Zsigmondi Zsolt: Én már csak ilyen
Én már csak ilyen vagyok, mintha ő, szinte. Ami a szívemen, az a szánalom. Magam iránt, a világ iránt, anya iránt, toronyiránt. Mert itt érzések vannak. Olykor jó lenne megragadni a mániás állapot mennyei végét is, és magamra rántani, mint valami kockás takarót, alóla a Pepsi Cola csudajót énekelni, a végtelenbe fókuszálni. Ilyenkor bánom, hogy mindig kokapárti voltam, vagyok. Mert a kávé, az már túl erős: az már felébreszt, tudatmódosít. Helyette a permanens mérgezés: nem öl, nem butít, de a gyomorba dönt. Az inszomnia is egy állapot, igaz-e Ricsi: „fokozott éberség ajánlott”. Azért ezt is túlzásba lehet vinni. Valóság-túladagolás vagy mi, aztán az orvosnál: kérem, lélegezzen mélyeket, szívjon csak, szívjon. Végül a diagnózis: ön józanságrobot, mégpedig a visszaeső fajtából – és ez most cseppet sem vicces. De sebaj, beszedsz egy kis alvadásgátlót, megnézel egy napfelkeltét – csak hagyni, hogy az agyadban szétrobbanjon a nap, és máris rá fogsz szokni, elhiheted. A hipnagógia addiktív. Lehet tervezve is csinálni, vagy csinálva tervezni, fejest ugrani a spontaneitás fehér vödrébe. Dum spiro, in spiro. Last minute utakat szervezni valami személyes infernóba, az ám, hazám! Hajnaltájt a démonok is békülékenyebbek. Jönnek is, szépen, libasorban, mindnek van valami különös ismertetőjele. Színpompás menet ez, az elővédből kiválik egy pharmacologikus táncot lejtő fogorvosnő, mintha intellektuális kabaréból lépett volna elő. Deklaráltan keresztény a lelkem. Latens szadista. Ha létezik az áltudományos (és ezért a húzásáért mélyen megvetett), népbutító horoszkóp pszichológiai bizonyítéka, hát éppen ő az. Oroszlán (ti. az állatok királya), bizonyítandó erkölcsi felsőbbrendűségét, tüstént buzgó flagellánssá lényegül. Csak nézem, és a látvány belecsorog valami nyitva hagyott álom tátongó réseibe, ahol ugyanő, látom, valami halott (vagy haldokló?) férfi mellkasán táncol. Mezítláb. Mi tagadás, neki jól áll az ilyesmi, míg a többséget pusztán póriassá degradálja, neki kiemeli az egyébként is fluoreszk királynői auráját. Na de hát beteges egy kép, annyi szent. „Már megint ez a perverzió…”, és tényleg: már megint. (Ez utóbbit kéretik fejben kurziválni.) Kényszerzubbonyregény lesz ebből, érzem. Pedig különben egészen békésen megvagyok ezekkel a leányokkal, jönnek sorban, én pedig nyugodtan konstatálom: viszonyom hozzájuk, ha van egyáltalán, teljesen viszonylagos, minden rendszert nélkülöző őskáosz. És ti, az én pici Maxwell-démonaim, sorra rám cáfoltok, rendszert találtok ebben a Nagy Entropikus Emlékturmixban (a továbbiakban: N.E.E), amit itt összeshakerkedtem nektek. A menekülés a rendszer, mit kerteljek, látom már én is, ha ugyan ezt lehet annak nevezni. Persze a menekülés talán nem is a legjobb szó, nem az a Houdini-féle, itt nincsenek lomha láncok, otromba lakatszörnyek, és mégis megvan a távolodás. Ha az egyenesek a végtelenben találkoznak, az azt jelenti, hogy jóval előbb kifogyunk a papírból, mintsem hogy történne valami érdemleges. Ilyenkor már az ember inkább körösülne (!), lennék inkább körvonal, önmagára zárt. Valami beépített szolipszizmus ez, a priori fékek a rendszerben. Milyen meghitt az egyre növekvő távolság, ami összeköt. A hosszútávfutó magányossága. Mert szégyen a futás, de sanszos.
*
Kezdetben volt a nüansz.
Namármost ez a nüansz nem egy megnevezésében is kézzelfogható példány volt, de nem is afféle hanyag univerzália, amivel szórakozott filozófusok dobálóznak szabad perceikben – sokkal inkább szél volt; de semmi komoly, amolyan hétvégi hobbipasszát, lopva szétkenve az egyneműség lomha felhőit: gyengéden, mint holmi masszát – Csontváry festett ilyeneket. A magányos cirrus. Egyszóval fújt, süvített rendületlenül, elmosva mind az eredendő rusztika éleit s kumulonimbuszát, összefolyatva a valóság akvarelljének kontrasztos monádjait, az égi határok kimúló nimbuszát, s végül elmosva önmagát is. Ó, irgalom atyja, ne hagyj el engemet ennyi mosás láttán. De mit lehet tenni, ilyen a magány mint létállapot, a magány mint mosóteknő, és a teknő mint pajzs (vö. kékítőt old az égiszében). De nagyon elkalandoztunk, és ideje lenne már a nüanszainkról beszélni. Nüanszai mindenkinek vannak. Hiszed, nem hiszed, ez az igazság. Persze megfigyelheted magad is: ha éjjel a sötétben ott fekszik melletted a kedvesed, és te egy átkozottul mély álmodból fölébredve még az orrodig sem látsz (odakint gyér a közvilágítás), ha ilyenkor elönt a megnyugvás és a béke, arra gondolván, hogy az élet rádiója valahogy beállt egy végtelenített relaxációs zenére és nem recseg többé; ha ilyenkor eszedbe jut, hogy kiértél arra a homokos, vizes síkra, és volt képed szabad strandot csinálni belőle; szóval ha ott fekszik melletted Ő, és akkor, mint egy hirtelen jött röpke felhő, ami eltakarja a napot, suhan rajtad át az állapot, hogy talán mégsem alszik, sőt: torz grimaszba rándul az arca, és némán vicsorog rád a sötétben. Távol áll ez a gyanútól, hiszen magad sem gondolod komolyan, csupán egy tünékeny gondolat; amilyen gyorsan jött, úgy el is oszlik, de nem nyomtalanul, ergo: nüansz. Ha úgy érzed, hogy már teljes mértékben megértettél valamit, és akkor egyszerre elbizonytalanodsz, mert felfedeztél egy új, eddig nem vizsgált szempontot: nüansz. Ha a legnagyobb boldogság közepette szembesülsz az ember végső, megfellebbezhetetlen magárautaltságával: bizony az is nüansz. A szóban forgó árnyalat szintén pillanatnyi bizonytalanság, felhőátvonulás terméke. Mert a nüanszoknak fajtái vannak. Ott van például a Tejút nevezetű: a Tejút táptalaja a monoton szenzomotoros tevékenység, kézimunka, kötés-horgolás, futószalag, miegymás. A Tejút esetenként időszakos megvilágosodást is nyújthat, a legfontosabb tünetek mégis az adott munkamenethez való hozzáállásban bekövetkezett változásról tanúskodnak. Az egyik pillanatban még vígan gyártod a csavarokat, a következőben már a távoli csillagok fényei lebegnek szemed előtt: saját jelentéktelenséged, és hát a munka, hogy az konkrétan minek van. Az igazi Tejút valódi kuriózum, de a végtelenség tónusával festi meg a perceket, a határtalan tér múló érzetével.
Ritkán, de olykor előfordul az is, hogy a nüanszok olyan heves erupciókkal járnak, amelyek bele-belepofátlankodnak a magát oszthatatlannak valló mindenség egyébként igen komoly, ámde annál oszthatóbb ügyvezetésébe, előszeretettel hasogatván fel a téridő rigorózus szőttesét mindenféle diszjunkt referenciasíkokra; ilyenkor aztán csak azt érzed, hogy van – és nem pedig lesz – a jövő, ami természetesen mindig merő illúzió, de azért mégis valamilyen, és aztán megtörténik a belepofátlankodás, és onnantól kezdve mindent átjár a másság, minden szivacsos lesz és nagyon madártejszerű, mint a felhők aznap, mikor utoljára láttam a szomszédomat, ezt az utolsó szomszédot, akihez még valamennyire is emberi viszony fűzött az egyébként népes szomszédok halmazából. Egyszer beszélt valami olyasmiről, hogy a világegyetem tágul, és én azt hittem, az Annie Hallból idézett, azóta persze tudom, hogy a makroszintes tágulás mikroszintes szűkülésnek felel meg; emlékszem, leültetett a nappaliban egy ominózusan nyikorgó szattyánbőr karosszékbe (jajveszék), és már akkor olyan érzés fogott el, hogy pontosan tudom, miről beszél, egy nappal az eltűnése előtt. Ő mondta el nekem az egészet, istenbizony, a megnevezést is tőle tudom, mármint hogy nüansz, ezenkívül rám hagyott egy kézzel írott katalógust is a típusokkal és a rövid leírásukkal, hogy majd hasznát fogom venni. Próbáltam odafigyelni rá, de a végére annyira zavarttá és nyugtalanná váltak benne a szavak, zötykölődtek némán; erről az jut mindig eszembe, hogy verbális levitáció. Aztán nem láttam többé. Olykor elgondolkodom az egészen, mennyi ebből a konfabuláció és mennyi az őrült fantáziakép; aztán előveszem a katalógust, ami nyilvánvalóan hamisítvány, mert nincs más lehetőség, egy bomlott elme fantazmagóriája – és kiülök az ablakba, várom a Tejutat, ami szemmel láthatóan nagyon nem akar jönni, így hát félóráig hiszek, aztán öt percig megint nem, és ez így megy negyed ötig, aztán ráébredek: igen, árnyaltabban kéne látni a dolgokat. Mindegy, késő (korán?) van, ilyenkor már nem fog az agy, az ándung is csak kegyeleti. Szarok az egészbe, lefekszem. Az ablakot becsukom, de előbb kinézek. Itt-ott egy felhő. Az ég turmalinkék.
*
Búba fojtom bánatom, / mert az rövidebb ám nagyon, / s leírva mégis egyszerűbb / a “bú”, mint hogy ha: “fájdalom”. Így oszlik fel a világ, csemerekre és vederekre. Mint ahogy az öregember mondta abban az egzisztencialista nihilközösségben, Istenmező és Hátapuszta mögött félúton: „át is vagyok baszva, meg is vagyok csemerlve”. Így: csemerlve. Ezt a szót vette a szájába. Forgatta, aztán kiköpte. Az egész nagyon ballisztikus pályát írt le, abból a sarokból tisztára úgy tetszett, mintha a lelkét is belecsomagolta volna. Rakétanyál. Egy nyalatnyi elmúlás volt, az élni akarás toccsanó hangja. Talán fontos körülmény: nyár volt, éppen akkor. Mindenestül volt ez a nyár, s a szél is kiélte vándor hajlamát: „felhők értek-elsiettek, mintha vatta, át – s jó napsütése rosszkedvünk felét* undok kómává változtatta át”. És akkor mi veszteg, vesztünkön elneszeztünk, ültünkben némán, szó(dá)val, úgy. Úgy esett ott az az ülés, épphogy moccanva se, merengve mélán, álom-bakón, hogy ébredéskor ott áll majd három Bacon, és bemutatja egy keresztre feszítés alsó alakjait.**
Mostanában egyébként mindenben az élet egyre növekvő reménytelenségét látom tükröződni. Bukdácsolnék a hajókötélben, ami az Egy és a Legszentebb Igaz Út lenne, de az igaz út valójában egy acélsodrony, és pont nyakmagasságban feszítették ki. Kellemetlen eset, de senkinek semmi köze hozzá. Még nekem se. Magányügy. (De ha lehetne például olyat, hogy az érzéseimből kiköltözni, a gondokat magukra hagyni, akkor mindegyiknek külön szobát nyitnék. Olyan lennék, mint a Kékszakállú herceg borotválkozás után, papírmasé Judittal.) Búba fojtom bánatom. Remélem, megfullad. A bánat egy nagy óceán.
*
Huszonegy éves lettem, és
meglepetés e rettegés
szüli
napi.
Rettegés az elmúlástól. A létezéstől. „A nihil nem idilli állapot.” Önsajnáltatás rulez. Egyébként pedig a napokban volt a születésnapom, s most épp töprengek, mit is illik ilyenkor csinálni, vagy mit nem illik, de lehetne. Jó alkalom ez fölemlegetni a falra hányt borsót, régmúlt emésztéseket fölöklendezni – mert mélységes mély a múltnak kútja, és a zavarosban halászni dicsőség. Most ide tessék elképzelni egy vízrajzi alakzatot, a mocsár és a tó fajtiszta keverékét, valami nagyon büdöset, hínárosat. Ennek a tónak neve van, története. Egy Shimogának is nevezhető indiai város külkerületében fekszik. Nem ismerem, nem próbálom felosztani ezt az Indiát. Sosem jártam ott. Nem készítek elő élveboncolást sem, azt sem készítek, semmit sem, elő. Ez Belső-India. Shimoga-tó.
A Shimoga-tóban emberek nyugszanak, medencecsontok. Ott vágyak fekszenek és anyád fényképe. A tó maga úgy keletkezett, hogy a magyar Ugart feltöltötték vízzel, óceánosították, de aztán sehogy se lett belőle Mumbai Beach, de még Gangesz-part se. Sebai, hisz itt piranhák élnek és macskacápa. Itt a lótuszból kaktusz lesz, a bálnák is fekete tejet adnak. A tó közepén hősi halált halt egy úszómester. Néha én is horgászom, félbeharapott halakat fogok ki, aztán visszadobom őket a szájammal.
*
Kérdezték, mit kaptam születésnapomra mit. Kezdetnek rögtön egy doboz bonbont, a végítélet első hírnöke. A bonbonokat sötétséggel töltik meg, feldolgozzák, csomagolják – így készülnek ezek. A szádban olvad, nem a fejedben. Én mindig szoktam hozzá vizet is inni, abból nem lehet baj, az nem válik vérré.
Aztán ott van az igazi ajándék is, a kapás csimborasszója, a meglepik gyöngye. Egérutat kaptam, bizony – s az én egérutam nem ám akármilyen, megannyi lehetősége van, de csapása csak egy. Mellesleg kör alakú, topológiáját tekintve möbius, csodálkoztam is, mikor először megláttam, hogy hogyan lehetne az, hogy az egér a saját farkába harapna, egy skizofrén Tom és Jerry, hogy ő volna az önnön kergető macskája. Ezt ki kell próbálni, hogy megértsd. Körbefutja a tavat, körbefutod vele, beéred a saját üldözésedet, mókuskerékbe tört hajsza, a remény kiszédül alólad.
Egy vödör depresszió vagyok. Valaki rúgjon belém.
*
Oktávber 5. Esti séta. Át óberhébe. Hóba. Ám a Rend őreihez mielőtt odaérnél, bebocsáttatást mielőtt lopva kérnél, s így gyanakodva körbe, kérdeznéd mióta, hogy felfedezni véled, irányod aszimptóta. Hisz már a szomszéd faluba is van közvetlen járat, hát akkor meg minek járatod a szádat – csak valamiért a postaszolgáltatás nem az igazi, mintha már mindent megüzentek volna, mindent, ami létezik és ami csak valóság, mindennek a lehetőségét és a lehetetlenségét, mintha az éter el lenne dugulva a valaha elküldött üzenetektől – összkommunikációs forgalmi dugó, hőhalál. A feladó halott, a címzett ismeretlen, a kézbesítőt legott megöli egy csuklyás idegen. Csak a levél marad, kiizolálva a létből, az októberi szél felkapja, röpteti, az ablakodnak nekicsapódik, ott ülsz, megy a tévé, nem hallod.
*
Mert a csendnek metafizikája van, a csend zenemű és zongorista, stopperrel a kezében tagolva, szemében preciőz órásmester, az idő fogalmi szőttesének higany szálait. A csend egy vakdoboz, szemüveg kell hozzá, mert különben csak a kívül-levő rideg valóság megtűrt lakája, egy Folytonosságisten kalapjából emelt alkalmi nyulacska. Nyuszifül, nyalka gép. Nemlétével definiálod, szóval ez egy ilyen negatív fogalom. Nem ad fogódzót. Beleképezed valami jólfundált térbe, de azért megnézném, hogy alázna meg a nem-tudása. Túlélésmódszerek kellenek a csendhez, túlírás, ebben az öklömnyi, verbális télben. Most Ikea-katalógusból rendelünk párnákat, van hanyattfekvő, hasonfekvő, elfekvő, ezzel béleljük ki, édes párnanihil. Hát ilyen a csend, nem a határod: elválaszt tőle. Nem tudod sub specie átérni. Amiről nem lehet beszélni, arról faggatni kell. Mert néma az ég, csak a némának blikkfangos. Ugye-ugye. A hallgatás beleegyezés.
*
Ülni abban az isten háta mögötti, vagy inkább lába alatti kocsmában, „oportó”, tudom meg később, ülni azokon az élet menetrendiségéből leszerelt villamospadokon, inni a sört és a motoroskólát (te a sört, én a kólát), cigispapíron játsszuk a továbbrajzolósat – nekem csak fantáziám van, de te őszinte vagy, a vonásaid is, szépelgéstől és hatásoktól mentes, őszinték. Míg bent minden, odakint már nemcsak az eső lába lóg, de leszaggatja a felsővezetékeket, békés és tökéletes, nem vagyunk láb alatt, minden ízében békés és minden ízében tökéletes, te a budai bohém borozóról mesélsz, én meg a kólát ízlelgetem, mérem a most cukorfokát, odasűrül a pultra a most, egész lapja ragacsos, pedig csak egy kicsit lökted fel a poharat. A faliképen már nem tudlak azonosítani, rég volt, vissza kell térnem arra a helyre.
*
Egy befelé mindenható teremtő isten szerepében tetszelegni, a külvilágtól és mindenfajta külső hatástól, a természet, de még inkább az ember által keltett entrópiától érinthetetlennek hinni magunkat nyomorult naivitás, míg a minden lehetséges állapotban hazug és álságos selfmade eszközökkel fenntartott lélektani status quo egy nyavalyás neurolingvisztikus blöff, a newage szemfényvesztés gyakran nem titkoltan üzleti sikerekre törő látványos placebo nyuszikája. A gondolatok efféle külső forrásból érkező teljes kontrollálhatóságát egyrészt kivitelezhetetlennek, másrészt erőltetett ötletnek tartom, belső indíttatásból végezhetőek az efféle cselekvések, de nálam eddig inkább járt kongó ürességérzettel, mintsem valami fogyasztóitársadalmas hurráoptimizmussal, a lemondva örülés jellegzetes példája, amikor az apró szépségek felszínes cukrai fölötti teátrális nyálcsorgatásunkkal leplezzük az igazi, valódi vágyainkat, később majd írok még ezekről, aminél már csak a kellően félreismert keleti tanok introvertált nihil-nirvánája a rosszabb. A bármi vannál nem jobb a bármi lehet, a világ nem az, aminek az esete fennáll, jól is néznénk ki, az ördög a lehetőségekben rejlik, a hozzáállás ördöge, hogy a lehetségesnek nagyobb feneket kerítsünk, mint a lehetetlennek, vagy annak, ami lehet, de nem lesz. A reményben az a szar (!), hogy mindig ott kukucskál, nekem a májam helyén egy kislabdányi remény nőtt, eladásra kínálom a szervpiacon, na ki veszi meg?
*
Zenemuzsika. Sőt! muzsikazene. Készség sem fér hozzá, zen e füleimnek, csak semmi negédes belkantózás, isten meghalt, Kant meghalt, én sem érzem túl jól magam. Az erkölcsi törvény már régóta smafu, a csillagokat meg projektorral vetítik, a nem tudom, honnan. Az egész mindenség oktalan, nem mondom én, hogy felesleges, csak hogy oktalan, de még ha nincs is így, lusta vagyok megismerni őket – az emberek közötti oktávok áthidalhatatlanok, csak a csönd kell, azt csont nélkül is hallom.
Jótett helyébe szextett ne várj.
*
Mosolyogni tessék. Mert ez a hely, jobban mondva bugyor, a pokol megfelelő, édeskés szájízzel beültetett szeglete. Csodaország, meg minden. Ahol saaaajt!-ból van a hold, ahol evribádi szmájlin és forevör písz. Cukros bugyor – ez a világ, mondom, de hát sajnálom én és kár, hogy ilyen, mert rám nem hat a carpe diem, meg ünneprontó is vagyok, szóval én már novemberben érzem ezt a karácsonyi giccset. Fíling. Ezt a jövő karácsonyit. Mert én vagyok az Eljövendő Karácsonyok Szelleme(ssége) is, úgyám – szal’ figyelsz, öcsém? figyejjé, mer nemmondom mégegyszer. Mert az van, hogy nem sok jót ígérek. Nektek, ja. De lehet, hogy csak én teszem itt a tanúbizonytalanságot, mert kétségben az erő, plázában a cica, csak én nem tudom, szabad-e sírni az árkádok alatt. Az énekes Vazul ugyan süket már, mint az ágyú (azt beszélik, botfülű), de a megasztárban jól süketelt, stylistja van meg nagylemeze, asszem ez már nem is platina – ólom, külön kategória. Örömzene. Itt egyébként mindenki örül, mint majom a fantának, csak én nem. Én érzem a levegőben, gáz van, babám, itt belülről bűzlik a fal. De tudom, ezzel nem vagyok valami népszerű, és mert boldogok a lelki szegények – itt még önsajnáltatni se lehet büntetlenül. Hiába, szegény embert még a jézus húzza.
*
Sociatus nihilistis. Egyébként meg valamelyik nap megnézték a vérképemet, epikus élmény volt, sajnálom, hogy nem láthattad, tudod, az én vérképem egy triptichon, nagyon hasonlít egy J.P.C. festményre, valami nővel a tengerparton (ablakban?), és azt hiszem, én vagyok a világon az egyedüli, akinek a vérképe egyszerre szimbolista és gyomorforgatóan ateista. Hogy itt még a süllyedéseket is analitikus módszerekkel figyelik – szigorúan mentálhigiénés alapokon, kórtörténetileg. Mert a létnek epikrízise van, csomókba áll össze, végül fölakasztják a nagylábujjadra, mint valami győzelmi zászlót (a győ!), csak hadd lengjen, mikor rányitják az ablakot – lelkemben égnek az izzadt lázlapok, és én csak várom, hogy nyíljanak a gázcsapok, jöjjön végre valami, valami az influenzán kívül, nátha, attól minden megjavul, mondom: hadd jöjjön! Mert jőni kell, ha jőni fog, egy jobb kór. Mely után buzgó imádság repedez.
– szplínszalagszakadás –
*
Van egy kötél, hét eres, legalább másfél méteres, sodrott, a legjobb alapanyagokból, jelentem, minőségi fajta, nem holmi hajó, csak semmi feltételes mód, úgy van itt ez a kötél, a maga diszkrét meghatározottságában, bemutatható vele az indiai kötéltrükk (hogy egészen pontosak legyünk: a belső-indiai), első lépésként hurokba képzem, képzelem, ha nyakamban e derékbőségnyi hurok még nem fojt, folytathatnám így milliméterenként, ki bánja-ki bánná azt, bájosan indukálódna elébb rusztikus amerikai típusú nyakkendővé, telne az idő, szorulna a hurok, és a végtelenségig telne, és a végtelenségig szorulna, és a logikám túlélne engem, túlélné még ezt is, a nyakam teszem rá, nyakas vagyok.
Szóritész – szorítasz. Hörgöm a saját, jól felfogott énekem. Egy hurkon pendülök.
*
Mert adott ugyebár a pillangó, meg adott továbbá a kellően grandiózus méreteket öltő okozat: földrengések, kínai tájfunok, nagy egymásra találások, a hegy megy Mohamedhez stb. – és adott legvégül a pillangó szárnyarezdülése, összekapcsolandó a logikailag oly távol álló szálakat. És maga a hatás van benne pillangóstul, tájfunostul, benne ebben a sztochasztikus folklórban, jól odaillve a szegénylegény meg a fele királyság mellé, szemed se rebben, jól van az ott. Valakik jól odaillesztették. Te meg hazamész, leülsz a tévé elé, megnézed az esti filmet, Audrey Tautou a főszereplő, mondjuk, én húsvétkor láttam, szóval leülsz, és élvezed, ahogy a sok egymásmellettiségből néha kilép valami súrlódás, koccanás a maga rögös mivoltában – emitt egy galamb, amott egy levélke: mind kiveszi a részét a sors napilapjának horoszkópos mellékletéből, és ehhez nem ad hozzá, de nem vesz el az sem, hogy már előre tudod a végét – látványpékség ez; gyúrják, kelesztik a narratív gyurmát, a te lelked meg fonott kalács, legalábbis egy része az. Foszlós kalács. Mert a világ helyén egy kauzális lyuk tátong, már az idő is egyre kevésbé merőleges a többi dimenzióra – csúszunk szét a levesességbe. És ez talán nem is hőhalál, talán csak annyi, hogy egyszer régen túl magasra csaptak az entrópia hullámai – az élet megszédült magától. Végül minden logika ide fut ki – premisszavákuum. A kezdő nullák lassan kitöltik a teret, de néha csak az emlékezet zaja, ahogy elmegy melletted valaki. Memóriaszemét. „A kezdő nullák lassan kitöltik a teret.” Értékvesztés – és ez a dolgok végzetes kiegyszerűsödése.
*Legalábbis a felét. Nézheted úgy is, hogy félig üres, meg úgy is, hogy félig teli, mindegyre megy: szomjúhozom.
**Máris az én Baconom e kép, eképp.
Illusztráció: Francis Bacon Studies of the human body, triptych (1970, részlet)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
