Napút-köszöntők (24.)
Gráfik Imre: NAPÚT-köszöntő, ami valójában Szondi György köszöntése,
mert Ő maga a lap.
Ragaszkodva szigorúan a tényekhez.
Az ország nyugati végén, ugyan nem elszigeteltségben élve, de sajnálatos módon mégis kimaradtam a titokban Szondi György 75. születésnapjára összeállított szamizdat NAPÚT számból, melyet a vele intenzívebb kapcsolatot tartó „napútas” társai (38 szerző, mintegy 75% budapesti, további 18% Pest közeli) állítottak össze.
Kedves György barát!
(Gyakran így szólítottam meg levélváltásaink során Szondi Györgyöt, s hitem szerint joggal!)
Büszkén vallom, hogy az én ismeretségem Szondi Györggyel kisebb-nagyobb, illetve rövidebb-hosszabb idő- és térbeli megszakításokkal a kezdetektől máig folyamatos. Egy azonban mindenképpen fontos tagolás, s ugyancsak tényszerű, mégpedig az, hogy – parafrazálva a történeti idők jelzetét – NAPÚT előtti és NAPÚT utáni időszakok különböztethetők meg kapcsolatunkban.
A NAPÚT előtti időkben a véletlen sodort egymás közelébe bennünket a veszprémi, úgynevezett jutasi laktanyában. Hogy Szondi honvéd milyen okok, körülmények következtében töltötte – az akkori idők kötelezettségei szerint – sorkatonai szolgálatát, nem volt lényeges téma közöttünk. Az viszont tény, hogy engem ideológiai átnevelés céljából hívtak be, miután a debreceni egyetemről, szigorú ítészeim szerint ideológiai zavarosságról tanúságot tevő cselekedeteim miatt pedagógiai pályára alkalmatlannak tartva, – ugyan egy ellenem indított államellenes izgatás alapos gyanúja miatti polgári, büntetőjogi perben fölmentettek -, fegyelmi úton eltávolítottak. (Csak zárójelben említem meg, hogy ennek a történetnek szépirodalmi földolgozásai is vannak. Mocsár Gábor író, aki akkor a debreceni egyetemi könyvtárban dolgozott, a Fekete csónak c. regényében – Magvető Könyvkiadó, Budapest. 1968. – a főhős alakjában formált meg. Egy másik kortárs író, Kurucz Gyula, aki egyetemi hallgatóként élte át az eseményeket A veszett ember c. kisregényében – Szépirodalmi Kiadó, Budapest. 1984. – idézte föl a történteket.)
Gráfik honvéd és Szondi honvéd, ma már emlékezetem homályába vesző módon egymásra találtak a kaszárnyában és alkalmanként együtt tölthették az egyébként lassan és mihaszna módon múló időt. Szerencsére – az intellektuális egymásra-találás következtében – volt több közös témájuk, jókat beszélgettek, s ami igazán maradandó élmény, hogy komoly sakk-partikat játszottak. Nem szépítem, ebben Szondi honvéd sokkal-sokkal jobb volt, mint én, s roppan büszke voltam, hogy olykor-olykor – ha mattolni ugyan csak elvétve tudtam, de legalább néhányszor megszorongattam. Ennek – az akkori és ottani viszonyok közötti – már-már idillikus kapcsolatnak úgy szakadt vége, hogy engem elvezényeltek.
A „Sors” azonban, mintha nem akart volna beletörődni eltávolodásunkba, és még a NAPÚT előtti időkben újra összehozott bennünket. Én, miután a kötelező, és s csehszlovákiai katonai beavatkozásunk következtében meghosszabbodott sorkatonai szolgálatomat kitöltöttem, itt nem részletezendő úton-módon az Eötvös Loránd Tudományegyetemen mégiscsak befejezhettem tanulmányaimat. Sőt abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy lehetőséget kaptam a budapesti Néprajzi Múzeumban egy gyakornoki állás betöltésére. Vidéki lévén albérletkeresés közben találkoztam össze Szondi Györggyel, aki – ha jól emlékszem – a Gorkij Könyvtárban dolgozott. Nem szaporítom a szót, közösen béreltünk egy Örs vezér tér közeli lakást, ki-ki a maga életét élve. A teljességhez hozzátartozik, hogy ekkor már mindketten komoly kapcsolatban voltunk későbbi feleségeinkkel. Előbb ők kötöttek házasságot, minek következtében Szondi György bérlőtársam el is költözött, s magamra maradva én is új albérlet után néztem.
A személyes kapcsolat azonban nem szakadt meg, olyannyira nem, hogy – számomra – feledhetetlen közös élmények mélyítették el emberi (családi) kapcsolatunkat. Ezek köréből csak kettőt emelnék ki. Az egyik egy közös tátrai télhez kapcsolódik, amikor – szenvedélyes síelőként – sikerült elcsábítanom a Szondi családot, a számukra vélhetően nem ugyanakkora élményt nyújtó téli kalandhoz. A másik emlék Szondi György – ha jól emlékszem – első szófiai kiküldetéséhez kapcsolódik, amikor is meglátogattam és kíséretében, illetve ajánlásra olyan kulturális örökségeket, értékeket csodálhattam meg, mint a világhírű rilai kolostor, vagy tanulmányozhattam, mint a szakmámhoz közel álló, Gabrovo közelében levő ETAR skanzen.
A NAPÚT utáni időszakban már más-más hivatásnak élve, s a magánéletben bekövetkezett változások következtében a személyes kapcsolat érthetően meg-meglazult, de nem szűnt meg! Voltaképp már a PoLíSz-os időszakában sejtettem, tudhattam, pontosabban érzékeltem Szondi György irodalomtörténeti, irodalomszervezői ambícióit, helyesebben készségét, képességét. Senki nem fogalmazhatná meg jobban, mint Ő maga: „Kéznyújtás táborok, nemzedékek, művészetek és tudomány, alkotóterületek, ismertek s pályára éppen indulók között. Nem a név szavatol. Mentése múlt-értékeknek, nyitása fiókoknak, dossziéknak, megszólaltatása az elhallgatóknak, felfedezése a csöndben alkotó fiatalnak vagy az éppen nem oly ifjú műteremtőnek. Nyitás és szárnyra bocsátás. Játékosság, lelemények. Bőséges rovatszerkezetünk is ezt a célt szolgálja – másutt (talán) nem található tájoló-egységek ajánlatával. Ezen rovatok gazdáinak bizonyított vagy éppen felfedezendő hozzáértésével.” Lásd http://www.naputonline.hu/rolunk/ (Letöltés: 2021. május 15.)
Mindezen szándékok és törekvések szinte maradéktalanul megvalósultak az 1999-től induló, a már laptulajdonossá váló, s főszerkesztőként jegyzett NAPÚT folyóirat lapszámaiban, az egyes – főként tematikus kötetek – hasábjain. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor és milyen formában szólított meg lennék-e, vállalnám-e, hogy a folyóirat tiszteletbeli konzulensi körének tagja legyek. Az azonban aligha lehet kétséges, hogy szakterületemmel (néprajztudomány, muzeológia) kapcsolatos kérdésekben fordult hozzám, mégpedig a kezdeti évek idején. Természetesen vállaltam és így már – ahogy azt – a korai számok dokumentálják, megtisztelő illusztris körbe kerültem. (Sajnos az első körből már sokan nincsenek közöttünk, ám az újabbak is igazolják Szondi György eredeti szándékát, miszerint a konzulensek szükség esetén legyenek segítségére a főszerkesztőnek és a széles körű szerkesztőségnek, a számításba vehető/veendő témák és szerzők tekintetében. Lásd A Napút és a Napút Online szerkesztői és konzulensei arcképcsarnokát http://www.naputonline.hu/rolunk/ (Letöltés: 2021. május 15.)
Lehetőségeim szerint igyekeztem megfelelni Szondi György főszerkesztő várakozásainak, s az idők folyamán több esetben, mint tanulmányt író szerző is közreműködtem. Sőt, egy alkalommal, egy különleges lapszám (Rózsák fűzére 2017/3.) vendégszerkesztője is lehettem/voltam: „Napút-délután | Balatonalmádi. A szép hírű strandkönyvtár idei megnyitása alkalmából július első szombatján a Napút is vendége volt a többszereplős eseménynek Balatonalmádiban. A meghívás voltaképpeni apropója a folyóirat áprilisi számának Égalj rovatában közzétett városbemutatkozás. A lapszám közel negyven oldalt szentelt Balatonalmádi múlt- és jelenbeli kulturális életének megismertetésére. Az összeállítás gazdája konzulensünk, a város szülötte: Gráfik Imre. Köszönjük értékes munkáját, köszönjük a helyi önkormányzat támogatását.” (Lásd http://www.naputonline.hu/2017/07/12/naput-delutan-balatonalmadi/ (Letöltés: 2021. május 15.)
Szondi György különleges egyéniség, ezt igazolják azok a köszöntő írások, amelyek a jubiláns főszerkesztő emberi és szlavista/bolgarista kutató, szépirodalmi alkotó és műfordító, valamint irodalomszervező tulajdonságait idézik föl. Ehhez én hozzátenni jószerivel semmit nem tudok, legföljebb más szavakkal fogalmazom meg, más hangsúlyokkal emelem ki személyiségének jellemző vonásait.
Melyek is hát ezek?
Mindenekelőtt tágas kulturális, művészeti tájékozódása; előítélet-mentes nyílt, nyitott érdeklődése; kritikus szemlélete, de nem elzárkózó el-, illetve fogadókészsége, melyek – meglátásom szerint mind – elengedhetetlenek követelményei egy jó szervező és szerkesztő tevékenységének. Mindezek eredménye olvasható, látható a NAPÚT évfolyamaiban, az évenként 10-10 lapszámban, melyek méltán sokak figyelmét a folyóiratra irányították.
A NAPÚT történetében különös időszak volt, amikor Szondi György néhány éven át a szófiai Magyar Intézet vezetőjeként külföldről, távolról – telefónia segítségével, elektronikus online kommunikáció igénybevételével irányította a folyóirat ügyeit.
Ennek az időszaknak is van személyes vonatkozása. 2002-ben a budapesti Néprajzi Múzeumban megrendezhettem a magyar lovas kultúra, lovas hagyományok nagy reprezentatív kiállítását (Nyeregbe! Kiállítási katalógus. Budapest: Néprajzi Múzeum. 92 p. Illusztrált: grafika és fekete-fehér, valamint színes fénykép, angol és német összefoglaló). A sikert követően fölvetődött, hogy a téma érdeklődést kelthet külföldön is. A közel ezer négyzetméteres kiállítás persze csak kamara-változatban volt utaztatható. Ez meg is történt, elsőként még ugyanabban az évben Nyíregyházára, mely város híres huszártörténeti múlttal és emlékekkel rendelkezik. A magyarországi kiváló fogadtatást követően Szondi György fölvetette, hogy Bulgáriában is sikerre számíthatna egy ilyen „nyeregszemle”. A történeti hűség megköveteli, hogy fölemlítsem; ilyenformán tehát mind a kezdeményezés, mind a kiállítások bulgáriai helyszínére vonatkozó elképzelés Szondi Györgytől származott. Az ő érdeklődése és, ami talán még jellemzőbb és fontosabb egyénisége szempontjából, hogy áldozatkészsége azonban messze meghaladta a szellemi/szervezői előkészítést. Ugyanis 2003-ban a szállítást is magára vállalta, mégpedig úgy, hogy Szondi György Budapestre kormányozta az ülések nélküli intézeti mikrobuszt, majd időt és fáradságot nem kímélve segítségemre volt az anyag (műtárgyak és installációk) fizikai munkát igénylő pakolásban, s ő vezette vissza a hosszú és fárasztó úton Szófiába a járművet. Kölcsönös megelégedésünkre szolgált, hogy a kiállítás a szófiai Kulturális Intézetben, majd a plovdivi Néprajzi Múzeumban igen sok látogatót vonzott (Ungarszkite szedla. Katalog. Szófia: Szófiai Magyar Intézet. 16 p.). A sikeres külföldi, bulgáriai főpróba után a kiállítás különböző kamaraváltozatát a következő években Szlovéniában és Ausztriában is bemutattuk.
Ez a szinte minden téren fáradhatatlan vitalitás, ami bevallom; engem, mint kortársát olykor-olykor zavarba hozott, a fiatalabbakat pedig akár meg is szégyeníthette. Különösképpen, ha tudjuk, hogy a már-már önkizsákmányoló munkamódszer, életvitel mellett, egészségi gondokkal is meg kellett küzdenie. Bizony többen voltunk, akik néha már aggódtunk, szabad-e mindezt vállalni, lehet-e mindezt bírni.
Szondi György bírta és szerencsére ma is bírja! Ő maga persze sokszor hivatkozik segítő társaira (nem véletlen a maga választotta jelmondata: „Egyedül együtt jobb.”), de – a még messze nem befejezett – életműve ezzel együtt is elismerésre és tiszteletre méltó.
Végezetül, e sorok írója úgy véli, hogy a teljességhez hozzátartozik, s nem „szentségtörés” ha fölemlíti Szondi György egy rendhagyó szokását. Föltételezem, hogy nemcsak kettőnk telefonkapcsolatában jellemző, hogy bejelentkezés gyanánt egyfajta sajátos/humoros halandzsa nyelven szólal meg. Ha nem ismerném, nehéz lenne rájönni a hívó félre, s akár valamiféle szemérmes rejtőzködésnek is tűnhetne. Ám én tudom, hogy a játékos és szellemes – megengedem, talán nem mindenki számára könnyen követhető – hangeffektusok mögött ki a telefonáló, s néha jól szórakozva belemegyek a verbális játékba, majd rövid idő után rátérünk a hívás valódi okára, tartalmára.
Mit is kívánhatnék mást, mint, hogy: legyen ez még így sokáig!
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
