Turai Kamil: PILINSZKY JÁNOS: STIGMA
9. Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
Ki mondta azt, hogy Pilinszky nem táltosköltő? Avagy talán nyomatékos alliterációit nyugatos elődei babicsolásaiként alkalmazza? Nem pedig az önfeledt „pörgetés” sámángyakorlata gyanánt? Attól még persze nem lesz táltos valaki, hogy „megáll” –„me”-vel – ama ismeretlen hatalom előtt. Azon se csudálkozhatunk, hogy ME-ztelen sebét mutogatja, fittyet hányva a szinonimákra: pőre, csupasz, pucér stb. Hiszen már a versezet első sorában – azaz hangsúlyozottan, kiemelten – felcsendül a lemeztelenedés léleknudista szózata. Takargatás, sminkelgetés nélkül. Enélkül hajítófát se ér a líra, akárha a szégyenlős életgyónás. Isten előtt nem csak felesleges, de gyalázatos is, nem csak gyalázatos, ámde bődületes is a hazudozás. Sebeinket pedig – ha már sajognak – betegesen értelmetlen elkendőzni. Ezért indokolt a ME-lyet határozottan rámutató névmás. S hol is lobbant fel és be ama seb? Hát persze, hogy a mellen, amint leleplezi már az első strófában a vallomásos mű. Az már vitatható, hogy a „ME-sszeségből” felcserélhető lett légyen lenne-e a „távolságból”-lal. Meglehet ekként véletlennek is minősülhetne ez az 5-szörös ME-mantra. Sőt, nem csak hetne-hatna, hanem „véletlen” esne-lenne. Tudniillik a költő nyilvánvalóan nem dekódolta se előre, se utólag eme furmányos nyelvformai leleményét. Legalábbis egyelőre nem értesültünk róla, hogy bármely konzseniális irodalomtörténész életében felhívta volna a költő figyelmét eme, eME népieschen turulmagyaros megfogalmazására. Akkor ugyanis elvárható lett volna a nyugatos katolikus szerzőtől nevezett jel-jellegzetességek kiiktatása. De maradtak, máig. Ezáltal nemzetközi jogot biztosítva számunkra, hogy leszögezhessük: P. J. bizony táltosi költő, aki létünk titkait a szótag-mantra szillabikus sybilláival is kicsalogatni kész. Egy aspektussal tehát több!
7. De ekkor szűk ösvényre érsz
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
A mélypontról már el lehet rugaszkodni. Amikor nemcsak mindent, de önmagát is föladja (oda föl) a lélek, akkor a gravitáción túli tértelen s időtlen fénysebességet hajazó űrbirodalomba (sang ti vagy bazileia tu theou) jut. Ez Indiában a hina jana (kisszekér), nálunk pedig a „szűk ösvény”. A széles úton, a nagy szekéren – tudjuk – sokan zötykölődnek, bukdácsolnak. A szűk ösvényen már ingyenes-kegyelmi (gratis-gratia) a suhanás (avagy zuhanás a Hádész örök és láthatatlan trezorjába, kincsesbarlangjába). A váltást a „de” szócska jelzi, ami jelen esetben oly radikális fordulat, mint mondjuk a „sub” (megtérés, hátrafordulás) Ozeásnál vagy a „meta-noia” (gondolkodás-átállítás) a korai kereszténységben. Itt már sebesség (mindkét értelemben: a sebek spiritualizálódásával-ritualizálódásával) nélkül, halál-halogatva zajlik-csendül a haladás. Egy helyben álló körforgásos zuhanás ez, lobogó lepke-lebegés. Csak az utólagos értelmi reflexió konstatálja ebben az „általánosan relatív tértelenségben” a moccanatlan centrum-élményt. Antik misztériumának egyetlen hiteles jelzője a „hirtelen”. Szó szerint: nincs róla se előzetes tájékoztatás, se utólagos summázás. A híres (!) plótinoszi „exaifnész” extázisa ez, kilépés az időből a pont végtelenségébe. Vagy – hasonlóan – az arisztotelészi „nun”, augustinusi „momentum”, a hegeli-heideggeri „jetzt”. (Valahány a „most” örök jelenét reprezentálja.) Ez a pille-pillanat két határtalan csend „extatikus” torlasza közt nyílik. Az előkészület „hosszú”, felöleli az egész eddigi vándorlást, mégpedig az értelmezés és magyarázat nélküli mókuskerekes-szamszara sorsot. A Jelenés láthatatlan és jeltelen, s noha tudhatna szólni, de autentikus önmagaságában. Ami viszont számunkra felfoghatatlan. Ámde kikerülhetetlenül „előtted áll”. Miként? Keresztben? Szemben? Háttal, akadályként? Egyelőre mindez rejtélyes. Csak az biztos, hogy „adest numen”. Belépett a létbe a „deinon”.
8. kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
A „Jelenés” nevet nem kap, hacsaknem indiános-bibliai epiteton ornanst: „kiért elhagytad mindened”. Nos, a mindent-elhagyás itt sem részleteződik. Elégedjünk meg, hogy egy átlagos ház és házasság kellékeiről van szó. Tévé, gyerekekkel, fürdőszobával, kocsival, tüchtig kis asszonykával, épphogy tűrhető munkahelyekkel. Netán könyvtárral, kottagyűjteménnyel. Szóval, minden veszendőbe ment, ami leköt és elszórakoztat egy akármikori halandót. Ezt a totális lemondást kiköveteli, bevasalja egy könyörtelenül következetes hatalmi tényező, kutathatatlan indokkal. Nem valami jutalomút, istenes zarándoklat a vándorlás oka, hanem száműzetés. Ami is Caligulától Sztálinig kontrollja-vesztett privilégiuma a diktátoroknak – mármint a számba űzés. A delikvens szám-ára meghal a világ, illetve szám-talan (alias: számos) lehetetlenség-tehetetlenség űzi-hajtja. Otthonavesztett, kiszolgáltatott, lényegtelen lénnyé válik. Vajon miképpen képzelhető el ez egy – gyaníthatóan, evidensen sejtetett-sejtett– isteni szuperjóságról? Persze, a Keresztrefeszítettel a háttérben, mi is sejdíthetjük, hogy az Istenség korántsem holmi mórikáló cukrosbácsi – ámde ily embertelen kegyetlenségre is képes? Tudjuk, Pilinszky istenképe kezdettől-végig ambivalens. Jeges magány és sívó elszigeteltség is jellemzi, a bölcs atyaiság mellett. Csak kérdőjelesen nyilvánul meg – itt is – testvérsége. (A „testvér-telenség” e mestermű hívószava, homlokteri jeligéje.) A már-már orfeuszi árvaság („orfano” görögül= árva) az isteni egység, egyedülvalóság sine qua nonja. Még messze nem jutottunk el a jászolban s kereszten nyugvó ember-isten örökös testvérségébe. Itt még (és mindig) ott tartunk, hogy ki is, mi is sodorja, sorolja a sorsunkat. Mért is történik nemcsak a száműzetés, de számon-tartásunk is! Noha a kései Pilinszky expressis verbis elveti a világtitok iránti szemtelen, tolakodó kíváncsiskodást. (Nyilván a misztérium-titok rózsafüzéres értelmezését premizálva, ami szerint is ami evidens, az a titok.) Itt kiáltó, segélykérő zaklatottsággal szakad fel az ember végzetes gyarlóságának jajszava. Meg kell fejteni sorsunkat? Csakhogy ki képes rá, ha mi magunk se? A vers, egyetlen P.J. vers se vállalkozik eme alapvető rejtély kibogozására.
5. Csak mész. Köröskörűl hegyek
roppant magánya, itt-ott
kivert tanyák és félszerek
gazdátlan foltja villog,
Miből is áll ennek a tegeződve megidézett Kába-zarándoknak az útja? Folytonos kutyagolásból. „Csak mész.” Noha édesebb lenne – cseppnyi méz se. Csak mész! Ehetetlen, fojtó, maró. Nincs iránya, pihenője, sub specie aeternitatis szépsége. Még a hegyek is távol vannak, s bilincsként szorítják, kerítik be a tekintetet. Inkább csak arra valók, hogy ne engedjenek a távolba, a határtalanba látni. Tükrözik , sugallják, visszhangozzák a k i v e r t, kizavart, egyedülvaló Lélek magányát. Mag-magányát, maga-magasságát. De reflexió nélküli elhagyatottságát, elementáris identitásvesztését. (Az ismeret, önismeret – melyet a P.-vers mégiscsak megoszt – már a kései reflexió produktuma.) Érdemes lenne utánajárni, hogy miből eredt és változott a „roppant” jelző nagyon is pilinszkys teóriája. Talán a gigászok népeket agyon-roppantó talp-alásából alludálódott. Roppantó magány – miként az égbekiáltó. Ahogy a tűz roppantva ropog. Ezek a hegyek ön és közveszélyesek. Maguk alá temethetnék a vándort, de nem teszik, mert csillagtávolban húzódnak. Közelebbi (Petőfi Alföldjének és József Attila Holt vidékének kameramozgását villantva) a tanyák és fészerek apró festékfoltja. Ahol P. J. falusias rekvizitumokat vet be, zavarba ejtően bizonytalanul mozog. Némiképp Toldalagi eszményét imitálja, szinte foghegyezvén pökvén az idegen valóságot. Légyen az ház, malom vagy nyárfa, kardvirág, fészer. Már-már egzotikus néger vagy indián bambuszkunyhót, gallykalibát alíthatnánk e furán félszegezett fészerben. (Füst Milán bámult ily ámulva paraszti szerszámokra.) Nem hiszem, hogy egyáltalán egyszeriben megfordult fészerben a költő. Félig-meddig gyanította, hogy mi – félbe-szerbe, fél-szerbe. Egyébként semmi köze a fél-hez. De itt jól hat, mert a kézzelfogható vakond-valóság ellégiesítését szolgálja. Akárcsak a kutyaként „kivert tanyák” anzixa. A tanyákból legfennebb hősünket verhetnék ki, ha egyáltalán odaérne. De irtózna oda (vissza) térni. A tanya a kivertség képzetével társul, furimód. „Gazdátlan foltként”. Máshol „gazdátlan ágként” lóg ki a szemlélő szeméből a „pusztuló világ”. A –talan –telen eljelentéktelenítő, hatálytalanító szférájából lép ki ez a gazdátlan is, akár a testvértelen. A nélkül-világ itt hagyja fenyegető lábanyomát.
6. és küldenek, hogy vándorolj,
bár buknál végre holtan
a puszta földre, ajkadon
kibékülő mosollyal.
Ha küldenek valakit, átlag megadják a célt. (Hacsaknem kiképző törzsőrmesterünk, akinek direktívája: irány az ég alja.) Itt viszont egy általános tárgyat mozgat egy általános alany többesszámban: küldenek. Kik? Az Anunnakik? Elohim – a kettesszámban egyéniesült Teremtő Isten? Vajon – mint Luther szerint – a Biblia eleji Egyisten már eleve hármasult a Logosz-Krisztoszban és az Isten-Lelke lebegő Szelekben? A szerző nem tudja, hogy kik küldik a vándort, csak annyit jelez, hogy küldött (Kafka K.-ja), márpedig ha küldik, akkor valakik küldik. Mégpedig úticél nélkül, a végtelen vándoraként, az elmondhatatlan végetérhetetlenség örökkévalóságában. (Már ahogy a „vándorló Egyházat” élik a hívők.) De vajon – közbevetőleg – ki is ez az elejétől végéig meghatározatlan főszereplő, a te? Tegezzük, tegeződik – mint Isten vagy a bolond vagy a gyermek. De itt egyik se, hanem inkább testi-lelki jóbarátunk vagy – még inkább – mi önnönmagunk, azaz én, akit – soliloquia – személyes másomként, képmásomként szólítok meg. Úgyszólván megkettőződöm, hogy objektiválva szubjektivitásom nagyobb hitelességre tegyek szert. Márpedig ebben az expresszív misztikumban elengedhetetlen tartalmi telítő a hitelesség. Pláne a halál huzatos vonatkozásaiban. Hiszen a protagonista olyannyira rühelli (Jónás?) a vándorlás küldetéses hívatlanságát, hogy szívesebben fűbe harapna. Jobban mondva: bukna. Nos, ebben a bukásban benne sűrűsödik nem csak az eredendő ( s azidőtt még eredeti) bűn esete, hanem az utolsó bukás is, Lucifer esthajnalcsillaga a Mennyből, nyomában a kárhozottak seregével. Ily módon torkollik bele a kísértés P. J. pokol-ikonosztázába, akár az Ördögök pókhálós padláskamrája légyen az, akár a kiült cirádás fotel kényelme, akár a záptojás megszentelt ürüléke. Mindezt a fenyegető szörnyűséget vállalná a bukott, csakhogy ne űzze a stigmája. Nagyjából egyidőben fogant ez a „pusztai vándorlás” Eliot híres poémájával, a „Waste land”-del. Mindkettőben az anyaságot pusztulásában is visszariasztó puszta Föld-anya nosztalgia-fájdalma honol. Pilinszkynél gyakori a vereségbe-nyugvás vallomás-áhítata, a megalázódás természetellenesen természetfölötti vigasza (hóba fagyott katonák s cselédvágy formájában is). De nem idegen tőle a kissé mesterkélt választékosság sem. Így rajzolódik ki ajkon ( s nem szájon vagy arcon) a mosoly. A mosolyok közül is a „kibékülő”. Hol tombolt itt harc, melynek díja a béke? A lélek mélyén, ahol – ilyen a személyes szellem – szüntelenül dúl háború és felháborodás, vita és aqua vitae. A stigmát kétségtelenül a választott kapja. No de, ki nem is választott a kétezer éves kereszténységben? Valamiképpen mindannyian választottak vagyunk létünk megbélyegzettségében, holott csak kivételesen válik ez nyilvánvalóvá. Merthogy a választott költő tiszte eme észrevétel válasza.
1. Testvértelen szád meztelen
remegni kezd és tiszta
fénnyel ragyog fel melleden
az ismeretlen stigma,
Vajon milyen a nem testvértelen száj? Semmiképpen se orfikus, jól érzi magát a jelen világban. Mintha a testvértelenség maga után vonzaná az apátlan-anyátlan árvaságot szintén. Márpedig akinek se apja, se anyja – az Istentől ered. Nem is olyan rossz, kárhozatos pozíció ez egy stigmatizáltnak. Akinek szája sose halott igéket ejt ki, netán meg sem szólalva remeg a Numenon jelenlététől felzaklatva. De azért „meztelenül”, mez és máz és méz nélküli gyónás-őszinteségben. Ez a száj már képtelen a szokásos hazudozásokra, hiszen stigmája „tiszta fénye” sötétül el, ha választottságát manipulálja. A tisztaság már maga involválja a fényt, a fény a tisztaságot – így együtt iker-erővel, hatványozottan érvényesül a jel magasztossága. Ámde vajon mi is ez a jel? Csak annyit árul el róla a vers szövege, hogy „ismeretlen”. Nyilvánvalóan csak „eddig” ismeretlen, mert ha rátekintünk (avagy mellünkben észleljük) már így vagy úgy tudunk róla, ismerjük. Akkor mitől mégis „ismeretlen”? Egy olyan lénnyel kötött életre szóló frigy mementója és kontraktusa, aki maga is ismeretlen. (Lásd az utolsó sort.) Talán megismerhetetlen is. Jele már előre fokozottan felrajzolja Isten kiismerhetetlenségét. (Ha ugyan Isten „kísért” és áld ilyen fura módon. Meglehet, csak egy angyal, mint gyanítható Jákob esetében. De még a démoni-álságos játék se kizárt. Ennek ellene mond ugyan mind a költő megpróbált hite s a versszöveg szigorú beavatási etikája – de azért, úgymond, semmi se kizárt. Végül is Isten szolgálatában járhat el a Sátán is, amiként Jób megpróbáltatásai igazolják.) Szóval, a stigma ismeretlen marad, akármiképp jelenik meg látó tudatunkban vagy mellkasi idegeinkben. Találgathatjuk, hogy a kereszt misztériuma vagy a háromszög pythagoreus világképlete, esetleg égbe nyilalló éles nyíl…Mivel a stigmákat rendszeresen és természetszerűleg Krisztus keresztre feszített test-sebeinek mintájára magyarázzák-magyarázzuk, nagyon is normálisan olvassuk bele jelen mell-stigmába Jézus oldalának lándzsadöfését. Amiből évszázadok alatt kibontakozott a Végzet Lándzsájának mítosza. A stigma jelentése magyarul egyébként – latinból fordítva – szégyenbélyeg, szégyenfolt. Tehát eredetileg éppenséggel semmiképpen se simult bele a szentséges választottság képzetkörébe. (Ahogy átlagban ma is negatíve idézik fel a stigmatizáltságot.) Viszont angolból magyarítva a stigma = légnyílás, bibeszáj is. Nos, ez annyira ismeretlen számunkra, hogy meg sem próbálkozunk a megfejtésével.
2. bordáid közt a drága jel,
mely örök sebet éget
és többé sose múlik el,
csak mélyebb lesz a mély seb.
A stigmáról megtudjuk, hogy „örök seb”. Illetve: örök sebet „éget” Tehát szó szerint: ez a jel égeti az örök sebet. A jel nélkül nincs seb. Mondanivalója van a sebnek. Jelez valamit a jel. Ettől „drága”. A keresztény antinómia centrumában vagyunk. Értékesebb a seb, mint a seb gyógyítása-gyógyulása. Nyilván, nem csak azért, mert e jel Krisztusból ered. Közvetlen utalás nincs is a Megváltóra. Se a megváltásra. Legfeljebb a „drága” jelzőből következtethetünk a seb világképletes érvényességére. Valamint a „bordáid közt” közvetlen bibliai utalásából. A Keresztrefeszített bordái közé ütötte lándzsáját a római katona, hogy meggyőződjék haláláról a vér és víz kilövellése révén. Ám a borda az Ószövetségben más életszentségnek és életviszontagságnak is a szimbóluma. A nőé, a meglett emberré növekedéséé. Ádám, az Adam Kadmon, a szétválasztottság, a megkettőződés által nyeri el jelenlegi lét-állapotát. Orfikus magányából kilép Euridiké-kereső lázas boldogságába. Immár nem a Jóistenre mered (se csodálattal, se farkasszemezéssel), hanem ellentett párjára, az időbeliséget modelláló folyamatos életadóra, Évára. Úgy tűnik, az Úr nem csak jutalmul, hanem büntetésül, nem csak büntetésül, hanem jutalmul is szakasztotta egymás nyakába a két nemet. Hogy aztán egymást kioltva és beteljesítve egyetlen éles igenné igéződjenek. Már csak a kélgyó hibádzik a háromszögből. Tagadhatatlanul a Teremtő vitte (eiszenagkész) kísértésbe (peiraszmosz) az eredeti romlatlan embert. Meglehet, hogy rossz volt neki egyedül a Paradicsomban, de sokszorosan rosszabb lett párosan a Paradicsomon kívül – halállal s az időbeliség bűntudatával verve. Mintha erre célozna a borda (cela) héber megfelelője. Nemcsak a „cél”-ra bökünk, hanem a rokonhangzású „szela” zsoltárzáró ujjongására. Ismét csak az őskeresztény antitézis: létezésbe nyílásunk sebe nem múló szomorúság, s egyúttal mámorító öröm is. Örökléte lesz sebzettségünknek. Az öröklétet a fájdalommal fogadjuk be: dolce dolore. Szó se róla, hogy mindössze hegként maradna, emlékeztetőül a bűn és bocsánat eseménye. Dehogyis! Egyre mélyül a seb. Úgy látszik, ahogy közeledünk paradicsomi visszatérésünkre, a megrontó eredendő bűn is elevenebbé válik. A „mélyebb” elmélyültség Pilinszkyben a „mély seb” kínját kincseli.
3. Csak mélyül és be nem heged,
örök halállal árnyal,
s te fölállsz: növő szél vezet
a megnyílt éjszakában.
Mi az, hogy „örök halállal árnyal”? Mármint a seb. Az örök halál nem holmi affekta ejnye-bejnye ám. A kereszténység kétezer éves történetében a legeslegsúlyosabb fenyegetés! Fenyegetés? Ha csak az lenne! A pokol, a kárhozat könyörtelenül végzetes és végleges állapota. Még annyi könnyebbsége, kibúvója sincs, mint a hinduizmusban a nagy világkorszakok, a kalpa utáni újrakezdés. Ott, ha sok millió éves korszakok, kórházszagok múltán is, – de újra nekivághatunk tiszta lappal az örök életnek. Nem úgy nálunk! Itt, aki egyszer (elég egyszer) elkárhozott, hasztalan gebeszkedik a pokol kénköves üstjeiből, esélye sincs a kikászálódásra. (Lásd: Dante elkárhozás-ügyi kéménykotrót!) Szokás volt a középkorban a rettenetes második halálként is aposztrofálni eme lélekvesztő kárhozatot. Mert az első, földies pusztulásunkat még csak megúszhatjuk túlélve, de a második, örök halálból nincs visszaút. Nos, ezzel az iszonyattal árnyal-kecsegtet ez a frissen beszerzett, ki tudja honnan származó stigma? Nem valami vígságos perspektíva, az biztos! Itt akár be is rekeszthetnénk a párbeszédes titokfejtést egy slendrián legyintéssel: szektás katasztrófapróféta, ha nem kínálna zseniális megoldást, egérutat a folytatás. Váratlanul ugyanis a megstigmatizált delikvens cselekvésre szánja el magát. Föláll. Azaz megnyilvánul akarata. Ami is a katolicizmusban: szabad. (Nem úgy, mint Márton mesternél: ahol is teljességgel az isteni kegyelem vagy kegyetlenség által predesztinált.) Ez döntő fordulat a vers történéseiben. Bár akaratunk hozzájárulása nélkül teremt meg az Isten, de nem üdvözít akaratunk ellenére, igazít el a katekézis. Fölemelkedésünk – még a mélypontról is – Istenben gyökerező szabad akaratunk következménye. Igaz, akaratunk is céltalan vak helyben toporgás lenne-maradna, ha nem kapna a Szentháromságtól égi segítséget. Mert mi más is lenne az a „növő szél”, ha nem a Krisztus által beígért s Pünkösdkor világba-zúduló Szentlélek (vagy Szentszellem – ugyanaz). Föltápászkodásunk a szabad akarat műve (noha Szent Ágostonnal együtt kérnünk kell: akard Uram, hogy akarni akarjunk)! De utána az irgalmas-szerelmes Istenség már szélsebesen vezet minket. Végtelen boldogság, a kölcsönös –viszonzott szerelem extatikus bűvöletében. Nem számít már, hogy az éjszaka sötétjébe lépünk, mert a Lélek ott fú, ahol akar. Pilinszky Éj-misztikája messzemenően összevetendő az előd-János, Keresztes Énekek éneke kommentárjaival! Ez az éj ugyan passzívan nyílik meg, mintegy isteni-autonomikusan, de – mérget vehetünk rá – mögötte ott leskel az Isten-ebe Sátán.
4. Átlépve házad küszöbét
útnak eredsz a csöndbe,
nem tudva merre és miért,
hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?
A stigma minőségváltást hoz a hős életébe. Transzcendál, metamorfál. Átlép egy másik, magasabb lét-kategóriába. Elhagyja kisded óvó-helyét, a házat – mely ugyan hazát, haszont és hasat (Arany) is bennfoglal, mégis szűkös emberiség-rezervátum. Ahonnan is távol-tartatnak, kirekesztettnek az angyalrendek, isteni alteregók. Küszöb-élmény juttatja új miliőjébe a meglepett vándorlót. Azzal kezdi, hogy átlépi a küszöböt. A küszöb az az össznépi, magyar mitológiában állapotváltoztató határkő. (A menyasszonyt át kell röpíteni fölötte, s alá ássák a szerelemébresztő szereket.) De nem kevésbé a költészetben-filozófiában. (Gondoljunk csak a Heidegger-elemezte megrenditő Trakl-sorra: „Schmerz versteinerte die Schwelle” – a fájdalom megkövesítette a küszöböt. Minő tébolyosan gyönyörű kifejezése a tabudöntögető testvérszerelemnek!) A csönd, mely az éjszaka sötétjében átöleli-átöli a vándort, többször felcsendül. (Csend és csendül! Rend és rendül!) Valahogy ezt a csönd-ülést nem érezzük némának, nyomasztónak. Igaz, hogy nincs válasz és útmutatás, de a kimozdulás eredése magában foglalja az eredményt is. Majdcsak lesz valahogy, mert még úgy sose volt, hogy valahogy ne lett volna – gombolyog le előttünk szillogisztikusan a szívvidító ősmagyar fátum-ima. Tökéletes ugyan tudatlanságunk, se azt nem tudjuk, hogy merre megyünk (holott mi megyünk szabadakaratosan-istensegedelemben) se azt nem gyanítjuk, hogy egyáltalán mért kellett útnak indulnunk, élnünk-léteznünk? Elénk lebeg a lehetséges frontálisan kontroverz ábrahámi alternatíva: áldani? vagy ölni? Netán a kettő ugyanaz (mint Kierkegaard olvasatában)? József Attila is hozzátette a magáét: „ölnek, ha nem ölelnek / a harctér nászi ágy”. Az „áldni” nagyvonalúan mellőz egy „a”-t vagy akár egy „at” hibádzik. Áldani vagy áldatni? A kettő majdnem ugyanaz, mert nem csak a megáldott emelkedik az áldottság állapotába, hanem az áldó is eleve ott van. Miből osztaná az áldást, ha nem a sajátjából? S a magyar nyelvben (sehol máshol!) felsejlik az áldást kihívó, kiérdemlő vállalás-választás is: az áldozat, önfeláldozás felajánlása. Ennek fényében a stigmatizált eleve azzal „érdemelte ki” választottságát ( ha az ingyenes gratia-gratis is) hogy áldozatot hozott. Az ölés-ölelés egybe-öltöttsége egyébként a bibliai héber nyelvben is felmerül, mégpedig a r a c a torokhangos ikerségében. (Ezeket a kontraszt állapotjelzőket nyilvánítja ősszavaknak a nyelvtudomány.)
10. És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten.
Ő visszanéz az esten át,
csak néz és meg sem ismer.
Elérkeztünk a végponthoz. Nincs tovább. Mögöttünk a megtett stigmatizált és stigmatizálatlan életút történései. Előttünk az egész rejtélyes így-létezés centruma és telosza. Előttünk, de alighanem háttal. Mint Mózesnek: látjuk is, meg nem is. Azt látjuk, ahogy elmegy. Majd. Feltehetőleg. Egyelőre előttünk tornyosul, moccanatlan és kiszámíthatatlan. Se megelőzni nem lehet – mégiscsak istenféle – se kikerülni – túl behemót tömb. Marad a várakozás. Rostokolás a várakozás várában. Ugyan meglehetősen váratlanul és okadatolatlan merül fel a „fáradt katonák” allegóriája – de Pilinszkynél mégiscsak elfogadhatóan, oeuvre-következetesen. Drámáiban gyakorta szerepet kapnak a második világháború kárvallottjai s hősei: a katonák, akik egyike – leventei szemtanúként – a költő, a maga ügyefogyott esendőségében. A katonák, akik az engedelmesség példaképei s mintapéldányai. Kiszolgáltatottak: ölhetők, habár ölhetnek. Ha parancsot kapnak rá. Addig nem. Folyamatosan parancsra várnak. Lám, akárcsak ezek a befuccsolt stigmatizáltak. Ők egyes számban, nem testületileg. A katonának menetelnie kell, akár fáradt, akár nem fáradt. Ha parancsot nem kap, belefárad a várakozásba. Akár van valakije, akár nincs, mennie kell, ha parancsot kap. Ezért értelmezhetetlen a „hisz” magyarázó módja. Legalábbis az átlagszférában. Egészen más a helyzet, ha hősünk magánya és tanácstalansága totális és transzcendentális. Itt pedig erről van szó. Aki-ami eddig csak általános alany és „az” volt, most eléri a személyes „ő” szintjét – de nincs benne köszönet! Semmi perszonálisat nem tesz, hacsaknem néz. De azt is csak viszonylagosan és visszatetszően: vissza. Mintha lezárná a továbbhaladás lehetőségét. Pontot tesz a mondat végére. Nem előre tekint vezetve, hanem csak konstatálja a status quot. Mintha semmi köze se lenne az eddigiekhez. Mintha nem tőle eredne a stigmatizáltság-stimulusa! Ám ha mintha még az idő is visszafelé forogna: fennebb az éj nyílik meg, itt meg az „esten át” szemlélődünk. Netán egy újabb éjbe zuhanva? Vagy az „esten” csupán leheletfinom nyelvjátékkal utal a rejtelmes főszereplő rangjára (ha már katonaság): Isten. Egyébként annak a rímprovokáló „itten”-nek sincs sok értelme. A régies, felesleges, használata-kopott itten imitt-amott a népnyelvben bukkan fel, na meg az „istenes” poézisben. Remek előrím az Istenre! Jobb mint az „esten”. Az „ismer” hozzá sem fogható! A „nem ismer” pedig egyenesen istenkáromlás. Mi az, hogy csak bámul az Istenség, s rá se ismer teremtményeire, mint valami Alzheimer-kóros aggastyán? Nos, a hit eme kétértelműsége haláláig végigkíséri a költőt. Hogy aztán azóta?
Illusztráció: fh. Pilinszky-fénykép, A. I. Kuindzhi-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
