Horváth Erzsébet: A Hold távolsága
(regényrészletek)
Pista papa és a Bagós vedelnek, felbőszült arccal, kidülledt szemmel nyelik magukba a demizsonból a bort. Ki sem megy hozzájuk. Ide gyertek, parancsol ránk, s habzsoljuk a paprikás krumplit, tömünk magunkba jó sokat. Vacsora után a szalmazsákra fekszünk, s nem halljuk, mikor fekszenek le, mert arra már mi mélyen alszunk. Utálja őket, megmondta. Ezek semmire sincsenek tekintettel, csak vedelhessenek. Bagós este hétre érne haza a munkából, azonban rendszeresen betéved a kocsmába a hazavezető úton, nyolcnál előbb sosincs itthon. Arra mi az ágyban kuksolunk. Ő leoltja a petróleumlámpát, a sötétben énekelget, vagy beszél hozzánk. Józsi-Pista ilyenkor kiugranak az ágyból, kergetik egymást az asztal körül, ő meg nevet velük, vagy a hátukat üti, erre elcsitulnak.
Szeretjük egymást, kiáltja, üljetek az ölembe! S mennünk kell, a két fiú oldalt tapad a karjaiba, fejük a vállához simul, én középről ölelem a nyakát, a fülébe fújtatok, hajának erős szaga van. Három kocsma akad útközben, elég, ha az egyikbe betér, ott a sok koma és haver visszatartja és itatja. Érintetlen várakozik vacsorája az asztalon. Egye meg hidegen, de ég a bele, meg se eszi. Mondjátok, hogy szerettek! Elismételjük, kérjünk bocsánatot egymástól, kinyögöm valahogy a bocsánatot, s addig vonaglok, míg el nem eresztenek az egybeolvadt forró testek. Gyorsan elalszom, s hajnalban Bagós panaszos mormolására ébredek, az ajtó bevágódik, madarak csicseregnek, kiment szerencsére, s mire visszatér, kivilágosodik, s végre felkelhetek, elindulhatunk Józsi-Pistával az iskola felé.
Fakeresztek, sírkövek emelkednek az udvar fölé, temető alá költöztünk. Pista papáék házába, ők a szőlőben maradnak a tanyán, addig, amíg mi házat találunk a faluban. Háromszobás házunk lehetne a Bosnyák házért kapott pénzből. Viszont bármeddig itt is maradhatunk, Pista papáék semmiképpen nem jönnek be a szőlőből, szeretnek ott élni, a pince tele borral, és sok a dolog a szőlőben. Roszka mama sosem bánja, ha iszik az öreg. Kedves ember olyankor is, csak tegye a dolgát.
Roszka mamát nem szívleli. Megmondta nekünk világosan. Vén kurva, beleüti az orrát mindenbe, kétszínű, mézes-mázas hízelgő, a hátunk mögött kipletykál bennünket, örökké telebeszéli Bagós fejét. Miatta iszik annyit, elkeseredik a Roszka duruzsolásától.
Két méterre van az udvar fölött a temető, az ól mögött kezdődik a homokfal, tetején szövevényes akácbokrok, a tüskés ágak közül emelkednek ki a keresztek. Látjuk a friss koszorúkat és a sírok közt mászkálókat.
Nem messze van tőlünk az igazi itteni mamának, Pista papa első feleségének a sírja. Harmincnyolc évesen halt meg tébécében. Gyönyörű asszony volt, a legszebb, akit valaha láttak errefelé, mindenki szerette. Szorgalmas és kedves volt. Pista papa soha nem beszél róla, csak a Roszka emlegeti.
Rá hasonlítasz, még a tekinteted is, mondogatja, ha vele megyek a homokos járdán, amikor hosszan kanyargunk a boltig. Bárkivel találkozik, megállunk, trécselni kezdenek. S az idegen asszonyok egyszer csak csodálattal függesztik rám a tekintetüket, mintha őt látnák. Szakasztott mása, tiszta Irénke, suttogják, s rémület szökik a szemükbe. Ugyanúgy nevet. Kíméletes hangon faggatnak hogylétem felől, s méregetik a ruhám, a mozgásom, s érzékelem, hogy szavaim hallatán latolgatják, igaz lehet-e, amit Roszka mondott nekik, Irén visszatért az én formámban. Előkerült Roszkától egy régi esküvői kép Irénkéről. Szigorú és keserű tekintet, markáns vonások, rövid haját fehér fátyol övezi. Szépsége talán eleven voltában ütközött ki, mert ezen a képen nem annyira. Hasonlóságot egyáltalán nem érzékelek, meg kedvesnek sem látom. Hiszen széles az arca, arccsontjai kiállnak, s keskenyre szorítja a száját, miközben magasba szegett állal a távolba tekint, a mellére kis csokrot szorít. Fiatal – jegyzi meg, az arckifejezése teszi komollyá.
Irénkét látják bennem Bagós testvérei is. Piros gyöngysort aggatnak a nyakamba. Nézzem meg magam, ebben milyen szép volt ő. Sokat szenvedett, fagyban és esőben ment a házakhoz mosni. Gondoljak csak bele.
A temetőben, amerre csak tekintek, sírokat látok, akkora nagy, el lehetne benne tévedni. Fakeresztek és sírkövek sokasága, a sírhalmok közt kanyargó ösvények. Akácbokrok, magas füvek burjánzanak a széleken, alig egy karnyújtásnyira a fejfáktól. Elhanyagolt a legtöbb sírhalom, alig tisztítják a hozzájuk vezető kis utakat, gyakran az erős indák, folyondárok ráfonódnak a fejfákra.
Egy akácbokor takarásában, udvarunktól csak pár lépésre, kis halom szélén a sírkő. Irénke neve a két dédszülő neve alatt olvasható, a dédszülőkről Roszka mama semmit sem mond. Ellenben gyakran ráncigál kézen fogva a temetőbe, hogy gyomláljuk meg a sírt, legalább ez legyen rendben, ha a többi gyalázatosan is néz ki. Ahonnan jöttünk, ott a temetőben egy szál akác sem maradhatott volna meg, nemhogy gazok, elvadult ösvények. Ottan, mint a leggyönyörűbb virágoskert, úgy festett a temető, a sírhalmok szabályos alakzatban követték egymást, s nem olvadtak letaposottan, elkopottan egybe az ösvényekkel. Kora tavasztól késő őszig virágtenger a temető.
Roszka keze nyomán válik széppé és rendezetté Irénke sírja. Lapogatja rendszeresen a göröngyöket, öntözi a virágokat, kihúzgálja a gazokat. Anyánkkal szintén gyakran átjövünk locsolni, az a lényeg, hogy mindig friss virágot vagy palántákat hozzunk magunkkal. Nem mindegy az sem, mit ültetünk a homokos talajba, és milyen sűrűn kapnak a növénykék vizet.
2. részlet
Olyan hangosan és egyértelműen beszélnek róla, hogy még én is felfogom, miről van itt szó. Egy cseppet sem zavarja őket, hogy az asztal lábánál kuksolok, lesem a képüket makacs, számonkérő tekintettel. Valahogy az az érzésem, szavak és mozdulatok nélküli párbeszédet folytatunk, benne vagyok abban, amit ők kimondanak, mert egyébként pontosan azokat a dolgokat mondják ki, amiket én is gondolok magamban. Sajnáljuk Gyuri kölyköt a vele történtekért, bántásokért, az érzékeny, különös lelkéért, együtt érzünk vele, mint valami távoli rokonnal, ugyanakkor tolakodó, bajt hozó alakként tekintünk rá, akit akár erőszakkal el kéne távolítanunk a közelünkből.
A presszóban a kölyök hosszan elpanaszolja szomorú sorsát. Anyja elhagyta őket, aztán betegen tért vissza, apja meg kegyetlen durván bánik vele. Nincs helye már ezen a földön, semmit sem ér az élete, mert akit szeret, már másé. Ez a legnagyobb baja, ha nem így lenne, még boldog is lehetne.
Folytatódik a házunkban a kölyök panaszkodása. Közben Bagós csak dönti magába a bort, Gyuri kölyök is. Elszántan isszák Pista papa rózsaszín lőréjét. Úgy másfél órája tart a kesergés közbeni vedelés. Savanykás köd képződik a szobában, már alig lehet valami a demizsonban a borból. A két italozó férfi tekintete megtört, szemük alatt fehér árok.
Ételt rak eléjük, állát a kézfejébe támasztja, másfele kalandozik. Velem most egyáltalán nem törődik, így aztán azt sem fedezi fel, hogy miféle színes kendőt kötöttem a nyakamba. Hajni óvó néni kendője, vékony arany szálak csillannak fel. És bennem valami élénkség és fény ébred, ami egyenesen a kölyök fejére hullik. Gyakran a pillantásaink is egybefonódnak, csiklandós vihorászási ingerek futnak végig rajtam. A kitörni készülő öröm elfojtásával küzdök, ám ekkor váratlanul a kölyök szája széle lebiggyed, anyánk szemében pedig könnyek gyűlnek. A hirtelen hangulatváltásokat csak Bagós nem akarja észrevenni. Nem izgatja más, csak a demizson alján lötyögő büdös, rózsaszín lé, annyira, hogy nyugtalanul felugrik az asztal mellől, dülöngélve támolyog a kamrába, ott egyensúlyát vesztve a falnak támaszkodik, olyan, mintha a bútorok lökdösnék arrébb, az a két masszív barna szekrény.
A keze ügyébe keveredik, amit keres. Egy zöld üveg, a magasba emeli. Ezt kóstoljuk meg, kiáltja diadalmasan. A palackkal visszatér közénk. Meleg, csúszkáló érzés ér, a kölyök izzadt markába vonja a kezemet, feljebb emeli, és forró ajkaival rálehel az ujjaimra.
+++
Egy hétig vagy kettőig, majd meglátja, de addig nem megy a mezőre a napszámosokkal. Az agronómus sajnálkozik, kéne a téeszbe a dolgos kéz, éppen most egyelnek. Gondolja meg, hátha mégis el tudna jönni. Ha jön, üzenjen a barátnőjével.
Egy órája gyalogolunk, kétségbeesetten caplatok mögötte. Elegem van, megfájdult az oldalam, s a hasam is, lépni sincs erőm. Erre felcsattan, megint mi a bajod? Kitartóan nyivákolok tovább, hogy nekem nagyon fáj, középen a hasamban olyan, mintha késeket forgatnának, karjaim, lábaim alig mozognak, üljünk le valahová, akkor biztos jobb lesz. És tényleg, rövid pihenőt követően a fájdalom is megszűnik, folytathatjuk a menetelést. Betérünk a patikába, ahol valami keserűt nyom le a torkomon.
Tárgyalgat az öreg, nagy hasú patikus emberrel, aki kilép hozzá a pult mögül. Hallom a történetünket, amit nagyjából ismerek, mert rendszeresen előadja, ha talál olyat, akinek részletesen elmondhatja. Hogy messziről költöztünk ide, nincs házunk, sötét, kicsi lukban élünk, meg errefelé a férfiak mindig részegek, és a téeszben a nőkkel alja munkát végeztetnek. Fillérekért teszik tönkre magukat az emberek. Boldogtalan, és oda van már az egészsége, senkije ezen a földön, senki nem segíthet. A patikus langyos vizes borogatást emleget, ő meg felpattan, s az üvegcsék, tégelyek, porok gyógyszerszag ködéből kiviharzik. Markába ragadja a kézfejem, tovább vonszol a végtelen hosszú, homokos járdán, bevágtázunk még egy-két boltba, s mire hazatérünk, tényleg majd leszakad a lábam, s újra kezdődik az iszonyú hasfájás.
Most már biztos, én is belebetegszem abba a valamibe, ami most itt a járvány. Széles foltok vöröslenek az arcomon meg a testemen, egyre csak terjengenek és szaporodnak. Viszketek is, a forróság az agyamig ér. Ráz a hideg. Nincs mese, így nem lehet engem iskolába küldeni. Józsi-Pistát öregapánk kénytelen lesz holnap és azután is elkísérni az óvodába. Amíg én a lázforróságban lapítok a dunnában. Ő sem mehet dolgozni, őrködik otthon felettem.
Langyos vizes rongyot csap a homlokomra. Szivárványkarikákat látok az ablakban. Nem mondom, de most úgy érzem, jó ez a betegség. Dél körül megjön Gyuri kölyök, a kapuból szól, hogy hozott üzenetet a téeszcséből, engedje be. Nem tehet mást, kimegy hozzá, inkább, minthogy minden szomszéd és arra járó szeme láttára ott lábatlankodjon a kapuban, s lássa mindenki, mennyire befelé kívánkozik.
Motoznak sokáig és sutyorognak a kis pitvarban. Azt hiszik, alszom. Mintha csak a moziban, a zsöllyén lapítanék. Szó szerint megismétli a panaszait, amit a patikusnak darált el pár napja. Minden butaságot. De én most nem létezek, magába szívott a dunyha és a szalmazsák. Dallamosan úszik Gyuri kölyök hangja felém. Megint azt suttogja, hogy fáj a szíve, hamarosan meghal. Úgy látszik, most ez a kedvenc mondása. Legszívesebben felkelnék, és kérdezgetném, de semmivé váltan hallgatnom kell. Azt hiszik, alszom, különben szerintük én nem értek semmit. Így hát semmiképpen nem kelhetek ki az ágyból. Mardos a kíváncsiság. Kitakarok magamnak a dunyhán egy lyukat, hogy lássam az arcát, a bánatos-nevetős szemvillanásait, a kölyök mellkasára hulló kézfejét, a simogatást, ami végig siklik a bordáitól a combjáig, Gyuri kölyök könyörgő testtartását, és magamba szívom azt az édes fájdalmat, ami egész testemet megremegteti. Legszívesebben a kölyök karjaiba vetném magam könyörögve, ne menjen még innen, maradjon vele. Ekkor a kölyök az ágy lábánál valahogy leroskad, a dunyha alja az ő oldalán most benyomódik, s felém nyomul a vastag tollréteg. Mint egy bilincs, a forróság rám csukódik. Összehúzom magam, ne lássanak, észre ne vegyék, hogy a lábszáram alattuk, valahogy feledkezzenek el rólam. Éppen megszűntem létezni, aztán pedig dehogy, hátul mégis kidugom a fejem egy résen. A kis ablakot takarja a sötétítő függöny, így csak a hánykódó árnyakat láthatom, s a homályból néha kivillanó fényes szemüket.
+++
A foltok ugyan eltűntek, azonban vesztegzár alatt vagyunk két hétig, addig biztosan nem mehet napszámba. Rajtam a piros mellényem, kendőt kötöttem a fejemre, s táncolok Gyuri kölyök előtt. Az ágyamon elnyúlva a falnak veti a hátát, izzó fekete tekintetével némán követi a mozdulataimat, húsos ajkai szétválnak. A térdéhez érek, a padlón hentergünk mind a ketten. Beront a konyhából, csupa liszt a karja, peregnek a hasáról a finom szemcsék, szorosan hátra fogja a haját két hullámcsat, kendő van a fején, így előnytelenül szélesnek látszik az arca, magas homloka és a felszökő szemöldöke riasztóvá és szigorúvá teszi. Szétzavar bennünket. Sajnos Gyuri kölyök azonnal szót fogad, ellök magától. Felpattan az ágyról és a karjaiba szorítja lisztesen, kendővel a fején, rá sem hederítve nyűgös ellenkezésére. Ő a vállára hajtja a fejét, bocsánatáért esedez, amit nem értek. A kölyök lelkendezve dicséri a szép szemét, a dolgos kezét, akkor már végképp nem értek semmit. Küldenek ki az udvarra játszani, abban bízva, hogy a konzerves dobozaimba hosszú ideig öntözgetem a homokot, kavarom a játékleveseket, miközben a temetőből a fölém nyújtózó akácok sárga leveleket potyogtatnak a lábam elé. Amikor kopogtatok pár perc múlva, hogy visszajönnék a szobába, akkor a kezembe nyomják a kisebbik vizeskannát. Irány, menj a kerekes kúthoz, hozz vizet, közbe a Kalaposékhoz is lépj be, kérdezd meg, kell-e nekik savanyú káposzta. Még utánam is szól, délig vissza se gyere!
Hátrafelé járva megyek, konok módon rajta tartom szemem a házikón, hátha láthatok még valamit abból, amiből most ők ketten kihagynak. Sokáig várok Kalaposék előtt, le-föl lépdelve a kerítés mentén, senki nem nyit ajtót, igazából azt sem tudom, itthon vannak-e, de dél még nem lehet.
3.részlet
Azt kérdezték az iskolában, hogy mi az apád foglalkozása. Nem tudom, válaszoltam, s szégyenemben majd elsüllyedtem, mert úgy tudtam, az apámnak nincs is foglalkozása. Segédmunkás, culáger, sánta micisapkás, mindenki más tudja. Ahogy azt is most már, meg már én is tudom, hogy hazudós fattyú vagyok.
Legközelebb, elhatározom, s tényleg így teszek, kőművest mondok. Állok a kimondott szó után, meredek előre, senki nem néz a szemembe, valamit bejegyeznek a füzetbe, gyanítom, nem azt írják oda, amit mondtam, hanem a valót, segédmunkás. A többi gyerek mind szakmát mondott, ács, asztalos, cipész, kőműves.
Ők mind hazudtak, mert én úgy látom, az ő apjuk is csak segédmunkás, mert ők is csak hajnalban kelnek, korán ácsorognak az állomáson, és vonattal utaznak a városba, ahonnan késő este kacsáznak haza egy szál aktatáskával, amiben rongyos zsebkendőkön és maradék szalonnás kenyereken kívül mást nem hoznak haza.
+++
A templomkerttel szemben van az iskola, egy lapos, hosszú ablakos épületben. Előteréből két tanterem nyílik, egyikben az első és a harmadik osztály, a másikban a második és a negyedik osztály tanul. Egy házaspár a tanítók, a nő a kisebbeket, a férfi a nagyobbakat tanítja. Az épület hátsó részében laknak, sövénykerítés választja le a tanítólakás udvarát az iskolaudvartól. Minden évben születik egy gyerekük, már vagy három van nekik, és biztos lesz még vagy kettő. Tavaszra a tanító néni nagy hasat növeszt, nyáron eltűnik szem elől, és szeptemberre visszatér, hogy karácsonyra megint kezdjen növekedni a hasa. Alig várom, hogy a tanító bácsihoz kerüljek. Én már folyékonyan olvasok, szerintem a legjobban az osztályban. Viszont csúnya az írásom. Apró nyikkanó hangokat hallat a tanítónő, ahogy fölém hajolva vizsgálja a füzetbe hulló pacákat. Hiába noszogat, én sem értem, miért nem sikerül szebben. Bezzeg a tanító bácsi nem vegzál a szép írásért, szemüvege mögül elismerően hunyorogva hallgatja folyékony, zengő felolvasásom.
Viszont nagyon rosszat tettem vele. Amikor körbejárt a padok között, kinn felejtettem a lábam, s úgy megbotlott benne, hogy majdnem hasra vágódott. Jól emlékszem, hogy azonnal a fejem fölé kaptam a tenyerem, vártam az ütéseket. Pár másodperc után azonban lehanyatlottak a karjaim. A verés elmaradt, nem záporozott a fejemre semmiféle tenyércsapás, sem a behúzott nyakamra nem kaptam egyetlen suhintást sem, pedig hát megérdemeltem volna.
Libás papát küldik elém az iskolába. Átveszi tőlem a táskám. Bőszen nyargalok az árokparton, messze elől vagyok, míg ő lassú lépteivel, egyenletesen haladva közeledik, egy idő múlva azért méltatlankodva utánam szól: Állj meg, hova rohansz, te lány! A fűbe vetem magam az árok túloldalában. Virítanak a tavaszi virágok, tenyérnyi foltokban liláskék ibolyák, sárga hérics, élénk zöld húsos levelek halmokban. Elnyúlva bevárom Libást.
Ess, eső ess, ordibálok, s lóbálom egyre feljebb az iskolatáskám. A súlyos táska megrántja és kifeszíti a karom. Pörgök körbe, a táska a fejem fölé repül, a barna hátulja éppen a harangláb elé repül, és eltakarja előttem az eget, a falut, majd zuhan lefelé, aztán újra lendületet veszek, folytatom, így tart még sokáig. Hátrálnak mellőlem az osztálytársaim, már az árokpart túloldaláról harsognak. Bretyusz! Bretyusz! Nagyon utálom őket, s még magasabbra lendítem azt a táskát. Bagósé volt, vastag bőr, lötyögős fémcsattal záródik. Nekem ajándékozta, amikor beírattak az iskolába. Szalonna és kenyérillatot tartalmaz a fiókja, de ez nekem egyáltalán nem zavaró. A könyvek, a füzetek, a tolltartó összeverődnek benne miközben lódítom. Koppanásokat hallok, de semmi nem repül ki, csak én billenek a táska után. A felhők és a nap elhomályosul, a harangláb csúcsán a vékony kereszt fejemmel egy vonalba kerül. Semmilyen értelemben nem veszem észre magam, kántálok tovább a fülükbe. Ess eső, ess!
Hagyd abba, mindenütt ott van, megütöd, a levegőben is, ne lóbáld a táskád, nem szabad! Sokáig nem akarom megérteni, miről beszélnek. De már öten rivallanak rám. Nem szégyelled magad, megütöd!
Azonnal engedd le a karod, erre azért szándékom ellenére mégis befejezem. Abbamarad a forgás és az éneklés, öregapám nyomába eredek, átveszi a táskám, kaptat végig az úton, s nem néz semerre.
Hátrafelé megyek, amíg csak el nem esek, és onnan lentről, a földről bámulok a magasba. Ott trónol a kereszt csúcsán, a legtetején az égen, ahová a táskámmal vágtam. A testébe hasítottam. Lát engem most is, s éjjel is, amikor a Hold-Föld távolságot méricskélem magamban. Latolgatom, hány méter, kilométer lehet. S akkor is lát, amikor a szalmazsák alá kúszom, és a karomba veszem a kékesvörös kendőt, kibontva a halvány fényben, s a kincseimet felfelé tartom, mint a fénylő holmit, amim van.
Hamarosan kell szereznem egy vékony szürke kesztyűt, a templomba járó asszonyok kezén láttam olyat. És látni akarom őt is, ne bujkáljon előlem, mi az, hogy mindenütt ott van, mikor sehol sincs.
Horváth Erzsébet a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Pataky László-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
