Mindák Dániel: Halálraítélt (három kispróza)
Ahogy a kisbaba készül
Ősi burzsujcsaládból származom, én vagyok benne az első proli. 1988-ban születtem Budapesten. Azt hiszem egy főváros után nem kell külön elmondani, melyik országban van. Születésemkor három évvel idősebb Levente bátyám örült érkezésemnek, meg persze szüleim, akiket én Apa és Mama néven ismertem, és időbe tellett megtanulnom, hogy a külvilág őket Mindák Sándornak és Orsolyának hívja. Utánam két évvel érkezett Zoltán öcsém, és újabb két évvel később Timi húgom. A szülők kétéves ciklusokra álltak be a gyerekgyártásban, Levi is két évvel jött az esküvő után, csak velem tettek kivételt, amit otthon azzal magyaráztam, hogy a legkiválóbb munkához több előkészület kellett; a valóságban a hároméves köz sajnos inkább azt jelentette, hogy a szülők, nagyszülők és végeláthatatlan nagynénik számára Levente egyedül lett a nagy, én pedig a kicsikhez számítottam, és a nagyoknak kijáró összes kedvezményből kimaradtam.
Életem első saját emléke, amikor Zolit hazahozzák a kórházból. Levivel játszottunk a felnőttek szobájában, amikor bejöttek a felnőttek sokan, és kézben hoztak egy nagy fehér csomagot, amiből kikandikált egy bömbölő vörös fej. Aztán letették, és mi is megnézhettük közelről és megsimogathattuk az arcát. Mama mindig azt mondta, hogy arra én nem emlékezhetek, biztos csak a fényképek miatt hiszem azt, hogy ez eredeti emlék. Pedig itt a fotóalbum, Zoli hazahozataláról nincsen külön fénykép, róla csak a kórházban készült. Timi hazahozataláról van kép, azon ott feszítek, copfban, kantáros nadrágban.
Különben Timi a létét is nekem köszönheti, ezt nem felejtem el egyszer majd az orra alá dörgölni. Egyszer a folyosón téblábolva hallottam, hogy Apa azt kérdezi Mamától, hogy akarnak-e még egy gyereket. Ez nyilván akkor volt, amikor Zoli már elkezdett növekedni. Én meg kiabáltam, hogy igen, igen, úgy akarok még egy testvért. Apáék rám szóltak, és bezárkóztak a fürdőszobába megbeszélni, én pedig a küszöb előtt ülve vártam, hogy mit fognak mondani. És amikor kijöttek, azt mondták, hogy lesz majd még egy kistestvérem. Ez lett a Timi. Persze akkor még nem tudtam, hogyan készülnek a kistestvérek, és azt se, milyen felelős döntés a gyerekvállalás. És azt se tudom, mit beszéltek a szüleim a fürdőszobában, amiért engem ki kellett zárni, de talán éppen az én spontán lelkesedésem volt az egyik érv, ami a mérleg serpenyőjét elbillentette.
Szóval úgy nőttem fel, hogy négyen vagyunk testvérek, és ezt tartottam természetesnek, és bár kettőnek emlékszem az érkezésére, bele se gondoltam, hogy akár máshogy is lehetett volna. Apa félrehívja Mamát megbeszélni, hogy legyen-e még egy gyerek, de addigra Isten már megteremtette a Timit, tehát csak azzal jöhetnek ki a fürdőszoba ajtaja mögül, hogy lesz Timi. Nekem nem a gyermekinek nevezett rácsodálkozásom volt, hogy miért pont ő a testvérem, és miért pont ő az anyukám, és miért pont itt lakunk, mert ez adva volt kezdettől fogva. Csak felnőtt ésszel lehet azt mondani, hogy ha Mama nem fogadja Apa udvarlását, akkor más lenne az anyám vagy az apám. Vagy nem lennék. A születésem előtti eseményeket úgy fogjuk fel, mint amit Isten már megteremtett, hiszen számomra már megváltoztathatatlanok, és semmilyen véletlen nem akadályozhatta meg, hogy Mama és Apa egymásra találjon, és egyesüljön a számomra már készen kapott családfa két ága, és az is szükségszerű, hogy pont akkor szülessek, és egészen pontosan annak a két ivarsejtnek az összeolvadásából alakuljak ki, egészen pontosan ilyenre. De ez már filozófia.
A családra annyi tartozik, hogy ha a budai ág és a dunántúli ág nem egyesült volna, és akkor az építész nagypapa és a mindenes nagypapa nem is hallanak egymásról, nemhogy egyesült volna összes tulajdonságuk bennem, a véremben, a modoromban, a hajam sűrűségében, mi több: a nevemben. Mert sok generációra visszamenő szokás volt az első fiút Sándornak nevezni, talán négy Sándor van fölöttem a családfa apai ágán. Aztán amikor a bátyám jött, anyám azt mondta, hogy nem hajlandó a szeretett fiának ilyen, szerinte bugyuta nevet adni. Apám biztos hivatkozott a hagyományra, és arra, hogy neki is ez a neve, és anyámnak biztos meg kellett nyugtatnia, hogy a bugyuta neve ellenére szereti. De a fiát nem engedte Sándornak nevezni, így lett belőle a szép hangzás miatt Levente. Én pedig lettem a bátyám helyett Alexandra.
Állítólag majdnem öt kilóval születtem, és olyan nagy volt Mama hasa, hogy ikrekre számítottak, ikerlányokra. És akkor Borbála lett volna a másik. Nagyon örülök, hogy végül nem lett ikrem, mert ötven százalék eséllyel összekevernek, és akkor nekem kellene a világ legundorítóbb nevét viselnem, vagy megváltoztatnom. Mert a borbál ige nem jelenthet mást, csak a borotvál női párja lehet, és hát a női testen mi az a rész amit borotválni lehet… És egyetlen rossz gondolatom nincs azzal, aki ezt a fürdőszoba magányában intézi, ellenben szegény Borbála minden bemutatkozásnál azt a nyilatkozatot teszi, hogy én Borbála, itt borbálom női testemnek arra kijelölt részét előtted, és mindenki előtt, mert a nevét nem rejtheti el szoknya, nadrág vagy ajtó mögé. Szóval, jobban jártam az Alexandrával, és azzal, hogy a családi szokást velem kárpótolták. És ha azt mondom, hogy Alexandra Mindak, azt a civilizált világ összes egyede le tudja írni, szemben mondjuk a Borbálával és a Sándorral.
Apa régi-régi barátjának, Gábor bácsinak előadásából hallottam először, milyen az, amikor megszületik egy kisbaba. Az ő két nagyobbik gyerekük az én két kisebbik testvéremmel egy időben született, és én már azt fogadtam el Istentől adott állapotnak, hogy ott két gyerek van, amikor egymást látogatjuk, azzal a két gyerekkel kell játszani. Aztán sok évvel később, 98-ban megjött a harmadik. És Gábor bácsi, aki az első két lánya születését a kórház folyosóján izgulta végig, mint női szertartást, amihez férfi nem mehet közel, a harmadik gyereknél tudomásul vette a korszellem változását, és végig fogta Andi néni kezét. És ő, a kém, aki megleshette azt a titkot, aminél az emberiség őt bennfoglaló felének nem lenne szabad jelen lennie; Bence születése utáni első látogatásunkkor az összes részletet megosztotta, főként, hogy az éppen megszületett kisbaba össze van ragadva mázzal és vérrel, a bőre gyűrött, és mindenhol csatakos, leginkább egy békára hasonlít, és meg kell mosni és pihentetni kell, mire a baba-kinézetét elnyeri.
Így tanultam meg, hogy az ember varangyos békának születik, ám ez nem von le a szeretnivalóságából. Körülbelül így tanultam meg azt is, hogy kétféle ember van, nő és férfi; és ezeknek együtt kisbabája lehet, aki szintén lehet lány és fiú. A nőnek férje van, és a férfinek felesége van, akik a gyereknek apja és anyja. Így tehát mindenkinek két szülője van, de hogy egy embernek hány gyereke lesz, arra nincs szabály. Viszont Apának és Mamának is vannak szülei, akik az én nagyszüleim, és nekik is vannak szülei, és nekik is vannak szülei, és ezt megjegyezni nehéz, de le lehet rajzolni papírra. Apát és Mamát a családon kívül Sándornak és Orsolyának hívják, és mindketten harmincöt évesek voltak, amikor először megkérdeztem tőlük. Mamának a tavasz a kedvenc évszakja, és a gyöngyvirágot szereti legjobban. Ezt ugyanakkor mondta, minthogy harmincöt éves.
Őherrmannsága
Pár másodperccel harangszó után fenséges léptekkel, tetőtől talpig feketében, aranykeretes szemüveggel orrán bevonul a tanterembe a hatalmas férfiú: Őherrmannsága. Diákjai már tekintélyt sugalló megjelenését is alig csillapuló, vihogással társított beszéddel köszöntik, hát még, amikor megnyilatkozik, és elnyökögi kétszer egymás után, hogy befejezted, és a nép, a hozzá mérten egyszerű és oktalan nép néhány rövid perc alatt elcsendesül, hogy befogadhassa a napi szózatot, az már előre jelzi előadónak és közönségének pompás egymásra találását.
Nagy köteg könyvet és jegyzetet hordoz rendszerint magával, hogy az ő órája, eme hétköznapi örömünnep minden szempontból kifogástalan legyen, még akkor is, ha esetleg egyszer, na nem most, hanem majd a távoli jövőben öregség vagy betegség miatt nem tudna tökéletesen felkészülni előre. Rossz nyelvek rágalmai szerint poénjait is feljegyzi a tanári jegyzet megfelelő pontjaihoz, de még ha ez igaz is lenne, Őherrmannsága személyes jelenléte akkor sem lenne nélkülözhető, hiszen ki más tudná a tananyagot és a poénokat oly érzékletesen előadni?
Feleltetéssel indul a szertartás, Őherrmannsága hosszasan lapozgatja feljegyzéseit, majd a sorsdöntő pillanatban elenged egy gúnyos, erőltetett nevetés-töredéket. Azt a nevetés-töredéket, mely szándéka szerint egyértelműen jelezné, hogy olyan embert választott, akit utál, de mivel mindenkit utál, a nevetés üres megszokássá vált.
– Fáradó úr, fáradjon ki ide – hallatszik a nagy ember szájából, mielőtt egyedüliként elröhögné magát. Nem, nem azért nem vidámkodnak együtt mesterükkel ezek a középszerű húgyos kölkök, mert esetleg unnák már, hogy évek óta ugyanazt a szóviccet hallják nevük mellé, hanem azért, mert még humor szintjén sem közelítik meg ennek az egyébként rendkívül komoly és emelkedett kiválóságnak a szintjét.
Fáradó szót sem szól, hosszú és magabiztos léptekkel fellép a katedrára, és a kellemetlen illatanyagoktól tartva elhelyezkedik a tanári asztaltól mért legtávolabbi ponton. Pár magasztos pillanatig mereven és kérdően néz egymásra a két hős, mint két hadvezér nézi egymást távcsővel a csata döntő pillanataiban. Őherrmannsága elfordul, rohamra vezényli a testőrcsapatát is, miközben Fáradó gyorsan összerágja és lenyeli a felelő kiválasztása közben nagy zörejjel kibontott keksz maradványait. A művelet végeztével szigorú arcot erőltet magára, ő is tudja, ekkora emberrel csak komoly megfontoltsággal elegyedhet szóba.
– Széchenyiről mit tudsz?
– Széchenyi István a legnagyobb magyar.
– Igen.
– Nagyon nagy politikus volt, a reformkorban, és…
Itt elakad, de úgy néz, mint aki mindent tud, csak éppen ezt a nagy tudását nem szavakkal kívánja közölni.
– Mettől meddig?
– Születésétől a haláláig.
Erre beindul a gépezet, Laura a harmadik padban megkeresi a kérdéses évszámokat a tankönyvben, közli ezeket a második padban ülőkkel, azok adják tovább az első padba, Tisza pedig már éppen súgna, amikor a leghátsó padból egy papírlap emelkedik a magasba, amelyen minden szükséges információ megtalálható fekete alkoholos filc jóvoltából.
– Ezerhétszázkilencvenegytől ezernyolcszázhatvanig.
– Háles. Mint azt a Tisza-rádió jelentette. Ugye?
– Nem, nem súgott senki.
Mások talán hozzátették volna, hogy maguktól mondták, de fölösleges, Őherrmannsága ugyanis megbízhatóbbnak tartja diákjait érzékszerveinél, és lehet, hogy nem alaptalanul, mert diákjaitól legalább részigazságokat megtudhat. Ilyenkor látszódik igazán az élet kegyetlensége, hogy nemcsak a tucatemberek érzékszervei kerülnek a tökéletesség körén kívülre nyugdíjkorhatáron túl, hanem az efféle pótolhatatlan géniuszoké is.
– Műveiről mit tudsz?
– Hogy írt. Sokat.
Ezzel a válasszal időt nyer magának, óvatosan közelebb lép, és Őherrmannsága válla mögül a tanári asztalon nyitva tárolt könyvből kiolvassa a válaszok egy részét.
– Hitel, Világ, Stádium.
Fél perc hatásszünet az elsöprő erejű szavak után. Fáradó szórakozottan vágja a pofákat, majd firkál a táblára. Valami nagyot csattan az ablakon, ez jelzi, hogy a negyedik padon már zajlik a gombfoci meccs, és Robika ordító ziccerben a kapufa mellé bombázott. A labdául szolgáló gombot visszajuttatják felhasználóihoz.
– Oroszország gyarmatosított?
– Mi? Hogy? Ja, nem, csak kitolta a határait.
– Korábbi határai védelmének érdekében!
– Igen. Csak azért. Semmi másért.
– A hatvanhetes izraeli-egyiptomi háborúban hogy hívták az egyiptomi vezérkari főnököt?
– Sajnos nem tudom.
– Ezt sem? – előveszi tollát, és fenyegetően közelíti az osztályzatokat tartalmazó laphoz – Állítólag lefizették a zsidók, azért vesztette el a háborút. Bezony ám! Csak mert, erről nem nagyon beszélnek.
Mély fantáziával megáldott hallgatók itt elképzelhetik, amint – Őhermmansága kívánságának megfelelően – mondjuk egy piacon, ordas pletykák és a karalábé árának megtárgyalása mellett sor kerül a hatvanhetes izraeli-egyiptomi háború részleteire. Láttad tegnap a Barátok köztöt? Nem, de hallottam híreket egy generációkkal korábbi, távoli és periferikus háborúról. A merengésből, melyben izraeli katonák német gyártmányú, szovjet felségjelzéssel ellátott tankokból lőnek arabokra, végül a nagy ember érces hangja hozhatna vissza a földre:
– Kettő. Legyen. Na húzz el félmagasan! De csak hogy… A másik osztályban is…
Fáradó félmagasan visszahúzott a padjához, majd elővette mobilját, és heves üzengetésbe kezdett.
– Hol tartottunk?
Válasz nincs. Már csak azért sem, mert még csak Tisza vette elő a füzetét azok közül, akik írásos formában rögzítik az órán elhangzottakat, de ő is kizárólag súgási céllal, és miután a feleltetés véget ért, egy tábla csoki felbontásával, és széttördelésével kötötte el figyelmét.
– Beácska, hol tartottunk?
– Az volt az utolsó, hogy megyegyűléseken szavazati jog.
Természetesen nem ez volt az utolsó a tanultak közül, egy fél leckével később ért véget a legutóbbi óra, de a biztos megértés érdekében a diákok szerették volna még egyszer hallani a köztes részeket. Ezek a diákok, ezek a diákok, hogy elsőre semmit nem fognak fel! Széchenyiből is már vagy két hete feleltet Őherrmannsága.
– Következő gondolatjel: Városok fejlődése, szembe nyíl, a politikai képviseletük csekély. Tisza, ide figyeljen. Tegye el azt az újságot. Az értelmiség, zárójelben honoráciorok száma nő. Ho-no-rá-ci-o-rok.
Senki nem figyelt rá, de ez már megszokás olyankor, amikor sok a lecke fizikából.
– Római kettes, a Jobbágyság helyzete. Egyes pont, módosabb rétegei a hadi konjunktúra haszonélvezői.
Ebben a percben felemelkedett a hatalmas ember, elrendezte orrán aranykeretes szemüvegét, és nem csekély riadalmat okozva a padsorok felé indult. A nem várt események hatására a fizikusok a pad tetejéről annak belsejébe rakva folytatták a sokszorosítást, lényegi állapotokban hasonlóan, mint a szorgalmasok, akik már önerőből írták az aznap feladott angolt. Még a Sanyi-Robika rangadó is félbeszakadt kettő-kettes állásnál, mivel a sebtében padra dobott füzetek miatt játékra alkalmatlanná vált a pálya.
– Sikeres nemesi ellenállás. Külpolitikai kudarcok. – olvasta fel papírjáról a nagy ember, miközben lassan elérte az első padot.
Tisza osztogatni kezdte a csokit, először a körülötte ülőknek, majd egyre távolabbra, magas ívben dobálva. Laurát kétszer is célba kellett vennie, mivel kosárlabdás padtársa megelőzte őt, és egy gyors kinyúlással magához vette a repülő édességet.
– Áh, eperjoghurtos! A kedvencem. – mondta félhangosan két csámcsogás közé beékelve.
– A rendi alkotmány megerősítése. Tisza mért nem írja?
– Megvan a Méltóságos Úr jegyzete. Mint szinte mindenkinek.
– Vedd elő, mert mondok olyat is, ami nincs benne.
– Otthon van.
És bekapta az utolsó kockát.
– De akkor is írjad, amit mondok, mert sok van, ami a jegyzetben nincs benne, hiába loptátok el.
A lopás kifejezés felkavarta a kedélyeket, hangzavar támadt, hogy legálisan letöltöttük, meg hogy a Kerekes odaadta. A kiválóság eleinte közbeszólogatott, hogy így őt megakadályozzák a tanításban, és a kibontakozásban, de végül felismerte, hogy az ő méltóságosságán csúf folt eshet, ha az útszéli gyalázkodásokkal törődik.
Ezért begörbített hüvelykujjával tett egy lassú mozdulatot, közben bólogatott hosszasan, percekig, mire a hangzavar egy röhögéses áttételen keresztülhaladva viszonylagos csönddé alakult. Ilyen elegáns egyszerűséggel tart példás fegyelmet. Nem lazulhatnak az óráin az elvetemültek, fiatalos ő még, bírja a tempót. Nem úgy, mint a remegő kezű Zsolnai, akit el kellett küldeni tavaly. Óh, a nagy emberről akkor derült csak ki igazán, mennyire jóakaratú szívet hord magában. Zsolnai is haragosa volt évtizedek óta, mégsem tudta hetekig feldolgozni, hogy a régi társat csak úgy szélnek ereszthetik.
– Tehát. Római három, Széchenyi István. Ezerhétszázkilencvenegytől ezernyolcszázhatvanig.
Csöpi végigsimított a pulóverén, és visszahajtotta rá a fejét. Őherrmannsága lágyan duruzsoló hangja megfelelően helyettesítette az óvó nénik ebéd utáni meséit.
– Arab egy, fiatalsága. Utána kettőspont, huszártiszt, utazó politikus. Arab kettő, programja. A pont, Hitel. Írják fel idézőjelben, hogy a magyar birtokos szegényebb, mint birtokaihoz képest lennie kéne. Tehát a magyar birtokos szegényebb… mint birtokaihoz képest… lennie kéne. Idézőjel bezárva. Bővebben a tankönyv száztizennyolcadik oldalán. Ellentétes nyíl Dessewffy József bírálata, kettőspont, a Hitel czímű munka Taglalatja. Czímű cézével, Taglalat nagy té. Erről jut eszembe, nézte valaki tegnap tizenegykor a natgeót? Senki? Vetítettek egy kiváló filmet az oszmán török hadseregről, beszélt benne egy pofa, hogy az akindzsik, ezek ilyen könnyűfegyverzetű gyalogosok…
– Azok lovasok voltak – javította ki a középkor-specialista Losonci nem kis derültséget okozva a közelében ülők között.
– Ne röhögj, ezek kegyetlen pacákok…
Közben kissé elfáradt a hosszas járkálástól, visszacammogott a békét és biztonságot nyújtó tanári székhez, tovább részletezve előző napi kalandjait.
– Ankarai csata mikor volt, tudja-e valaki? Ötösért. Mondom! Losonci?
– Sajnos nem tudom, Méltóságos Úr.
– Vagy nem akarod tudni.
– Mindent én se tudhatok. Óriási sajnálatomra.
Losonci környezetéből hamarosan több kéz emelkedett a magasba, ám Robika élelmesebbnek bizonyult, mellőzte a fölösleges nyújtózkodást, és bekiabálta az ezerhétszázkettőt, majd fülhúzás formájában megköszönte jogos jutalmát informátorának.
– Ez nem privatizálási gyakorlat, hogy leépíthessed a fülét a létszámból, hé!
– Méltóságos Úr, csak egy baráti fülhúzás volt.
– Mondom…
– Tényleg az volt – kelt sorstársa védelmére Losonci – rosszul látta a Méltóságos Úr.
– Na figyelj, te izéházi!
– Figyelek.
– Kirúglak, aztán járhatsz ókátévé felkészítőre a Kerekeshez.
– Járok is.
– Jársz is, te izéházi! Pedig nem ő a tanárod.
– Nem. De attól még járhatok hozzá.
– Csend!
– Miért? Most nem?
– Még egy szó, és mész le az igazgatóiba!
Csönd lett. Az igazgatói szent hely. Azt még az elvetemült diákok is kerülik.
Halálraítélt
Fogságának első időszakában többször vitték kínvallatásra. Verés, nyújtó, korbács. Amíg verték, jobb kezét igyekezett teste és a föld közé szorítani, nehogy finom ujjai zúzódást szenvedjenek. A többi nem érdekelte. A kérdésekre csak annyit mondott, ő Anicius Manlius Torquatus Severinus Boëthius, egykor consul és magister officiorum, és a gótok királyának legfőbb tanácsosa. Nem vallott maga ellen, és nem kevert bajba másokat. A korbácsolás miatt nem tudott háton feküdni, vagy hátát a falnak támasztani. A nyújtás miatt nem tudta ízületeit teljesen kiegyenesíteni, vagy néhány percnél tovább állva maradni. A szalmazsákon ülve fogalmazott meg fejben egy-egy szövegrészt, amit az írópultnál egy lendülettel írt le. Makacssága miatt a vallatásokat abbahagyták. Azóta naponta próbálgatja a mozdulatokat, és várja, hogy visszatérjen meggyötört testébe a hajlékonyság.
Kezébe vette a tollat. Ma tud írni. Ez a hála a királytól, amiért évtizedeken át szolgálta. A világ jó, Isten jó, a király jó, minden rossz csak esetleges. A világ legműveltebb emberének a félrevonultság szabadsága eddig nem adatott meg. Csak néha, lopott napokon fordíthatta és kommentálhatta Arisztotelészt abban az időben, amikor divat lett nem érteni görögül. Mégis ez volt a vigasztalás, ilyenkor érezte, hogy nem baj, ha máskor hajlongania kell írástudatlan grófok előtt, vagy tyúkperekben folyatnia a tintát.
Délutánra elfogyott az ereje. Térdei bedagadtak és nyomasztó sajgással jelezték, hogy többet ma már nem bírnak. Szeme, amivel a homályban közelről figyelte betűit, elhomályosultak. A szalmazsákra rogyott, és megette a kenyér maradékát. Holnapig gondolatban írhat tovább. És holnap a végére érhet. A családjára gondol, fiaira, akiket már nem lát.
Ha húzná az időt, talán élhetne még tovább. Elvégre a halálos ítéletet nem dátumra halasztották el, hanem a mű befejeztéig. Ha azt mondja, szüksége van még két hétre, talán engedik. De megmásítani már nem lehet. Többet ér tehát, ha befejezi művét mielőtt még vissza találják vonni a haladékot. Tehát holnap az utolsó részek, és utána még egyszer átnézni az egészet.
A magas bajszos Hengilhopt rugdosta a vasajtót, arra ébredt. Még nem kelt fel a nap.
– Felkelni, Halálraítélt! Azonnal! Ki leszel végezve!
– Azt majd, ha a várparancsnok elérkezettnek látja az időt.
A fogoly felvette a sarokból a kenyeret, amit az őr oda hajított. Az őr a fekhely mellé lépett, szétnyitotta ruháját, és lehugyozta a szalmazsákot. Végeztével gondosan úgy mozgolódott, hogy a fogoly jól láthassa méretes szerszámát.
– Neked már mindegy, Halálraítélt, te már nem sokat alszol itt – mondta.
– A testi emberek legnagyobb örömüket testi funkciók kiélésében lelik.
– Itt az ideje, hogy az élettől tanulj, Halálraítélt – mondta és kilépett a cellából.
A fogoly próbálta kizárni elméjéből a földi lét esedékességeit. Erős szag marta az orrát. Semmi sem nyomorúságos, csak ha annak tartom, s viszont, a megelégedetten tűrőnek minden sors boldog – gondolta. Ma befejezem – gondolta. Jó kedve lett. A földi lét esedékességei mulandóak.
Honnan tudhatná Hengilhopt, hogy harmincadik leszármazottja, akit majd Gianpietrónak hívnak, és a családban elsőként iskolába fog járni, a mester Arisztotelész-fordítását fogja tanulni. Honnan tudhatná, hogy ha egy kicsit kevésbé ropogtatja meg a halálraítélt filozófus csontjait, annak tollán máshogy formálódnak szavakká a gondolatok az ember veleszületett jóságáról, és akkor máshogy áll majd a milánói kufárok szeme, miközben Gianpietróval beszélnek. Honnan tudhatná, hogy neki, aki élt, ölt és gyereket nemzett, az emberi történelemre tett legnagyobb hatása az, végül mégsem törte el a mester jobb kezének csontjait.
A másik őr, Hildebrand ma pihen, vagy máshol szolgál. Nem tudja, hogy az ő egyetlen fia majd úgy dönt, a hadsereg, a karrier fontosabb, és nem hoz a házhoz unokát. Még úgy hiszi, unokája büszke gót lesz, ahogy annak unokája és annak unokája is, és a legnagyobb szolgálatot teszi a gótoknak, ha elpusztítja az áruló rómait.
Délutánra befejezte a művet. A filozófia boldog lehet. Ez a mű nem fordítás, nem kommentár, eredeti mű, olyan kérdésekről, ami a korábbi bölcsek figyelmét elkerülte. Ha az emberiség tudását egy bőven termő fához hasonlítjuk, akkor ez a mű egy újabb rügy. És talán még van néhány napja átolvasni. Leroskadt a bűzlő szalmazsákra, és álomba merült.
Reggel Hildebrand hangjára ébredt.
– Vége. Holnap napfelkeltekor. – majd tiszta pergamenlapot tesz az írópultra – Vagyonodról.
Vagyon? Pár mondat. Feleségnek, fiúknak, egyháznak. Aláírás. Az idő a legnagyobb kincs. Egy nap tehát.
Ellenőrzi a tekercsek sorrendjét. Beleolvas. Kihúz egy bekezdést, pontatlan volt, és más fejezetben leírta ugyanazt jobban. Verslábakat számol. Szavakat cserél tisztább értelműekre. Kétségbe esik, hogy ilyen részletességgel nem fog a végére érni. Gyorsít, kihagyja az átgondolni való részeket, csak a grammatikát javítja. Már semmilyen testi fájdalmat nem érez.
Sötétedéskor újra kopognak. Tálban főzeléket kap, és egy szelet húst. Őrzőinek fontos, hogy erős legyen, amikor a másvilágra küldik. Megeszi. Még egyszer ellenőrizné a tekercsek sorrendjét, de a sötétben nem igazodik ki rajtuk. Álomba szédül.
Az őrei nem hóhérok. Hengilhopt mellett két ismeretlen pribék lép a cellájába. Mogorvák, nem köszönnek. Az egyik kezében kötél, a másiknál kampó és fúró. Lyukat fúr a plafonba.
– Büdös római kutya, szívtátok vérünket, most szívjuk véredet!
Ellenállni vagy veszekedni nincs értelme. A fekhely fölé karcolt keresztre néz. Ego te absolvo – mormolja. Ha nem is pap mondja, Isten talán elfogadja. Utoljára felidézte, feleségének és fiainak arcát. A sors valamennyi csapása közt az tesz legboldogtalanabbá, hogy hajdan boldog voltam – gondolta.
Hátul összekötik a kezét. A kötelet a nyakába illesztik. Felemeli állát, hogy könnyebb legyen a munka. Még lazán leng a kötél, amit most kezd el rángatni a háta mögött álló pribék.
– Húzd, most húzd! Még! Jó!
A kötél a torokra feszült, a test a levegőbe emelkedett. Ekkor jelent meg az ajtóban Hildebrand. Sok férfitest között nem fért a cella belsejébe. Onnan szólt:
– Mit csináltok? Lefejezésről volt szó!
– Nem egészen – válaszolta az egyik hóhér. A parancs arról szólt, hogy küldjük el a levágott fejét. Majd levágjuk, amikor már meghalt.
Boëthius már csak sötét, vibráló foltokat látott. Szeme kidagadt, homlokán lüktettek az erek. Hengilhopt röhögve mutogatott a köntös alatt merevedő nemzőszervére. A többiek emelt hangon vitatkoztak a parancsról. A gót nyelv kemény mássalhangzói és a haldokló gurgulázásai egybevegyültek, oktalan hallgató azt hihetné, az is a disputa része.
A parancs az parancs felkiáltással a tömzsi, erős Hildebrand beljebb szorította a többieket, és rövid kardjával hatalmas csapást mért a filozófus halántékára. A világ akkori legkiválóbb koponyájából vér spriccelt, és a filozófus nem rángatózott többé. A pribékek nem hergelték tovább azt a társukat, akinek véres kard volt a kezében. Leengedték a kötelet, és a halott test összenyaklott a padlón. A nap ebben a percben sütött be sugarával az ablakon. Az a pribék, aki a kötél végét húzta, a testhez lépett, és lefejtette róla a köntöst.
– Ez az enyém.
Társai ráhagyják. Széthúzzák a testet, hogy le lehessen fejezni. Kosarat hoznak. A tekercsekről nem vesznek tudomást. Azokat harmadnap fogja magához venni a várparancsnok.
Illusztráció: A filozófia vigasztalása… (Mattia Preti)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
