Lukáts János: Ország, kisváros, híres ember… (Levélfa, 10.)

Kedves szerkesztő barátaim: új témával rukkolok elő.

Levelem, mint kedvenc jávorfám levele bárki kalapja mellé tűzessék!
Írásomat minden magyar olvasni tudónak és “járásbírónak” szánom, egyedül ballagónak és országát társakkal felkeresőnek ajánlom. Aki e feltételeknek megfelel, mind barátomnak és járótársamnak tekintessék!
Hozzátok fordulok, hozzá hogy írjatok, léptekben társak, várostekintők – az együtt-gyaloglók és együtt-gondolkodók örömével
kívánok kedvszerző olvasást, majd írást.

Lukáts János

2009 nyarán a véletlen vezérelt el Magyarország egyik távoli városába, ahol korábban még soha nem jártam. Hogy a látottakat ne mossa ki emlékezetemből az elpergő idő, följegyeztem a város látványát, hangulatát, a beleképzelt múltat és a lehetséges jövőt. A várost azon a néven neveztem, amely vasútállomásán és országútja két városszéli tábláján áll, és eszembe se jutott, hogy kisváros vendége voltam.

Hogy mi a kisváros, azóta sem fogalmaztam meg magamnak. Talán olyan emberi lakóhely, amely vonz magához, mert adni akar valamit, amellyel egyetlen nap alatt megköthető egy életre szóló barátság.

Íróasztalomra kiterítettem térképemet, vadászni kezdtem az ismert és a sose látott városok között, hogy felkeressem vagy újrajárjam őket. Felgombostűztem térképemet és elhűltem: a kisvárosok benépesítették Magyarországomat. Amikor összeszámoltam, ötvennél valamivel több gombostűm volt. A kisvárosok Balassagyarmattól Szigetvárig terjeszkedtek, Kőszegtől Sátoraljaújhelyig, némelyek magányosan szemlélődtek, mások szinte átintegettek egymásnak.

Most már érdemes volt haditervet kovácsolni. A nagyvárosokat kizártam felfedezői programomból, a megyeszékhelyek közül kettőnek szavaztam bizalmat (Egernek és Szekszárdnak). A történelem rosszallóan szisszent fel bennem, hiszen korábban több kisváros is betöltötte e kiváló funkciót (például Gyula, Sopron, Szentes, Balassagyarmat). De hát nem jog és rang teszi a várost…

Kisvárosba nem indulhat a látogató üres kézzel, a szellemi meg az oldaltáskás munícióról egyaránt gondoskodni kell. Az internetről összetereltem egy-egy úticél-város érdemleges tudnivalóit. Elaggott útikönyvekről is letöröltem a pókhálót, szükségben mindig jól jön a segítség. És persze a menetrend, amely sokat elárul egy városról.

A félbehajtott papírlapra (kutyanyelv volt régen a neve) történelmi adalékok kezdtek felsorakozni: beszámolók az ősember barlangjáról, „már a rómaiak is” kezdetű feljegyzések, a gepidák és az avarok művelte dolgok (az utóbbiak különösen a szívemhez nőttek). Aztán jöttek végre a honfoglalók, – megkönnyebbültem. Aztán jött Zsigmond, aki zálogba adott számos várost – szorongani kezdtem. Aztán Mátyás, hátha mégis van menekülés – a török elől nincs. Van viszont felégetés, elhurcolás, amíg csak van mit, van kit. Új urak, új telepesek. Aztán Rákóczi – Rodostó, jászok igen, rácok nem. Barokk világ: a három vallás istenházai, a főtereken diszkréten elfordulnak egymástól, idővel a Mózes-hit keleti díszes zsinagógái is beállnak a sorba (egy időre legalább is).

Negyvennyolc nagy ideje, néha csak napok, amelyek másfél század után is világítanak. A kard emberei, a szó emberei, és a tettekéi – mikor melyik tehette, amit kellett. Aztán „a szabadság hiánya és a fejlődés kezdete” – a Bach-idők különös ellentmondása, de hát ezek magyar kisvárosok, a Monarchiában. Polgármesterek (mint Gubodi Cegléden, Boros Sámuel Szentesen), papok (mint Tessedik Szarvason, Pryker Egerben, Migazzi Vácon), múzeumalapítók (mint Nagy Iván Gyarmaton, Darnay Sümegen, Déri Baján, Orczy báró Gyöngyösön). És tanárok, számosan, Nagykőrösön hét tanár-akadémikus áll bronzba öntve, balról a második Arany János, Pápán a Mándi-Bocsor-Tarczy tanár-triász neve lett fogalom, Szarvason Vajda Péter. És természetes, hogy a kisvárosi nagy iskolák megőrizték és följegyezték az országos (vagy akár világ-) hírre emelkedett növendékek nevét. Több városban emeltek panteont a város szülötteinek, az itt élőknek vagy itt nyugvóknak (Tapolcán, Sümegen, Szarvason). És a szobrok, szobrok tucatja, vagy akár százai. Kossuth-szobor nélkül nincs magyar kisváros (némelyik szobor másolatát Amerikában is felállították). Kossuth többnyire a harcba hívó népvezér pózát viseli, üdítő változat Szigetvár időskorú „turini remetéje”. Petőfi alakját mintha bátrabban idéznék fel az alkotók, Baján széltépett ingben fogad a sziget bejárójánál, Csornán pedig a dagerrotip kép háromdimenziósra formált alakja hökkent meg, Kiskőrösön testközelben köszön ránk a Petőfi-mellszobor. Széchenyi magasztos Sopronban, szenvedő Szentesen és tervez Tokajban. Rákóczi lóháton is emberközeli, akár ujjheggyel is megérinthető Szécsényben és hasonlóképpen egy tokaji teleksarkon. Zrínyi fölszegi fejét, lova kétségbeesve tekint oldalra Szigetváron, de hol máshol tenné?! Balassi kardot ránt Esztergomban, verset olvas a balassagyarmati iskolakertben, Egerben pedig búsong lekonyult bajusszal. Jelky András a kerek világot járja be – Baján, a cserépglóbuszon. Festetics bronzpadon pihen Keszthelyen, Babits kőkarosszékben Szekszárdon, Jászberényben a Bundás kút juhásza töpreng a város első artézi kútja fölött. És ott a kubikos, Csongrádon, tisztelet a munkáskéznek és a munkaeszköznek: a talicskának.

A kiegyezés évtizedében felépülnek (vagy épülni indulnak) a városházák, a takarékpénztárak (homlokukon a méhkaptárral), a bíróságok, a rendőrségek, és – el ne felejtsük! – a börtönök. A maguk korában „a Monarchia legkorszerűbb fegyintézetei” voltak (Vácon, Gyarmaton, Sátoraljaújhelyen). Romolhatatlanok és „szökhetetlenek” voltak, Sisa Pista mégis megszökött Gyarmatról, de hát Sisa Pista betyár volt.

Kígyózni kezdtek a vasútvonalak, a földből kinőttek az állomásépületek, hasonlóra tervezett, közös akarat hozta létre a legtöbb kis- (és nagy-) városi magyar vasútállomást. Többjük máig dacol az idővel. Az állomásról a városközpontba vezető utat vegyük komolyan, itt mutatkozik be a város a látogatónak (és visszafelé itt búcsúzik tőle). Sokat elárul a városlakók gondolkodásmódjáról, a lokálpatriotizmusról, a vagyoni lehetőségekről. Pápa, Gyula vagy Vác „vasút-utcája” akár Ausztriában is vezethetne az állomástól a főtérre.

Minden városnak hiteles tükörképe a temető, a délutáni napsütésben, már némiképp megfáradva föltétlenül látogassunk el a város e „végső állomásához”. Olvassuk le a neveket, amelyeket a fejfák és a sírkövek megőriztek, gyakran ugyanezeket a családneveket láttuk napközben az üzletek homlokzatán, az utcák névtábláin. De hát ők a város élői és holtjai. És fogalmat alkothatunk a nemzetségről, a népcsoportról, amely századokkal korábban a városba költözött, vagy akiket oda telepítettek: a török eltávozta után az Alföld délkeleti városaiba szlovákokat-tótokat, a Dél-Dunántúlra németeket-svábokat. Tiszteleghetünk a város nagyjainak a síremléke előtt, lezárt, régi temetőbe léphetünk be (vagy legalább benézhetünk) Gyulán, Keszthelyen, Baján – részei az élő városnak, az élő emlékezetnek.

Amiként részei a háborús emlékművek is… Az első (a „nagy”) háborúra utaló szobros, oroszlános, honvéd egyenruhás kőszálak, az elesettek nevének felsorolásával. Vácon 2014-ben állították fel újra a leromboltat, Baján óriási kőkard őrködik, Újhelyen a dombtetőre vezet fel a katonai temető, ahonnan ellátni „a folyón túlra”, amelyik már másik ország… A második háborúra megkésve állítottak (állíthattak!) mementókat, többségük fekete kő vagy bronz, Szarvason hatalmas kapu, amely mintha a túlvilág közelségére figyelmeztetne.

És „a megváltozott rendszerrel” megjelentek az 1956 napjait idéző művek, díszesre faragott kopjafák, vagy kőbe-bronzba vésett emlékek – hatalmas sziklatömb, ólombetűkkel Baján, Cegléden pedig „A Szabadság Fája” egy ifjú lányalakot bontakoztat ki színes kerámiából. Keszthelyen akkor láthattam a rejtegetett „Fehér Ember” szobrot, amikor még nem állt a főtéren, hanem fél évszázados emigrációját töltötte a Balaton Múzeumban. Kiváló könyvtárosok sok-sok oldalt pörgetnek át az érdeklődő kedvéért egy-egy lemaradt vagy föl sem vésett név vagy dátum felkutatásáért, tájházak és néprajzi gyűjtemények gondozói páratlan lelkesedéssel tárják fel letűnt idők tárgyait, eszközeit, szerszámait.

De meg ne feledkezzünk a munka mindennapjairól, a magyar gyáripar „fiatalkori” műhelyei néhol máig megmaradtak, máshol az emléküket is elmosta… Az idő, a felejtés, a modernizáció? Pápán megmaradt, sőt becsben tartott a kékfestő műhely, mintha a kései rabszolgakor emlékét őrizné ez a pince és padlás közé emelt – hol szűk, hol szellős – épület, amely pedig ontotta a hölgyek vágyálom-ruháit. Kiskunhalason a csipkeverő műhely régi és mai mintáiból találunk világra szóló gyűjteményt. A munka világából többet-kevesebbet megőriztek a kisvárosi malmok. Hatalmas szárnyú szél- és szárazmalom Sopronban, Halason, a hajómalmok persze a folyók mentén, Ráckevén mostanában többet is felújítanak közülük.

Igaz is, a vizek…! Számos magyarhoni kisváros települt víz mellé, vagy éppen teremtett magának valamelyes vízfolyást. Vízhiányban aligha szenved Esztergom, Vác, Baja a Duna egyik vagy másik partján, Ráckeve helyét a Csepel-szigetre szemelték ki az északra települő szerbek (a rácok). A töltés, a homokzsák ismeretes fogalmak ezekben a vízbő városokban. De nincs ez másképpen Csongrádon sem, ahol mintha két hegygerinc között bújna meg a város déli csúcsa, a Tisza és a Kőrös találkozásánál. Gyula „nagy vize” a Fehér-Kőrös, de a város szerzett magának egy „fia-folyót” is, amelynek Élővíz a neve, és amely mára a város ékessége lett. Szarvasnak és Jászberénynek is lett egy-egy „örökbe fogadott” folyója, Sátoraljaújhely határfolyót mondhat a magáénak (a Ronyvát). Egerben az Eger a patak, Sopronban az Ikva, Gyöngyösön Gyöngyös a patak, Balassagyarmat az Ipolyra lehet büszke, amelyet néhány éve megrendszabályoztak, hogy béke legyen város és folyója között.

Állóvizet mondhat magáénak természetesen Keszthely, a Balaton nyugati szögletében, Tata a Tatai (vagy Öreg) tó partján, – a partközelben Keresztelő Szent János emeli óva mutatóujját a vakmerő fürdőzőkre és a makrancos habokra. És ott van Tapolca, a maga csodálatos Malom-tavával, a város közepén, a diszkréten háttérbe húzódó tavas barlanggal, és a tóparti mesemalommal.

Dehogy feledtem el a muníció másik részét, az oldaltáska tartalmát! Megvajazott két kenyér véd éhenhalás ellen, közöttük párizsi és paprika lakik, egy alma nyolc gerezdre szabva. És egy üveg víz, mi kell még?! Kell még a jól megválasztott idő, amikor már „megszolgáltam” az elemózsiát, vagyis a látnivalók nagyját láttam, a kötelező kilométerek többségét legyalogoltam, amikor már igazán jól esik a falat. Kisvárosban nagy élmény a táskából ebédelés! Jó szívvel gondolok vissza az egri vár nagy hársfájára, alatta költöttem el ebédemet, Esztergomban Vitéz János oldalára ültem, s már szinte megkínálni készültem a derék humanistát. Az ebédhez azért egy kávé is kijár, lehetőleg a város valamelyik hangulatos kerthelyiségében, madárszóval kísérve. Nagyfröccs már csak visszafelé baktatva, a vasútállomás felé. És megy tovább az idő, az enyém is, a városoké is…

A tollat meg kell állítani időnként, az elraktározott emlékeket és élményeket is. Miközben alig esett szó iskolákról és templomokról, vendégmarasztaló vendéglőkről és árnyékosztó parkokról. És a várakról, a történelem e kőbe vágott és ledöntve is emlékőrző tanúiról: Gyulán, Kőszegen, Egerben, Szigetváron.

A kisvárosok látogatója szívesen nevezi magát „pannonföldi peregrinusnak”, így nevezte őt a folyóirat is, amelynek hasábjain az útirajzok legtöbbje megjelent (a Lyukasóra). Többször felötlött emlékezetemben ama nevezetes Evlia Cselebi, a nyughatatlan török utazó, aki a maga korában végigjárta a kisebb- nagyobb magyar városokat, amelyeket ő persze töröknek mondott. Följegyzett egy sor dolgot, amiből képet alkothatunk elődeink életéről. A fél ezredévvel későbbi utód nem számol össze boltokat és fürdőket, szerájt és dervisiskolát sem, mégis… köszönetet mond Cselebinek, aki belevilágított egy sötét(nek érzett) kor hétköznapjaiba.

A tér és az idő egy-egy csodálatos szeletét volt módom megismerni e hét-nyolc esztendő alatt. Akár ha ország méretűre szélesedett volna egy-egy város, megmutatta a helyét a térképen, saját magán kívül elárult sokat a környező városokról, az alföldi vagy a dunántúli települések rejtett (és gyakran kibukkanó) sajátosságairól. Minden kisváros más, egyéni és összetéveszthetetlen, a maga sorsát viseli, végzetét és szerencséjét, múltját hordozza és jövőjét tervezi. És mégis… időnként elképesztő hasonlóságok tűnnek elő a városok között, a terek berendezésében, a folyópartok megformálásában, a szentek alakjának kőbevésésében. Az utca- és térnevekben, az emléktáblák megszövegezésében.

És a történelem mélységében, amelyből valójában olyan kevés maradt ránk, és amelyből olyan iszonyatosan sok pusztult el az idő és a kártevők közreműködésével. Történészek dolga, hogy a pusztításokat feljegyezzék, meg az árvizeket, meg a tűzvészeket, várostörténészeké pedig, hogy a bölcs (vagy annak vélt) házdöntéseket, utcanyitásokat, átépítéseket tartsák számon. Aki elmegy egy városba, a mai képet látja, a régiből talán ha megsejt valamit. De ha fél évtized után ismét ellátogat egy ismertnek tudott városba, már sok mindent másképp lát: a főtér díszburkolatot kapott, a városban szökőkút oltja a szomjat, a Madonna köpenyét üvegtető védi, a parkba Európa-fát ültettek, folytatható a sor.

Aki úgy érzi, érdemes emberközelből megtapasztalni ezt a Magyarország méretű és ezerszáz évnél is távolabbra nyúló kockáját a létezésnek, vegye a bátorságot, a térképet és induljon útnak. Hazafelé…

2016. május