Guy Krneta: Első sor
5
Bevett szokás egy rendezvény kezdetén arra kérni az embereket, hogy kapcsolják ki a mobiltelefonjukat. Mert mindenkinek kellemetlen, ha a műsor közepén megszólal egy készülék. És bevett szokás, hogy senki nem törődik vele. Mert mindnyájan tudják, hogy kikapcsolták. Mert mindig megteszik, minden esemény előtt. Automatikusan. És bevett szokás, hogy a rendezvény közepén hirtelen megszólal egy telefon. Egy idétlen dallam. Egy ritmusos techno-effekt. Vagy egy retró nyári sláger. Vagy Chopin zongoravariációinak egyike. Ilyenkor összerándul vagy tíz- húsz ember, akik ugyanazt a csengőhangot töltötték le az internetről. Vagy választották ki a mobiltelefon kínálatából. Tíz-húsz ember, akik ezután úgy tesznek, mintha meg sem moccantak volna. Mintha egyáltalán nem is lenne telefonjuk. Közben a táskájukban turkálnak. Míg végre megtalálják. Egy teljesen lehetetlen helyen. Ahol nem is gondolták volna. Majd megkönnyebbülve állapítják meg, hogy az ő telefonjuk ki van kapcsolva. Ahogy remélték. Mindeközben a másik, hasonló csengőhangú telefon szakadatlanul csörög. Mint mondtam, ez bevett szokás. Felolvasóesteken éppúgy, mint előadásokon, koncerteken, meditációs workshopokon, rajztanfolyamokon, vagy templomi temetéseken.
Itt, a templomban is külön utalt rá a pap az orgonajáték után, hogy a mobiltelefonokat ki kellene kapcsolni. És itt sem törődött vele senki. Annál kellemetlenebb most a csengés, ami megszólalt az imádság közepén, és nem akar leállni. Tíz-húsz ember azonnal összerándult, és átkutatta a táskáját. A pap pedig azon kezdett gondolkodni, hogy félbeszakítsa-e az imát. Mit mondjon? Ilyen hirtelen, imádság közben nem jut az eszébe semmi, amivel a mobiltelefonra terelhetné a szót. Az emberek már idegesen körbe forgatják a fejüket, és találgatják, ki lehet az, aki nem fogja fel, hogy a mobiltelefonja zavarja a gyászszertartást. Kegyeletlennek tartják, és együtt éreznek a legközelebbi hozzátartozókkal, akiket ezzel még a szerettük utolsó útjára történő kísérésében is megzavarnak. Mintha nem lenne elég, hogy elveszítették a férjet és az apát, a fiútestvért és a sógort, a fiút és az unokatestvért, a főnököt és a többségi részvényest. A telefoncsörgés csak nem akar abbamaradni. Úgy tűnik, senki nem találta meg a táskájában. Mint ahogy azt a gombot sem, ami a gyászolókat a fájdalmas lármától megszabadítaná.
Sokáig tart, nagyon sokáig, míg az özvegy egyik gyereke, a tizenkét éves fiú, kiveszi anyja kezéből a fekete kistáskát, előszedi belőle a mobiltelefont, kikapcsolja, majd ismét visszateszi a táskába. A pap megkönnyebbülve a fiú felé biccent, és teljes nyugalomban mondja ki az Áment. Ezután ismét megszólal az orgona, az emberek pedig állva maradnak. A hozzátartozók a középső folyosón elkezdenek hátrafelé, a kijárat irányába sétálni. Így most egész közelről láthatod őket, a hátrahagyottakat. És el tudod képzelni, milyen lehet a harmincas évei közepén járó özvegynek és a két serdülő gyereknek egy csapásra férj és apa nélkül maradni. Végül, padsorról padsorra, mindenki csatlakozik a hozzátartozókhoz, és követik őket a templom kapuján keresztül a térre. Odalépnek az özvegyhez, aki középre állt, a templommal szembe, hogy a százszoros részvétnyilvánításokat fogadja.
Miután mindenki elhaladt az özvegy előtt, és mielőtt ő maga is átkelt az úton, az étterem felé, ahol termet foglaltak, kinyitja a kistáskáját, és kivesz egy zsebkendőt, hogy kifújja az orrát. Ekkor észreveszi a telefonját. Nem tudja visszafogni magát, hogy ne vessen rá egy gyors pillantást, hogy vajon ki volt az, aki a Miatyánk közepén felhívta. És amikor a kijelzőn az elhunyt férjének a neve jelenik meg, megijed. Eltart egy pillanatig, míg beugrik neki, hogy a férje mobiltelefonja nem volt azok között a dolgok között, amiket a rendőrség átadott neki. Úgyhogy megnyomja a visszahívás gombot. És csörgeti, egyszer, kétszer, háromszor, tízszer, hússzor. Végül elhatározza, hogy később újra megpróbálja.
4
Vannak beszélgetések, amikbe belekerülsz. Akaratlanul. Valaki rád száll. És egyszer csak ott állsz egy ismeretlen fickóval, az éjszaka közepén, egy hídon, és lefelé bámulsz. Az előbb még telefonált. Majd miután abbahagyta, odalép hozzád. Mielőtt félrenéznél, már el is mesélted neki a fél életedet. Szóval rövid hallgatás után azt mondja neked: Ahogy hallgattalak, Adrián, nincs olyan érzésem, mintha le akarnád zárni az életedet. Oké, a barátnőd elhagyott. A fiával együtt, akinek nem te vagy az apja, és akire éppen ezért nem is tudsz igényt tartani. Még akkor sem, ha a fiú apaként tekintett rád. Akkor sem, ha az utóbbi években többet törődtél a fiúval, mint az anyja. Aki sokat volt távol, sokat volt úton a műsorával. És a fiút, ahogy mondod, egyszerűen megsajnáltad. Mert egyedül kellett otthon kuksolnia. Egyedül kellett vigyáznia magára. Kiszolgálni magát a hűtőből. Megcsinálni a házi feladatokat. Időben ágyba bújni. És mindezt tízévesen. És tudod, hogy a válás után is minden ugyanúgy fog folytatódni. Hogy az anyja nem lesz kevesebbet távol. Épp ellenkezőleg. És a fiú nem fog kevesebb időt tölteni otthon egyedül. Akkor sem, ha már három évvel idősebb, ahogy mondod. És akkor sem, ha a korához képest meglepően önálló.
Te, Adrián, tisztában vagy vele, hogy nem tehetsz semmit. Hiszen minden közeledésedet túlkapásként fognák fel. Így, hogy a barátnőd és te már nem vagytok együtt. Ő egy új szerelmet akart megélni, te pedig nem akartad elfogadni, hogy már csak lakótárs vagy a számára. Ezért elköltözött, és a fiát is vitte magával. Értem én, Adrián, hogy ez sok gondot okoz neked. Hogy szemrehányást teszel magadnak, amiért az önző viselkedéseddel megakadályoztál, ahogy mondod, egy értelmesebb megoldást. Ami jobb lett volna a fiúnak.
Csakhogy te, Adrián, két lábbal jársz a földön. Belőled egy olyan belső erő beszél, ami azt mutatja, hogy te még egyáltalán nem zártad le. Alkatilag nyolcvan, sőt akár kilencven évig is élhetsz. Mert a kétségbeesés, tudod, Adrián, teljesen máshogy néz ki. Nézz rám. Én kétségbe vagyok esve. Mit látsz? Semmit. Mivel a testem a mindennapokban még valamennyire működőképes. De ez az idő véges, korlátozott. Ráadásul nem akarom, hogy végig kelljen néznem a saját szétesésemet. Én egy olyan ember vagyok, Adrián, aki mindig sokat adott a külsőségekre. Egy esztéta, ha így jobban érted. Adrián, én megkímélem magam a beavatkozásokkal és gyógyszerekkel, hajhullással, sebhelyekkel és dudorokkal elcsúfított és erőtlen emberi test látványától, attól a látványtól, amin, ha felidézem magamban a régi énemet, már semmi sem azonos vele, a „már csak csont és bőr” látványától.
Állunk itt egymás mellett, ezen a hídon, és bámulunk bele az éjszakába. Az életben azonban teljesen különböző pontokon állunk. Úgy saccolom, körülbelül azonos korúak vagyunk, mindketten a negyvenes éveink közepén járunk. Én már mindent elértem az életben, amire vágytam. Te nem értél el olyan sokat, de még előtted a fél élet. Fogalmad sincs, mi fog történni veled, ha elhagyod a hidat. Én viszont tudom, hogy már nem fogom elhagyni ezt a hidat. Nekem már csak annyi maradt hátra, hogy mindent lerendezzek magam után. Az üzlet miatt, tudod, nem nyugtalankodom. Ott alkottunk egy jó utódlási szabályozást. A feleségem és a két gyerekem miatt viszont aggódom. Tíz és tizenkét évesek. Pénzügyi szempontból el vannak látva életük végéig. Erről gondoskodtam. De a gyerekek, Adrián, most érnek pubertáskorba. Nekik szükségük van apára. És a feleségemnek szüksége van egy partnerre, éppen most, ezekben az előttük álló nehéz időkben.
Rólad el tudom képzelni, Adrián, hogy te betöltenéd ezt az űrt. Hogy te a feleségem szerető partnere lehetnél. Sőt, talán szeretőbb, mint én voltam. Én párszor megcsaltam a feleségemet, aki persze, semmit sem tud erről. Ugyanakkor ma ez már nem is lényeges. Tudom, hogy te más vagy. Hogy ez nálad soha nem jöhetne szóba. Te egy olyan ember vagy, Adrián, akire százötven-százalékosan lehet számítani. Neked új feladatra van szükséged az életben, egy új kihívásra. Nem a munkádban, az nem a te eseted, inkább a magánéletedben. Ráadásul Adrián, én ezt fel tudom ajánlani neked. Fogd a telefonomat. Minden fontos információ el van mentve rajta. Hívd fel a feleségemet, és beszélj meg vele egy találkozót. Találj ki valamit. Felőlem a beszélgetésünkről is mesélhetsz. És vigyél neki sárga rózsát, ahogy annak idején én is tettem. Tudom, hogy első látásra szimpatikus leszel neki. Úgy, ahogy nekem is szimpatikus voltál első látásra. Ismerem a feleségemet. Csináld tovább helyettem, Adrián. Élj az én helyemen. Én pedig leugrom helyetted a hídról.
Szóval ilyesmiket hord össze az ismeretlen fickó, az éjszaka közepén, egy hídon. Aztán átnyújtja a mobiltelefonját, átölel és megcsókol. Ezután még mielőtt bármit mondhatna az ember, elrugaszkodik és átveti magát a korláton.
3
Akad olyan szituáció, hogy az ember találkozót beszél meg valakivel, mondjuk egy nővel, akit alig ismer. Korábban esetleg eltöltött vele egy éjszakát, és most nem tudja, hogy érez a nő. Hogy akarja-e tovább folytatni, vagy ennyiben maradnak. Közben az ember arra lesz figyelmes, hogy szerelmes lett. De még nem reménykedik, mert nem tudja, hogy érez a nő. És semmi esetre sem akarja a törékeny felet túlzottan magas elvárások szorításába kergetni.
Az ember örül a második találkozásnak. Ami tulajdonképpen egy megbeszélt dolog. Aminek gyakorlatilag vagy az lesz a vége, hogy egy második éjszakát is együtt töltenek, vagy az, hogy soha többet nem fognak együtt tölteni egyetlen éjszakát sem. Az örömbe tehát apró bizonytalanság is vegyül. A nő lakásában beszélték meg a találkát, aki előre szólt, hogy későn fog hazakeveredni, mert nem tudja, mikor lesz vége a műsornak. Hogy hányszor fogják visszatapsolni. A műsor után pedig még rendet kell raknia. Igaz ugyan, hogy már többször felajánlották neki, hogy segítenek a takarításban, soha nem fogadta el. Elvégre ő tudja a legjobban, hogy hol van az eszközök helye. De ne aggódjon, a fia úgyis otthon lesz, és majd kinyitja az ajtót.
Tudatosan negyedórával később indulsz el otthonról. Különben túl korán odaérnél. Aztán ott állsz, a háza előtt. Már háromszor csengettél és azon morfondírozol, nem kellet volna -e még egy negyedórával később jönni. Az ajtó halkan zúgni kezd. Kinyitod és felmész a lépcsőn. A fiú a második emeleten áll, és azt mondja, hogy az anyja már itthon volt. De nem jöttél, ezért megint elszaladt, elintézni valamit. Mindjárt visszajön, nyugodtan bejöhetsz. Udvariasan megkérdezed, hogy le kell-e venned a cipőt. Erre a fiú azt válaszolja, hogy igen, de odakint. Úgyhogy kibújsz a cipődből a lépcsőházban, és bemész a lakásba. Követed a fiút a nappaliba, aminek a közepén egy barna kanapé áll. A falat mindenféle, a nőről készült fotók díszítik: a nő a cirkuszban, késdobálás közben. Megkérdezed a fiút, hogy az anyja látható-e a képeken, bár pontosan tudod a választ. A fiú megerősít, majd hozzáteszi: Itt még sokkal fiatalabb volt. Itt még együtt volt az apjával. Miközben a fotókat szemléled, arra gondolsz, hogy már akkoriban is beleszerettél volna a nőbe, ha találkoztál volna vele. Madame Jaqueline-nal, akit egyáltalán nem Jaqueline-nak hívnak, hanem Brigittének. Csakhogy akkoriban még nem lett volna esélyed, mert a nő együtt volt a fiú apjával.
Miután a fiú bement a szobájába, leülsz a kanapéra, és szétnézel a nappaliban. Látsz egy barna könyvespolcot, amin könyv kivételével minden van: cserepes virágok, nippek, dugóhúzó, különböző poharak. Észreveszed a tévét a polc alatt. A távirányító itt fekszik előtted egy hosszúkás asztalon, amin szétlapozott újságok hevernek egy hamutartó és egy beszáradt habot tartalmazó söröspohár társaságában.
Miután belelapoztál az újságokba, fogod a távirányítót, felteszed a lábad a hosszúkás asztalra, és váltogatni kezded a csatornákat. Egyik sem érdekel igazán, így továbbra is a távirányító gombját nyomkodod, amikor a fiú kijön a szobájából. A hűtőhöz lép, kivesz valami ennivalót és leül melléd a kanapéra. Közben tovább váltogatsz, a fiú pedig kivesz még egy adagot a hűtőből. Amikor befejezte az evést, azt mondja, hogy elmegy fogat mosni. Közben megnéznéd-e a házi feladatát, kérdezi. Bonyolult számolási feladatokat kellett megoldania. Így hát kikapcsolod a tévét, bemész a fiú szobájába, és átfutod a házi feladatát. Arra gondolsz, hogy a feladatok egyáltalán nem könnyűek egy másodikos gyerek számára. Második osztályban te sem tudtad volna ezeket. Az a véleményed, hogy a gyerekeknek egyre korábban egyre nehezebb feladatokat kell megoldaniuk. Amikor a fiú kijön a fürdőszobából, megdicséred. Két hibánál több nem volt benne. Ezután a fiú megkér, hogy olvass neki valamit. És a kezedbe nyom egy vastag könyvet, ami a világ minden tájáról összegyűjtött meséket tartalmaz. Három mesét olvasol fel neki – egy filippit egy halról, amiben valószínűleg a szüzesség elvesztéséről van szó, és két afrikait, amik a halálról szólnak. Később a fiú azt mondja, hogy fáradt, és lekapcsolja a lámpát. Végül megkérdezi, hogy kaphat-e egy jóéjtpuszit.
Miután a fiú lekapcsolta a lámpát, és adtál neki egy jóéjtpuszit, átsétálsz a nappaliba. Leülsz a kanapéra, és a kezedbe veszed a távirányítót. Abban a pillanatban, amikor be akarod kapcsolni a tévét, csengetnek. Felállsz és kinyitod az ajtót. Egy nőt látsz. Nem azt, aki a fotókon szerepel. Egy ismeretlen nő áll az ajtóban, aki elmagyarázza neked, hogy ő a felső szomszéd. Mivel a házmestert a jövő héten nyugdíjazni fogják, szívesen készítene neki a többi bérlővel közösen egy ajándékot. Egy Migros-kuponra gondolt, mert így a házmester saját magának választhatná ki az ajándékot. Ha minden lakó bead tíz frankot, akkor váltana egy százfrankos kupont. Azzal már lehet valamit kezdeni. Akkor bőségesen bevásárolhatna magának egy halom tésztát, vagy akár még a Csináld-magad-akcióban leárazott fúrógépet is megvehetné. Azt kérdezi, hogy beszállnátok-e. Még ma este választ szeretne kapni, különben valami mást kell kigondolnia. Úgyhogy beleegyezel, és ki akarod fizetni tíz frankot. De a tárcádban csak egy százas lapul. A nő sajnos nem tud visszaadni, de azt válaszolja, semmi baj, majd valamelyik nap benéz még egyszer. Most csak azt akarta tudni, hogy ti is benne vagytok-e.
Miután kezedben a távirányítóval visszaülsz a kanapéra, és a csatornaváltó gombot nyomkodod, mert semmi sem érdekel igazán, hirtelen arra gondolsz, hogy lehet, hogy túl messzire mentél, hogy nem lett volna szabad ígéretet tenned a szomszédnak. Nem is a tíz frank miatt. Inkább elvből.
2
Vannak még olyanok, akik színházban vagy cirkuszban önként az első sorba ülnek? Léteznek még olyanok, akiknek ne lett volna rossz élménye az első sorban? Ahol az oroszlánok utánad kapnak, és az elefántok lepisilnek. Ahol a színészek rád köpnek. Ahol az izzadtságukat szagolhatod és láthatod lefolyni a sminket az arcukról. Ahol hirtelen odamegy hozzád valaki, és akaratod ellenére felrángat a színpadra vagy behúz az arénába. Bevon egy beszélgetésbe. És miután visszamész a helyedre, az első sorba, már nincs rajtad nadrág vagy levágták a nyakkendődet.
Bizonyos okokból az ember nem ül önként az első sorba. Ez alkalommal azonban minden másképp történt. Ez alkalommal szándékosan ültél az első sorba, mert az itt fellépő Madame Jaqueline-nak személyesen megígérted, hogy megnézed az előadást, az ő előadását. Amikor mélyen a szemébe néztél, azokba a borotvaéles szemekbe, amikkel rád nézett és amik óriási méretben a sátor külsejéről is rád tekintettek a Madam Jaqueline, a késdobálónő felirat felett. Ezzel bebizonyítod neki, hogy te tartod a szavad, hogy benned meg lehet bízni. Ezért direkt az első sorba ülsz, ami egyébként egyáltalán nem lenne szükséges, ebben a négy sorral ellátott, parányi sátorban, az egy kezeden megszámolható nézőkkel. Azon tűnődsz magadban, vajon Madame Jaqueline meg tud-e élni ebből a műsorból. A borotvaéles szemeiből, a parányi, négysoros sátrából és az alig néhány nézőből.
Ebben a pillanatban azonban peregni kezd egy dob és felcsendül egy égi hanghoz hasonlító zene. A nézőtéren kialszik a fény. Fent, a kupolában, forogni kezd egy ezüstgömb. A színpad hirtelen világos lesz. Fekete neccharisnyában, cilinderrel a fején, szipkával a szájában, és egy fekete aktatáskával a hóna alatt megjelenik Madame Jaqueline. „Hölgyeim és Uraim, köszöntsék Madame Jaqueline-t, a borotvaéles szemű késdobálónőt!”, üvölt egy férfi a hangszóróból, miközben Madame Jaqueline peckesen meghajol. A sátrat felvételről bejátszott tapsvihar tölti be.
Madame Jaqueline egy bekészített asztalkára helyezi a táskáját, és szép sorban kipakolja az élesebbnél élesebb késeit. Szegényes közönségét időnként elvakítja azzal, hogy egy-egy kést megvillant a reflektor fényében. Amikor minden kés az asztalon hever, abbamarad a zene. A sátorban csend lesz. Furcsa, a szemeihez egyáltalán nem passzoló kislányhangon azt mondja, hogy szüksége van egy asszisztensre. Jelentkezik-e valaki önként, vagy jelöljön ki ő egy személyt, kérdezi. Ezután padsorról-padsorra körbe vándoroltatja borotvaéles szemeit a sátorban, egészen az első sorig. „Te vagy az? Hát eljöttél? Mutatkozz be a közönségnek!”, szólít fel, még mielőtt mondhatnál valamit. Bemutatkozol. „Nagy tapsot kérek a mi Adriánunknak!”
A hangszóróból ezer fős, zúgó taps szól. „Egyszerű dolgod lesz, Adrián, semmit nem kell csinálnod, csak tárd szélesre a karodat, én pedig közben ideszögezlek a falhoz. Ha van nálad valami, ami tönkre mehet, egy óra, vagy valami hasonló, tedd ide nyugodtan az asztalra.”, mondja Madame Jaqueline. Ezt követően a borotvaéles szemű Madame Jaqueline kötelekkel a kezed és a lábad, a hasad és a homlokod körül odaerősít egy teljesen átlyukasztott falhoz. Utána kiméri a megfelelő távolságot. „Készen állsz?”, kérdezi. A hangszóróból gyors dobpergés hangzik. Madame Jaqueline eldobja az első kést. Hirtelen átvillan az agyadon, hogy mi történne, ha a szemedbe repülne. Azonban a falba érkezik, szorosan a bal kézfejed alatt. Mindenki tapsol. „És most a másik oldal következik. Készen állsz, Adrián?”, folytatja Madame Jaqueline. Ismét dobpergés a hangszóróból, újra repül egy kés. Megint arra gondolsz, hogy nem fogod sértetlenül megúszni. De a kés újból a falban áll meg, a kézfejed alatt, ez alkalommal azonban a jobb oldalon. Mindenki tapsol.
Tűnődésedből, hogy mi a fenének ültél az első sorba, Madame Jaqueline hangja zökkent ki: „Figyelj, Adrián, most két késsel egyszerre. Készen állsz?” Dobpergés a hangszóróból. Madame Jaqueline kézbe vesz egy-egy kést, és dob. A kések belefúródnak a deszkafalba, mellmagasságban, jobb és baloldalt. Taps. „Nagyon jól csinálod, Adrián!”, kiált Madame Jaqueline. „És most keresztbe. Készen állsz?” Dobpergés. Az eldobott kések kétoldalt csípőmagasságban landolnak a deszkafalban. A taps hangosabb. „Még kettő és úgy odaszegezlek, Adrián, hogy nem szabadulsz. Készen állsz?”, kérdezi Madame Jaqueline.
A dobpergés a hangszóróból ez alkalommal hosszabb, mint legutóbb. Végül Madame Jaqueline szakítja félbe. Kezébe veszi a késeket, céloz és lő. Érzed, ahogy az egyik kés egy hajcsomót tép ki a fejedből. És ezzel egyidőben, ahogy a másik alulról felszakítja a nadrágodat. Tapsvihar. „Adrián, nagyszerű fickó vagy! Hogy érzed magad?” Képtelen vagy válaszolni. Már gondolkodni sem tudsz. A végtagjaidat számolgatod. Tudni akarod, hogy mindened a helyén van-e. Hogy vérzel-e valahol. Az előadás egy szempillantás alatt a csúcsprodukcióhoz érkezett. „Most már vakon is bíznod kell bennem Adrián! Megpróbálod? Hunyd be a szemed!”, irányít kislányhangján Madame Jaqueline. Még be sem fejezte a mondanivalóját, a hangszóróból már elkezdődik a dobpergés. Minden irányból kések pattognak feléd. Érzed, ahogy a fába csapódnak melletted. Ki sem mered nyitni a szemed, attól pedig még jobban rettegsz, hogy akaratlanul egy rossz mozdulatot teszel. Egy pillanatra a tudatod is elveszíted.
Madame Jaqueline kislányhangjára eszmélsz: „Végeztünk, Adrián, kinyithatod a szemed. Tapsot kérek a mi Adriánunknak!” „Hölgyeim és Uraim, Madame Jaqueline, a késdobálónő előadását látták!”, üvölti a férfihang a hangszóróból. „Ha tetszett, ajánlják műsorunkat másoknak is, vagy látogassanak meg bennünket még egyszer!”
Madame Jaqueline eloldoz és mindketten meghajoltok. A nézők, akiket egy kezeden is meg tudsz számolni, hazaindulnak. Visszaülsz a helyedre. Rövid időn belül megjelenik Madame Jaqueline, hogy rendet rakjon. Látja, hogy ott ülsz az első sorban. Azt kérdezi, hogy nem akarsz-e hazamenni. Hogy meg akarod-e nézni még egyszer. Másodszor csak feleannyiba kerül. Fél óra múlva kezdődik a következő előadás. Hogy lennél-e megint az asszisztense. Miközben rád néz, azokkal a borotvaéles szemekkel, eszedbe jut, hogyan szólított meg téged a parkban, és hogy megígérted neki, hogy megnézed az előadást, az ő előadását. Úgy ülsz ott, mint akit odaszegeztek, belenézel a szemébe, és igent mondasz.
1
Néha előfordul, hogy megbeszélsz valakivel egy találkozót a parkban. Egy nővel, akit csak telefonból ismersz. És mivel még csak telefonból ismeritek egymást, megbeszélitek, hogy mindketten sárga rózsát tartotok majd a kezetekben. Nem vöröset, mert azzal bármelyik évszakban bárki szaladgálhat. Valamivel korábban érkezel, ezért leülsz egy padra, ahonnan jól belátod a parkot.
Ahogy így nézelődsz, a parkban egy padon, egyszer csak meglátsz egy nőt sárga rózsával a kezében. Mivel még korán van, ülve maradsz, és tovább nézelődsz. Követed a tekinteteddel a nőt, aki a parkon sétál keresztül. Már éppen azon tűnődsz, hogy el tudnál-e képzelni vele egy közös jövőt, amikor hirtelen meglátsz egy férfit, aki sárga rózsával a kezében a nő felé tart. Átnyújtják egymásnak a rózsákat. Mindketten nevetnek és megpuszilják egymást. Aztán kéz a kézben elsétálnak, majd eltűnnek a távolban.
Miközben belül rágod magad, mert lehet, hogy elpasszoltad életed nőjét, csak mert nem a megfelelő pillanatban reagáltál, észreveszel egy másik nőt a parkban, sárga rózsával a kezében. Még mindig túl korán van, ezért ismét ülve maradsz, és a nőt figyeled, és megállapítod, hogy tulajdonképpen az előző jobban tetszett. Csakhogy most már nem választhatsz.
Ameddig ezen filozofálsz, újból feltűnik egy nő, kezében sárga rózsa. Egy férfi mellett sétál, aki szintén sárga rózsát tart a kezében. Mögöttük még egy sárga rózsás nő. És még egy. Aztán egy sárga kerékpáros férfi. Utánfutóval. Rajta egy vödör, tele sárga rózsával. Valószínűleg ő árulja. Belátod, hogy talán mégsem volt annyira jó ötlet a sárga rózsa. Bár a nő ötlete volt. Azon töprengsz, hogyan fogod észrevenni azt a nőt, akit csak telefonból ismersz. Annyit tudsz róla, hogy özvegy. Hogy két gyereke van, tíz és tizenkét évesek. Ezek azonban olyan dolgok, amiket első látásra nyilván nem fogsz felismerni. Még mindig a füledben cseng a hangja. Az a hang, amit a telefonban rögtön olyan szimpatikusnak találtál, hogy le sem akartad tenni. Beszélgetés közben örültél, ha valami ürügyet találtál a folytatásra. Minden lehetséges dologról meséltél neki, hogy minél tovább a kellemes hang közelében maradj. Végül másfél óra múlva ő kezdeményezte a befejezést: „Ne haragudj, Adrián, de mennem kell. Az anyám közben rengetegszer próbált hívni.” Így nem maradt más választásod, mint azt javasolni, hogy találkozzatok. Ő a vasárnapot ajánlotta, ötkor, a parkban, sárga rózsával.
Éppen azon morfondírozol, hogy nézhet ki az a nő, aki egyaránt illik a kedves hanghoz, és ahhoz a férfihoz, akivel egyszer találkoztál éjszaka, egy hídon, amikor hirtelen hozzád lép egy nő, és rád néz, a borotvánál élesebb szemeivel. Kezedbe nyom egy szórólapot, és azt mondja, hogy ő késdobálónő. Hogy itt áll a sátra, a közelben. Hogy holnap nem akarod-e megnézni.
Amikor kinyögsz egy köszönömöt, és arra gondolsz, miért ne, a holnap akár még jó is lehet, üzenetet kapsz a mobilodra: „Sajnálom, nem tudok menni. Haláleset történt a családban. Találkozzunk máskor! Hívj fel!”
Miközben visszaírod, hogy nem gond, majd máskor, magadban azon tűnődsz, hogy vajon a nő, aki a szórólapot a kezedbe nyomta és most a parkban ide-oda szaladgálva a többi embernek is osztogatja a papírt, tényleg a késdobálónő? Vagy ő csak szórólapokat osztogat. És az ő szemei szolgáltak modellként. Hogy miért ígérted meg neki, hogy megnézed az előadást, az ő előadását. Amikor neked tulajdonképpen egy másik nővel volt itt találkád.
Fordította: Szanyi Ildikó
Eredeti szöveg: Krneta, Guy: Stottern und Poltern – Sprechtexte. Verlag der Autoren GmbH & Co KG, 2017.
Guy Krneta 1964-ben született Bernben, jelenleg Bázelben él. Korábban dramaturgként és produkciós vezetőként dolgozott Németország és Svájc különböző színházainál, 2002 óta íróként tevékenykedik. A svájci „Bern ist überall” spoken word társulat tagja. Számos színdarab és könyv szerzője. 2015-ben elnyerte a Svájci Irodalmi díjat.
Szanyi Ildikó a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: Guy Krneta und Stottern und Poltern
Ezek is érdekelhetik!
Thomas Möhlmann versei →
André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry →
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
