Görög Dániel: Emigráns esszék 2.
Gábor Áron
Gábor Áron (1911-1982) Az embertől keletre c. könyvét jelölte meg legnépszerűbb olvasmánynak Borbándi felmérése. Holott a könyv, mint Gábor életműve általában, ha szűken szabott definíció szerint osztályozzuk, nem is irodalom, hiszen nem fikció, a szerző nem komponál, csak megörökít. Ellenben hiteles részletességgel leírt olyan témákat, amiket más magyar szerző nem, és választ kínált arra, mi van a falon túl, mi elől kellett az emigránsoknak a szabad világba menekülniük.
A szerző a jogi diplomával zsebében újságíróként és haditudósítóként dolgozott. 1944-ben és ’45-ben mentette, akiket éppen kellett. 1944 decemberében az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak ajánlotta fel szolgálatait és a Vöröskereszt főtitkára lett. 1945 augusztusában hivatalából hurcolták el, és a háború alatti szovjetellenes írásaiért öt évre ítélték, amit Sopronkőhidán majd Szibériában töltött le. 1950-es szabadulása után azonban, mivel dokumentumait megsemmisítették, nem térhetett haza, hanem egy kis szibériai faluban kellett élnie még tíz évig.
Szenvedéstörténetének megörökítése a fő műve, amit az utókor Szibériai trilógia néven emleget. Az embertől keletre írja le letartóztatásának, vizsgálati fogságának és szállításának eseményeit. A Szögletes szabadság foglalkozik a ténylegesen Gulagon töltött idővel. Az Évszázados emberek gyűjti össze a szabadulás és a hazatérés közötti tíz év tapasztalatát, már nem annyira a szenvedéstörténet vagy a világnézeti polémia, hanem a szociográfia és a néplélek-elemzés szempontjából. A trilógiát kiegészíti az 1960 és ’65 közötti magyarországi életről szóló Túlélés, ennek azonban se nézőpontja – a kicsinyes játszmák közt hányódó értelmiségié – nem tarthat számot az egyedinek kijáró kitüntető érdeklődésre, se a megelőző kötetek narratív szerkezete nem folytatható benne.
Az ábrázolás gerincét az időrendi mesélés mellett az én-szereplő két rétegének, a Polgárnak és a Rabnak sajátos meglátásai, időnként vitái adják. A szerkezet kétségkívül alkalmas az eseményeknek az emberi jellemre tett hatását bemutatni. Ahogy Szolzsenyicin szerint, úgy Gábor szerint is a Gulag-lét legsúlyosabb következménye az emberi jellem lealacsonyítása a végtelenségig, odáig, hogy egy szelet kenyérért képes legyen megölni bajtársát, vagy fenntartója lenni a rendszernek.
A Polgár eredendően öntudatos, önérzetes, betartja a törvényeket, moralitás iránti igénnyel és önzetlenségi tendenciákkal rendelkezik és bízik az igazság felülkerekedésében akár metafizikai akár földi síkon. A Rab számára minden erkölcsi vagy hosszú távú megfontolás fölösleges, elfogadja a pillanatnyi status quo-t, csak a pillanat túlélését tekinti érvnek, azért bármilyen elvtelenséget vagy megaláztatást vállal.
A Rab elméleti munícióját Szaviczkij tanár úr 13 oldalas monológja adja, mintegy bevezető a Gulag-filozófiába, melyben megindokolja, sőt helyesnek tartja, hogy mindent gramm kenyérre átszámolva értékeljen, a szomszéd meggyilkolását és a lelkiismeret eladását is. Hiszen néhány gramm kenyér azt jelenti, hogy aznap képes lesz dolgozni, nagyobb eséllyel éli túl a kihívásokat, mellesleg beleépül a rendszerbe, amely néhány gramm kenyér áráért üzemeltet egy géppé lett ex-embert. Szaviczkij elméletei utalásként többször visszatérnek, illetve határhelyzetekben a Polgár/Rab is választ lelkiismerete és túlélési esélyei között. „Eladni, barátom, nem adni. Mit? Mindegy. (…) Ne felejtse, akármit kérnek, van bőven raktáron. Méghozzá olyan minőség, amit éppen keresnek. Értékes, ára van. Érti: ára… Sok-sok gramm kenyér és talán még egyéb is. Csak ne legyen szerény, kérje meg az árát” – idézi a rab Szaviczkij gondolatait, amikor tanúvallomással kellemetlen helyzetbe hozhatná az egyik őrt.
A főszereplő szellemi igényeit a nem túl inspiráló környezetben vagy a mellé dugott ex-értelmiségiek hallgatásában, vagy a keserű tapasztalatok értelmezésében, keretbe foglalásában éli ki. Így történés-értelmezés-történés-értelmezés szekvenciákból épül a szöveg. Lényegkiemeléssel és szelektálással erősen bán, hiszen az Évszázados emberek tíz év történéseit és megfigyeléseit rögzíti. Ha fikciót, cselekmény kitalálását, új világok létrehozását nem is vállalta Gábor, akkor azzal szerzett belépőjegyet az irodalomba, hogy a valóságban megtalálta és elrendezte a leginkább jellemző mozzanatokat.
Mivel a Polgárról és Rabról harmadik személyben szólnak a szövegek, illetve a valós és személyen belüli dialógusok elhatárolása nem mindig követhető, a referenciák néhol egymásba csúsznak. Az alábbi bekezdésben például nem egyértelmű, ki a 2.-4. mondat tárgya. Grammatikai alapon azt hihetnénk, az 1. mondat alanya, Larissza az, de a cselekmény többi eleme ismeretében inkább a narrátor Polgár lehet: „(1.) Mikor Larissza Komiszovkára érkezik, már az egész világgal haragban áll. (2.) Csak Szuhanov dícséri meg néha napján, aztán szabadságra megy és Olga Pavlovna helyettesíti. (3.) Visszateszi Petro brigádjába és a negyedik napon etapra küldi. (4.) Három banditával láncolják össze és nyolc géppisztolyos katona között indul el…”
Hazatérte után már csak Polgárként referál magára, a Rab eltűnt, és a világhoz való viszonya is visszarázódott a normalitásba. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy amikor a párttitkár bizalmasan megsúgja, hogy ki fogják rúgni, a Polgár annyit válaszol: „A Fradi győzött, a többi lényegtelen”. A ’60-as évek Budapestjén sem volt mindig könnyű az élet, de képesítésnek nagyjából megfelelő foglalkoztatás, a pesti humor, és a barátok közelsége mégis erős kontrasztot ad a szibériai évekhez képest. A világ akkor törik össze, amikor a Polgárt a második munkahelyéről is kirúgják, még az azonos nevű rokonáról, az 1848-49-es ágyúöntő mesterről elnevezett kohóba sem veszik fel, viszont házkutatás során megtalálják Az embertől keletre kéziratát. A letartóztatás elől 1965-ben külföldre menekül, Nyugat-Németországban telepszik le.
Sokat utazik, sokat ír, sokat vitatkozik. Sorban kiadatja azokat az írásokat, amiket otthon nem lehetett volna. A szabad világ kormányain és magyar emigránsokon ugyanúgy határozottan számonkérte ha koegzisztencialista politikájukkal érzése szerint hozzájárultak a kommunizmus fennmaradásához.
Ausztráliai látogatásáról írta az Ázsia peremén c. könyvet, a címmel arra utalva, hogy a ritkán lakott földrészre ázsiai hatásokat és immigrációt vár. A könyvben a szibériai sorozatból megszokott lényegbelátással és problémaérzékenységgel tudósít az ausztráliai magyarság helyzetéről. Friss szemmel kialakulófélben levő szokásokat és jövőbeni kihívásokat ír le.
Fő műve mégis az itthon alig ismert szibériai sorozat. Témája és következtetései hasonlóak, bár munkamódszere eltérő, mint a téma nemzetközi tekintélyének, Szolzsenyicinnek. Gábor nem interjúzott túlélők százaival és nem ásta ki levéltárból perek, rendelkezések részleteit. Az ő szövege azokban a másodpercekben keletkezett, amikor fejszére, hámra, traktorra támaszkodva próbálta értelmezni az eseményeket. Ebből adódik személyessége, átélhetősége.
Kerecsendi Kiss Márton
Kerecsendi Kiss Mártont (1917-1990) leghelyesebb ezermesternek titulálni, hiszen volt tanár, író, költő, drámaíró, újságíró, szerkesztő, festő, grafikus, és amit soha nem próbált leplezni: magánember. A cikk szükségszerűen leegyszerűsít, mivel irodalmi munkásságára koncentrál, a többit legfeljebb említi.
Költészetben Illyés Gyulát tekintette mesterének, első verseit az ő szárnyai alatt a Magyar Csillagban, és némiképp az ő hatása alatt közölte. Kerecsendi Kiss abban az évben született amikor Kosztolányi először írt kritikusan az – akkor még nem is mozgalom-szerű – művi népiességről. Költői pályájának indulásakor a népies költőket a földből sarjadt őstehetség kultuszával ünnepelték az egyik oldalon és hűvös és arisztokratikus távolságtartással utasították el a másikon. Verseskötete, a Vándorévek messzebbre jutott annál, minthogy szekértábor-logika alapján értékeljék. Ábrázolásmódja közvetlen és letisztult, a költőtől és magyar embertől elvárt búslakodás közepette is könnyed; de képalkotásra, képzelettársításokra alkalmas („Csaknem megbánva mindent / emlékeim szitálom / visszaütött már rám / minden rosszaságom.” – Altass puhaszájú… „Házak hátán morzsás, fehér / egymásnak dőlt vajaskenyér” – Tél). Legfőképpen pedig tartózkodik a parasztromantikától, a merő státusz-szimbólumként használt ál-népies motívumoktól. Témái között univerzális emberi (szerelem) és az ipari társadalmakhoz soroltak is helyet kapnak (Indulnak már. Munkások sora / fölött pattog a kedv ostora. / A félretett, rücskös szívlapát / más marokban kéreti magát. / Lépdel a merengő-arcú, sok / magyar, mint bauxit-jézusok” – Hazatérő bányászok)
Drámaíróként is sikeres lett, bár nem a legkönnyebben indult. Páger Antal ismerte fel, hogy A harmincadik c. drámája jobban érvényesülne mozivásznon, mint színpadon, az ő közreműködésével és főszereplésével készült el az agyonidealizált falusi tanító mindennapi helytállását és végül szerelemmel és környezete megbecsülésével jutalmazódását lefestő film. A középpontban egy bányatelep küzdelme áll a harmincadik gyerekért, aki után a vállalatnak kötelessége iskolát fenntartani. Az alkotás egyes mozzanataiban nagyszerű, de gyakran célzatos: sok jelenetet feliratozni lehetne azzal, hogy ’Ennek társadalmi mondanivalója a következő …’. Természetesen a film társadalmi vitákat kavart és sikeres lett elsősorban tanítók között.
1944-ben, a magyar történelem egyik legsötétebb évében készítette az idilli környezetben játszódó, politikamentes Az első című második filmjét. A meddőség témáját, és a mintafeleségnek meddősége miatt kényszerhelyzetekbe sodródását aktualitásokon és korstílusokon felüli alapossággal tudta bemutatni. A cselekmény felszínén mozgó szerelmi három- vagy inkább sokszög mozgatása is hiteles. A befejezés, a bűn után bűnhődés nélkül következő megbocsátás és a hollywoodi boldog vég azonban kérdéseket vet fel: a főbűnös férj, Imre, aki kész lett volna feleségét, Lidit, megcsalni és halálba küldeni, tényleg megérdemli a családi boldogságot és a megbocsátást első szóra? Lehet-e ezek után boldogan együtt élni? És lehet-e boldog Piroska, aki két másik férfit és az öngyilkossági kísérletet előbb választotta, mint a forgatókönyvben végül rá osztott férjet?
1945-ben Ausztrián keresztül Olaszországba emigrál, ahonnan Argentínába, majd Kanadába megy, végül az USA-ban fejezi be életét. Amikor első verseskötetének a Vándorévek címet adta, még nem tudta, hogy a költői póz valósággá fog válni. Az emigráns létben intézményi támogatás szűkében filmforgatás szóba sem jöhetett, vissza kellett térnie a hagyományosabb nyomtatottabb médiumokhoz, illetve azok keretfeltételeit is ki kellett alakítania. Általában minden országban, ahol élt, alapított egy-egy folyóiratot.
Önálló kötetet emigrálása után 18 évvel, 1963-ban adott ki újra, ez volt a Hetedhétország mesejáték. A hazájától elvándorló, szerelmét kereső hős előképe nyilvánvalóan a János vitéz. Csábító lenne a három idegen országban az ideológiailag megosztott világok párlatát látni, de a szöveg enélkül is működik. A hamis és életidegen elvek szerint szabályozott, vagy csupán szokatlan berendezkedésű országok egyformán őrlik a hős tiszta szívét, aki gazdagságból, örömből is hazavágyik szülőföldjére. Az utókor felől a János vitéz huszadik századi testvéreként, és emigráns hitvallásként olvashatjuk.
A nagy eszmék és a politizálás, mint árokásás iránti undor végigvonul az életművön. „Bujdosó sors: egymást kell tépni, / legalább villámló szavakkal. / A gyűlölet tart már össze minket, / gonosz és burkolt akarattal.” – írja az Emigráció c. versben nyilvánvaló csalódottsággal. „A maga neve mellett itt van például Terebes doktor, aki azt terjesztette, hogy maga javíthatatlan nyilas.” – mondja a rezonőr A mi kis emigrációnk elbeszélésben, amikor kiderül, hogy a kormánypártnak és az ellenzéknek ugyanazok a jelöltjei. És a válasz: „Na és? (…) És én nem terjesztettem róla, hogy egy sötét baloldali? (…) Ilyen a kortesvilág, lelkem. Túloztunk egy kicsit.” Ugyanez a szöveg utal azokra, és benne talán a szerzőre magára, akik a politikai megosztottságban is békíteni, egységet teremteni akarnak. A volt tanítómester belátja, hogy a világ jobbá tételéhez, nem „felülről” a politikán át vezet út, hanem belülről, az emberek jobbá tételén keresztül. Ez az egyik központi gondolata prózakötetének, a különben sok műfajú, sokfelé tartó Emlékkönyvnek. A névadó elbeszélés valóban önéletírás, utólagos napló jellegű, mely a korkép mellett adalékokat közöl a ’40-es évek irodalomtörténetéhez. De a többi ciklus vegyesen fiktív vagy valós, akár esszéisztikus írásokból áll a magyar emigráns sorssal összefüggésben, végig megtartva emberközpontú figyelmességét. Olyan kérdésekre keres választ, mit tehet egy magyar újság szerkesztője, ha az iskolás lánya elkezdi angolosan írni a nevét.
Második és utolsó verseskötete, az 1976-ban nyomtatott, egész életművet összefoglaló Rőzseparázs a háború előttről ismert közvetlen és élet-közeli versbeszédet viszi tovább. Képalkotása talán bátrabb lett kezdő kötetéhez képest („mert fut az idő / vén malaclopó fut így / és nevet – / s viszi zsákjában a visongó, / gyönge éveket” – Rőzseparázs; „Mint szűk cipő, szorít a szó már. / Szomjúság, vágy az ige.” – Szavak vívása), és költői önképe határozottabb, ugyanakkor póz-szerűbb („Darabokra töredezett / számon már a dal” – Versek között; „Így élek még szabály nélkül, szabadon. / Ha a szívem fáj is néha – tagadom, / fogom magam, jót nevetek magamon.” – Hatvanhoz közel). Többször visszatérő elem az Isten meglepően naturális antropomorfsága és közelsége: bármikor meg lehet szólítani, a Tavaszi legenda jó kedélyű grófra hasonlító Istene miután megment egy falut, még rászól egy angyalra, hogy vesse meg az ágyát, a Vasárnap volt s mi fiatalokban pedig „Leült hozzánk s tűnődött miköztünk Isten maga.”
Mindenesetre erősen tetten érhető költészetén egyfajta poétikai konzervativizmus: az anyaországban Tandori felbukkanása után ilyen beszédmódokkal és költői szerepekkel már nem lehetett volna érvényesülni. Kerecsendi Kiss sorsa és hitvallása után végül poétikája is összefonódott az emigráns lét sajátosságaival.
Szitnyay Zoltán
Szitnyay Zoltán (1893-1978) első novelláskötetét 1916-ban jelenteti meg, de a ’20-as évek közepén Budapestre költözésével indult be igazán írói pályafutása. Neves folyóiratok, köztük a Nyugat és a Napkelet közlik írásait, és innentől haláláig szinte évente, figyelemre méltó sűrűségben jelennek meg könyvei.
A nyugatos debütálás mintegy kötelező elem a korszak írói számára, és Szitnyai is vizsgadarabokat küld a Nyugatba, amelyekben bemutatja, ő is tud úgy írni, mint ők. Megtanulta, hogyan kell a felütésnél úgy írni a főszereplőről, mintha már be lenne mutatva, egy mellékes cselekvés közben, ahol mégsem a cselekvés, hanem a főszereplő színre lépése az állítás: „A király autója úgy száguldott át a hosszú sugárúton, mint egy elhajított fejcsóva.” (Vö: „Suhajda ezen a napon korán ébredt.”)[1] Bemutatja, hogyan kell az utolsó mondatban egy mellékszálra terelni a figyelmet, amivel kontextuálja a novella cselekményét, egyúttal az idő múlására utal: „Fönt a palotában pedig néhány ottfelejtett rongyot és egy kopott bőrtárcát az adjutáns parancsára a tűzbe dobtak.” (Vö: „Még három se volt.”) Példát ad, hogyan kell feszültséget felépíteni és úgy megoldani, hogy a kívánt hatás az olvasóban maradjon. És átveszi a szinesztéziába hajló hangsúlyos jelzők halmozását („Észak felől hideg szél nyomult fel, bús orgonahangokkal búgtak össze az akácfák koronái, a hold alá tömött felhő-titánok száguldottak és hegyekké tolódtak össze, az országúton szétzilált sorokban lábrakelt a por, meg a szemét, mint futásnak eredt hadsereg, a fekete ég aljából néma villámlások cikáztak egyre élesebben, a lovak toporzékolva ágaskodni kezdtek és szakadásig feszült a gyeplő a kocsis kezében”)[2]. Ám az írástechnikai kollokválás mögött az Olga éjszakájának mélyrétege annyi, hogy szervetlenül egymásra helyezi a társadalom elitjének képmutatását a többszörösen kitaszított kéjnő egyszerűen őszinte erkölcsiségével; ami azért még nem az irodalom csúcsa.
Az úri körökbe bejáratosságát – apja Selmecbánya polgármestere volt, maga hivatalnokként és újságíróként is dolgozott – a hiteles társadalomábrázolás szolgálatába állította. Szerencsésebb utótörténetű életművek közül Móricz dzsentri-regényei a Szitnyai-próza legközelebbi rokonai. Első nagyregénye, az 1932-ben kiadott, később emigrációban átdolgozott Nincs feltámadás sok tekintetben az irodalmi és közéleti életmű programadó opusa.
Szitnyai belülről ismeri az úri világot, aminek igazságtalanságát, szűklátókörűségét, kíméletlen önzését program-szerűen mutatja be például a Nincs feltámadás első fejezeteiben. Bár kíméletlenül ostorozza a régi rend visszásságait, de azt belülről reformálhatónak tartja. Úgy véli, a társadalom elitjének minden erkölcsi megfontoláson túl érdeke is, hogy önerejéből társadalmi igazságosságot teremtsen, hiszen a bolsevikok csábításával szemben így lehet megnyerni a széles néptömegek támogatását országnak, rendnek, keresztényi alapokon nyugvó és fejlődő államnak. Az életmű több hőse, mint a prototípus Dr. Deér Sándor cselekszik ennek az elvnek és a népi értelmiségi, kisgazda reformprogramoknak szellemében. A központi hősök pályája rendszerint emelkedő, közéleti szerepig, Sándor esetében polgármesterségig jutnak. Szerepük részben szócső, a helyesnek gondolt elvek szóbeli és gyakorlati terjesztői, ebben Az elsodort falu szereplőire emlékeztet ábrázolásuk, de a szövegek láttatnak annyi közelképet és annyi hánykolódást, hogy a kiemelt szereplők ne tűnjenek életidegennek.
A szövegek nyelvi szinten gondozottak, gördülékenyek, könnyen olvashatók. A magyar nyelv elvont eszményi értéknek tekintette, szabályait betartotta, és igyekezett betartatni. Az olvashatóság érdekében a narrátori pozíciók is gyakran váltakoznak, hogy a narrátor hozzáférhessen az éppen közölni kívánt ismerethez. A cselekményszövés általában kellően összetett, a szálak logikusan, vagy ha úgy tetszik, utólag megérthetően kapcsolódnak egymásba, de nem előre kiszámíthatóan. Így a végkifejlet is hívogató, bár többször olvasunk a kelleténél még egyel több fordulatot. A Háború van, háború! végigviszi a magyar katonafiúkat egy hősies visszavonuláson a szovjet fronton, oroszok, németek és háromféle partizáncsoportosulás között őrlődve, kelepcékből és árulásokból kiszabadulva. Közben bemutatja a háború kegyetlenségét, a közkatonák helytállását, és hőssé érik a magyar csapat tisztje, Seregély Árpád. Aztán a megmenekülés után az egyébként is nélkülözhető szerelmi szálat sikerül megkoronázni, hogy a semmiből előbukkanó lengyel kémnő és az üldöző német tiszt kölcsönösen (!) agyonlövik egymást, történetesen éppen a nőre váró magyar tiszt előtt. Kirívó példának hoztuk, más szövegnek is van olyan lezárása, ami nélkül következetesebb lenne a cselekmény.
Visszatérő szempont a házasfelek közti érzelmi változások leírása: szeretet, gyűlölet, tisztelet, megszokás, unalom, gondoskodás, féltékenység bármilyen kombinációja előfordul, ezzel emlékeztet a szöveg, hogy a házasság se nem a vége valaminek, se nem egy változatlan állapot. Másik visszatérő elem az évtizedeken át kitartó, de történelmi viharok és félreértések miatt be nem teljesíthető szerelem. A Nincs feltámadás Juditja félreértés miatt sértődik meg Sándorra, és házasodik mással, majd férjének Trianont félelmetesen tragikomikussá tevő halála után Sándor hűtlensége (lásd még: idealizálatlan idolok) miatt dobja vissza a gyűrűt. Sándor és Judit boldogtalanságba, illetve Sándor esetében közéletbe taszított sorsa annyira felkavaró, hogy az életművön belül korrigálni kellett, az Ezüsthíd Zsuzsája és Jánosa tehát hasonló körök után végül egymásra talál. A Hol ember a vad-ban a szétszakított pár egymást keresése a fő mozgató erő, a már ismert féltékenységi körök csak a gonosz pártkatona intrikái miatt ideiglenesen merülnek fel.
Az átalakuló kultúrában a ’40-es években egy felkapott szerző már nehezen tudta megúszni, hogy ne csináljanak filmet írásaiból. Szitnyay két szövegét a kor neves szakembereinek, színészeinek közreműködésével ültették át mozivászonra. A kegyelmes úr rokona a dzsentri képmutatásnak, az 5-ös számú őrház a be nem teljesült szerelemnek, és a házasságon belüli érzelmi hullámzásoknak típusszövege az életművön belül.
A szerzőt az 1945-ös változások után börtönnel sújtották, szabadulása után a szabad világba távozik, és Salzburgban telepszik le. Íróként ott folytatja, ahol abbahagyta, bár érdeklődése talán még közéletibb lett. Részt vesz az emigráns irodalom életében, vitáiban, de nem maga az emigráns lét érdekelte, hanem az összetartozónak tekintett magyar szellemi élet, ami gyakorlatban nagyrészt az otthon és az otthoniak révén zajlott. Ugyanakkor az anyaország hivatalos köreivel semmilyen közösséget nem vállalt, és élesen elítélte azokat, akik felvették a kapcsolatot. Az emigrációs körökben egyre vonalasabban képviselte a nemzeti oldal érdekeit, emiatt az emigráción belül is adódtak konfliktusai.
A börtön és az emigráció új inspirációként is szolgált. A börtön és a szökés témáit többször feldolgozta. A Hol ember a vad fő kérdése a menni-vagy-maradni, de észreveszi a leegyszerűsítő tézisek közé nem illő részleteket, mint hogy a börtönből frissen szabadult Kálmán csak a kommunista rendszer teljes elutasítását fogadja el, és megalkuvónak tartja azokat is, akik szóba állnak a rendszer kegyeltjeivel. Mintha saját emigrációs álláspontjának szigorúságát ellenpontozná az irodalomban.
Az irodalmat nem öncélnak tekintette, hanem egy újabb kifejezőeszköznek szociális, közéleti vagy emlékezeti céloknak alárendelve. Karakterei néha ezért elnagyoltak, és ezért kerül szervetlen betét például az Ezüsthídba a népbíróságok börtöneiről. A legnagyobb mesterek mögött egy lépcsővel elmarad Szitnyai irodalmi munkájának értéke prioritásai okán, de ezt talán ő sem bántja. Szerepe önként vállaltan is az lett, amiért az utókor hálás az emigráció értelmiségének: hogy szabadon gondolkozhatott, beszélhetett a közelmúlt társadalmi és történelmi eseményeiről. Ebben a feladatban szerencsésen talált egymásra Szitnyay habitusa és a szerepéhez kötődő elvárások.
[1] Az idézetek forrása: Szitnyay Zoltán: Olga éjszakája, Nyugat, 1926, 12. szám; illetve Kosztolányi Dezső: Fürdés.
[2] Szitnyay Zoltán: Égi erők, Nyugat, 1927, 21. szám.
Illusztráció: Emigráns esszék 2.
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
