Szili István: Durankulak
Durankulak – ez már a bolgárok földje
Nem múlt el alkalom, hogy oda- vagy visszaútban, nem egyszer mindkét esetben, fel ne kerestük volna Durankulak térségét a bolgár/román határon. Hogy miért? Mert a terület, valószínűleg országhatár volta miatt mentes volt majdnem minden civilizációs hatástól. Legalább is a tengerparti szakasz, mert azért 2-300 méterrel a szárazföld felé már szántóföldek terültek el. Határaikat, közeiket földutak jelölték, meg burjánzó akácfasorok. Ezek egyikén szoktunk lehajtani a tengerpart közelébe. A parti övezetben viszont pusztuló cserfák nőttek, az egykori erdő maradványai, amíg aztán az egész partvonal füves térségbe ment át. A fapusztulás okát nem ismertük, lehet, hogy a klímaváltozás okozta kiszáradás játszott benne szerepet. A fűvel benőtt terület szélét meredek, 4-5 méter magasságú meredek part határolta. Odalent már csak homok volt és kagylóhéj darabok, no meg minden más, amit a hullámzó tenger kihord a partra. (Ez utóbbi természetesen csakis a Fekete-tenger lehetett.) Ha jól meggondoljuk, bolgár személy aligha ismerte jobban ezt a tengerpartot, mint mi. Ha még azt is hozzáteszem, hogy lefelé, egészen a török határig, akkor egészen bizonyosan. Persze, mi sem teljes egészében, nagyképűség lenne azt állítani, hogy így van. De azért elég sokat láttunk belőle: Sablát, Tyjulenovót, Kavarnát, Balcsikot, Várnát, Kamcsiát és így tovább, egészen le délre a határ közeli Ahtopolig. Mondanom sem kell, a Fekete-tenger török oldali partvonalát is csaknem egészében végigjártuk. Én még a Krímből is láttam egy jókora darabot, de az ukrán, orosz, grúz határon található tengerpartot sohasem láttam, és már nem is fogom látni.
Nem csak a viszonylagos érintetlenség vonzott ide bennünket, hanem a környék élővilága is. Szinte felsorolhatatlan, hányféle élőlény élt, vagy fordult elő errefelé. Egyik utunk naplóját idézem, mert sokkal hitelesebb, mint amit két évtized múltával írhatnék róla.
Pihenő Durankulak mellett
Az éjszakai eredménytelen alvási kísérletek voltaképpen már erre a napra tartoznak, mint ahogy a határon való átkelés is. Nyolc óra körül érkeztünk az átkelőhelyhez és kb. fél tízkor jutottunk át. Nem voltak sokan, de a tisztviselők nem kapkodták el a dolgokat. Elszórakoztunk az ellenkező irányba törekvők tanulmányozásával, különösen a török buszok vezetőinek manővereivel. Egyikük egyszerűen román rendszámra cserélte ki a meglévőt. A hivatalos személyek is látták, de szemük sem rezdült. A sok karton cigaretta és egyéb dugi holmi biztosan megtette már a hatását. Az egyik busz nem volt képes elindulni, ezért az utasok tolták át, amíg a fertőtlenítő medencében aztán végképp el nem akadtak. A nagy nyüzsgésből arra következtettünk, hogy onnan is kicibálták valamiképp.
A korábbi esők miatt felázott a tengerparti pihenőhely felé vezető földút. Ráadásul a legjobb, egyben legrövidebb utat nem találtuk meg, mert egyszerűen felszántották. Végül is üggyel-bajjal kievickéltünk a megszokott régi helyünkre és tábori kényelembe helyeztük magunkat. Az autót lepányváztuk, az ajtajait kinyitottuk és élveztük a friss tengeri szelet meg a virágos környezetet. Máskor augusztusban jártunk itt, amikor már csak a kék szamárkenyerek virítottak. Most a szamárkenyereken kívül számos növény virágzott. Legfeltűnőbbek voltak a hatalmas, leginkább karácsonyfára emlékeztető, elágazó kígyósziszek. Egy másik érdeslevelű (leginkább a Heliotropium és a Cynoglossum sajátosságaival) hatalmas égszínkék szövevényt alkotott a tenger felé néző meredek homokos partfal peremén. Nagyra nőtt mályvák meredeztek szanaszét a halványsárga varfű-ördögszem típusú uralkodó gyomtársulásban. Mihelyt egy kis lélegzethez jutottunk (kávé és teafogyasztás után), feltűnt, hogy a rovar- és madárvilág sem mindennapi. Hatalmasat ugró, sőt szárnyra kapó színes szöcskék, sisakos sáskák, fűrészlábú szöcskék, szalakóták, gyurgyalagok, seregélyek, búbos bankák vadászgattak, turkáltak a partvonal teljes hosszában. A letörés pereme fölött, közvetlenül az orrunk előtt sirályok sorai manővereztek a tenger felől fújó szélben, ügyesen követve a partvonal hajlatait. A tengert távcsővel kutatva halászó kormoránok csapatait fedeztem fel. Délután pedig súlyos lomhasággal hét pelikán repült át előttünk, közel a vízfelszínhez. Románia felé tartottak, lehet, hogy a még távoli Duna-delta vizeire. Nem volt tehát unalmas az egész napi pihenő, lent a tengerparton sem, ahol a hullámok a megszokott ritmusban egyengették a parti homokot és szórták ki a törött rapana-csigahéjakat, kékkagylókat, de mindenekelőtt hatalmas tengeri salátákat. Most senki sem mutatkozott a parton, úgy látszik, tiltottá vált ez a terület a fürdőzők számára. Mi sem sokat mutatkoztunk, csak amennyit kellett. A partfal és a tenger között a viharok és a szél által kialakított dűnesor dacolt a ráirányuló alakító erőkkel. A legtöbb helyen ritkásan, foltszerűen nőtt egy ternye-faj, melynek apró kerekded levelei szukkulens-jellegűek voltak. Már csak imitt-amott virágzott, a legtöbb egyeden már a magvakat is szétszórta a szél. A ternye homok fölé terpeszkedő telepei között egy-egy tengeri iringó és egy káposztaféle növény (Crambe maritima?) egyedei magasodtak. A homok felszínén heverő kisebb faágakat különös okkersárga zuzmó borította. Furcsa látványt jelentett, hogy az avarcsigák, éti csigák és tengeri eredetű puhatestűek kifehéredett mészhéjai szanaszét hevertek a ternye bokrocskák közti homokfelszín hézagokban. Az üregi nyulak mindenütt fellelhető bogyói az állatok közelségéről árulkodtak, bár egyet sem sikerült észrevenni. A sós-félsivatagi környezet e bolygatatlan, keskeny sávja bizonyára kellő védettséget élvez, hála a közeli országhatárnak.
“de mindenekelőtt hatalmas tengeri salátákat” (fotó: a szerk.)
Mivel Tom aludt egy jót a déli órákban, délután felderítő sétára indultunk a partvonal felső szakaszán. Az egymásba szövődött növényzet miatt lépni is alig tudtunk. Ruházatunk, cipőnk egykettőre megtelt éles, szúrós, ragadós magvakkal, lábunk szára pedig karcolásokkal. Annyi szöcske hagyta magát terelni előttünk, hogy szinte már fellegekben repültek fel időnként. Kb. egy kilométerre a “szálláshelyünktől” egy apó kaszálgatott a kocsiút mentén. Eszegető csacsiját egy kis kocsihoz kötötte. Köszönésünket foghegyről fogadta, kissé bizalmatlanul, de az is lehet, hogy túlontúl elfoglalta a saját dolga. Ettől kezdve mindennapossá vált a csacsik, csacsifogatok és gazdáik jelenléte. A partvonal további, távolabbi szakaszán egy kiszáradóban lévő nyárfatelepítvényben seregélyek zsinatoltak, valami nagyon fontos dologról értekezve, mert csak tessék-lássék módon rebbentek fel előlünk, és azonnal le is telepedtek a következő fára. A part itt függőlegessé vált, nem töltötte ki szélfútta homok, mint a szálláshelyünk előtti térségben. Barna, vörös, sárga agyagsávok tették színessé és a fentről lerohanó esővizek V-alakú oldalszakadékokat vájtak szegélyükbe. Csak egyetlen helyen lehetett lemenni a keskeny hullámverés-övezetbe. Valószínűleg a helybéliek vájtak lépcsőket a partoldalba, hogy errefelé jártukban le tudjanak menni a tengerhez. Visszafelé a hullámok ostromolta partszakaszon mentünk, mindent szemügyre véve, amit a víz munkált meg, vagy vetett ki a tengerből. Az itteni kavicsok egy része abból a Thetys-üledékből formálódott, amivel legelőször a Konstanca-közeli Duna-csatorna kifaragott falában találkoztunk. A kagylóhéjakból összecementálódott mészkőben ezer meg ezer kisebb-nagyobb lyukat fúrtak a jelenkori fúrókagylók, ezért nagyon bizarr formák alakultak ki belőle. Szinte egytől egyig múzeumba kínálkozó példánynak minősültek. A lyukacsos kavicsokon kívül lecsiszolt fadarabok, hosszmetszeti síkban lekoptatott rapana-csigák, alapjukig lecsiszolt kékkagylók és osztrigahéjak, rákpáncélok, márványerezetű és fényességű palakavicsok sokasága alkotta a hullámtörés szegélyét. E szegélyen kívül már csak az a finom homok volt található, amit a szél időnként a parti dűnékre kifújni igyekezett.
“lekoptatott rapana-csigák, alapjukig lecsiszolt kékkagylók (…) sokasága alkotta a hullámtörés szegélyét” (fotó: a szerk.)
A Nap igen gyorsan lehanyatlott a partszegély akácfái mögött és a szél is elcsitult. A szúnyogok ezt azonnali támadási parancsnak vették és szinte pillanatokon belül felhőkben rajzottak körülöttünk. A szabadban alvás gondolatától így a sátorverés gyakorlatára tértem át. Tom kijelentette, hogy ő mégiscsak inkább a szabadban alszik és máris matracára heveredett, múmiaként sátorponyvába burkolva magát. Panaszkodott is reggel a hőségre, ami nem igen hagyta aludni, mint ahogyan a szúnyogok sem, amikor egy kissé kiszellőztette magát. Mindenesetre már javában aludt, amikor én még álmatlanul a makulátlan csillagos ég megjelenésére vártam. Lefekvés előtt ugyanis északnyugat felől hatalmas zivatarfelhő növekedett, a távolban villámlott is egyet-egyet, de aztán a felhő feloszlott és foszlányai sokáig tarkították a Hold felkelte előtt az égboltot. Visszaemlékeztem a 3 év előtti itteni éjszakámra, amikor az augusztusi koromsötétben hullócsillagok zápora idézett elő csodálatos tűzijátékot. Olyan szép és fényes csillagokat, csillaghullást azóta se láttam. Méla várakozásomban, a szúnyoghad szüntelen támadásai közepette hirtelen lövések zaja tett éberré. Tapasztalt fülem azonnal megsúgta, hogy nem vadászat folyik, hanem a határőrségek valamelyike ad le egyes célzott lövéseket és rövid sorozatokat. Távcsövemmel a határpontot kémlelve azonban semmiféle mozgást sem láttam. A lövések többször megismétlődtek, de Tom nem hallotta őket, túlontúl mélyen aludt már, ezért nem is ébresztettem fel, inkább csendben figyeltem. Tudtam, hogy mindez nem nekünk szól, az is lehet, hogy csak gyakorlatról van szó, de az éberség egyáltalán nem volt indokolatlan. Körülbelül két-három perc elteltével nehezen haladó gépjármű zaja kezdett közeledni. Nem tudtam megállapítani, járőr dzsipje-e, vagy csak egy Diesel-üzemű személyautó közeledik. Reflektorfénye meg-megvillant a fák közötti réseken, sohasem ránk világítva, mivel (nagyon okosan) úgy helyezkedtünk el, hogy a kanyarodó járművek ne láthassanak meg. Végül is egy bolgár rendszámú személyautó bontakozott ki a sötétben, amit egy fiatal nő vezetett, mellette pedig egy férfi ült. Elérkeztek ahhoz a kátyúhoz, amiről mi napközben megállapítottuk, hogy reggelre legalább annyira kiszárad, hogy nem veszélyezteti a továbbhaladásunkat. A sietők egyenesen belehajtottak és arra gondoltam, hogy elakadásukkal a nyakunkra hozzák a határőröket. A férfi azonban helyet cserélt a hölggyel, visszatolatott és a bozótba való behajtás árán legalább fél kerékkel a szárazon továbbvezette a gépkocsit. Üldözőiket vártam, de azok fél óra elteltével sem jelentkeztek. Világossá vált, hogy a párocska légyottját zavarták meg a határőrök, talán irigységből, rossz viccből, vagy túlbuzgóságból.
Rövidesen nagy csend lett mindenütt, olyannyira, hogy a kavicsgörgető tengerzaj is felhallatszott és egybeolvadt a szúnyogok harci riadójával. Bár a csillagok egyre fényesebbek lettek, nem kívántam az önkéntes véradó szerepkörét kipróbálni és sátramban mély álomba zuhantam.
Illusztráció: Durankulaki dűnék iringója
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
