H. Hadabás Ildikó: Mindenhol csak feléd nézek
„én eszt a szülöföldet soha el nem felejtem
mindég sirok ha rágondollok ha meghalok
még a föld sem fogja belöllem kinyomni”(1)
Csupa harangzúgás a városom,
a harangokban emberek, tájak laknak,
és a nagy, kerek égbolt megnyitja tükrét a látásra.
A kisharangok, mikor elkezdik táncaikat,
végigfutnak a város girbe-gurba közléin,
a nyitott ajtókon bekukucskálnak,
s öregemberek szíveiben felébresztik a múltat,
megcsiklandozzák mozdulatlan arcaikat.
A nagyharangok orgona-akkord zengéssel
sétálnak bele az Időbe, a várost őrző falvakba,
a mezőkön szétáradva, az emlékezetbe befészkelve
megzörgetik a történelem elhagyott kapuit.
Régi harangöntők énekét hallgatja minden!
Dajkált, ringatott egykor városom, s a félelem is,
amely a hangszórókból kijajdult,
mert a cirill betűk vörös csillagokká váltak,
jelezvén, mennyire sok a tilos errefelé:
megállni, fényképezni az orosz laktanyák végtelen
kerítése előtt, ahol olykor halottak őrizték a rendet,
a magyar tolmács tarkón lőtt testével együtt,
s ilyenkor a falvak vásározó szekerei az országúton
megpattogtatták ostoraikat, miközben az eget kémlelték,
várva, hogy rájuk szakad.
Tanúk élete őrizte minden kapu mögött a reményt, hogy
rabok tovább nem leszünk, s hogy a török, német, orosz
ránk ülő századaiban, vagy csak emberi életekben
mért idők hatalma díszlet csupán,
a lélek belül szabad maradt – makacs az igazság és a hit:
Karthágó harangjait nem lehetett sohasem elnémítani,
mert a Szerecseny Krisztus (2) vércsöppjeit a bencés templomban
csikósörény lobogtató hajnalok rorátéin a sirató asszonyok
ima-gyolcsaikkal gyengéden letörölték.
Minden talpalatnyi boldogságot megőrzött a szívem,
bár nem tudtam az ifjúkor vágyakozó, édes fájdalmaiban,
hogy mindez, a nékem adatott, a soha meg nem ismételhető öröm,
a harangok felelgetése ugyanúgy, mint a fejfákon megőrzött nevek,
s az is, hogy az Úristennel halálos ágyán perlekedő Nagyapám
végre elnyugodhatott párka nénikéimmel a föld porában.
Én ezt a szülőföldet soha el nem felejtem, platánfa-gyökereimet
mélybe fúrom, leveleimet tele írom az életemmel,
a szél tekergőzésének hangjaival, azzal az örök zenével,
amely a bakonyi hideget udvarainkba rázta.
Létem minden percében érezem a Kálvária dombon,
Jézus nyomában siető Boldogasszony-Anyánk figyelését,
abban a föld felett lebegő, táncos mozdulatban,
amellyel csak ő tudott szeretni a farkasfoggal átharapott időkben.
(1) Erdélyi Zsuzsanna idézi az 1948-ban Felvidékről, Szimszőről kitelepített asszony levelét. (Erdélyi Zsuzsanna, Hegyet hágék, lőtőt lépék: Archaikus népi imádságok, Pozsony, Kalligram, 1999, 829.)
(2) A dunántúli város legszebb reneszánsz keresztjét nevezik így.
Illusztráció: “a harangokban emberek, tájak laknak”
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: KÁRPÁTOK ALATT* →
Móricz Zsigmond: A MAGYAR ASSZONY →
Illyés Gyula: Koszorú →
