyárfasor.
A faluról, gyermekkorából hozta azokat a gyöngéd vagy sejtelmes képekben megidézett, mindig az érzékiség párájába burkolt lányfigurákat, akik először részesítik a szerelem riadalmas-édes gyönyörében: Mézes Annust vagy Fekete Irénkét – s azokat is, akik a líra keresztségében más alakot és más nevet nyertek: ki tudja, miféle szeszélynek engedve, Ráskay Lea vagy a „kódexes fenekű Sövényházi Márta” képében jelennek meg költészetében.
Profán mágia
Hajdanvolt fű-fickó időmben
elém állt Sövényházi Márta,
keményített apácaingét
farkasalma bokorra hányta.
Cicerélésre szólított,
fénydézsából ömölt a nap,
de hideg lelt, hogy nagyfülű
kutyája lábikrán harap.
Palatáblám a fűre raktam,
mivel rendszerető valék,
bőröm kibökő bordáimra
fehér füsttel borult az ég.
Szeme két zöld üveggolyó,
vadvíz-fényével beterít,
sivatag-szám szomjún legelte
pihés hónalja gyöngyeit.
Anyajegyét anyja se látta,
csak én, meztéllábas kisisten,
lágy pusztakalács-tomporán
ha szél mordulna, félrecsisszen.
Arany iniciálék zengtek
kódexes feneke alatt,
fölöttünk barátrécék úsztak,
szálltak szivárványos halak.
Siratott szegény nagymama,
vele tóthtihamér atya –
Balzsammal pólyálta be testem
ölének ánizsillata.
Mit örökölt nagyszüleitől? A szegénységből elsősorban a morált, az erkölcsöt. A nagyanyja „tizenegyedik gyereke” lett, akitől „a morális mércét, valóságtudatot, álmodozó hajlamot” kapta, „akinek tévedhetetlen volt az ítélete, mert ösztöneiben természetes érvénnyel élt az igazságtudata”.
De a Szigetközből hozta magával azt a tarka paraszti világot, amely nemcsak társadalmi, emberi indulatainak szab irányt, hanem egy tündéries-mesés tartománynak a képeit is kínálja: a mecséri piac garázda széltolóit, akik Villon vérbő csavargóinak is rokonai, a márcosokat, cirkuszosokat vagy azt a kubikost, akit kimustrált talicskáját elsiratva idéz meg egy nagyívű versben.
Egy talicska halálára
Imé egy kubikostalicska –
élő nemzetségből kiáll,
holtan az anyaföldre fekszik,
nincs aki fölkeltse király.
Testében elgörbült szögek,
a Názáreti szögei,
a valahai fényesek
rozsdában úsznak, rozsdavérben.
Kereke többé nem forog,
pallón le-föl nem nyiszorog,
jégkutya, hófarkas jöhet,
ő már örökre mozdulatlan.
Hordatták magukat hegyek:
hetvenhét bamba mandarin,
de hulltában búcsút fölötte
ördög öreganyja se mond.
——–
Szívéig beitta a fa,
a hajdan lüktető tenyér
agyaggal kibélelt akolban
nem mozdul ítéletnapig.
Neve ha volt: iksz-ipszilon,
lemossa január hava,
spongya lesz április esője,
itatós augusztusi nap.
Verejtékének tanúja
most holtan anyaföldre fekszik,
testében elgörbült szögek,
rozsdában úsznak, rozsdavérben.
Többé nem fordul a kerék,
élő nemzetségből kiáll
imé egy kubikostalicska –
más kubikos jön, más kerék.
*
„A valóság és képzelet állandó egymásba játszása talán a legjellemzőbb vonása Kormos lírájának, akár olyan természetes bájjal áradó, gyöngyöző gyerekverseire, akár felnőtt dalaira gondolunk. Ez a forrása annak az olyan elemien varázslatos költészetnek, amilyet manapság olyan kevesen tudnak, mernek megszólaltatni.” Ilyen varázslatos szépségű az a korai verse, inkább azt mondhatjuk, hogy balladai homállyal átitatott éneke, amelyben egy cigány lakodalmat álmodott közénk.
Eltüntek az égen
Láttam egy nyáron Mecséren
három nyikorgó szekéren
lehetetlen szépet:
fekete násznépet.
Esküvőztek a cigányok,
megmosdottak mind a lányok,
hétszer szépek voltak,
cigányul daloltak.
Legszebb lány volt a menyasszony,
készülődő ifiasszony,
tízen körülállták,
szép bőrét csodálták.
A vőlegény szivarozott,
tiszta fehér inget húzott,
nem is hegedültek,
dobogva fütyültek.
Három nyikorgó szekéren
nagy port vertek föl Mecséren,
s lehetetlen szépen
eltüntek az égen.
Kormosban megvolt a nagy tehetségek elfogulatlan naivitása, s érezte, tudta még a költészetnek ezt az ősi (s végül is, akármerre fordul is a líra, legfontosabb) szerepét: a helyzetek, a képek, a szavak – nem tudok rá jobb szót – varázserejét. Ezért nagyon is rá vall az Orpheus panasza első négy sora:
amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt
csengős nyakát bolondul rázva térdre esett a kiscsikó
a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak
ikrás gyöngyöt sírt örömében az elhagyatott fügefa
A mítoszban, ez bizonyára ismert, Orpheusz hibát követ el: nem tart meg egy szabályt, s így nem hozhatja vissza az alvilágból feleségét. Kormos hőse viszont vétlen: „nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!” A kudarcot itt a dühös istenek hamissága okozza: egyszerűen becsapják a csodálatos varázserővel daloló férfit.
Az első négy sor a költészet varázslatos hatalmát, a természetben létezés édeniségét fejezi ki. A második rész a mítosz szerint az alvilágban játszódik, e versben viszont erről nincs szó, a „valahol dühös istenek” többféle értelmezést tesz lehetővé, így az alvilágjárás irracionalitása helyett akár földi színtér is elképzelhető, s akkor nem feltétlenül a haláltól kell visszaperelni Eurüdikét, hanem valamiféle fogságból kiváltani. Az erőfeszítés látszólag sikeres, a mégis bekövetkező kudarcot a vers újabb időbeli ugrással a kilencedik sorban közli. A szövegből nem világlik ki, miért dühösek az istenek, miért nem tartják meg ígéretüket, miért nem szabad megfordulni. Az indulattal teli verszáró felkiáltások a kettős veszteségre utalnak: se szeretett lény, se muzsika, szétfoszlott a varázserő:
valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral
lábuknál Eurydikét lökdösték röhögve utánam
fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli
szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam
nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!
*
„A költészethez legalább annyi szerencse kell, mint tehetség – vallotta. – Legjobban szeretett versemet, egy nyolcsorosat úgy írtam, hogy hagymáért álltam sorba a Hold utcai csarnokban. Rengeteg öregasszony állt körülöttem. Rákosiról és Grősz atyáról beszéltek. Akkor jelent meg először a Radnóti Összes, a Knernél, nagyon szép könyv volt. Már ismertem a Tajtékos ég darabjait. Radnótin gondolkodtam, és szinte önkívületbe estem. Olyanszerű volt az egész, ahogy a dilettáns elképzeli az ihletet. Radnótira gondoltam, és úgy éreztem, hogy utolsó verseiben, 1944-ben a magyar költészet becsületét egy sárga csillagos munkaszolgálatos mentette meg.” Ezt a dalt, a magyar költészet egyik remekét, sokan szerelmes versnek gondolták.
Fehér virág
Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát
holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát
szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll
e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál
Fehér virág kezedben szétporló liliomszál
szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál
szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll
eltüntél aki köztünk angyali zene voltál
Mesterek
Kormos István vallomása
„Az én nemzedékemnek, a háború után indulóknak József Attila volt mindene… A legkisebb versei, a Csin-bin, a Biztató, az Óh szív! nyugodj! – ugyanolyan fontosak nekem, mint a sokat hallott és idézett József Attila-versek. Ezekről a versekről azt gondolom, hogy egyenesen nekem szóló személyes üzenetek.
De hiába volt József Attila, az én első versem mégis Erdélyi-utánzat; de azért szeretem, mint első cölöpöt a nagyoktól kapott szellemi földosztásnál.
Mesteremnek így Erdélyi Józsefet is mondhatom, aki már József Attilára is nagy hatással volt. A kétszerkettő költői egyszerűségét tanultam tőle.
És Sinka István! A szegénységnek milyen tárnáiból emelte föl a fejét!
Költő nem jött mélyebbről, még József Attila se… a harmincas évek Magyarországáról, sárba nyomott, hárommillió nincstelenünkről senkinek sincsenek olyan fekete panaszai, mint Sinkának. A hárommillióból én is egy voltam.”
Különös, van még egy mester, akit nem tudott megmagyarázni, hogy miért is volt rá olyan nagy hatással, az a Szilágyság egyik eldugott sarkában élő Gellért Sándor: két fiatalkori kötete, A bál udvarában és A halálra táncoltatott lányok napi bibliája volt. Idős korában meg is látogatta Mikolán, ahol tanítóként, csendes magányban élt. A falu Romániához tartozik, a magyar-román-ukrán hatát szögletében, az utolsó falu. Aki járt már ilyen helyen, tudja, hogy ott milyen az élet!
Kormos nagyhatású mesterének mondhatom még Szabó Lőrincet is: Szabó Lőrinc mondta ki először Kormos korai verseiről, hogy „népi szürrealizmus.” De azért talán mégis József Attila hatása a legerősebb. Erre példa az alábbi, korai remeke. Ilyen állanó rímeket görgető verseket csak József Attila használt, és ilyet ismer a vogul népköltészet is.[3]
Kereszttel hátuk szőrén
Az országút porában a szürke szamarak
kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak
patájuk alól fölszáll a por szép lepedő
szitál a por fehéren ragyog a lepedő
ragyog lebeg és fölszáll alul a szamarak
átlépnek át a kórón a szürke szamarak
letérnek le az útról eléjük áll a fű
a szájuk elé ugrik a kövérhusu fű
mosollyal a mezőben a szürke szamarak
mennek kik mindent tudnak mennek a szamarak
eléjük áll a forrás fölugrik nyelvükig
fölugrik és kínálja hűsítő gyöngyeit
fejüket lassan rázzák a szürke szamarak
ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat
mennek napon esőben a por szép lepedő
a sár sötét az ég kék a fű zöld lepedő
Ez a vers csak részben szól az országúton poroszkáló szamarakról, az igazi tartalom, mint az igazi költészetben általában, a felszín alatt szivárványlik, s ugyancsak bajos volna elmondani, hogy micsoda: az-e, ahogy az alázatosan ballagó szamarak érzékein mintegy átáramlik az olyan édes gyönyörűséggel bódító világ? Vagy az-e, ahogy Kormos a világot súlytalan áramlásában tudja megjeleníteni? Vagy azzal a lebegő francia (itt s másutt megnyújtott, nibelungizált) formával, amely annyiszor megzendül majd Kormos verseiben? Először ebben a versben látni azt a motívumkergetőzést-indázást, amely olyannyira illik versei tartalmi lebegéséhez.
*
Egy őszinte és szomorú beszámoló után egy szomorúan szép versről
A levél (több is) az akkori barátnak, Fodor Andrásnak íródott, és ezekben őszintén szól párizsi éveiről, Normandiáról, reményeiről és magányosságáról. Ide a francia szerelme, Cecil miatt menet – csak nehezen tudta elintézni, hogy kiengedjék Franciaországba –, de ahogy olvasható az alábbi néhány részletben, minden nap Magyarországról álmodott. Két év múlva vissza is jött éppoly szegényen, mint ahogy elment.
Paris, 1965. február 28.
De Párist igen szeretem. Egyedül lenni is jó. De kedden és pénteken majdnem mindig gondolom: ma repülő megy haza. Felszállhatnék. De többször volt álmom — tipikus disszidens álom — arról, hogy otthon vagyok, és nem tudok visszajönni. Jó ilyenből ébredni hajnali cigarettára és teára. Cécile vakon bízik bennem, de nem tudnám hazavinni, s nem azért, mert nincs mire, hanem meghalna Franciaország nélkül. Mint én is. Mint a hazám nélkül is. Először írtam le ezt a szót, sose hittem, hogy ilyen keserves szó ez …
Páris, 1965. május 23.
Nem vagyok valami jó morális állapotban, már ami a morált franciául jelenti, elég kusza körülöttem minden, s ezen csak Cécile tud majd segíteni; (…) megfoghatatlan ő, noha két napja írta, hogy az úton Marlborough hercegnőről énekelt (hamisan, szerinte, de ez nem igaz), amit Honfleur felé énekeltünk egy elhagyott úton, a kocsiban, amikor motor nélkül mentünk; de jobban a fülemben van az a pillanat a csöndjével, amikor Jumiéges felé, a Szájna – deltánál visszafordult értünk a komp s a parthoz csapódott a lánca, csörrenve a puszta földön, s mikor a túloldalon salátát vettünk a normand parasztoktól, s a hotelünk ablakából átnéztem a szemközti pékműhelyébe, aki a másnapi Ouclair-i vásári fonott kiflit sütött s a friss sütéstől földobott az ablakokba, a kemence mellől, a teljes utca szélességén 2 friss kiflit.
Paris, 1965. augusztus 30.
Hazamenni többszörösen nehéz. Maradni is. De hazamegyek. Otthon semmim, repülőjegyem se. Lakás se otthon. Állás se.
Páris, 1965. október 30.
15-én utazom. Bandikám! remélem jó időm jön. Mindent elölről kell kezdenem, egy bőrönddel érkezem, abban mindenem.[4]
A fenti élményeket fogalmazta meg Tél Normandiában című versében. Ez nagyszerű példája annak, hogy hogyan fut ide-oda Kormos ihletforrásainak árama képzelet és való, a máris múltba csúszó jelen és a jelenre másolódó múlt, élete két fontos színhelye: Normandia és a Szigetköz között.
Tél Normandiában
Hiába-nyár zokogja zöld halálát
Május gyerekeit szélroham veri le
klorofil tengeren kék láva bugyborékol
döndül veres harang nap torkolattüze
uszályok menekülnek egy hófehér mezőn
bukdácsoló tevék észak oázisába
pettyes benzinevő disznó röfög a kipkop
esőben kaszálógép hátán ül a kanász
Csak nyár ez bár hiába-nyár
búcsús lárma-süveg Jumièges piacán
alatta falovak forognak elefántok
tátongó trombiták céllövők versenye
Ásványrárót ide lepényevés idézi
dodgemek döreje győri halpiacot
komor kötélhúzás egy szenegáli fickó
s egy horvátkimlei földim között dühödten
fagylalt fagylalt laterna magica
szentképen Mária szamaragol fiával
ingyen pereceket hajigál be a pék
mecséri márcosom fia az ablakon
Holt katedrális hol az orgonája –
Lébény hol a te orgonád –
Zöld nyár zöld nyár ez még veled vagyok
de valahol a tél öltözködik
lecsupálódik Cécile zöld-szerelmünk
komp hozott komp visz lánca telet csördül
„Lébény hol a te orgonád…”
A valóságos tárgyak, alakok félálomködben ragyognak, s olyasmit mondanak el szerelemről, időről, a lélek megnevezhetetlen vágyairól, szorongásairól, amit másképpen, fogalmi eszközökkel, magyarázatokkal bizonyosan nem lehet.
*
Kormos Istvánról összefoglalóan el lehet mondani, hogy költészete sokszólamú, noha tematikája első pillantásra nagyon is szegényes: gyerekkor, szerelem, halál.
Október
Gyors madár-Niagara zúdul
ötven évemre fröcskölődve, csurdig
a vérző-füvű-rét zöld füttyögéssel:
rigók, csízek hullámlanak, pirók
csirreg egy galagonya-kottaágon,
havat futtatnak északi egekre
a barázdabillegető-bakák,
szelet szurkál szarvára hajahéjjal
két Ázsiát-vonszoló kisökör;
nem tél ez, mondják, év októbere,
valamint életem októbere;
– – – – – – – – –
Orromba csap az égő fű szaga,
október ez, az év októbere,
valamint életem októbere;
nem fájna, ha egy-nagy csontkalapács
a halántékomra csördítene,
de utánam, uraim, mi marad?
mert tenyerem csak semmivel tele,
árkok szikráznak benne karcosan,
és kihűlt szerelmek lehellete;
látsz régóta, szegények Istene,
pecsétednek szívemen a helye,
tudtam s tudom, milyen lámpa ragyog
utamra, bár a nap is fekete,
serceg és pattog kanócélete;
már nem birizgál semmilyen titok,
én kezdettől magamra számitok.
Kormos István 1977. október 6-án halt meg. Váratlanul. Aki ismerték, mind megsiratták. „Nekem minden nap ünnep – vallotta az egyik interjúban. – Gyerekkoromban nagymama nekem az egész évből karácsonyt csinált. Nem volt mindennap kalács az asztalon, de mindennap egyforma volt, és most is az. Ez szörnyű banális optimizmusnak látszik, de én így élek.”
Igen, mert ismertem, mondhatom, hogy így élt. Meg úgy. De leginkább amúgy.
*
A legtöbb Kormos kötet, a róla szóló emlékezések legtöbbje is azzal a rövid vallomással kezdődik, amelyet mi a végére hagytunk, és amelynél szebbet kitalálni is nehéz lenne. A helyszín Mosonszentmiklós:
„Kapunk egy poros, árkasevolt közre nyílt, ott hömpölygött le a templomdombról minden este a tehéncsorda. Kétéves se voltam, amikor nagyapám, vizet húzván mohás-békás udvari kutunkon, furcsállva nézte: mért ugrándoznak a ház előtt a tehenek, bőgve-rugdosva egymást. De csak elvonult a csorda, s mikor leszállt a por, ott ültem még az útközépen, szürkére izzadt ingben, ismeretlen nyelvű mondókákat gajdolva, legkedvesebb játékomba, egy fém hőmérőtokba homokot töltögetve. Harminc évvel később elmondtam Füst Milánnak ezt az öntudatlanul átélt halálpillanatot, ő csak nézett ki hosszan az ablakon, s ezt mondta: „Fiam, valaki veled játszik.” Fölálltam a porból, a fém hőmérőtokba verseket töltögetek.
Móser Zoltán
[1] Életem. In A vasmozsár törője alatt. Bp., 1982. 14.
[2] Lator László: Kormos István. Ez a rész a jóbarát költő visszaemlékezésének felhasználásával készült, amelyet több helyen is kiegészítettünk Vasy Géza 2002-ben megjelent monográfiájával. In http://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/11159/1/tiszataj_1980_011_030-034.pdf
[3] In Móser Zoltán: Önrímekkel bútorozott versek. In Jut az ember két világhoz Győr, 2019. 13-20.
[4] In Műhely. 1979.IV. 14-16.
Illusztráció: OPEN (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
