OPEN 26. – Szabó Dezső, Tamási Áron
EGY RENDES ÉS EGY RENDETLEN FELTÁMADÁS
Szabó Dezsőről és Tamási Áronról
Táv irat: hallodeakürtökszavátstop
Szabó Dezső író kihagyhatóan kihagyhatatlan alakja a XX. század első felének. Több mint író. Egy helyütt ezt vallotta:„Belátom, hogy életpályát tévesztettem, nem vagyok író”. Egy rövid időre boltot akart nyitni, avagy kocsmát. Ezt a gondolatot aztán elhessegette, és valószínűleg arra jutott, hogy mégis inkább zseninek született.[1] Ezért is besorolhatatlan. [2]
Fenyő Miksa gúnyosan írta róla a Nyugat egyik 1921-es számában, hogy „valami különös vegyüléke Faustnak és Kukorica Jancsinak.” Németh László 1926-ban (huszonöt éves korában) azt írta róla a Társadalomtudomány című konzervatív folyóiratban, hogy „egész alkatában, agya gépezetében nagy természeti erőket »dübörögtető« képesség van, végleteket csatáztat kegyetlen türelmetlenségben gúnnyal és szilajsággal.”
Hogy milyen is volt? Nagy Pétert idézem: „A különös egyéniségekben és tehetségekben gazdag huszadik századi magyar irodalomnak kevés olyan izgalmas alakja volt, mint Szabó Dezső. Az egyik legeseménytelenebb életű író, aki életében és életével az örökös izgalmak – botrány és lelkesedés, gyűlölet és rajongás – forrása volt; az egyik legnagyobb közönségsikerű írónk.”
Én azt jegyeztem fel magamnak az „igazoltan távol” ismert bejegyzést kölcsön véve, hogy igazoltan dühös ember volt. Ady, találóan, „haragnak” nevezte. Németh László, aki tíz évvel a nagy sikert hozó regénye, Az elsodort falu megjelenése után,1928-ban egy hosszabb elemzést írt róla, erőszakosnak, túlhangosnak mondja, akinek „csók és jajvilág örök csatajelenete” az egész életpályája. A tanulmányát azzal zárja, hogy Szabó Dezső a népszerűséget akarta, és ezt el is érte, hisz eszméi, eszközei, érvei: tömegekre hatók voltak. És mi lett a jutalma az elért népszerűségnek: a magány.
Az emberek sok mindentől félnek, ezek közül a betegségnél is jobban félnek a magánytól. De egy író számára van még ennél is nagyobb rossz: az elfelejtés, a „kivezetés a szépirodalomból.”
*
Itt van előttem két kötetben, több mint ezer oldalon a tanulmányai, itt van három kötetben a fő műve, Az elsodort falu című regénye, és egy válogatás a novellái közül. Miből idézzek, mit válasszak? Nem volt nehéz, hisz a Feltámadás Makucskán jó novella, maradandó írás. Ugyanakkor egészen különös, hogy egy Kolozsvárott született református magyar író és egy Farkaslakán született, katolikus székely író ugyanabban az évben írta meg az egyik legjobb novelláját, és mindkettő a feltámadásról szól Egyik sem vallásos téma, hanem komoly társadalombírálat.
Kezdjük Tamási Áronnal. Arról, hogy mitől különleges Tamási Áron írói világa, tanulmányok sokasága jelent meg már. „Kapásból válaszolva talán azért különleges, mert ez az írói univerzum egyszerre sajátos és egyetemes – írja róla Gazda Árpád. – Úgy jelenik meg benne Tamási szülőföldje, a Székelyföld, a földgolyónak ez a különben még mindig félreeső zuga, hogy azt bárhol a világon maga elé képzelheti az olvasó. Gyönyörűséges és félelmetes, tündéri és reális ez a hely, lakóiban ott világol a játékos székely észjárás fénye (Ábel-trilógia) és a gyilkos ösztönök részeg lobogása (Szász Tamás, a pogány). Ezt a földet belengi a szerelem misztériuma (Kivirágzott kecskeszarvak) és a vér vadító szaga (Emésztő virtus), s valami megmagyarázhatatlan, delejes erő áramlik belőle, aminek a hipnotikus hatása alól soha és sehol nem szabadulhatott az író (Székely legény levelei Amerikából, Bölcső és bagoly). Tamási egy zárt, hagyományőrző közegből érkezett az irodalomba. Magával hozta az istenfélő székely falu alázatra intő keresztény hitét, s a székelység génjeibe kódolt, mindennel és mindenkivel dacoló büszkeségét (Tüzet vegyenek!). Írásaiban a közszájon forgó bibliai vonatkozások (Himnusz egy szamárral) a közösségi tudat mélyén őrzött pogány kori hiedelmekkel egészülnek ki (Lóvér). Hősei végső kétségbeesésükben gyakran perlekednek Istennel, s előfordul, hogy igazuk tudatában szembeszegülnek az egész mennyei adminisztrációval is.”[3]
Röviden erről szól a Rendes feltámadása című, 1931-ben íródott novellája. A két főszereplő Énekes Ferenc és fia, Péter, akik a püspökség udvarában, az istállóban dolgoznak. Mélyen vallásosak, Énekes bácsi, ezt fel is róják neki, sokat és sokszor imádkozik: hol imakönyvből, hol meg a maga költötte imádságot mondja. Énekes Ferenc hisz a túlvilágban, hisz ott a jókat külön és örömmel várják. Közben meghalnak, ki így, ki úgy, de egyszer csak felébrednek, méghozzá egyszerre. Csodálkozva néznek egymásra, és kérdezik, hogy mi oka a felébredésüknek. Mikor látják az angyalokat és hallják a kürtök szavát, tudatosult bennük, hogy megkezdődött a feltámadás, a rendes feltámadás, ahogy a legrangosabb angyal harsogta feléjük. Innentől kezdve Tamási Áron szövegét idézem erről a meghökkentő, különös gyülekezetről:
„- Furcsa egy feltámadás! – mondja Péter.
– Egy kicsit furcsa… – hagyja helyben az öreg is, de bizakodólag hozzáteszi: – Azért lehetetlen, hogy itt érdem ne legyen.
Oldalt húzódnak egy kicsit, hogy jobban széttekintsenek, s hogy utat nézzenek maguknak eléfelé.
– Álljanak bé a sorba! – szól rájuk egy angyal.
– Nem vagyunk a katonaságnál! – mondja Péter.
Szóváltásba kerülnek.
– Istennek éltem földi életemben – bizonykodik az öreg. – Most itt az ideje, hogy elnyerjem a jutalmat.
– Hogy hívják? – kérdi az angyal.
– Énekes Ferencnek.
– Mivel foglalkozott?
– Kocsis voltam a püspök úrnál.
– No, akkor menjen hamar a sor végire!
– Oda mért?
– Oda azért, mert ott van a helye. Előbb a püspök urak, a kanonok urak s a nagyvilági urak mennek ki. Mit akar maga kocsis létére? Nem lehet mindjárt az első napon ezt az új világot is felforgatni.
Az öreg hüledezik.
– Furcsállom a dolgot – mondja.
– Na, akár furcsállja, akár nem: menjen hamar a sor végére!
– Megkérném szépen, maga ki neviben beszél?
– Én a rendezőség nevében.
– S erről az Isten is tud?
Az angyal megbotránkozva feleli:
– Az ő parancsára történik minden.
– Nem hihetem!… – tekergeti Énekes a koponyáját.
– No, ha nem hiszi, mindjárt meg fogja látni – szól az angyal, s már indul is a parancsnok felé, hogy odahívja.
– Ezt én szinte gondoltam – mondja Péter, és int az öregnek, hogy induljon utána.
Egérutat vesznek a tömegben, és furakodnak, ahogy csak lehet: A parancsnok azonban megtalálja őket, és rögtön vállon ragadja. Jobbjával az öreget s baljával Pétert.
– Lesz rend, vagy nem?! – mondja haraggal.
Énekes szembeáll véle:
– Legyen, de érdem szerint!
– Akkor gyerünk a sor végére!
Az angyal kituszkolja a tömeg közül mind a kettőt, és inti nekik hátrafelé az utat.
– Mars! – mondja.
Az öregnek forróság szalad végig a csontjaiban, és láng csap ki a bordái közül. Az állkapcsai reszketnek, és a nyakcsigolyái csikorognak.
Csodálatos erőt ad neki ez a végső igazságtalanság, és kihúzza magát.
Olyan, mint a meggyújtott fenyő.
– Nem megyek! – mondja fenyegetőn.
Az angyal rá akarja emelni a kardját, de Énekes félreugrik.
– Igazad vót, Péter! – kiáltja, és egy gyors mozdulattal leakasztja a lábszárcsontját, és megsuhogtatja, mint a cséphadarót, aztán szabni kezdi véle a népet.
– Vágjad, Péter! – hasít a hangja.
De már Péternek is suhog a kezében a lábszárcsontja, és szapul mindenkit, akit ér.
Fél lábon állva aprítják a népet.
Mindenki ordít, és tapodja egymást.
Az angyalok kürtszóval hívják az Istent.
Az Isten megjelenik, és halotti csend lesz. Aztán int Énekesnek és Péternek, hogy a lábszárcsontjaikat akasszák helyre, és menjenek elébe.
Énekes és Péter engedelmesen megcselekszik.
– Miért békétlenkedtek? – kérdi tőlük az Úr.
– Azért – feleli az öreg -, mert az angyal a sor végére akart állítani.
– És mért nem akartál odaállni?
– Azért, mert egész földi életemben tűrtem és szenvedtem, hogy most boldog lehessek.
– És a sor végén nem tudsz boldog lenni?
– Nem.
– Miért?
– Azért, mert magam előtt látom azokat, akik egész életükben tolvajok és gonoszok voltak.
Az Isten sajnálkozással néz Énekesre, és megkérdi tőle:
– Minek teremtettelek?
– Jónak és szegénynek.
– Akkor légy jó és szegény, a sor végére állván.
Énekes ránéz a fiára, hogy mitévők legyenek.
– Azért se menjünk! – súgja neki Péter.
Állnak és nem indulnak. Az Úr szomorúan nézi őket.
– Bánom, hogy feltámasztottalak – mondja csalódottan végre.
– Azon lehet segíteni – feleli sértődötten az öreg, és odaszól a fiának: – Gyere, Péter!
Megindulnak ketten, vissza a temetőbe. Elmennek a sírhoz, amelyből feltámadtak az imént, a szájánál megállnak, belenéznek, majd visszafordulnak mind a ketten, és csodálatosan egyazon gondolattal és egyazon örök keserűséggel egyszerre kiáltják:
– Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!
Azzal visszafeküsznek szépen egymás mellé, magukra kaparják a földet, és elalusznak mindörökkön-örökre.”
*
Majdnem minden így történt Makucskán is, Szabó Dezső hat részből álló, kisregénynek is mondható novellájában. Az első néhány bekezdést idézem:
„Zengett a tiszteletes úr lelke: – Igen, atyámfiai, e bűnös föld bilincsei nem kötik örökre az Isten lelkétől lelkes embert. A földből vétetett test megfizeti adóját a földnek. A siralomnak e halálos völgyében betegség, bűn, szenvedélyek, gyilkos étvágyak dúlnak, de a test minden mívelkedését visszanyeli az elborító föld. De az Istentől nyert lelket, ha test-börtönéből kiszabadul, a végtelenség útja várja s megtisztulásokon keresztül siet vissza örök forrásához, Istenhez. Oh, feltámadás gyönyörű öröme, töltsd be e Húsvét szent ünnepén vágyó szíveinket! Nincsen elmúlás s a halál az öröklét kapuja. Ott viszont fogjuk látni szeretteinket, akik előttünk dolgoztak, szenvedtek és imádkoztak e földön. Oh, édes testvéreim a Krisztusban, szívetek minden vágyában, agyatok minden gondolatában, akaratotok minden tettében éljetek úgy, hogyha majdan megzendülnek az örökítélet trombitái, zengjen felétek isteni mesterünk hívó szava: – Te igaznak találtattál, lépj be az én Atyámnak örömébe, ámen!
A hívek egy boldog nagyot nyegtek, mint a jó falat, mint a jó csók után. Ajkukra kifényesedett az üdvösség zsírja. Aztán egyszerre felálltak.”
Itt ugrunk egyet, és eláruljuk, még aznap megzendültek az örökítélet trombitái, és bekövetkezett a feltámadás! De ez olyan váratlan volt, és úgy sikerült, mint egy rossz vicc: a falu lakói, az élők megdöbbenve fogadták a sírból kilépőket:
„A kántor, akinek vagy húsz hitelezője volt a szemben álló táborban, kékesvörösre duzzadva üvöltötte: – Van pofátok, hogy éppen Húsvét szent ünnepén csináltok velünk ilyen rossz viccet! Hát keresztény anya szült benneteket, ti zsodomások,[4] hogy így feltámadtok a becsületes emberek nyakára?
A szívekben gyilkos indulat, az öklökben a fojtogatás görcsei, a levegőben vérszagok bújtak.
– Te szent Isten, éppen az én feleségemet kellett visszahozni! – tüszkölt Borcsa Antalban a lélek.
A tiszteletes azonban óvatos és mérsékelt ember volt. Hideg, bölcs szavakat vetett a felgerjedt lelkek elé: – Atyámfiai, a fegyverek csak akkor esedékesek, ha már az okos szó nem használ. Emberi és Istentől szabott kötelességünk előbb okos szóval próbálni meg a dolgot. Bízzatok meg engem, a jegyző urat és Fejér István bátyánkat, hogy tárgyaljunk e ránk jött emberek vezetőivel. (…)
Mikor a béke-bizottság indulni akart, Fejér István odaszólt a feleségének: – Anna te, add ide a zsebbéli keszkenődet. Adjuk meg a módját neki, hogy ne panaszoljanak.
Anna asszony odaadta a zsebkendőjét Fejér István feltűzte a husángja hegyire s nagy peckesen ment a bizottság előtt.
Mikor a tegnapi falu meglátta a mai falu küldöttségét, onnan is kivált négy ember: Kátay tiszteletes, a volt jegyző, a volt bíró és a Fejér István édesapja. A tér közepén találkoztak.
A tiszteletes lágy, behízelgő hangon kezdte:
– Kátay tiszteletes bátyám s nekem szeretve tisztelt volt főnököm! Én tiszteletes bátyámtól tanultam meg tisztelni az Úr rendeléseit és követni az ő elrendelt rendje parancsait. Ezekben a nehéz időkben ne hozzunk újabb zavart erre az istenfélő szegény falura. A természetnek Istentől szabott rendje az, hogy az élők éljék a maguk életüket, a holtak pedig szép türelemmel temetői tisztes ágyukban várják, hogy megzendüljenek a végítélet trombitái a századok összeromlása után. A századok még tartanak, ezek a trombiták még sokáig nem fognak megszólalni. Így tehát jó keresztény ember szabályos, érvényes feltámadásról nem is beszélhet. Tiszteletes bátyám uramék hitelesen, a jó Isten törvényei szerint holtak, mi pedig jogérvényesen élők vagyunk. Kátay uram bátyám mint e tisztes falu negyven éven át tisztelt és közszeretetben álló papja nem adhat példát ilyen theológiai tévedésre. Térjenek vissza szépen szerető gonddal megvetett csendes síri ágyukba és legyenek tovább is példás türelmű keresztény halottak. Hagyják, hogy mi a siralomnak e makucskai völgyében békén tovább hordjuk az élet súlyos keresztjét.
– És tejfeles töltöttkáposztát egyetek, – morcant közbe a Fejér István édesapja.
Kátay tiszteletes nagy bevilágító szemekkel nézett volt káplánjára. Hangjában mély nagy emlékezések forró szeretete reszketett: – Érzed, öcsém, a virágzó fűzek illatát? Látod, fiam, a vetés zöld vidámságait? Érzed, hogy fürdeti arcodat a kenyérbe mozduló föld lehellete? Most akarsz minket visszaküldeni a föld alá, most?
A jegyző, aki már hivatalánál fogva is diplomata volt, engedékeny hajlandóságot szagolt a hang nagy szelídségében. Ütni kezdte a meleg vasat:
– Nagytiszteletű uram, kedves volt elődöm és kollégám, tisztelt boldogult bíró uram és kedves jobblétre szenderült Fejér Péter urambátyám! Mint a magyar királyi közigazgatás szerény, de becsületes képviselője e kies faluban, engedjék meg, hogy örömömet fejezzem ki, hogy kigyelmeteket ilyen jó egészségben viszontláthatjuk. Én mindig megértő kuláns ember voltam és tudom, hogy így zsendülő tavasz idején, még a legrendesebb halottnak is feltámadási kedve szottyanhat egy-két percre. Én is ember vagyok, nekem is voltak olyan perceim, mikor megfeledkeztem magamról. Húsz éves koromban egy áprilisi éjszakán annyit ittam, hogy hajnalban bevertem a fél falu ablakát. De önöknek érettebb megfontolás után be kell látniok, hogy ilyen extra feltámadásra semmi jogi alapjuk nincs. (…)
A volt jegyző, aki életében is csendes jó ember volt, szelíden s némi álmélkodással mondta: – De kedves kolléga, mi feltámadtunk. Mi nem akartunk feltámadni: mi feltámadtunk. Ez tényálladék, ez az Isten akarata.
A jegyző nem jött zavarba: – Te tudod legjobban kedves kollégám, te a te nagy közigazgatási tapasztalatoddal, hogy mindenütt történhetik hiba, még az isteni adminisztrációban is. De mi a rosszul informált Úristentől a jól informált Úristenhez fellebbezünk és kérjük az örök rend betartását. Kedves kolléga, te ismersz engem, tudod, milyen kényes vagyok becsületbeli dolgokban. És én itt a kifogástalan úri emberek és Fejér István bátyám előtt becsületszavamat adom, hogy halottak vagytok.
Az öreg Fejér Péter, az István gazda visszatért apja közbeszólt: – Pista fiam, úgy szeretnék egy jó füstös oldalast kocsiskáposztával és egy félliter makucskai veres bort rá. Ne félj úgy tőlem, nem leszek rosszabb apád, mint amilyen voltam.
Az élő-bíró elvesztette a türelmét: – Ugyan mit fecsegünk itt annyit! Még elhül otthon az ebéd. Mi vagyunk a birtokban, mellettünk van a törvény, az erő és az Isten. Ha nem mentek vissza szép szerivel, majd vissza küldünk mi úgy, hogy örökre elmegy a kedvetek minden feltámadástól.
A volt bíró igazított egy dacos-nagyot a nadrágszíján: – Hát ha te úgy, mi is úgy. Mi nem megyünk innen egy tapodtat sem. Miénk a falu és ti csak bitorlók vagytok. Húsz hektó borom van a pincében és menjek vissza a föld alá? Hát ha harcot akartok, legyen harc. Meglátjuk, ki fog először kezet emelni ellenünk.
Az élő bíró most már ordított: – Tyű, a kínnal cifrázott teremtésit annak a furfanggal feltámadott sánta vakapátoknak, hát legyen harc. Aki bírja, marja és ez az igazság.
Letépte a fehér kendőt a Fejér István husángjáról, kettészakította, és rátiport nehéz csizmájával. A tiszteletes visszafordult, mellére tette kezét. Széles ünnepélyességgel mondta: – Én megtettem a kötelességemet. Megpróbáltam minden emberileg lehetőt. Salvavi animam meam. Jöjjön hát, aminek jönnie kell.
Visszaindultak a dombra, a gyülekezet feszült várakozásához. A mai falu kimondta a háborút a tegnapi falu ellen.”
És megkezdődött az előkészület, a lövészárok ásás: felfegyverkezett a mai falu a tegnapi faluval szemben. De nem volt senki, aki magára merte volna vállalni a támadás felelősségét. Ezért a magyar képviselőház is összeült, számos beszéd elhangzott, hogy a végén kimondassék: „a magyar parasztnak nincs joga feltámadni!” Közben a falu szenvedett, ezért elhatározták, hogy akárhogyan is, de cselekedni kell: bevetik a fegyveres testületeket, a katonaságot, a csendőrséget. Úgy is történt, és mint a csatában, egymással szemben állt a két falu: az élők és feltámadottak. Órák óta álltak egymással szemben, de egyszer csak valami váratlan történt:
„A fennakadt szívű csendben egyszerre csak egy gyermek síró jajgatása állt a lelkek elé: – Jaj, katona bácsik, ne bántsák a mamukát! Meghalok, ha szegény mamukának baja esik!
A Kádár István kis árvája, a tízéves Ilonka sírta gyermekszívét az éjszakába. Mert az édesanyja ott volt a temetői táborban. A hang átment az éjszakán és íme, csoda történt. A visszatértek mosolygása lehervadt tőle az ajkakról s mintha megingott volna biztos rendjük. Valami mozdult hallgatag soraikban. Egy asszony jött ki a néma seregből s nagy kéréssel odavetette magát Kátay tiszteletes úr elé:
– Menjünk vissza, tiszteletes úr! Menjünk vissza, az elmúlt élet jóságára kérem. Ne tegyük gyilkosokká azokat, akikért éltünk, szenvedtünk, akiket egész életünkkel szerettünk. Ne zavarjuk meg gyermekeink álmát, ne hozzunk bánatot szívükre. Oh, tiszteletes úr, édes a nap világossága és nagyok a föld jóságai. De a kislánykám sírása azt mondja, hogy menjünk vissza. Én nem tudok lázadni a kis lányom sírása ellen.
Mint megfújt náderdő elevenült meg a temetői tábor. Asszonyok, gyermekek, fiatalok kérése, mint szélbe kapott fekete indák lobogtak Kátay tiszteletes úr felé: – Menjünk vissza, tiszteletes úr, hogy ne fájjon azok szíve, akiket szerettünk.
Kátay tiszteletes nagyot sóhajtott. Egy nagy melldomborítással magába szívta a tavaszi éjszaka minden titkos jóságát. Aztán nehéz megadással mondta:
– Atyámfiai, menjünk vissza békességgel síri ágyunkba. Az élet hívott, de az élők visszataszítottak. Vannak dolgok, melyekben hinni szükség és boldogság, de amelyeknek megvalósulása pusztítás és tragédia. Mi komolyan hittünk a feltámadásban. Tévedtünk. A mi új életünk csak bűn, nehéz felelősség és elaljasodás volna azok számára, akikért öröm volt nekünk a feltámadás. Menjünk vissza. Akiknek már nincs helyük az élők szívében, azoknak már könnyebb a temető földje. Menjünk vissza.
Egy percre felemelte sápadt arcát s felnézett az ég kinyílt szemeibe. Aztán, mintha az élet még egy forró ölelést font volna szíve köré, kibuggyant ajkára a megvalló zokogás:
– Oh föld, ó édes nap, ó kenyér, ó gyermekkacagás!
A temetői tábor megfordult. Mint fekete árvalányhajak, hosszú sóhajtások lengték át az éjszakát. Aztán már csak az éjszaka volt s az útnak végtelenbe vesző sápadtsága. A makucskai temető visszahúzódott a magyar alkotmány sövényei mögé.”
A befejezés, a hatodik rész túlontúl ironikus. Ismert, hogy a temetők bejárata fölött ez a felirat olvasható: Feltámadunk! Ezt észrevették Makucskán is, és nyomban levették, hogy másnap új felirat kerüljön a temető kapujára: A honi föld örök pihenőt nyújt.
*
Az irodalomtörténész Bóka László elmesélte egy diákkori élményét, amikor az elején már említett kávéházban felkereste a híres és nagy írót, mert meg szerette volna hívni az önképzőkörbe. Először ledorombolta, valósággal leordította a fejét, aztán megenyhült, leültette, és oda hívta a szomszéd asztaltól Kosztolányi Dezsőt. „– Látod, az ifjúság nem felejtett el – mutatott rám. Kosztolányi leült, s rám vetette csodálatos szemét. – Az ifjúság…– mondta tűnődve.”
Ez akkor volt. Azóta annyi változott, hogy Tamási Áronnal ellentétben – irodalmárokon kívül – alig van ember, aki őt olvassa. Ennek, ahogy a kínaiak mondják, tízezer oka van!
Móser Zoltán
[1]Veszprémy László Bernát In https://mandiner.hu/cikk/nyomtatas/20200113_szabo_dezso
[2] A Magyar Irodalom Történetében ilyen címmel szerepel: A jobboldali radikalizmus írója: Szabó Dezső
[3] In https://kronikaonline.ro/szempont/az_orokkevalosag_betuosvenyein#
[4] zsodomás = szodomás: rendetlen
Illusztráció: OPEN – Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
