Molnár Miklós: Hogyan lett a hó fehér
„A szigligeti alkotóház parkjának mélyén, a Tapolca-pataktól pár lépésnyire van egy tavacska – mesélte asztaltársainak a Kutyakaparó csárdában Makádi, az Írástudatlan Írók Irgalmasrendjének világi szerzetese, aki végleg abbahagyta az írást, amikor rádöbbent, hogy mindenkit, aki hajlandó az ő írásainak olvasására vesztegetni az időt, nekifutásból seggbe kéne rúgni, nem is egyszer, hanem legalább háromszor… –
Kis fahíd visz a tó közepén lévő parányi szigetre. Van rajta néhány pad, s terebélyes platánfa magaslik a közepén, lehet vagy százötven éves. Olyan vastag a törzse, hogy egyetlen ember körül sem éri. Nemrég valaki cédulát tűzött a platánfa törzsére: »Magyar író eladó. Kiadók, szerkesztők, pártmenedzserek, figyelem! KOLDUSBOTRA JUTOTT MAGYAR ÍRÓ ÚJSZERŰ ÁLLAPOTBAN ELADÓ. Tud fejen állni, messzire köpni, cifrán káromkodni. Keveset eszik, kis helyen elfér. Ha nem ingerlik, igen jámbor. KIVÉTELES ALKALOM! Csekély éhbérért is hajlandó szellemes és kulturált mellébeszéléssel terelni el a figyelmet az uralkodó kaszt gaztetteiről. Jelige: Segítek árulni a hazát.«
Manapság már a hó sem olyan, mint régen; már a tavalyi hó sem volt olyan. Nem a természet bolondult meg, hanem a természet folyamataiba beleavatkozó embernek ment el az esze. A sárgolyó időjárását ellenőrző katonai programok egyik következményeként a manapság nyakunkba szakadó hó többnyire már csak „génpiszkált” műhó. És nem úgy van már, mint régen, hogy minden egyes hópehely a természet egyedi, soha meg nem ismétlődő csodája, hanem egyforma kis egyengalacsinokból áll az egész, ráadásul vegyszerszagot áraszt, és nehezen olvad el. Ez már nem is hó, csak ho… Legyen az embernek gusztusa hóembert építeni belőle!
Egy szép téli napon, mikor még igazi hó hullott az égből, a kislányommal hóembert, azazhogy hóasszonyt építettünk ennek az óriási platánfának a tövébe. Sárgarépából volt az orra, fenyőtobozból a szeme, a két végén fölfelé kunkorodó ágacskából a szája, makk-kupacsból a gombjai. Gulácsy Kosztka Amália piktornőtől elkunyeráltunk egy türkizkék svájcisapkát, és a hóasszony feje búbjára biggyesztettük, Tersánszky Józsi Jenő módjára csibészesen félrecsapva. Úgy is hívtuk aztán a hóasszonyt, hogy »Tersánszky Amália«. Az alábbi történet hitelességét az szavatolja, hogy Tersánszky Amáliától, a mi kissé kelekótya, de annál szeretni valóbb hóasszonyunktól hallottuk. Mikor elmesélte, megvolt már három vagy tán négy hetes is, ami hóemberek közt igen tisztes kornak számít.
»Valamikor réges-régen a hónak nem volt színe, pedig szeretett volna ő is olyan szép színes lenni, mint a madarak, a pillangók, a fák, a virágok, a rét vagy az égbolt.
Elindult hát, hogy valami kedvére való színre tegyen szert. Egy tágas rétre érve erősen megáhította a fű szép zöld színét. – Még mit nem! – mondta gúnyosan a rét, és nem adott színéből a hónak.
Aztán a virágokkal próbált szerencsét. Sárga, piros, kék és lila virágoktól kunyerált színt, de mindegyikük kikosarazta: – Tágulj innét, te sehonnai koszos proli, különben rendőrt hívunk!
Ugyanígy járt egy aranyos tűzlepkével, egy ezüstrókával, egy citromsármánnyal, egy vörösbeggyel, egy kékcinkével, egy sárgarigóval, egy barnamedvével, egy piros szemű fehér egérrel, a Sárga-folyóval, a Zöld-foki-szigetekkel, egy fehérorosz kékfestővel, egy fehér májú kékharisnyával, Szinyei-Merse Pál Lilaruhás nő című festményével, a fekete himlővel meg a Vörös Brigádokkal is. Azt se bánta volna, ha tarka lesz, mint a szivárvány, de az is elkergette. Könyörgése nem hatotta meg sem a rózsabarackot, sem a zöldborsót, sem a pirospaprikát, de még a meszesgödröt, a frissen fejt tehéntejet és a szárítókötélre kiaggatott patyolatfehér lepedőket sem, sem pedig azt a fekete lelkű fehérszemélyt, aki lila hagymát árult a moszkvai Vörös téren.
A végén le is tett már róla, hogy valaha is lesz valamilyen színe. A Grimm fivérek eközben meg tipródtak, mint a tojó galamb. Halomra gyűjtötték a német népmeséket, azt azonban ha megfeszültek, se bírták eldönteni, belevegyék-e a gyűjteménybe a Hósemmilyenke címűt, vagy inkább hagyják ki belőle. Igenis vegyék bele, kötötte Wilhelm az ebet a karóhoz, vonított is ám, mint a fába szorult féreg, az eb is, meg Wilhelm Grimm is, Jacob Grimm meg, üvöltve, mint a sakál, erősködött, hogy hagyják ki, ilyen hülye című mesével csak lejáratják magukat. Ha elmérgesedett köztük a vita, már-már ölre mentek. Ilyenkor legszívesebben tűzre vetették volna a teljes német mesekincset.
Ahogy szomorúan baktatott hazafelé a hó, találkozott egy árvavirággal.
– Te meg mért lógatod az orrod? – kérdezte az árvavirág.
– Mert nincs színem, és senki sem akar segíteni rajtam – mondta a seszínű hó.
– Aztán miért akarsz megszínesedni?
– Hogy az emberek láthassanak, és meg tudjanak különböztetni az esőtől.
Az árvavirágnak megesett rajta a szíve: – Ne lógasd az orrodat hiába! – Nem sajnálta a fehérségét, és adott belőle a hónak. Azóta fehér a hó, és azóta hívják hóvirágnak az árvavirágot. És valahányszor hó esik, az összes virágot, amelyik vonakodott adni neki a színéből, megfagyasztja, csak a hóvirágot nem: az a hóban is vígan virágzik.
Hóemberek is csak azóta vannak, amióta fehér a hó, mert azelőtt senkinek se szottyant kedve hóembert építeni a seszínű hóból. A Grimm fivérek gondja is egy csapásra megoldódott: szépen egybeállt a mesegyűjtemény, és a Hófehérke lett a könyv legszínpompásabb darabja.
Hébe-hóba eltöprengek, milyen lenne a hó, ha a széncinkétől, a hollótól vagy a bivalytól kapta volna a színét. Földereng bennem az apokaliptikus zűrzavar, amint egy csillagtalan, sötét éjszakán hóviharba keveredik egy szenegáli kéményseprő…« – fejezte be történetét Tersánszky Amália, a szigligeti hóasszony, aztán megkért bennünket, hogy igazítsuk meg az orrául szolgáló kókadt sárgarépát, ami attól állt olyan csálén, mert rászállt egy koromfekete seregély, és kicsipdesett belőle néhány falatot.”
A történet végére érve Makádi nagy horderejű kérdést intézett asztaltársaihoz:
– Mit szólnának az urak egy kancsó jégborhoz?
Illusztráció: Galanthus
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
