Milivoj Nenin: Várady Tibor kényelmes felelőssége
Várady Tibor: Libatoll és történelem (Put u juče, fordította Vickó Árpád)
Akademska knjiga, Újvidék, 2017.
Terítsük ki rögtön a kártyákat. Miként Várady Tibor a Libatoll és történelem című könyv végén egy eset igazságát keresi, úgy kutatom jómagam e szövegben egy le nem lejátszott kártyaparti igazságát… Lássuk be, hogy az irodalomkritika ezidáig nem élt ilyen elvárással.
Ám induljunk el valamiféle sorrendben. Várady ezen könyve Ivana Stefanović Privatna priča (Magántörténet) című könyvét idézi meg. Mindkét könyv alapja egyfajta “családi archívum”, amely köré történet szövődik. Míg Ivana Stefanović könyve szilárdabb szövetű (dokumentumokkal, főleg levelekkel teli faláda), Várady Tiboré annál lazább. Nemcsak elődeinek érdekes jogi aktái közül válogathat (nem érzi kötelezőnek mindegyiket bevenni), de nagyobb szabadsággal is kezeli ezeket – nem feltétlenül ragaszkodván csupán a családiakhoz. A múltból a jelenbe költözik, vagy amikor fehérneműt vásárol, előre szalad a jövőbe is, néha “elcsúszik” egy-egy hipotézisen, átruccan egyik országból a másikba; olykor az államhatárok maguk is elmozdulnak… Említettem, hogy Várady kényelmes. De ehhez a kényelemhez társítható a felelősség szó is. Kényelmes tehát az írás szabadságában – látszólag arról ír, amiről akar, egyszersmind felelős az általa megkezdett történet iránt. Ahogyan egyik aktából költözik a másikba, az nem esetleges bolyongás, hanem párhuzamok keresése a különböző sorsok között – eljutni odáig, aminek már nincs írásos nyoma. (És a nagyapja naplója lesz egyszersmind a lektora.).
Várady egyszersmind egyfajta önéletrajzot ír. Természetesen azonnal felötlik két különböző önéletrajz. (Hőstípusonként különbözőek.) Az első Borislav Mihajlović Mihiz önéletrajza, amelyben a főszereplő a legszebb, a legokosabb, a legszellemesebb, a legbátrabb… a másik pedig Aleksandar Tišma önéletrajza Sečaj se večkrat na Vali (Emlékezz többször Valira) a negatív főhőssel, aki ezért is gondolja, hogy mindent megtehet, ami a negatív hősöknek megengedett… Nem tudom, bölcs lehet-e azt állítani, hogy Várady önéletrajza diszkréten megírt: rendelkezik azonban olyasvalamivel, amit úgy nevezünk: mérték, ami nincs a XXI. században (noha ebben az évben, legalábbis nálunk, felnőttkorú lett)… Ez a mérték mindenekelőtt arra a tudatosságra utal, mi a nyilvános és ami a magán… (Ez elkerülte ezt a századot.) Továbbá, Váradynál megvan az a kellemes, Dositej Obradovićtól ismerős önirónia. Valamint az a szép irigységmentesség, miként Dositejnél is. Ám hogy mégse idegen tollakkal ékeskedjek – Miljenko Jergović már a recenzióban rámutatott erre az önéletrajzi rétegre, amelynek részlete a könyv borítóján olvasható.
És ha már a tollakat említettük, térjünk a libatollon át a könyv első szövegéhez. (Mellesleg, szerintem a szerb nyelv szellemében elég csak tollat mondani. Ez a liba- nekem fölösleges. De nem vagyok benne biztos).
Ez a “nem vagyok biztos” olyan, mintha maga Várady írta volna a szövegembe. Ugyanis Várady beengedi az olvasót irodalmi műhelyébe. Olykor az olvasókkal együtt gondolkodik el azon, hogy egy-egy mondatot a megfelelő időben a megfelelő helyre tett-e.
Ám térjünk csak vissza a tollakhoz. A második világháború alatt az első történet hőse a Bánátból szállít tollat Magyarországra, és a kapott pénzből megveszi, amire szüksége van, de még azt is, amit el tud adni. (Mellesleg ismét meggyőződhetünk arról, hogy nem a prostitúció a legrégebbi mesterség, hanem a kereskedelem.) És Várady itt a kérdések egész sorát nyitja meg – azon az általa megnyitott világon kívül, amelynek más értékei voltak, mint a miénknek. Mert amikor a második világháború után a mi csempészünk (Várady nem használná a csempész kifejezést – tiszteletben tartja a puszta túlélést), ismét bűncselekményt követ el – ami miatt a háború alatt elítélték – az a hazafiság lesz. (Váradynak gyakran nem volt kezében az ítélet – így a hősök előttünk ártatlanok.) Ha Várady írásában van keserűség, akkor ez a keserűség a történelemnek szól, amely felőrli a kisembert. (Bár minden, amit e könyvről írok, közhelynek tűnik.)
Amitől ez a könyv igazán különleges, az maga a tér, amit Várady harcolt ki magának. A térbeli kitérés, amely néha zavarba ejtő lehet, de olyan tér, amelyet Várady láthatóan meghódított és átengedett az irodalomkritikának is. (Legalábbis, ami e könyv ismertetését illeti.) Az alapszövegtől, az ügyvédi iratanyagtól történő eltérítés mindig átgondolt és érdekes. A lakótársak konfliktusa miatt a közös udvarban például máris itt a legnagyobb kirándulás: Várady lakótársnak képzeli el Hillary Clintont és Donald Trumpot, akik közös udvart és közös vécét használnak. (Vagy ezt a vécét én adtam hozzá? Nem ellenőrzöm. Nem számít, a közös vécé egyébként is megjelenik még ebben a szövegben).
Említettem, hogy ez a könyv felszabadítja a kritikust is. (Könnyedén átvettem a kényelmet!) Így ebben a kritikai szövegben megtalálható a nagymamám elrabolt tehene, de még a szomszédbeli nagymama is… A szomszédbeli nagymama éles elméjű; minden működne, ha nem lennének a múltból származó ludai… Abban az időben, amikor a ludak a legelőről tértek vissza, megvárta őket, és küszködik azzal az egy libasereggel, amely még mindig az utcán maradt…(Mellesleg – így mondta a fia -, több mint húsz éve nincsenek libáik.)
A szomszédos nagymama legalább két okból szerepel ebben a szövegben. Az első ok összefüggésbe hozható társadalmi kérdésekkel és azzal, amiről Várady ír a könyv javarészében. Lányként ugyanis beleszeretett egy fiatalemberbe a szülővárosában. (A nagymamák is voltak fiatal lányok.) Az apja ezután kivezette az udvarra, és megmutatta az eperfa ágát, amelyikre őt fogja felakasztani, majd azt a másikat is, amelyikre a legényt akasztja, ha még egyszer meglátja. (Annak a legénynek volt még négy fiútestvére. Egyikük sem házasodott a szülőfalujából. Egyikük csinosabb volt mint a másik.) Most biztosan azt kérdezik, mi köze van ennek Várady könyvéhez. Nos, ennek az öt ifjúnak az apja gondoskodott arról a kötelező többletről! Várady az ő sajátos módján, derűs iróniával elemzi ezt a mágikus és tragikus szintagmát: kötelező többlet; de nyilván nem írhat nekünk a módszerről, hogyan vették be ezt a kötelező többletet – mert ennek alig vannak írásos nyomai! (És térjünk vissza ismét Dositej Obradovićhoz és Önéletrajzához. Milorad Pavić írt Dositej Obradović elhallgatásairól… Noha különbözőképpen, de Várady Tibornál is érezhetőek bizonyos elhallgatások).
Máris a politika színterén vagyunk. Várady a politika definícióját Paul Valéry tollával vázolja fel. Valéry szerint “a politika olyan mesterség, amely megakadályozza az embereket abban, hogy beavatkozzanak olyasvalamibe, ami rájuk vonatkozik”. (Még jó, hogy ebben a szövegben időben elkülönítettem a kereskedelmet és a prostitúciót, mint régebbi mesterségeket, a politikától.) Gyakran volt alkalmam hallani, hogy nem az a fontos, ki van a hatalmon, hanem az, hogy hogyan lehet ellenőrzés alá vonni a hatalmat. Ez azonban üres történet. Várady idézte nekünk Konfuciuszt, aki, ha hatalmon lenne, a szavaknak visszaadná jelentésüket.
És most jutunk csak oda, hogyan tükröződik ez a ma a tegnapban!
Mi a különbség a kötelező többlet, amelyet a második világháború után át kellett adni az államnak, és a XXI. századi szolidaritási adó között? A Várady család egyik (leendő) ügyfele a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságból azért menekült Magyarországra, mert nem tudta megfizetni az előírt kötelező összeget. Később visszatért és beismerte a gaztettet. Elismerte, hogy nincs annyi búzája, amennyit a leadásra előírtak… Elismerte, hogy nem termett annyi. És most behozom a szövegembe Marija nagymamámat. Átadta az összes búzát, amit betakarított, de mivel ez nem volt elég, bebörtönözték! Nazarénus volt, és akkor a “hívek” bekapcsolódtak az egész történetbe. Megtalálták a megoldást, akarata ellenére – Marija nagymama börtönben akart maradni – eladták a tehenet és kiegyenlítették a kötelező többletet. (Nem írom, hogy egyetlen tehene volt, bár úgy volt; és nem árulom el, hogy a család legidősebb férfitagja 1930-ban született; nem írom, nehogy elfogjon a pátosz.) Egyszóval: a kötelező többlet az volt, hogy elvegyék tőlük azt is, ami nincs.
És most visszatérünk a saját századunkba. Mit jelent a szolidaritás szó? Vajon a szolidaritás személyes döntés, vagy a szolidaritásról parancs érkezik? A helyzet ugyanaz. Ismét azt veszik el az emberektől, amijük nincs – a kötelező többletet! Mert a bankok ezt a pénzt már elvették tőlük. (És a szavak értelmét, idézzük csak vissza Konfuciuszt.) Hogy senki nem mosakodott hideg vízben, és nem kérdezte, hogyan lehet szó a bérek bármiféle adójáról, ha korábban még nem csináltattuk meg a társadalombiztosítási kártyákat… Annak a bevétele a nagyobb, aki munkanélküli feleségével és két felnőtt gyermekével él, havi 61.000 dinárból, vagy egy egyedül élő férfié, akinek például 59.000 dinárja van. Az egyik miniszter elismerte, hogy a társadalombiztosítási kártyákat nagyon nehéz elkészíteni. Beismerte a gaztettet. Beismerte, hogy „nem termett meg“.
Lám, idáig röpített a szöveg szabadsága, amelyért Várady harcolt. De korlátozom magam, és nem kommentálom az úgynevezett vízszámlát, vagy a víz lecsapolását…
Említettem a bankokat. Várady is megemlíti őket. Megemlíti ezt az újonnan kialakult közvetlenséget az ügyfelekkel való kapcsolattartásban. A banki alkalmazottak személyi kártyájukra csak személyneveket írnak; mintha egy osztályba jártunk volna velük… (De amikor az első probléma felmerül, s amikor felhívjuk őket, automaták jelentkeznek, akikkel nem jártunk egy osztályba.) És próbáljanak csak bankszámlákat lezárni. Megszüntettem elhunyt apám számláját – mintha tüzet oltottam volna…
Két nagy témát is érintett Várady a Libatoll és történelem című könyvében. Az első a puszta túlélés, a második pedig a becsület kérdése… (Egy egész fejezetet szentelt a párbajoknak, amelyeket becsületsértés miatt vívtak.) Amikor azonban kitér valamire, és amikor a mi századunkban van, akkor a puszta túlélés kerül leggyakrabban az előtérbe. Mondta valaki, hogy a technika annyira előrehaladt, hogy a munkahetet egy nappal, a munkaidőt pedig öt órára lerövidítjük? Várady sem mondja ezt. Ám mesél nekünk Várady egy olyan munkaidőről, amelyben az embereknek nincs lehetőségük arra, hogy munkaidőben a vécére járjanak! Amerikában egy cégnél kétszer szabad vécére menni – csakhogy azt is hetente! (Nem tudom, takarékoskodhat-e az ember a vécére járással, amit év végén elkölthet egy hónap alatt?)
Eljutottunk a pénztárosok piros szalagjaihoz is, amelyeket a Tesco kereskedelmi láncban viselnek a karjukon a női alkalmazottak ama napokon, amikor, miként a nagymamák mondanák “megjön nekik”. (A piros szalagok olyanok, mint az utalvány a toalettre.) És most, őszintén és mélységesen aggódva a Tesco kereskedelmi lánc sorsán, javaslom az új és fontosabb szalagokat. Nem jobb, ha a pénztárosok narancssárga szalagot viselnek azokon a napokon, amikor PMS-ben vannak? Akkor ők a legkevésbé kedvesek, és ezeknek a szalagoknak több szerepük lenne: először is indokolná a kedvetlenségüket; másodszor pedig szimbolikus jelentésük lenne. Vajon a sárga szalagok, amelyeket a zsidók a második világháborúban viseltek, és a vörös szalagok keveréke, melyet már a pénztárosok viselnek, nem narancssárga színt adnak? Végül kulcsfontosságú érv: a viharok veszélyét is narancssárga időjárási figyelmeztetés jelzi…
(Talán a megoldás az, hogy csak öregasszonyokat alkalmazzanak a Tesco-ban – akkor a szalagok feleslegessé válnának. Ha a szövegemen kívül létezik még egyáltalán öregasszony).
Váradynak jó érzéke van az anekdotához. És ezek az anekdoták gazdagítják a könyvet. Ezek a könyv azon részei, amelyeket hangosan kell olvasni. Van egy férfi, akit aggaszt az autóipar sorsa: kíváncsi, hol talál olyan sok sofőrt… Van itt egy lány is, aki nem képes lépést tartani az anyja által rákényszerített tempóval. (“Engedj el, anya, már öreg nő vagyok.”) Ne hagyjuk ki azt a férfit sem, aki az inasok kiválasztásakor a cipőjük méretét is kérdezi. (Valakinek ki kell taposni az új cipőt.) Mit mondjunk az anyáról és három lányáról, akik megerősítést szeretnének szerezni arról, hogy csehek – de a bíróság becsületesen kettőt magyarnak és kettőt németnek nyilvánított. Anekdota lenne a gazdasági fejlődés szintagma is, ha a gazdasági fejlődés története nem vezetne vissza minket a politikába. Itt van Toša is, aki lekéste a tegnapi vonatot. Bár a lakcím meghatározása, 1937-ből, elkerülhetetlen. Várady Tibor apai nagymamája, Várady Meta, a személyi igazolványa szerinti lakcím szerint: itt lakott! Várady e könyve ismét megmutatja, hogy az irodalom nem tud olyat kitalálni, mint amire az élet képes! Szintén egy anekdota, amikor ennek a könyvnek a hősei whiskyt innának, ezért egy jobb időzónát vesznek fel… (Azt a zónát, amely abban a pillanatban inkább megfelelő nekik.)
És még valami. Ellenőriztem, amit Várady írt. Egyszerűen összezavart az 1942-es év és az utca, amelyet abban az évben emlegetnek. A háború alatt Várady apja levelet kapott Becskereken – az Uroš Predić utcában! (Mert Uroš Predić 1953-ig élt.) Várady azonban nem tévedett – ugyanis Uroš Predić már 1930-ban utcát kapott Becskereken!
Kicsit gyorsítok most. Elszámolok a könyvvel. Bevallom, mi mindent hagytam ki. Nem is érintettem még Várady asztalitenisz-pályafutását, aminek az asztaliteniszben a legnagyobb erőssége a francia nyelvtudás volt. Kiemelem az epizódot a forró vonatban történő utazásról és a vaj olvasztásáról – mert a kereskedelem, amikor abban a legkevésbé reménykedtünk, ismét nyert. Nem is beszélve arról, hogy a Messinger gépet hogyan adták el… Természetesen nem írtam azon részletekről sem, amelyek az író javára válnak: amikor nem tudja elolvasni valakinek a kéziratát, Várady összehasonlítja az idegen kéziratot a szobában lévő bútorok elrendezésének ismeretével… (Megfeledkeztem a grönlandi párbajokról is!) És nem sikerült Dositej Obradovićot még egyszer beillesztenem a szövegbe azzal a tiszta iróniával – amikor ennyi nyelv ismerete után – úgy tűnik, komolyan észreveszi, hogy Angliában még a kisgyermekek is angolul beszélnek. Szóval ezt az iróniát akartam összevetni Várady ragyogó iróniájával.
Ismét gyorsítok, mert igyekszem az ígért kártyaparti felé.
Visszatérünk azonban mégis a nagymamához, akit otthagytunk a ludakra várva. Várady fél, érződik aggodalma a sorok között, milyen nem létező libasereget vár majd vissza a legelőről… Okot talál arra, hogy ez a sereg később jön majd érte… Felsorolja, mi minden tesz jót az Alzheimer-kór elleni küzdelemben… (Előnyként említi azt is, hogy több élete van.) Azt is tudjuk, hogy a kártya jót tesz a mentális állapotnak…
Jó lenne kártyázni Váradyval. Csöndben játszanánk a teraszon; és átkoznánk magunkban, mindegyikünk a saját nyelvén, a kártyát, amikor megáll, nem az ellenfelet… Most végre elérkezünk a kártyajáték valóságához. A valóság szeretné tudni, ki a nyertes. És itt emlékeztetnék a XXI. század szabályaira, melyeket szerintem Várady azért nem tud, mert nincs állandóan az országban.
Tehát, ha az első játékban egy teljes lapom van, Váradynak pedig huszonnégy – akkor Várady vezet. Ám ha két teljes kártyám van a második játékban, és Váradynak csak huszonhárom teljes – akkor én vagyok a nyertes! (Mindig az utolsó játszma számít!) Mielőtt Várady hasonló példákat keresne a nemzetközi jogi könyveiből és az ügyvédi aktákból, meg kell magyaráznom neki a százalék erejét. (Vajon a százalékok nem vezetnek el bennünket Várady kedvenc témájához – a jövőhöz?)
Tehát én vagyok a nyertes, mert száz százalékkal több teljes kártyám van, mint az első játékban, és Várady néhány százalékkal esett…
Bár, hogy visszatérjek a könyv legértékesebbjéhez, Várady Tibor ragyogó iróniájához, a nyertest egyszerűbben is meg lehet határozni. A győztes az, akinek először jut eszébe – tiszti becsület- és pártszavára -, hogy ő a nyertes!
Fordította: Májer Klementina
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Thomas Möhlmann versei →
André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry →
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
