Tóth Attila: Trópusi anzix
„Lehet, hogy az emberek mind egyetlen nagy lélek kicsi részei? Egyetlen ember sok-sok arca?”
Az őrület határán
Reggel K. a szokott időben ébredt: kinyitotta szemét, és a plafont bámulta. Furcsa érzése volt, amit nem a hőség vagy a közelben lévő őserdőből beszűrődő zajok keltettek benne, hiszen ezek már mindennaposak voltak, de még mindig nem szokta meg őket. Nem tudta megmagyarázni, örülnie kellett volna-e, hogy azon a reggelen megkezdődött három hétig tartó szabadsága, mégis nyomasztó érzés nehezedett a mellkasára, nem tudott ellazulni.
– Vágyom arra, hogy hazatérjünk Európába – kalandozott el, miközben ügyelve, hogy fel ne keltse mellette fekvő feleségét, különösebb zajok nélkül kikelt az ágyból. Minden reggel, így ezen a reggelen is ébredés után fejben számolgatta, hány nap van hátra a hároméves kiküldetésből, amelyet mindig így zárt le: – minek vállaltam egyáltalán el?
Főleg ide, Dél–Amerikába, Francia Guyana egy félreeső szegletébe, ahol több mint két év után is európaiként próbáljuk élni a napjainkat… Első útja a mosdóba vezetett, ahol a fehérre mázolt falon, szemmagasságban kis lyukakat pillantott meg. – Azok az átkozott gyíkok, tölthetem a hétvégét a lyukak glettelésével, de ennél is nagyobb baj, hogy a gyíkok a házba bejutottak, és mindent összemásznak – dühe aztán alábbhagyott, amikor a hozzájuk szegődött házi macskájuk jutott eszébe, amely valószínűleg már az este folyamán feltartóztatta a betolakodókat. – A gyíkok nem tudták mire vállalkoznak, esélyük sem volt. – Miután gondolatait nyugtázta, ismét a reggeli tisztálkodás felé fordította figyelmét. Még a fogmosás sem egyszerű – a fogkefék, mint nyeles golflabdák a fogmosópohárban sorakoztak, ügyelve, hogy semmi se érje a sörtéket, így csökkentve a fertőzés esélyét. A fogmosáshoz is ásványvizet használt, még a száját is azzal öblítette ki. Miután az arcát is megmosta, és miközben törülközött, észrevette, hogy önmagát bámulja a tükörben. Nem volt egy elmélkedő, elemző ember, inkább cselekedett, mintsem a lehetőségeket fontolgatta. – Minek bámulom magam? – Néhány másodpercig nézte magát a tükörben, majd a földszint felé vette az irányt.
Óvatosan lépkedett a lefelé vezető lépcsőn, hogy fel ne ébressze az alvó családját. A ház, amelyet kiküldetése idejére kapott, elől kocsibejáróval, hátul kis kerttel rendelkezett. Kourou-ban meglehetősen átlagosnak számított egy ilyen emeletes ház. Szinte mindenki, aki itt szolgált, kérvényezhetett egy ehhez hasonló, sőt talán még ennél nagyobb házat is. Nem ezzel volt a gond, hanem a küldetésre jelentkezők csökkenő számával és a nehéz életkörülményekkel. – Ide nem jön az ember, hanem küldik. – Leérve a lépcsőn, a kanapén foglalt helyet, miközben bekapcsolta a TV–t, hogy meghallgassa a francia híreket. Még csak reggel hét óra volt, de már most elviselhetetlen a hőség, a magas páratartalom, ezért felkelt és bekapcsolta a falra szerelt TV mellett található ventilátort, amely balról–jobbra, majd jobbról–balra tartó egyenletes mozgással keverni kezdte a levegőt. Visszaült a kanapéra, majd a dohányzóasztalon található cigarettásdobozból kivett egy szál cigarettát, és rágyújtott. A hírek felé irányuló figyelme néhány percig tartott csak, belső gondolatai egyre hangosabbak lettek, a hírbemondó hangja egyre távolabbról szólt, miközben a ventilátor zúgása egyre hangosabb lett… 25 éve a Francia Idegenlégióban… már 25 éve…. A ventilátor zúgása különböző motorzajokba ment át: páncélozott gépjármű, csapatszállító repülő, amelyből a kelleténél többször ugrott ki, különböző helikopterek búgása. A motorhangokhoz tájképek is társultak: szarajevói méteres hó, csádi homokvihar, kongói szakadó eső. A cigarettavég parázslása torkolattűzre emlékeztette… – de az arcuk nem jut eszembe. – Elmélkedését Lacika emeletről lerohanó kis talpainak dübörgése szakította meg. – Na, főnök, felkeltél? Gyere csinálok neked reggelit… Mit szeretnél?
A délelőtt gyorsan eltelt, Lacikával a hátsó udvart is kitakarították, amely a szomszéd kertjéből eredő, hatalmas mangófa alatt volt. A lepottyanó mangó magról napokon belül gyökeret eresztett, így elkerülhetetlen volt a friss hajtások, kezdemények kikapálása. Ha nem tették volna, heteken belül őserdővé változik ez a pici udvar is. A falevelek összesöprése közben üdvözölték a kertszomszédot, az angolt, aki szintén a légióban szolgált, és akinek a felesége mindig meglepte őket, ha sült banánt készített, megkínálta K.–t és családját, ez egy Vietnámból származó szokás, amelyet az angol férfi felesége hozott magával.
Az ebéd és a délutáni szieszta után K. még a bejárat mellett található, katonai felszerelését tartalmazó szekrényében is rendet rakott, kipakolta, majd szemrevételezte, végezetül visszapakolta felszerelését szekrénybe: a költözéskor kapott katonai szükségellátmányt, amely vészhelyzet esetén, ha nem tudnak élelmiszert vásárolni, kisegítené őket, a vegyvédelmi felszerelést, a különböző katonai öveket, kulacsokat. Lacika önfeledten öltötte magára a felszerelést, ezzel apját utánozva, néha-néha felhívta magára a figyelmet, azzal, hogy vigyorogva vigyázzba állt, és tisztelgett, miközben fejébe csúszott apja capi blanc-ja.
K. belemerült a pakolásba, tudta, hogy délután baráti találkozója, összejövetele lesz, amelyet hetek óta nagyon várt. Mióta a családdal Dél-Amerikába költöztek, ilyen összejövetelre nemigen volt lehetősége. Valamiért többet jelentett számára, mint csupán elszabadulni a családtól, inkább vágyott arra, hogy megossza gondolatait, kételyeit másokkal. A nagy pakolásban észre sem vette, hogy elszaladt az idő. Végzett a rendrakással, majd felszaladt az emeltre lezuhanyozni. A találkozó a laktanya területén volt, ahova minden nap bejárt dolgozni, ez alól a mai nap sem jelentett kivételt, csupán az, hogy civil ruhát ölt magára. Átöltözve, frissen rohant le az emeletről a bejárati ajtó irányába, amely mellett a falon a kulcstartón sorakoztak felakasztva a különböző kulcsok, kacatok. Ide volt felakasztva katonai igazolványa, amelyet munkából hazatérve mindig felakasztott, s amelyet reggelente a nyakában hordott, ha dolgozni indult. A lendület, amivel K. lerohant az emeletről, és a katonai igazolványa után nyúlt, megtört. Az igazolványon egy 25 évvel ezelőtti kép volt, amelyet 19 éves korában készítettek róla, amikor légióssá avatták. Azóta sem indok, sem kényszer nem volt, hogy új képet csináltasson. Néhány másodpercig bámulta a képet, mintha fel kellene dolgoznia, hogy a kép még mindig őt ábrázolja. A reggeli merengése is eszébe jutott, majd néhány tétova pillanat után nyakába akasztotta az igazolványt, és kilépett az ajtón.
Kint, mintha nyugvó, forró folyadék vette volna körbe, akkora volt a hőség és a páratartalom. Lépett egyet előre, s máris izzadság csorgott le a lábán, majd a kezén, végül a tarkóján. A hőség mellett, a késő délutáni fényáradat, még mindig sárgába öltöztette a világot, így rákényszerült, hogy felvegye a napszemüvegét. A kertkapu a bejárattól 10–12 méterre volt, az utcára néző kerítésre ponyvák voltak kifeszítve, hogy az arra járó bámészkodó véletlenül se lásson be. Nem, nem volt baja a nézelődőkkel, de történt egy eset, ami arra sarkallta, hogy ponyvákat szereljen fel. Kourouba érkezésük után egy évvel történt, hogy Lacika nagyon szeretett volna már egy biciklit, amelyet K. örömmel teljesített. Egyik nap a délutáni kerékpározás után fáradtan tértek haza, és a kerékpárt a bejárati udvaron a falnak döntve hagyták. Mire megebédeltek, kipihenték magukat, megdöbbenve vették észre, hogy a kerékpár a zárt kapu ellenére eltűnt. K. csak azt a következtetést tudta levonni, hogy bemásztak érte a zárt kapun át, bár zajokra nem figyelt fel. Mindenesetre a rendőrségen bejelentette a lopást. Két nap múlva a rendőrség különösebb erőfeszítés nélkül megtalálta a biciklit, és annak eltulajdonítóját: egy Aravak törzsből származó 12–13 éves fiú mászott be érte a kerítésen, de nem azért, mert szeretett volna egy biciklit, hanem mert megtetszett a biciklin ékeskedő fémes színű csengő, amelyet nem tudott leszerelni az eszközről, így mindent magával vitt. K. megdöbbenve tapasztalta, hogy a rendőr, mivel őslakosról volt szó, könnyedén útjára engedte az elkövetőt, elmagyarázva neki, a magántulajdon fogalmát. – Kétlem, hogy bármit megértett belőle… végül is ők vannak otthon, és mi csak vendégek vagyunk, miért a mi szabályaink érvényesüljenek? Akkor nem marad más megoldás, mint a megelőzés…– K. másnap a közeli supermarché-ban ponyvákat vásárolt.
Ahogy K. kilépett a kapun, tőle jobbra néhány méterre egy körforgalom volt, melyből út vezetett a fővárosba, Ville de Cayennbe. Ennek az útnak a jobb oldalán terült el a laktanya, a munkahelye, ahová igyekezett. Tőle balra lefelé az utcán, a tengerpart kezdődött, ahol szombat reggelenként Lacikával a parttal párhuzamos irányban futóversenyeket rendeztek. A tengerpartról szabad szemmel lehetett látni a híres Ördögszigetet, ahova az elítélt rabokat szállították, még nem is olyan rég a franciák. Mellette pedig egy csodálatok paradicsomi sziget: Insula Royale, az Ile de Salut szigetcsoport egyik tagja, ahova legalább havonta egyszer, már ha sikerül kölcsönkérnie az ezred motoroscsónakját, kihajóznak, akár több napra is. Az egész család imádja a szigeteket, melyek a kontinenstől elérő flórával és faunával rendelkeznek. Lacika nagy kedvencei a szelíd, barátságos szabadon élő kis termetű vaddisznók, kézből etethető papagájok. Az állatok szokatlanul barátságosak és szelídek – talán az embertelen körülmények kötött elhunyt elítéltek visszatérő lelkei. K. néhány pillanatig elmosolyodott, majd elindul a laktanya irányába.
A lábai vitték előre a járdán, mely olyan szürke volt, mint ahonnan származott: a tatabányai panelrengetegből. – Viszont itt csak a járda szürke – a napfény, a sok–sok zöld terület, a tenger, az Amazonas folyó, mind színt visznek az emberek életébe. Nemcsak az emberek bőre tükröz megannyi színárnyalatot, hanem ruhájuk is. Többet mosolyognak, vidámabbak, nem látok szomorú embert errefelé. Körös-körül guggoló sátortetős házak vették körbe, a falak halványzölden, a tetők pedig bordó színben pompáztak, miközben a nap még mindig erősen sütött. – Hova visznek még ezek a lábak? – kérdezte K. magában. Eljutott velük: Fekete Afrikába, Mayottra, Új–Kaledóniába, Dzsibutiba… Úgy mosódtak össze a helyszínek, mintha egyetlen akvarell festmény lenne, miközben a nyelve a szájában ide-oda járt. A járdát – szó szerint – néhány pálmafa törte meg, amelyek gyökérzete próbálta a betonlapokat alulról feltörni. Lassan a laktanya bejáratához közeledett, lépései hirtelen lassultak, lendülete megtört. …25 éve a Francia Idegenlégióban… tört fel belőle megint a gondolat. – Vajon mi ez az érzés? – tette fel magának K. a kérdést.
A zöld gyalogosbejárón belépve, balra a páncélüveg mögött, az irodájából a díszegyenruhás őr kitekintett, K. pedig egy laza Salut kiséretében meglebegtette katonai igazolványát. Az őr és K. arcról régóta ismerték egymást, így a belső elektromos bejáratot, már-már automatikus mozdulattal nyitotta. Beérve, a belső kapun túl egy kis zöld smaragddomb terült el, rajta egy 19. századi légiós ezüstös szobrával. Alatta ember nagyságú felirattal, fehér betűkkel a 3. REI felirat volt olvasható, alatta a francia idegenlégió jelképével. A katonát ábrázoló szobor a kijárat felé tekintett, miközben ülve a puskáját kitámasztotta. K. bámulta egy darabig – mennyire embertelen lehetett ez a hely annak idején, ha még ma, ennyi technikai vívmánnyal is elviselhetetlen. K. annyit tudott a hely történetéről, hogy legalább háromszor cserélődött le a település teljes lakossága járványok következtében.
Néhány lépés után, az őrség épülete után balra néhány hangoskodó, terepruhás magyar idegenlégióst pillantott meg. Nehéz volt nem észrevenni őket, K. ritkán hall magyar nyelvű párbeszédet itt Francia Guyanában. Zoli és István volt az, K. ismerősei. Zoli hangosan üdvözölte: „Szevasz K.! Mi újság?” Furcsa kép tárulkozott K. elé: Zoli és István két hosszabb PVC-csövet illesztettek egymásba, amelynek végére félbevágott kólás flakont erősítettek, szájával a cső végére. Így próbálták leszedni a hatalmas mangófa érett gyümölcseit. A kép azért is furcsa volt, mert senki sem érdekelt, hogy fent a fán érett mangók csüngenek, hiszen errefelé ötven méterenként van egy mangófa, gyümölcsét a gyerekek úgy rugdossák az utcán, mint otthon a tobozt. K., míg el nem jutott Dél-Amerikába, abban a hitben élt, hogy a mangó, mint gyümölcs, csak egyféle lehet. Alakjuk, ízük, formájuk alapján ittléte alatt nagyjából kilencféle gyümölcsöt különböztetett meg. – Ki mások találhattak volna ki ilyen mangószüretet, mint a magyarok? – Hirtelen a szabolcsi almaszüret trópusi verziójaként értelmezte a látványt. K. barátságosan visszaintett Zolinak és Istvánnak, akik K.-hoz képest újoncnak számítottak: Zoli hat, István hét éve szolgált még csak a légióban. K. és társai összejövetelére nem voltak hivatalosak. Az összejövetel a laktanya másik végében volt, ahol vendégszállások kaptak helyet, de jelenleg üresek voltak, mivel felújítások alatt álltak. K.-nak át kellett szelnie az egész területet. Lépései közben lüktetésbe jöttek az elmúlt 25 év gondolatai: emberek, akiket megismert, megismert a legveszélyesebb helyzetekben. A neveikre emlékezett, emlékezett azokra, akik elestek, és már nem találkozhat velük valamelyik altiszti kocsmában feleleveníteni a közös élményeket. Zavarta, hogy minden részletre emlékezett, viszont az arcukat már nem tudta felidézni. Míg K. ezeken elmélkedett, elhalad a felvont francia lobogó, az üresen álló harckocsihangár, és a katonazenészek gyakorlópavilonja mellett.
Hirtelen az órájára pillantott, hirtelen elvesztette az időérzékét – jól van nem vagyok elkésve, van még időm –, majd a tisztek irodájába, a mess officier felé vette az irány, amely amúgy is útba esett. Az épület folyosóján függesztik ki a következő műholdfellövéshez a beosztásokat. A múltkor is a folyón kellett egy négy fős egységgel őrjáratoznia. Az évek költséges munkájával készített műholdakat, semmilyen körülmények között ne lehessen megközelíteni és lelőni. Izgatottan böngészte a kiírást a faliújságon, miközben a napszemüvegét a homloka tetejére tette. Megkönnyebbültsége, hogy a nevét nem találja a listán, a halántékáról legördülő izzadságcseppen összegződött. K. nem tétovázott: sarkon fordult és kilépett az épületből. Útját az épületeket összekötő aszfaltozott úton folytatta, melyet mindkét oldalon ököl nagyságú fehér kövek szegélyeztek.
Nem szeretett sehonnan elkésni, így lépésein gyorsított. Már nem volt messze: a focipályán át, majd jobbra. A pályán átkelve, a szemközti kapu mellett, a pályán kívül mezbe öltözött emberek csoportosultak, és beszélgettek. Közelebb érve látta, hogy nepáliak és családtagjaik voltak, akik egy külön „kasztot” alkotnak a légióban. Egy nepáli számára, tapasztalata alapján, két dolog szent és sérthetetlen: a családjuk, és a délutáni focijuk. K. hangosan köszöntötte őket – ça va? – Majd hangzott el a válasz: ça va bien. A focipályát elhagyva nem volt sok hátra. A pályáról leérve egy hatalmas mangóbokor ékeskedett, s K. szerint a legfinomabb húsa volt, alakja inkább hasonlított egy kukoricagránáthoz, mint egy megtermett babhoz. – A mangó… két hét múlva újra lehet kitépni a földből a magról hozott kezdeményeket… Lacika meg kutyát akar, tyúknak jobban örülnék, errefelé az hasznosabb háziállat. Összeszed pókot, gyíkot, csúszómászót… – K. számára ezek a hétköznapi dolgok nem tudták feledtetni azokat az érzéseket, melyek már reggel óta nyomasztották, az elmúlt 25 év emlékeit. Úgy érezte, emlékeibe az idő összetört szilánkjai ragadtak. – A bevetések… minden apró részletet fel tudok eleveníteni, még ennyi év távlatából is… de az elesettek arcára miért nem emlékszem?
Hirtelen a vendégbarakkokhoz ért. A szállások, kis faházak voltak, melyek közös terasszal rendelkeztek, patkó alakban helyezkedtek el, középen egy bárpulttal, mögötte konyhával. A szállások mögött, még Lacikával együtt raktak rendet, és ültették el a banánfákat, mint otthon a tulipánokat. K.–t a bajtársak hangosan üdvözölték, s ők is, akárcsak K. 25 éve szolgáltak a Francia Idegenlégióban. Mind közeli bajtársak voltak, akikkel átélt néhány emberpróbáló helyzetet, de bármikor életét adná értük, akárcsak ők K.–ért. Köztük volt Zico, a brazil, aki legnagyobb brazil nyomornegyedben nőtt fel, és életében két dologban biztos volt: imádta az egyedüllétet, és hogy sosem akar gyereket. Ott volt még Joseph, a madagaszkári, aki 6 gyermek édesapja volt, akinek a legszentebb dolog a földön a családja (még Benyovszky Móriczról is tudta, hogy ki volt) – mosolyodott el K., miközben rágondolt. Blazej, aki a hangszóróból kiszűrődő zenére ütemesen rázta a fejét, mintha egy virtuális zenei gyeplő föl–re rángatná, egy kelet lengyelországi bányászvárosból származott. Arcán a redők a kelet–európai nyomor mélységeit tükrözték vissza. És végül Sondre, a hosszú vörös szakállával. Első találkozásukkor, amikor Sondre vikingek leszármazottjaként mutatkozott be, K. svédnek nevezte, amelyről akkor még nem tudta, hogy egy norvég számára mekkora sértés. Mindannyian 25 éve szolgáltak már különböző csapatoknál, különböző beosztásokban, és mindannyian elmehettek volna 15 év szolgálati viszony után nyugdíjba. – Mi tart minket még itt? Mi a közös az összetartozásban? Mindenkinek van már kisebb-nagyobb egészségügyi problémája… nekem is már lassan szemüveget kell hordanom… talán a közös francia nyelv, melyet Castelnaudaryban a kiképzéskor belénk vertek? – K. elvetette ezt a gondolatot, hiszen az első kongói bevetésén, ahol egy aknagránát váratlanul becsapódott a bázisukra, mindenki a félelemtől hasra vetette magát, és ahány nemzetiség, annyiféle nyelven kezdtek el imádkozni, mindenki a saját nyelvén. A világ különböző tájairól, eltérő kultúrákból egyéni motivációkkal jelentkeztek légiósnak. Míg K. ezeken a kérdéseken gondolkodott, Joseph az előző nap elkészített, befűszerezett grillhúsokat a grillrácsra helyezte, amely egy félbevágott fémhordóra hegesztett lábakból és rácsozásból állt.
A nap éppen nyugovóra tért, mire elkészültek a madagaszkári finomságok, itt az Amazonasnál. K.–nak még mindig pörögtek a gondolatai, úgy gondolta, megfelelő közegben van, hogy feltegye kérdéseit, amelyhez az időközben elfogyasztott alkohol is erőt adott. Miután asztalhoz ültek, koccintottak, és nekifogtak a fogások elfogyasztásához. Körbe-körbe, kézről-kézre adogatták az egyes fogásokat tartalmazó tálakat. Jó néhány falat és a szakácshoz intézett dicsérő szavak után K. feltette kérdéseit: –Ti emlékeztek a missziók során elesett társaink arcára? Szoktatok néha ezen gondolkodni? – Mindenkinek kikerekedett a szeme, majd hirtelen, leszegett fejjel, néhány másodpercig a tányérjukat bámulták, majd egymás után feleltek K. kérdésére: Non. Zico finoman megkérdezte: – Et toi? – Nem, én sem szoktam ezen elmélkedni, csak gondoltam, megkérdezem. De igyunk is rá:– Cin, cin–
Illusztráció: fh. festményrészlet: Francis Lagrange – https://www.invaluable.com/artist/la-grange-francis-f45b1vzhpi/sold-at-auction-prices/
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
