Németh István Péter: Azt a dalt keresem
Simon István zsengéi
Simon István első verseinek (zsengéinek) provenienciája a következő: Simon László („Laci öcsém” – vö. Leánynézőben öcsémmel!) özvegyének, Anna néninek a halála után 2016-ban eladta a család a házukat, amelynek valamelyik zugában – a kiürítéskor – fölbukkantak SI diákkori kéziratai. Csöndes örömünkre való szenzáció a lelet, illőn szerzője személyiségéhez.
Hadd adjak közre belőlük egy csokrot először én, mert ennél nagyobb jutalom nem érhet filoszt, aki diákkorától elfogultan szereti Simon István életművét, s most maga szolgálhat nóvummal Bazsiban, az 1975 nyarán elhunyt költő, Simon István 90. évnapján.
1.
Az első zsenge a tizenhét éves parasztfiú, a sümegi gimnazista szonettje, istenes verse. Lám, máris a kényes forma tudatos költője, éppen csak túlozni nem akarok: kölyök mestere. A KALOT-ban jelentek meg Simon versei, amelyeket a hetvenes években még keresett is, hogy fölvehesse összes költeményei sorába. Katolikus lelkisége érint meg minket panteisztikus képeiben:
Augusztus csillag-tiszta éje
Augusztus csillag-tiszta éje
halvány fátyolán keresztül rám ragyog…
Ó, mintha hárfás mosolygó angyalok
szállnának le gyémánt hófehérbe.
A dombok alján zümmög még a nyár,
lanyha dalától új virág is szökken.
Bódító illatával áll mögöttem
egy éjszaka az évek hajlatán.
Mintha lihegne, úgy hív a hegyoldal,
pár ványadt vadlúd vészesen sikoltoz.
Oly szép az est, mint sohase hittem…
Felszállok én is száz zengő kobolddal
a bágyadt arcú, sziporkázó Holdhoz
dicsérni Téged, fenséges Isten!
2.
Aztán a csokorba kellenek miniatűr dalai is. Az akusztikus nézőpontból is szépséges, s tömör, kisszerkezeteiben is velős költői üzenetek, amelyekben jeszenyini dallamok és finom falusi képek vannak jelen egyszerre. 1945 előtt sem Bazsiban, sem Budapesten nem voltak még ismertek Rab Zsuzsa gyönyörű Jeszenyin-fordításai.
Igazi zsenge, de már a későbbi – Simonra oly jellemző – keresetlen és őszinte hangot üti meg… Kamasz-szomorúsága – a rügy keserűsége. Mint látjuk-halljuk majd – a többi korai darabból is. 10 soros Lied-jébe belefér az esztendő forgása, minden évszak kap egy rímpárt, s a verset egy csattanóval, amolyan heinei megoldással csöndíti ki. (Jeszenyin és Heine Simonra és kiteljesedett lírájára haláláig hatnak.)
Évszakok
Amit nekem a tavasz ád:
pár lila szirmú ibolyát.
Azután jön a tarka nyár.
Rám hull néhány víg napsugár.
Jön az ősz is, a vén rogyott,
s elviszi, mit a nyár hozott.
Végül itt van a rideg tél:
érzem az élet mit sem ér.
Rám hullnak mind az évszakok,
s mégis milyen puszta vagyok.
3.
Csodálnivaló, hogy két kis strófában milyen erős logikai és metaforikus láncot visz végig a kamasz költő. A fonnyadó réteken megjelenik a kaszás ember, az ítélet, a halál allegorikus figurája, s a modern közlekedési eszközön utazó diák e képben igen fiatalon érzékelteti már az idő múlását. (Mint majd Koncz Zsuzsa szép slágere mondja a hatvanas években, a fővárosi hangstúdióból: Rohan az idő, / vonatán szalad minden csak tovább…)
Vonaton
Sebesen fut a vonat –
Elmaradoz a tarka táj:
itt-ott a fonnyadt réteken
pár hallgatag ember kaszál.
Sajnálkozom még rajtuk,
de a vonat robog tova –
Így szalad el az életünk is,
az Isten tudja, hogy hova…
4.
Kis komparatisztikát bátran végezhet a korai versek olvasója, hiszen szembeötlőek azok a zsengékben fölbukkanó önportrék, amiket gyermek- és felnőttkor határán az egyre komolyabban verselő diák magáról alkot. Szinte rá-rámutatnak a rokon alkatú-érzékenységű elődökre, vagy éppen a kortársakra!
A 16 esztendős Simon versében szinte már ugyanaz az árvaság-érzés érhető tetten, mint a nálánál csupán öt esztendővel idősebb Pilinszky érett költeményeiben…
Emlék
Szürke ködök feküsznek a tájon.
Bámulok egy árva csillagon.
Csókodnak ízét érzem a számon,
melyet oly régen adtál csillagom.
Az idő jár, az élet elszalad,
tán szebb is az álmodásnál?
Mégis fájna, égetően fájna,
ha te is, mint a többi, szánnál.
Gondolj úgy rám, mintha boldog lennék,
és ha fájna, sírj, keservesen.
Borulj reám csak úgy képzeletben.
Úgysem ért senki, senki sem.
Simon vajon olvashatta-e folyóiratban vagy más kiadványban Pilinszky János korai verseit, például a Távozó sereg címűt? Valószínűleg. Mert pl. a bazsi udvaron Weöres Medusáját, a híres kötetet – igen!
Közös költői érzékenységről van szó? Vagy arról, hogy Simon István nemhogy az Eötvös Collégiumba, de már a hadifogságba is az átlagosnál olvasottabb-műveltebb író-palántaként kerül?
Ilyen Pilinszky-sorokra gondolok:
Mi lesz velem most? Nézz szemembe.
Ha nem te, ki szánna meg?
Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,
te jobb vagy, mint a többiek!
Mindenesetre egy hamis mítoszt el fogunk tudni oszlatni, a műveletlen, vidéki őserőét, a fővárosba került falusi őstehetségét; ezt se lesajnálóan, se pátosszal rásütni ne lehessen Simonra. Tájékozott és nem csak a szűkebb környezeténél lehetett műveltebb intellektus.
5.
Ennek a költeménynek a dátuma is megvan – 1942. október 23-án írta Simon, aki aznap nem négysoros strófát gondolt ki magának, de ötöst, amit a második s az ötödik sor végére illesztett rímpárral kapcsolt egybe. (A hadifogságból hazaérkezve majd hatsoros strófákat szerez, duplaannyi rím-pánttal: Hazafelé című versében.)
Este
Hallgat a táj…
Én is hallgatok.
Mint tüzes őrszemek
bámulnak le rám
a fényes csillagok.
Csendes a táj…
Néma, nem beszél.
Csak a szél suttog
s mélyeket sóhajt
egy árva levél.
A szél fújja…
A levél pereg.
Szállnak utána
a fájó sóhajok
mint hulló levelek…
Népdalszerű, de annál nyugtalanabb a költemény. Telitalálat, s még a tudományos szóval megragadható valósághoz, a fotoszintézishez is hű az esti szélben sóhajtó levél képe.
6.
Simon István fog még szép verseket írni a Balatonról (Csokonai Füreden, Téli nádak), ám talán első opusza ez az itteni partról. Az általa versbe foglalt tó látványa-hangulata, mivel saját benső tája is kivetítődik rá, az említett Jeszenyinével rokon, aki a fűzlevelekkel elringana messzi, őszi vízen…
Balaton partján
A hullámok halkan csókolóznak,
ring a vizen csendesen a csónak
s dagadnak a széles vitorlák…
Elmerengve bámulom a tájat,
ismeretlen, ködbe veszett tájak
integetnek messziről felém.
Badacsony, Tihany, Siófok, Füred…
Hullanak csendben a falelevelek
és a szívem titkon megremeg.
Sírok halkan, nem látja senki sem.
Úgy érzem, jobb volna e nagy vizen
elúszni messze csendesen.
7.
Simon a töltőtollal írt verssorok mellé odaírta ceruzával a pécsi folyóirat nevét: Sorsunk… (Több költeménye is megjelent e nívós dunántúli periodikában!) Magát a költeményt 1943. július 23-án írta, magányos szerelmes-ének ez, izgatott jambikus lüktetésekkel.
Milyen érdekes, hogy akár Párizsban a Boulevard Saint-Michelen Ady, ő is, bár Bazsiból csak, nyáron már az őszre gondol, ez lesz a legkedvesebb évszaka, az esztendő megbízhatóan szép heteket hozó vénasszonyok nyarával, Kisasszonynapjával, hulló gyümölcsökkel, nyíló kikericsekkel.
Merengés
Az éj palástja rám borul
mint pajkos tündér álma,
csillagszemén a tejkék ég
ragyog az éjszakában.
Lágyan hull le az esti csend
az alvó fűre, fára.
Susog a nyárfa, sír a nád
s hajlong le gyenge szára.
lelkem mélyén az éjszaka
elárvult fénye lobban…
Merengek őszön és időn –
rád gondolok titokban.
A fátylas égről rám ragyog
szerelmes, árva csillag,
s halkan a hűs esti szellők
lágy szerenádot sírnak.
8.
A következő vers is valamikor 1941 és 1943 között született. Ezen életszakaszára jellemző kulcsszavak: a sümegi gimnázium, a szülőfalu és környéke, a csabrendeki plébánia, ott Anthy Illés atya szellemi-lelki hatása és könyvei, mindezek együtt még a berukkolás és a hadifogságba esés előtt. Ekkor figyel föl empátiája révén a környezete szegényeire. Munkások címmel is írt verset tizenévesen. Természetesen nem a nagyváros és a gyárak munkásai, hanem az úgynevezett agrár-idénymunkások, parasztok, béresek a hősei, mint amilyen családot Illyés Gyula is leírt a tolnai vasútállomáson. Felnőttkori verseit majd úgy nyitja, azzal a verssorral Simon, hogy az ő ősei nem voltak nagyok. Ezek a versbe emelt parasztok, a nem-nagyok, mégis: hősök. Nem patetikusan ejtve, szordínósan csak, de Illyés szavával élve, annál messzebb hangzón.
Munkások
Saroglyán lóg a batyujuk,
honában testvértelen nép.
Már ezer éve viszik a szépnek
kiolthatatlan szerelmét.
Nyikkan szekerük kereke,
szelel az út barna pora.
Valami nagy sors viszi őket
maguk se tudják, hogy hova.
Daluk zeng a nyári estben,
dongót csap farkával a ló.
Tudják maguk is, hogy ez a dal
nem is dal, siratni való.
De mégis mennek dolgozni,
szívük nyári égbe ér.
Hősök ők mind, és ez a sorsuk
Gyász, nász, koporsó és kenyér.
9.
A legkorábbi Simon-versek közül való ez is. 1941-ből. Azt találom érdekesnek benne, hogy az Ady-élmény: – őszről, lehullásról – mégsem a szimbolista költői megoldások felé hajlik, mintegy Ady Endrésen, hanem a népdalok hangzásába és képi világába kéretőzik. S így lesz az Ady utáni vonulatra, József Attila és Erdélyi József dalszerűbb, harmonikusabb összhangzataira emlékeztető. (Simon tizenöt esztendősen Ady zilált jambusai helyett Petőfi természetesebb lüktetésű verseléséhez vonzódik, még ha nyilvánvaló is, hogy olvasmányai között már ott szerepel a Párizsban járt az Ősz költője.)
A 9-8-9-8 szótagszámú négysoros strófák Lied-szerűen, szabályosan jambizáltak és Simon nem rokonítható abban sem Adyval, hogy nem írja nagy kezdőbetűkkel az évszak nevét, amit Ady szimbólumteremtő kedve megtett volna.
Ady kulcsszavai és szószerkezetei viszont visszaköszönnek a kisdiák versében:
bánat,
sír,
csókos tavasz,
ősz halottja,
lehulltam,
elnémulok,
bús,
vérszinű vágyak –
Ebből a szószedetből egy nagyon adys Ady-vers prototípusa áll össze a mindenkori olvasóban…
Bánat vagyok…
Bánat vagyok, – súgja a levél
Amint csendesen hulldogál –
Sír belőlem a csókos tavasz,
A napsugaras enyhe nyár.
Bánat vagyok, az ősz halottja,
Messze kerget a fagyos szél.
Lehulltam, elmúlok, és többet
Rólam már senki sem beszél.
Én voltam a virágos tavasz
S lettem a szomorú bánat.
A bús őszben messze hajtottak
Az álmok, vérszínű vágyak.
A kamasz versek hangszerelése, bizony, melankolikus. Beteljesedett örömök híján van ez az induló költészet. S e korai mélabú húsz esztendő múlva férfi-bánatként, minden személyes küzdelem dacára visszatér és daganatos betegségben manifesztálódva legyőzi a személyiséget testestül-lelkestül. Hogy mi adta mégis az elszántságot a költőnek, honnan kapta, miféle közösségi vagy üdvtörténeti küldetéstudat birtokában Simon a napi küzdelmeihez az erőt, azt minden újonnan előkerült és újraolvasott verséből, cikkéből, tanulmányából sejthetjük. Nemegyszer: megbizonyosodhatunk.
10.
Vasy Géza figyelt föl Simon István időélményére, amelyet majd’ mindenki megél, aki a paraszti kultúrába születik bele. Ebben a létformában a körforgás nem csupán a munka sorrendjét, egymás utáni illeszkedését jelentette Szent György napjától Szent Vendelig, s a téli pihenést-készülődést újra tavaszig, de még szakrális ünneppé is lett Föltámadáskor a bezáruló évkör – a végtelent leíró csillagászati és metafizikai pálya. (Lásd Simon István: Húsvéti körmenet.)
Már a következő zsengéjében is együtt vannak az évszakok, úgy, ahogy az első válogatott kötetének ciklusait az évszakok rendjében adta közre. Simon István egy reménytelen kamaszkori szerelmét úgy verselte meg, hogy a vágyott kapcsolatot a tavasszal, a forró érzelem kihűlésre ítéltetett voltát pedig a mulandóság évszakával, az ősszel azonosította. (Ami után nyilvánvalóan a befagyott lélekállapotú, léttelen tél következhet csak, a vénség szimbolikája.)
A parasztfiúcska szívében szinkronban él az élet és halál évadja. Reménye nem igazi remény, már nem a szerelem lehetséges visszatértét várja ugyanis, hanem csupán a múlt emlékeit, a kedves tűnt alakjának újbóli kirajzolódását a képzeletben. Az érzelmi, azaz a testi-lelki feltámadást.
Várok, reménykedem…
Az ősz hullajtja sárga levelét.
Homályba fúlt a Nap vörös pírja.
Búsongó szél a tavaszt, álmot
S a szívem sóhaját hazasírja.
Látom arany hajad, kék szemedet,
Mind eltűnnek mint hulló árnyak.
Várok, az emlékek közt talán
Még egyszer az őszben rám találnak.
Simon István az alábbi kétsoros verstöredékét a Várok, reménykedem… két strófája alatt áthúzta többször a füzetében:
Te voltál a tavasz, a nyár, az álom,
s most szerelmed hull elém halomba…
1942-ben Simon István egy olyan leányba volt szerelmes tavasztól nyáron át őszig, aki külsejében maradéktalanul hasonlított rá: mindketten szőkék és kék szeműek voltak.
11.
Hirtelen nem is tudnánk fölsorolni, hogy Simon Istvánnak hány karácsonyi verse is van.
Amikor a plébánosuk megy hozzájuk,
s az útszéli kereszten mint szögek a jégcsapok,
amikor egy istállóbelső szerszámai is
a betlehemi éjszakára és a megfeszíttetésre emlékeztetik,
amikor Maulbertsch freskóira írja a költeményt,
amiken a környékbeli jegenyesor-vigyázta kisDed látható.
A legelső karácsonyi verse került elő most minden bizonnyal:
Karácsony éjjelén
Leszállt az este
Nyugtot keresve:
Pihen a föld és a holdkaréj.
Álomra hajtja,
És úgy nyugtatja
Fáradt fejét a csendes éj.
Hópihék szállnak
És angyal szárnyak.
Csendes mosollyal földre, ide.
Most az éjszaka
Hideg jászolyba
Lejön közénk Isten, Ige.
Isteni gyermek
Hófehér lelkek
Várnak Tégedet
Most ide ma.
Szívekből sóhaj,
Pár titkos óhaj
Repes feléd úgy, mint az ima.
Énekelhető Simon verse, valóban, akár a Csendes éj…
S még egy hasonlóságot mutat a kézirat az osztrák karácsonyi dallal:
Ahogy az egerek szétrágták az orgona fújtatóját 1816-ban Joseph Mohr és Franz
Xaver Gruber uramék templomában, úgy Bazsiban Simon István verses irkájának a sarkát is elfogyasztották már a dunántúli kis rágcsálók 2016-ra.
De a záró sor két utolsó eltűnt szótagját könnyedén ki lehetett pótolni, eligazítottak a rímek. Az ’ide ma’ sorvégre a válaszrím nyilvánvalóan a következő lehetett: ’ima’.
Így aztán az maradt a vers, ami: karácsonyi, ép és egész.
Első címe még az Éjféli misén volt.
Nem lett belőle (ez egy Weöres Sándor-vers is!) Egérrágta mese.
Illusztráció: Simon István-füzet
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
