Nagy Ignác: Sirokai Mátyás trilógiája és kulturális utalásai
Sirokai Mátyás harmadik kötetének, a Lomboldal 2020-as megjelenése után megkapta a Füst Milán díjat, azonban jelen elemzést nem ez ihlette, hanem inkább egy sok szempontból érdekes és rendkívüli trilógia lezárása.
A trilógia kezdődarabja a 2013-as A beat tanúinak könyve, 2015-ben pedig A Káprázatbeliekhez követte, majd a trilógiát 2020-ban a Lomboldal zárta. A beat tanúinak könyve egy különleges tajga-világba kalauzolja el az olvasót, hogy aztán A káprázatbeliekhez kötetben a távoli űrbe vigye el, ahol az utódok kutatják az elveszett emberi civilizáció eredetét, hogy aztán a Lomboldalban bemutassa a fák közé visszatérő ember révületét.
Ahogy A Beat tanúinak könyvéről írta a kritika, fontos szerepe van az értelmezésben az asszociációnak[1], illetve szükséges az aktív befogadói erőfeszítés[2], és ez a fajta hozzáállás ugyanúgy vonatkozik a trilógia másik két kötetre is. Maga a költő is elismerte, hogy hangsúlyos szerepe van a belső vallomásoknak, vízióknak és az lelki utaztatásnak nevezett folyamatoknak. Fontos számára a meg nem történt dolgok elmesélése, nagy hatással voltak rá költőtársai a világirodalomból[3]. Ezek alapján úgy gondolom, hogy a három kötet sokkal több réteget és lehetséges asszociációnak ad teret, mint amennyi első olvasatra felmerülhet, hiszen a szövegek furcsának, szokatlannak vagy zavarosnak tűnhetnek, mégis számos értelmezési lehetőség sejlik fel belőlük többszöri olvasat után. Éppen emiatt lesz érdekes a költő által megteremtett és leírt világ, amely mintha ősrégi ösztönök, érzések és bölcsességek talaján jött volna létre az írott szó hajnala előtt vagy a civilizáció pusztulása utáni útkeresés idején.
A trilógia első kötete értelmezhető az etnopoétika nézőpontjából, a második kötet mintha az űrbe elszármazott emberiség, vagy a gyökereit elfelejtett ember eredetmítosz teremtési kísérlete, a harmadik kötet pedig a természetbe visszatérő ember révülete, amely az ember és természet egységének megéléséből táplálkozik. Ugyanakkor lehet a három kötetet filozófiák és kultúrák közötti utazások illetve csapongások regisztereiként is értelmezni, hiszen talán akaratlanul is, de rengeteg egyértelmű asszociációs lehetőség sejlik fel a szövegekben. Többek között a totemizmus, a népi messianizmus, a teremtésmítoszok hatása, az Upanisadok, Nietzsche, Schopenhauer és Eliade filozófiája, a tabuk, az újpogányság illetve a sámánizmus is. Ezeknek az asszociációknak a mentén igyekszem majd feloldani ezekben a rendkívül sűrű szövegekben rejlő hatásokat és utalásokat, és amelyek teljességgel más olvasási hozzáállást kívánnak meg. Talán éppen etnopoétikai nézőpont szükségeltetik hozzájuk, ahogy Dennis Tedlock fogalmazott, az etnopoétika tulajdonképpen nem más, mint hogy meghalljuk a tradíciókon kívüli költészetet[4], és Sirokai költészete pontosan ilyen összetett költészet, minden tradíciótól távol áll, nem akar sehová sem tartozni, viszont egyszerre táplálkozik rengeteg olyan tradícióból, amelyek elegye végül létrehozta a három kötet jelentésrétegeit és értelmezési dimenzióit.
A beat tanúinak üzenete
Ahogy maga a szerző is mondta a trilógia első darabjáról, a kötetben található szövegek eretnek természetközeli versek, amelyeket a lüktetés határoz meg, a lüktetés az a közös erő, amely átélése vezet el a belső víziókhoz és eseményekhez, amelyeket a kötet elregél[5].
A beat tanúinak könyve öt részből, könyvből vagy ciklusból áll. Nehéz is lenne meghatározni, hogy mik a kötet egységei, hiszen inkább emlékeztetnek a rövid egyoldalas versszövegek ősrégi akkád táblákra, archaikus sugallatot kölcsönözve a szövegnek.
Az első rész tizenegy további „ékírásos táblát” tartalmaz, fő tematikája az erdő, a tajga világa, felfedezhető a szövegekben a sámánizmus és a szavak keletkezésének kifejtése, illetve a lüktetés is, amelyet a beszélő a szívdobbanáshoz hasonlít az ének és zene kezdeteként írva le. Ez a tajgai vibrálás, kántálás próbálja megmagyarázni az élet keletkezését, az énekek és ezáltal az emberi kultúra szerepének fontosságát.
Az I.1 és az I.2 versek szövegek a megismerés izgalmáról és eksztázisáról regélnek, egy beavatásszerű kezdetről. Mintha egy régi mítoszt olvasnánk arról, miként indult meghódítani a világot egy nép ősapja: „Amikor elhagyja anyját és apját, a fiú az erdőbe vonul, hogy megkeresse a fát, amely odvába fogadja.” Az olvasó ezzel a fiúval együtt hatalmas utazásra indul, a beavatás különböző fokozatain áthaladva megismerkedik a Sirokai által teremtett tajga-világ alapvetéseivel és működésével.
Az I.3. szövegtől az I.5.-ig bezárólag a ciklus fő témája a tajga, és a lüktetés, vibrálás, vagyis a beat természetének leírása. A beszélő a zenei tempót a szívdobbanáshoz hasonlítja, így lesz a beat a meghatározó építőeleme ennek a különleges világnak, amely teret ad a lélek játékos száguldásának, és lesz maga az élet. Nem nehéz ezekben a szövegekben felfedezni a sámánizmus hatását, hiszen a sámán is egyfajta révült közvetítőként működik a jelen világ és a szellemvilág között, neki is feladata a kinyilatkoztatás. Maga a sámán név is a tunguz „aki tudja”[6] jelentésre vezethető vissza, és a kötetben található rengeteg kinyilatkoztatás szerű szöveg is ezt bizonyítja, hogy a lírai beszélő valamiféle beavatottként kalauzol végig a kötet lüktetésekből építkező erdei világában.
Az I.6. számú kinyilatkoztatás szöveg pedig a tudomány által is megerősített tényt, miszerint minden élet a vízből származik: „Első otthonunk és utolsó menedékünk a víz..”, majd ezt a a kinyilatkoztatást az I.7. számú szövegtől kezdve a beszélő kiegészíti az érzékelések eredetének magyarázatával, folytatván a születés misztériumán át egészen az I.9. szövegig, amely az emlékek keletkezését taglalja.
Nagyon érdekes asszociációra ad lehetőséget az I.10 számú versszöveg is, hiszen mintha a költészet kezdetét, a nyelv teremtő erejét akarná megénekelni. A szöveg elmeséli az ének és a hangok viszonyát, és azoknak szerepét is leírja, felvázolva ezzel egy alternatív eredettörténetet a költészet és az szó művészetéhez kapcsolódóan. Hiszen maga a költészet is kezdetben énekelt vagy recitált formában létezhetett, hogy a dalokban őseink megörökíthessék nemzetségük történetét, vagy, hogy eldalolják életük eseményeit, esetleg dicsőítsék az isteneket vagy az uralkodóikat. A szöveg tehát mintha meg szeretné ragadni azt a pillanatot, azt a révületet, amikor az értelmetlen hangok szavakká, sorokká, ritmussá majd pedig dallá szerveződtek, hogy kezdetét vehesse a költészet. A következő vers a I.11.-es pedig a gyakorlás jelentőségével foglalkozik, a tevékenységgel, amelynek köszönhetően a tudás nemzedékről nemzedékre örökíthető, a tanulás, utánzás és a gyakorlás tehát egyidős a gondolkodó és kultúra teremtő emberiséggel, és egyben magában foglalja a lehetőséget arra is, hogy meghaladjuk elődeinket, ez a letéteményese az emberi civilizáció fejlődésének is.
A kötet második ciklusa, megpróbál választ adni a létezéssel kapcsolatos fő kérdésekre, amelyek egy archaikus társadalomban élő embert is foglalkoztattak, hogy honnan erednek az égitestek, mik a világot felépítő anyagok, honnan erednek az égtájak, és mi a jelentésük, mi a halál és az álom közös vonása, hogy aztán ismét az ábrázolás és a művészet eredetét fejtegesse a ciklus utolsó, tizenegyedik versében. Funkciójában a második ciklus megfelel tehát a mítoszoknak, ugyanazt a magyarázó funkciót kívánja betölteni.
A második ciklus első két verse a gyakorlás fontosságát ecseteli és annak ritmikáját próbálja megmagyarázni, illetve a győztes legendáját szeretné megalapozni azzal, hogy kifejti az alfa jelentőségét, mely abban áll, hogy gyakorlás közben nagyobb figyelmet szentel az elsajátítani kívánt tevékenység során, így emelkedvén ki a többiek közül és így kapván többlet képességeket és funkciókat. A ciklus harmadik szövege ősi kérdésekre igyekszik magyarázatot szolgáltatni azzal, hogy megkísérli az anyag körforgásának leírását, és azt a bolygók keringésének természetéhez hasonlítja, a beszélő ezáltal kilép az űrbe, hogy a II.4. versben az égitestek a labdákhoz hasonlítsa.
Az égitestek és a labdajáték összekötése szintén nem új keletű dolog, megtalálható majdnem mindegyik közép-amerikai civilizációnál. A majáknál a szent labdajátékban a pattogó labda a Napot szimbolizálta, a két ellenséges csapat játékával pedig megjelenítette az éjszaka és nappal váltakozását, a világ pusztulását és születését[7]. Az ötödik szöveg tovább szövi a labda hasonlatot, kifejtve, hogy a játék célja a labda-égitest pályára állítása, hasonlóképpen ért véget a maják labdajátéka is, ugyanis az a csapat nyerte a játékot, amely átjuttatta a labdát a küzdőtér falán elhelyezett gyűrűn. Ezáltal beteljesítve a csapat, a szimbolizált égitest és a játék sorsát is[8].
A II.7. szöveg az égtájak mítosza, azoknak eredetét és jelentését meséli el, az egocentrikus iránymegadást használva, amely a legtöbb kultúra tájolásával is összhangban áll. Az irányok és égtájak keletkezésére lehet asszociálni a vers szövegét olvasva, amely ugyanúgy próbálja magyarázni a kardinális irányokat, a jobb és bal oldal eredetét, mint ahogyan a különböző kultúrák színekkel és magyarázatokkal társították a fő égtájakat[9]. Hiszen a tájékozódás képessége ősidők óta az egyik legalapvetőbb emberi képesség: „messzebbre ér az, akinek kezei tanítói egymásnak”[10]
A II.8 szövegben a halál, az agyhalál és az élet misztériumait próbálja megfejteni a kinyilatkoztatás, amely témájában a legrégebbi ember által felvetett kérdéseket boncolja és minden kultúrában központi kérdést foglal el a halál természetének kutatása és magyarázata.
A II.9 és II.10 versek a halál közeli rokonával, az alvással foglalkozik, amely szintén fontos kulturális toposz volt az óegyiptomiaktól elkezdve az észak-amerikai indiánok hiedelemvilágán át, egészen a modern kori lengyel tatárokig. Az álmok és az álomképek fejtegetése, jelentésük kibontása fontos eleme a világ kultúráinak, és Sirokai folytatja ezt a hagyományt a Beat tanúinak magyarázati kísérletén keresztül.
A II.11 versben a beszélő pedig az álmokhoz asszociatívan kapcsolódva próbálja elmesélni a művészet és a művészi ábrázolás eredetét, az alkotás folyamatát, hiszen a „dísz” teszi többé a sima szóbeszédet költészetté, az ábrázolást festménnyé és a művészetet tükörré teszi: „képmásunk már vergődik a falon”, amely érzékennyé tesz a saját magunkkal szemben és megismerteti az embert saját magával.
A harmadik rész a legősibb művészeti tematikához tér vissza, a ciklus kilenc versét olvasva asszociálhatunk az kőkori művészet termékenység fétiséhez, olyan szobrocskákkal, mint a Willendorfi Vénusz vagy a govrlevoi Ádám. Feltételezhető, hogy abban az időben is születtek dalok, vagy szöveges alkotások, amelyekben ugyanazokat a toposzokat énekelték meg, mint a harmadik ciklus versei. Többek között a női és férfi princípium erejét, amelyeket különböző totemek testesítettek meg, mint például a Sirokai által használt szarvasünő képe. A III.3. szövegben található vadászat, az űzés pedig szintén a szerelem ősi allegóriájának tekinthető. III.4. vers az endogámia és exogámia eredetét próbálja elregélni az olvasónak, kitérve az idegenséggel kapcsolatos fenntartásokra is, amelyek szintén jellemezték a korai zárt közösségeket, ugyanakkor az exogámia hagyományát gyakorló kis létszámú törzsek esetén a genetikai változatosság fenntartásának kulcsa volt, nem véletlenül foglalt el ez a kérdéskör fontos helyet rengeteg nép hagyományrendszerében.
A III.5. és a III.6. versekben a férfi princípium és a nemzés a téma, amely nemzés egyben a Sirokai által teremtett univerzumban az egyik eredetmítosz alapja is. A nemzés rítusa sok teremtésmítoszban megtalálható, általában egy férfi és egy női teremtő nászának gyümölcseként keletkezik a világ, mint az egyik kaliforniai indián mítoszban, melyben a férfi Égbolt meglátogatta a nő Földanyát, és nászukból keletkezett a világ[11]. Ebből a nászból is egy új történet szövődik, egy újabb mítosz, mely már az utódok történetét meséli el, ahogy a III.8. számú szövegben „akkor hurkolódnak egymásra DNS-spiráljaink, és hoznak létre egy harmadikat.”
A kötet negyedik ciklusa rengeteg vallási asszociációnak ad teret, kivezetve az olvasót a tajga világából, ezzel az útkeresés mintha véget érne, és egy jövőbeni furcsa vallásosság elemeit próbálja bemutatni. A IV.4. vers mintha egy vallását vesztett emberiség mítosza lenne a kenyérről, a kereszténység egyik alapvető jelképéről elmélkedik egy másfajta megváltást és magyarázatot sugallva. A következő V. számú vers is ennek a spiritualitásnak a jegyében próbálja az emberiség kereszténységről szóló emlékfoszlányaiból felidézni annak lényegét. Olyan népies vallásgyakorlásra enged asszociálni, amely megfigyelhető az afrikai kereszténységnél vagy a szibériai iszlámnál[12], illetve a dél-amerikai népi keresztény gyakorlatokban.
A IV.6. szövegben visszatérünk a beat-hez, a lüktetéshez, amely a sámáni révület alapja és magyarázata ad a világot csodálok lenyűgözöttségére. A révületből fakad minden, általa lehet kapcsolatot teremteni a világgal és a világon túli létezőkkel is, így a révület forrása lesz a megismerésnek, ahogy maga a vers is utal rá: „lágy kattanás és vöröslő pulzáció önkívületbe rántja az ébredőket”.
A soron következő szövegek, A IV.7., IV.8. és IV.9. ismét magyarázni próbálják a kereszténységből építkező hagyomány foszlányokat. A hetedik szövegben az úrvacsora jelentőségét fejtegetik, összemosva a lélekvándorlás és a feltámadás elvét, létrehozva ezáltal egy új vallásos magyarázatot egy olyan világban, amely már nem emlékszik a hagyományai eredetére, csak bennük él. A nyolcadik szöveg pedig a bibliai pecsétre az Isten által megpecsételt és elrendelt emberi sorsokra enged asszociálni: „A metsző, akit Uramnak szólítunk”, egy pecsétmetszőhöz hasonlítja Istent. A kereszténység szimbólumait felsorakoztató versek sorában az utolsó a kilencedik ezen cikluson belül. A szikla megnyílásáról tesz kinyilatkoztatást, amely a feltámadásra enged utalni Jézus és Lázár feltámasztására, esetleg a pogány kultúrkörökből az alvó királyok legendája jöhet szóba, amely szintén a reménykedést, a megváltás utáni vágyakozást jelképezi, egy hős második eljövetelét, aki előbújva egy hegy gyomrából segít népének a legnagyobb baj idején[13]. Hasonló várakozást fejez ki a vers egyik sora is: „a szikla megnyílására várók reménykedő zsivaját” írja le, egy új kezdetet, a csend megtörését.
Az IV.10 és az IV.11 versekben, mintha költő által teremtett a felejtő kultúra a keleti gyökereit vizsgálná,a Rig-Védához hasonlóan tüzek természetét leíró mítoszként a tizedik, a tizenegyedik pedig a föld, mint a világegyetem alkotótelemének tulajdonságait írja le, amely értelmezhető úgy, mint az elemhez írott fohász, vagy mint a földanya-istenben való feloldódást szorgalmazó vallásos buzdítás.
Az ötödik ciklus első darabjai még szintén az elemek, mint a föld, víz, szél kapcsolatát vizsgálja és azok lélekre gyakorolt hatásait, beleszőve a lélekvándorlás tanát, az anyaméh körüli körforgásba való visszatérést a szövegbe. A V.2. szövegében a víz, mint világok közötti elválasztó, ugyanakkor üzenetátvivő közeg jelenik meg, erre a képre épül a magától értetődő révész asszociáció a V.3.-as versszövegben. Az nem derül ki, hogy a vers révésze egy Pszükhopomposz, mint Kharón, vagy csak az ír Mannanán Mac Lir-hez hasonlóan egy másik világ hajósa, akinek attribútumai közt szerepel a szél is, ahogy a beszélő is a szélhez köti a révész tevékenységét. Viszont a Sirokai legendájában talán inkább a természet és az emberek között közvetít, és várakozik, míg szükség nem lesz a szolgálataira: „A révész a szelek színéből tudja, hogy melyik parton kell várakoznia.”
A ciklus negyedik és ötödik szövege tovább magyarázza a víz és a tenger jelentőségét az emberiség létezésében. A V.4.-ben a víz, mint termékenyítő erő szerepel, majd a következő versben a tenger, mint minden földi élet bölcsője és kezdete jelenik meg, ahogy a tudomány is rámutatott, nem a porból, hanem a vízből vétettünk.
A V.6. számú versben visszatér a kötet szervező témája a lüktetés. A költő által teremtett univerzum fő szervezőereje a beat, ez a mítosz pedig ennek a keletkezését magyarázza. A hangok és rezgések szinesztéziás társítások által nyerik el lényegüket és fejtik ki hatásukat, a kagylókürt megszólaltatása, mintha hívószó lenne, vagy valamilyen eseménynek a kezdete, mint ahogy a bibliai harsonák, vagy az északi legendákban Heimdall kürtje jelezték.
Az V.7. a sámánoknak szeretne útmutatást adni a gyógynövény füst hatásairól és a révület eléréséhez szükséges lépések magyarázatával. „A tüdő képei erősebbek a látás képeinél” is mintha a lélegzet manipulációján alapuló elme módosítási technikákra utalna, hasonlóan a hindu prána és jóga koncepciójához, vagy a buddhista ánápánaszati gyakorló légzéséhez mely gyakorlatokat a lelki megtisztulás és megvilágosodás érdekében végzik.
V.8. és V.10. Szövegek tovább magyarázzák az elmeviharok és belső teremtések folyamatát, mitikus formában elmesélve, hogyan formálják a látványok és a víziók az ember szellemi fejlődését és válnak ezáltal minden kultúra alapjává Hiszen a révület teremtő erejét sugallva egyértelmű lesz, hogy a költészet, a zene és minden más alapja a kötet által misztifikált lüktetés, a beat, amely meghatározza a Sirokai által megteremtett univerzum fejlődését és alakulását is meghatározza.
A kötet utolsó verse a V.11. tulajdonképpen a következő kötetet felvezető versnek is tekinthető, hiszen megjelenik benne az űr, és az földről való elvágyódás toposza. „A törzs, amelyet a fej magára hagyott, az űr részévé lesz, és az űr új és újabb bolygókat népesítene be.” Az ember, ahogyan megtermékenyítette és benépesítette a földet, elvágyódik, hogy az űrt is birtokba vegye, emiatt a kötet ezen darabja, talán az űrbe kirajzott emberiség eredetmítosza is lehetne, de erről az utazásról bővebben a trilógia második kötete fog mesélni.
A csillagködbe vesző múlt káprázata
Míg A beat tanúinak könyve a tajga-világban maradottak írása, addig a trilógia második kötete A káprázatbeliekhez az űrbe kirajzott emberiség mítosza, amely próbál emlékezni eredetére, de csak homályos emlékképei vannak a kirajzás előtti idők civilizációjáról. E második kötet olyan, mintha Isaac Asimov Alapítvány és Föld regényére való utalás lenne, a kötet fakó emlékképei hasonlatosak Asimov regény szereplőinek elképzeléseihez a Földről, amelyről csak annyit tudnak, hogy onnan származnak és onnan rajzottak ki, de már nem tudják azt sem, hogy hol keressék bolygót, illetve, hogy őseik hogyan éltek.
A káprázatbeliek, hasonlóan A beat tanúinak könyvéhez öt részből áll és a versek számozása is megegyezik, azonban az előző kötettől eltérően Sirokai mindegyik ciklusnak külön címet adott. Az első rész Az Első föld nevet viseli, a második címe Kettő és az árnya, a harmadik A szövevény: égi fonák, a negyedik rész a kötet címadója is, A káprázatbeliek, az ötödik ciklus pedig A Mennyek országa. Ezekből a címekből is világos, hogy a földtől elrugaszkodás a kötet ciklusaiban is érezhető, egyre messzebb kerülünk az Első földtől, hogy aztán ez a meditatív líra elvihessen az emberen túli világba, oda ahol a spirituális éhségtől vezérelve az emberek regéket eszelnek ki az első bolygóról, ahonnan elszármaztak. A káprázatbeliek értelmezhető akár a végtelen elveszettségben mesélt űrmagányt enyhítő szövegek gyűjteményének.
Az első rész első szövege rögtön a Teremtés könyvére enged asszociálni: „Kezdetben voltak a földrakéták..”, mintha csak a Bibliai kezdőszóval indítana el egy másik, mégis szorosan kapcsolódó történetet. Ez egy igazi kezdete a következő scifi mítosznak, amely nem egy nép vagy vallás eredettörténete, hanem az egész emberiségé, amely már szétszéledt és feloldódott az űrben. Az I.2. szöveg is régi sci-fi toposzt idéz fel, az első Földről és az első űrhajósok leszármazottairól ír, eredetüket ahhoz az erdei világhoz köti a beszélő, amely A beat tanúiban is megjelent: „Az Első Föld hajóit a fenyvesek óriásairól mintázták, mert az utazók lelke nyugalmat talált a fák tiszta gyűrűiben.”
A harmadik vers szintén bibliai párhuzamokra enged asszociálni, a szövegben bemutatott szövetségkötés motívuma alapján. Az Ószövetséghez hasonlóan, de egy másik transzcendens erővel, a kirajzott emberek a talált bolygók ökoszisztémájával kötöttek szövetséget, „A legelső szövetséget a növényvilággal kötöttük.” Talán azért e rítus, hogy az utazások és megtelepedés sikeres lehessen, amely szintén egy visszacsatolás A beat tanúinak fákkal borított világára, és annak panteisztikus kultúrájára. Olyan, mintha az első könyv tanításai elvesztek volna, ezért A káprázatbeliekhez újból összefoglalja azt a költő által teremtett univerzális világképet, amely az ember belső ösztöneiből táplálkozik, kiegészítve az űrbéli magányra adott válaszlehetőségekkel. Az I.3. vers tehát kiemeli a növényvilág fontosságát és átvezet az I.4.-es vers üzenetéhez, a zöld, mint a természet színe utáni vágyakozást fejezi ki a sötét világűrben. Mintha továbbörökítették volna az első telepesekbe az zöld látványa iránti érzett megnyugvást, most is növényeket termesztenek kísérlet és persze kikapcsolódás gyanánt a Nemzetközi Űrállomáson. A szöveg, mint egy ima, kifejezi a reményt is, hogy az ember mindenhova elviheti az életet magával, vagy legalábbis vágyhat rá: „Zöld álomba borítva a galaxist, melynek csápjai egyre nagyobb hullámokat vetnek a mindent elnyelő, sötét óceánban.” Az előbbi sor szép metaforája lehetne ennek a minden ember által érzett egyetemes törekvésnek.
Érdekes, hogy az I.5.-ös versben felbukkan a növényi totemizmus, amely majd a Lomboldalban lesz domináns, egy fügefa dicsérete a szöveg, mintha Sziddhárta királyfi mangófája lenne, a fa amely alatt forradalmi változások indultak el, de a versben egyelőre egy dalnok a jövőből mesél a fügefa jelentőségéről, és arról, hogyan kapcsolja össze a ősi létezést az átlényegült és adaptálódott élettel az űrben.
A soron következő három vers, a I.6., I.7., és az I.8. megismétlik A beat tanúiban olvasható teremtésmítoszok és eredettörténeteket, amelyek a víz és élet kapcsolatát, és az női-férfi ösztönök és az azok jelentőségét taglalják, annyiban kiegészítve az eredeti gondolatot, hogy A beat tanúi víz és élettörténetét Sirokai alkalmazta az űrre.
A I.9. vers pedig az első pionírok történetét regéli, azokét, akiket elsőként küldtek ki az ismeretlenben, akik az elsők között hagyták maguk mögött az első kötet zöld világát, hogy utat mutassanak az utánuk következőknek. Hasonlóan az amerikai kultúrában a nyugati határvidékről kialakult mítoszokhoz, ennek a szövegnek is az elsők a hősei: „Egyetlen lényt küldünk, egy álmodót, aki utat készít az őrjöngő sokaságnak.” Ugyanakkor értelmezhető úgy is, hogy az űrbéli mitológiához Sirokai felhasználta a hős utazását[14] az ismeretlenbe, mint egy univerzális toposzt.
A második ciklusnak a költő a Kettő és az árnya címet adta. Az egész cikluson végigvonul a kettősség, és annak megmaradó lenyomata az űrbéliek fejében. Az ősi világ és az űr, az álom és valóság, a rend és káosz, a test és a lélek illetve mindezek oszthatatlan egysége a ciklus tematikája.
Az II.1. versben mintha a döntések által kiváltott dinamikákat próbálná megénekelni egy tudományos fantasztikus mitológia egy eleme. Könnyedén asszociálhatunk a káosz dinamikájára, a döntések által kiváltott események megismételhetetlenségére, vagy akár A beat tanúiban leírt labdajáték hasonlatra, amely lehet a sorsszerűség metaforája is, hiszen a labda pattogását kis áramlási tényezők is jelentősen befolyásolni tudják általunk még nem teljesen feltárt matematikai feltételrendszerek.
A II.2., II.3. és a II.9. versekben a beszélő az álom és valóság közötti kapcsolatra próbál magyarázatot adni, illetve az álomjelenségek leírásán keresztül próbál azok kölcsönös misztériumára választ találni. A II.2. szövegben az álom imaginárius tereinek megnyugtató valóságáról mesél: „Ha valaki a világtól különállónak tekinti magát, űzött idegennek egy ellenséges univerzumban, akkor csak az álom burkában talál nyugalomra.” A III.3. szöveg mintha a kollektív tudatalattival végzett jövőbeni kísérleteket vagy eredményeket foglalná össze, amelyben az álmodók sikeresen kapcsolódnak egymással akár az űr egymástól távol eső pontjain is. A vers, mint egy krónika tudósít erről a képességről: „Újjáéledt az egymás álmaihoz kapcsolódás gyakorlata, de a páros szertartásokat ekkor már tömeges kísérletek váltották fel.” A ciklus kilencedik, egyben záróverse pedig az ébrenlét és az álomvilág képeinek keveredésében egyfajta megnyugvást, újjáteremtést vizionál, egyfajta nirvánaként leírva a mindenki számára elérni vágyott állapotot, mintha felnyílna a szem, és elkezdené látni, amit azelőtt nem volt módjában látnia, a látomások keveredése a valósággal megszínezi a világot és annak minden jelenségét. A vers, mintha a tudatra ébredés folyamatának leírását, mintha a bódhivá válás lépéseit mesélné el. A ciklus többi verse elég sok hindu vagy buddhista asszociációnak ad teret.
A II.4.-es szövegben a „Mindannyian két testbe születünk, senkit nem adnak egyedül az űr karjaiba.” mintha egy vallásos deklaráció lenne, egy sor, amelyben a Sirokai-univerzum hívői menedéket találhatnak a magányukban. Jelen esetben a két testről szóló kinyilatkoztatás rokonítható a hinduizmus Három Test tanával[15], mely szerint minden emberi lény három testből áll, amelyek a teremtő emanációi. A káprázatbeliekhez kötetben pedig van egy test, amely valós és az űrben kóborol, a másik pedig visszavágyódik az ismeretlen földre és fordítva, ami egyesíti a két testet az az elvágyódás érzése és a magány.
A II.5. szöveg mintha az Upanisadok átman-bráhman egységének tételét ismételné beleszőve az űrbéli egység megtestesítőjét a szingularitást is: „Az egysejtű univerzum, mely meghasad és két sejtté lesz, hogy tárgyat találhasson a középpontját feszítő szeretetnek, hasonlatos az egyetlen istenséghez.” olyanok ezek a sorok, mintha a Brihadáranyaka upanisad egyik legszebb, teremtésről szóló részét mentették volna át a jövő legendái közé: „Ám a Léleknek nem volt öröme. Ezért nincsen öröme annak, aki egyedül van…Kettévágta magát, ebből lett a férfi és a nő.”[16]
A II.6. folytatja az oszthatatlan kettősség kutatását, a két test egy lélek elméletét tovább fejtegeti. Az elmélyedést egy szakrális tengely mentén valósul meg a versben, nem nehéz párhuzamot vonni a Mircea Eliade által megfogalmazott axis mundi[17] mentén megvalósuló szakralizációval, illetve a hindu-buddhista csakra koncepcióval vagy a kabbala szefíráival. Csak az előző két vers-mítosz külön elemzés tárgya lehetne részletgazdag szimbolikája és metafora készlete miatt, amely rengeteg egyetemes képből táplálkozik talán nem is tudatosan, de ez az ösztönösen megtalált egyetemes jelképrendszer adja a trilógia három kötetének jelentőségét.
Az űr toposza visszatér a II.7. és II.8. számú szövegekben. Ezek szerint a jövőbeni tanítások szerint az ember az űrből jött és az űrbe tér is vissza az anyagok végtelen körforgásának eredményeképpen. Ezért csábít az űr felfedezésre, emiatt kerekedik fel az ember, hogy csillapítsa az ismeretlen világok iránt érzett szomjúságát. A két űrről szóló versben szintén erős párhuzamokat lehet találni a Csándóghja-upanisaddal, amely szintén az űrről értekezik, és olyan, mintha a ciklus eme két szövege az alábbi ősrégi tanítást visszhangozná: „-Miből fakad ez a földi világ? -Az űrből. Mert minden létező az űrből származik, és az űrbe tér vissza megint. Régibb az űr mindannyiunknál…”[18]
A harmadik ciklusnak Sirokai A szövevény címet adta. Amennyiben az űr témájára asszociálhatunk belőle, akkor jelentheti a Tejutat, de mivel a nyelv keletkezését és a végtelenséggel szembeni véges közlési képességről szólnak a ciklus versei, inkább a nyelvre, mint jelek és jelrendszerek szövevényének leírásaként értelmezhető mind a kilenc vers. A nyelv mibenlétét és jelenségeit magyarázó mítoszokkal rokoníthatók a kötet ezen részének szövegei, mintha magyarázni próbálnák a legfontosabb emberi tulajdonság eredetét.
A III.1. hasonlóan néhány a nyelv eredetéről szóló legendához, egy kezdőponthoz köti a nyelv megjelenését, egyszer csak megjelent, amint az űrbéli ősök elhagyták a tajga-bolygót: „A belső kamrákból bugyborékolás tört elő, egy lélektelen anyanyelv szavai”, olyan mint a nyelv kezdeténél jelenlévő szemtanú leírása. A II.2. szöveg már kitér a nyelv korlátaira is, mintha kifulladna a lendület, az emberi nagyság egyik fontos tényezője, amint elhagyjuk a bolygóhoz kötött nyelv kereteit: „A nyelv, az első mágia nem tudja sem nevekkel, sem számokkal követni az idegen masszívumok préséből kilökött, degenerált bolygótömböket”. Fontos megállapítást tesz arról, hogy nem képes a nyelv leírni a végtelen világűr jelenségeit, hiszen az emberi elme adja meg kereteit, a nyelv használója tehát véges kapacitásai miatt determinálja a nyelvet arra, hogy az képtelen teljes egészében leírni a jelenségeket.
A III.3 szöveg mintha ismét a Brihadáranyaka-upanisad parafrázisa lenne, leírva a szó teremtését, a világ szó által való teremtését, és az összes lényét. A versben szereplő Én és Az, mintha az átman és a bráhman viszonyát írná le, könnyen asszociálhatunk belőle az upanisadok által lejegyzett teremtésfolyamatra is: „Kezdetben a világ a Lélek volt egyedül… Akkor felkiáltott a kezdet kezdetén: -Ez vagyok én!”[19], aztán a teremtés a szavak által tovább folytatódik, ahogy ebben a versben is, amely hasonlatokból származtatja az életet: „Én hasonlatai megsokszorozták az élőket”.
A következő szövegben, a beszélő egy űrkorszakhoz méltó frappáns módon a nyelvet egy űrhajóhoz hasonlítja, hiszen a nyelv és az űrhajó is eszközök és ugyanazokat a célokat szolgálja mindkettő: a nyelv által alkotott leírásokon keresztül írjuk le és ismerjük meg a világot, az űrhajó pedig hasonlóképpen a nyelvhez hozzájárul a világűr megismeréséhez: „Űrhajónk a nyelv, melyből kitekintve a határtalan, örvénylő káosszal nézünk szembe.”
A soron következő szövegekben a szavak és a nyelv törvényeit a beszélő a vonzás és taszítás, és a bolygómozgások szabályrendszeréhez hasonlítja, szintén remek párhuzamot vonva az űr törvényei és a nyelvet felépítő szabályszerűségek között. A rendszer, a harmónia megbomlása pedig pusztulást okoz, és elszakítja a nyelv használóját a valóságtól, ezt a rendszert, vagy ha tetszik harmóniát, amely a nyelvet jellemzi nevezi a szöveg szövevénynek: „Ha egy bolygó letér a pályájáról… A tökéletesnek hitt szövevényben elszabaduló bolygó porszemként sodródik a látványok világa és a mélyűrnél sötétebb pupilla között.”
Nagyon érdekes nyelvi hasonlatot tartalmaz a III.8. szöveg is, amely alapján a nyelvi fejlődés vagy evolúció következő szakaszára lehet asszociálni a digitális ikon fogalma által. Az ikon állhat akár a nyelvi jel, vagy éppen a denotátum helyén is, hiszen a nyelv szavai sokszor nem ugyanazt a képet és jelentést váltják ki a beszélőkben, elég csak a kutya szóra gondolni, amely hallatán mindenki elméjében egy más kép jelenik meg. Ezzel szemben a Sirokai által vizionált kozmikus nyelvfejlődés szerint a digitális képek pontosabban jelölik azt, amire mutatnak. Ismét vitaindító filozófiai felvetés, de mivel egy űrbéli emberiség mitológiájáról van szó, nem nagyon tudunk a hitvilág dolgaival vitatkozni, álljon hát inkább a leírt mitikus dogma: „A digitális ikonok megjelenésével azonban a képek ismét közvetlenül a jelenségekhez kapcsolódnak.”
A szövevény ciklus utolsó verse ismét a szó teremtő ereje mellett tesz hitet, a teremtő szóból sarjad minden, a földi és az űrbéli világ is, és a nyelv az, amely elkalauzolja az embert a világ legtávolabbi sarkaiba, és segít az alkalmazkodásban is. A költő gyönyörű képpel írja le ezt a teremtési folyamatot, ahogy Mózesnek megnyílt a tenger, úgy nyílik meg és változik át az ember előtt megannyi idegen táj: „A legelső szó, amitől az űr lombjai összehajoltak felettünk, és földhullám futott végig a bolygó bordái mentén, a magasba emelve bennünket.”
Az utolsó előtti ciklus víziói az érzékelés mibenlétével, az űr kihívásaival, a transzcendens teremtő erejével illetve a halállal foglalkozik, mintha ezek lennének A káprázatbeliek megfelelői, nem tudunk róluk semmit, és hiába tette képessé a technológia az emberiséget az űr benépesítésére, a létezés kérdéseire akkor is keresi a választ és minden magyarázat csak egy káprázat, minden róluk alkotott gondolat csak egy tudati visszatükröződés. Az ciklus első verse is, mintha ezt a jelenséget próbálná megfogalmazni, hogy a valóság érzékelése lehetetlen, csupán egy káprázat a szemben.
A harmadik vers szintén az Első Föld emlékfoszlányait idézi fel, az ismeretlen eredet táplálja a megismerés vágyát, és a beszélő egy újfajta szakralitásba emeli az űrbeli létezést „fénydervis” kifejezéssel. A versben megfogalmazott forgás, mozgás, és a révült, vagy ahogy a költő fogalmaz „zsibbadt” állapot a kerengő mevlevi dervisek táncával rokonítható, amelynek célja, hogy az egyén levetkőzze önmagát, és kizárva a külvilágot közelebb kerülhessen a Teremtő megismeréséhez, a tánc egyben a Föld keringésének is szimbóluma a Nap körül. Elképzelhető tehát, hogy ebben a szövegben az Első Földhöz való lelki visszatérés szertartásának lehetünk tanúi. Tematikáját tekintve szorosan kapcsolódik ehhez a szöveghez a IV.5. is, amely szintén a Teremtővel foglalkozik. A vers csak egy olyan teremtőre hivatkozik, mint akit nem lehet nevén nevezni, csak körülírni a nevét: „Az, aki a térképet olvassa, és odavész a vadonban, olyan, mint Az, aki minden létformát magára öltött.” ez a fajta leírás hasonlatos a muszlimok kilencvenkilenc megnevezésére Allahra, ha a harmadik vers szúfi gondolatmenetére asszociálunk, esetleg, ha komoly megnevezési tabut jelképez a szövegben említett transzcendens Az, hasonlóképpen hivatkozik a Tóra is Istenre a „Vagyok a ki vagyok”[20] kinyilatkoztatás által. A teremtő és a teremtett dolgok közötti azonosság kifejezése a versben pedig rokonítható a hinduizmus átman és a bráhman egységét hirdető kijelentésével: „Ez a Valóság, ez a Lélek, ez vagy Te is.”[21]
Érdekes magyarázatát adja a távolság hatásainak a negyedik ciklus hatodik verse, amely az Első Földtől elszakadás után idegenné válik az első bolygó tája, és a visszatérő felfedezőn úrrá lesz az elvágyódás, a kötet egyik fő toposza. „Mintha jobbik részünket hagytuk volna hátra… jelet várunk, …egészek lehetünk újra.”
A nyolcadik és kilencedik vers tematikájában átvezet az utolsó ciklushoz. A nyolcadik vers szép kozmikus metafora a test összeomlásáról a halál előtt, olyan, mintha egy haldokló csillag utolsó életszakaszáról olvasnánk: „Összeomlása pillanatában teste önálló sejtekre hasad” a csillagmag összeomlásának lehetünk tanúi, és a halálban ahogy egy csillag, az élő feloldódik az űr-éjszakában: „Az éjszaka, ami játékos nyúlványaival a leomlott palotát végül mégis magához öleli.” A nyolcadik vers egyenes folytatásaként a ciklus utolsó verse a test és lélek elválásáról szól, a lélek végső utazásra indul, a test pedig lebomlik és visszatér a természet körforgásába. Mintha egy jövőbeni Halottak könyve vagy egy űrbéli Bardo tödol lenne, a halál és az újjászületés közti állapotot mesélve el. Mintha a Sirokai univerzumban a mennyország az első kötet idealizált erdő-világába történő visszatérést jelentené, miután a lélek elemelkedett a testtől: „Levetjük legszebb ruhánkat, és a levegő harangjaiba bújva emelkedünk az égbe…”
A káprázatbeliekhez világok közötti utazása az ötödik ciklusban ér véget. Az űrt meghaladva a versek elvezetnek a mennybe, a világokon túli világba, amely meghalad mindent, és ahol az ember is meghaladhatja magát. A ciklus címe A mennyek országa a kötetben megrajzolt képzeletbeli ív és szellemi utazás a végéhez ér és a jövőbeni transzcendentális hiedelmek és víziók panoptikumává válnak a szövegek, olyan próféciákká, amelyek kinyilatkoztatják e furcsa univerzum hittételeit. A mennyek országával konkrétan csak a kötet első verse foglalkozik, kozmikus magasságokba emeli a látomásokat, és a beszélő ennek a jövőbeni mennyország koncepciónak a híveit szelídeknek nevezi, talán ők azok, akik ennek a kozmikus vallásnak a követői és létezésük mozgatója a mennyországba jutás reménysége: „Mindezeknek egyszerre kell a virtuális és fájdalmas térben megtörténnie ahhoz, hogy a szelídekben felvillanjon az örökség reménye, és utána nyom nélkül hunyjon ki.”
A V.2. talán egy olyan jövendölés, amely a keresztény kultúrából megmaradt hittételeket vetíti rá az űrkorszak emberének hiedelemvilágára Mint egy prófécia jövendöli meg egy kisded születését, aki szeplőtelenül, mesterségesen fogant, hogy az utána következők csak természetes úton sokasodhassanak. Már a vers felütése is idézi a világvége próféciák hangulatát: „Amikor az élők száma újra eléri a holtak számát, az örök élet próféciája ismét elterjed az emberlakta univerzumban.” A látomás szerint egy új világ kezdetét is jelenti, a születő kisded messiás, egy új életminőséget hoz az embereknek, mintha a digitális világból történő ébredés jelentené magát a megváltást az űrbéli emberek számára: „A hívők visszaállítják a test egykori dicsőségét, visszaállítják az eredeti hitet, hogy létezik egy másik valóság, és örök életet ígérve párosodnak a virtuális világból felébredő védtelenekkel.”
A V.3. pedig az ember meghaladásának leírása, a mesterséges ember megalkotásának folyamatához hasonlítja a teremtést. Az ember maga is istenné válik a mesterséges ember létrehozása által, így olyan, mintha Nietzsche emberfeletti ember gondolatának átültetése lenne a jövőbe, a mesterséges ember létrehozásával megölték a jövő istenét, és az új isten-ember eggyé válhat a földdel és az univerzummal: „Amikor mesterséges embert alkotunk, aki képességeiben meghalad minket, nagyobbá válunk alkotónknál, és ledöntjük bálványát.”
Az V.4., V.5., V.6. és V.7. versek tovább magyarázzák az űrbe történt kirajzást, az első űrhajók a megismerés fénycsóvái voltak, amelyek a hideg űrbe vezették az embert, aki képessé vált az egybe olvadásra az űrrel, de a megértésétől távol van, magyarázatot próbálnak adni az univerzum keletkezésére, az űr és az ember viszonyára. A hatodik mintha a gravitációról mesélne és az égitestek keletkezéséről a csillagködökön belül beszédes költői képek segítségével: „Csak az űr jelenléte állandó, csak az üresség változatlan. Mégis újra lángba borulnak a bölcsők és pályájukra lökik az égitesteket.” Aztán a hetedik vers, ahogy az első leírta az emberélet végének eseményeit, leírja az égitestek halálát az emberéhez hasonlítva, az égitestek halála pedig a szingularitás egy polip metaforával elmesélve, a ponté amely magában hordozza egy újabb születés, ősrobbanás lehetőségét: „Amikor a fej egyetlen sötétlő pontba húzza vissza a csápjait…., akkor minden nyom egyazon vágyba olvad össze, és az a vágy robbanással viselős.”
A kötet utolsó verse az összes hittétel és elmélkedés összefoglalása, az embertől való eltávolodás himnusza, amely összegzi a múlttól, kultúrától és hagyományoktól történt elidegenedés érzéseit. Az elveszettség és eltévelyedés miatt érzett kétségbeesés dominálja a verset, mintha Nietzsche jövendölése valóra vált volna, hogy az emberfeletti ember törekvése kudarcra van ítélve, hiába haladja meg teremtőjét. „A másolat másolata, akit az új embernek neveztünk, visszatükrözi alkotója képét, de az alkotó alkotójától már elérhetetlenül távol került.” így ez alapján a gondolatmenet alapján a beszélő elsiratja a mennyország megtalálásának lehetőségét is: „expedíciónk kezdettől fogva rossz irányba tartott, és hiába is keresnénk a sötétségben azt, aki előbb szeretett minket, mint mi egymást.” Talán ennek a kulcsmondatnak az igazsága nem csak a messzi jövőre érvényes, hanem örök érvényű, mintha az emberi civilizáció, akár vallásos volt, akár nem, mint a mostani, mindig is törekedett a teremtőjével való kapcsolatfelvételre, vagy eredetének megismerésére, azonban minden eddigi erőfeszítése kudarcot vallott, eredetére vonatkozólag csak mítoszokat, elméleteket és hipotéziseket gyártott, de bizonyosságra nem lelt.
Növénylés és erdőfürdő
A trilógia záródarabja visszatér a tajga-világba a fák közé, azonban már nem kinyilatkoztatásokkal és mítoszok teremtésével próbálja a választ keresni a teremtés és a létezés kérdéseire, hanem személyes töltetű élménybeszámolókkal, szertartásos énekek közvetítésével kívánja a természettel és a növényekkel való összekapcsolódás élményét megragadni. Hasonlóképpen, mint ahogy egy sámán beszámol közösségének a révülete után az erdei lelkek, az állatok és szellemek üzenetéről. Ugyanakkor a kötetet mintha dominálná a korunkra jellemző, visszatérés a természetbe érzése, a pusztuló Föld iránt érzett részvét, és a még megmaradt természetben való feloldódás iránti vágy. A kötet lehetne akár ennek az ember és természet közötti kihűlt kapcsolatnak a felelevenítésére vonatkozó kézikönyv is, amely a természet csodálatára és értékelésére kíván valamiféle eljárásrendet adni. A káprázatbeliek bizonytalan világából a lírai beszélő visszatér abba a világba, ahonnan ősei elindultak, amelynek nyomait kereste, de amelytől az űrbéli nemzedékek már elidegenedtek és az erdőben nem találják a helyüket. A kötet lehetne az ökológiai látásmód szertartáskönyve is, mivel arról az emberről szól, aki eltávolodott a természettől, de lenyűgözöttségében érzi még az ősi bizsergést, amelyet a Földanya, vagy a természetben feloldódott és megnyilvánuló Istenek váltanak ki belőle.
A Lomboldal szerkezete ugyanúgy öt ciklusból áll, mint a trilógia előző két kötete. Az első ciklus az visszatérést és a belépést meséli el, a második a fák lombkoronájába történő feljutást, a harmadik konstatálja az ember és a fák közötti párhuzamokat, a negyedik a fák közé történő visszatérés örömeit ecseteli, az ötödik pedig a földdel való egybeforrás igénye iránt érzett ősrégi vágyat fogalmazza meg. Mintha Thoreau meglátásait egy messzi jövőben a saját magától és a természettől is elidegenedett emberiségnek kívánná átadani: „Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni/ Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét.”[22]
Az első ciklus első szövege tulajdonképpen összefoglalja a Sirokai által több interjúban is megfogalmazott növénylés[23] érzését: „Egyetlen fa is elég az önkívülethez. De az erdő.” Ez a révület az emberen túli világba történő visszatérés felett érzett csodálathoz kapcsolódik, az újrafelfedezés élménye, az extázis, és a vágyódás az organikus élet körforgása után a ciklus alapmotívumai. Kitűnő az a költői párhuzam, amely a gyermekkor négykézláb végzett felfedezéseit az emberősök első lépéseihez hasonlítja, a beszélő szerint az ősök szemléletét elsajátítva tudunk belefeledkezni a vágyott növénylés állapotába: „Ébresszük fel kezeinkben az egykori lábakat, megtéve az utat először saját gyermekkorunk négykézláb-idejébe, majd ezen keresztül saját, négykézlábas őseink korába.” Ennek a nézőpontnak az elsajátításával feltárulnak az erdő sokféleségét adó fák, a lombkoronák összetettsége és szerkezete, és ez a fajta figyelem és látásmód, amely a ciklus szerint lehetővé teszi, hogy belépve a fák terébe teljesen el is merüljünk az általuk nyújtott élvezetekbe. A beszélő ezt a szemléletmódot organikus fegyelemként írja le.
A második ciklusban beléphetünk a fák terébe, az erdő átlényegül a játék forrásává, még tovább ismerkedhetünk a fákkal, felkapaszkodunk a lombkoronákba is. Összefoglalót kapunk az ember és a fa közös vonásairól, mindkét élőlény a magasba tör, megfogalmazza a megmagyarázhatatlan érzést, amely minden erdőjáró embert elfog a természet szépsége láttán: „Mi vár rám az ágak között, miért érzem a lombokat menedéknek.” A ciklus versei leírják a kölcsönhatás folyamatát, amint az ember lelke kapcsolódik a fákhoz, és bennük egyfajta megnyugvást talál. Rokonítható ez az értés a japán sinrin-jokuval, amely erdőfürdőzést jelent, és célja ugyanúgy a lelki nyugalom megtalálása és feloldódás a természetben, menekülés a sivár városi létből, hogy a zöldben megtisztulhasson a lélek.
A harmadik ciklus fő témája az erdő újrafelfedezése felett érzett mámor és borzongás, a növények iránt érzett majdnem szerelem-szerű kötődés. A harmadik ciklus versei inkább érzésekről, benyomásokról készült pillanatképek, mintsem leírások. A fák között érzett révület és boldogság a ciklus utolsó versében fogalmazódik meg, miszerint: „Nincs szükség, mert vannak fák.”, tehát a beteljesedés elérhető az erdőben fürdőzve is, ahol az ember ugyanúgy gyökeret ereszthet, mint a fák, hogy egyesülhessen az anyafölddel, ahonnan származik.
A következő ciklus továbbra is a fák között tapasztalható felszabadult örömöt és annak jelentőségét kívánja megfogni. A felszabadultság és a lombok között érzett játékos fesztelenség, amely a fák megfigyelésében csúcsosodik, majd kötéltáncban folytatódik, végül szemlélődő nyugalommá csitul. Visszatér az első kötet szervező gondolata is, a lüktetés, a beat, amely ritmusként viszi tovább a lelket: „Amikor egyensúlyba kerülök, már csak a lüktetés marad, nincs szükség akaratra.” A ciklus pedig egy az ősi rigmusok és varázslások hangulatát idéző verssel zárul, amely már nem a trilógiára jellemző szabadvers-prózavers formában, hanem a gondolatritmus és ismétlődések közé szerveződött versformában íródott. A vers egy belső világokba és a lombkoronák közé történő elvonulás, vagy menekülés lenyomata. A ciklus végére visszatért tehát a ritmus, a lüktetés, a beat, amely a trilógiát elindította, a lírai én megnyugodva oldódik fel a tajga végtelen zöld tengerében, ott ahonnan a hosszú utazásra indult A beat tanúinak könyvében.
A kötet ötödik ciklusa ismét a gyakorlás említésével folytatja az útleírást az erdő-világ belsejébe vezető útról. A fák jelentette menedéket tovább hangsúlyozza az épített környezettel szemben, antropomorf jegyekkel ruházván fel a fákat, úgy jelenítve meg őket, mint oltalmazó barátok vagy rokonok, akik visszafogadják a város és a világűr zajában eltévelyedett tékozló fiút. A fák világa ugyanakkor különös, de a beszélő különös hasonlatok segítségével érdekes biológiai párhuzamokra hívja fel a figyelmet ember és a fa között, mint amilyen a félelem neuronhálózatokon történő terjedésének összehasonlítása a lombkoronát kócoló széllel, vagy a gondolatok keletkezését az ideghálózatokban a fák ágai között hálót szövő pókkal rokonítani. Azonban az utolsó ciklus legfontosabb, már-már a trilógia előző darabjaihoz hasonló szakrális tétele, hogy a fák között elérhető a nirvána állapot: „Aki képes, az újra átéli a születés előtti lét mély álmát, az emberi magzat előtudatának üdvét. És nem akar majd újra megszületni.” Aztán mintha, a védikus vallások nem-ártás filozófiája, az áhimszá köszönne vissza az erdőt magasztaló sorok között: „A legtisztább energiamintát a növények hordozzák, mert közvetlenül az élettelenből, nem pedig más élőkből nyerik erejüket.” és ezt a filozófiát követve a fák és növények érdemesek az ember csodálatára és imádatára. Talán ezt fejezi ki a ciklus és a kötet záróverse is, amely mintha egy erdei sámán révületét próbálná visszaadni, minden egyes sora az amikor felütéssel kezdődik, idézve a korai költészet recitálásra emlékeztető vonásait, így nem csak egy révült ráolvasás, hanem az erdőhöz, a természethez és egyben az elveszett Földanyához intézett himnusz is.
Az egyetemes révület forrásai
Néhány kritika azt írta, hogy a Lomboldal és a trilógia korábbi kötetei is egyfajta non-humán líra darabjai[24], viszont cáfolja ezt Sirokai trilógiájának igen is emberi volta, amely szorosan kapcsolódik az emberi kultúra egyetemes kérdésfelvetéseihez, érzéseket közvetít és révületről tudósít, az ember helyét keresi az elhagyott édenkertben, a világűrben és az elveszített természetben. Ami sokszor érthetetlen halandzsának vagy furcsa utalásnak tűnik, az lehet utalás, vagy visszacsatolás a költészet legkorábbi időszakára, amikor még hasonló révületből és lenyűgözöttségből induló ritmusból és egyetemes kérdésfelvetésekből táplálkozott. Ennek a költészetnek nem a magyar líra, nem az európai kultúra és nem is a zene az előzménye. Sokkal inkább egy egyetemes gyökerekkel rendelkező líra ez, amely közös vonásokkal rendelkezik a sámáni hagyományvilággal, az európai filozófiával, a pogány legendákkal, az hindu bölcselettel vagy a természetet újrafelfedező szemlélettel. Ez pedig úgy lehetséges, hogy ez a lélek mélyéről fakadó líra akár tudatosan, akár véletlenül, de visszanyúlt a kezdetekhez, azokat a narratívákat használva, amelyek minden ember elméjében ott vannak, és így vagy úgy kinyilatkoztatásra kerülnek és kerültek is a költészet és filozófia hosszú története folyamán, ugyanúgy ahogy minden vallás és minden mítosz is közös narratívákon nyugszik, legyen az bármely kultúráé a világon.
[1] LUKÁCS, Barbara: Beavatás a beatben. IN: Tiszatáj, 2014/8.
[2] LUKÁCS, Barbara: Beavatás a beatben. IN: Tiszatáj, 2014/8.
[3] Interjú Sirokai Mátyással, https://www.prae.hu/index.php?route=article/article&aid=6173
[4] TEDLOCK, Dennis: Ethnopoetics. http://writing.upenn.edu/epc/authors/tedlock/syllabi/ethnopoetics.html
[5] https://www.prae.hu/index.php?route=article/article&aid=6173
[6] ELIADE Mircea: Shamanism. Archaic Techniques of Ecstasy, Princeton University Press, 2004, 4.
[7] GILLESPIE, Susan D.: Ballgames and Boundaries. In: The Mesoamerican Ballgame, University of Arizona Press, Tuscon, 318.
[8] GOETZ, Delia: Popol Vuh: The Sacred Book of the Ancient Quiché Maya Civilization, University of Oklahoma Press, 1950, 145.
[9] https://sites.google.com/site/colorsofthefourdirections/
[10] SIROKAI Mátyás: A beat tanúinak könyve, Libri Kiadó, Budapest, 2013, 31.
[11] LEEMING David Adams: Creation Myths Around the World. ABC-CLIO LLC, Santa Barbara, 2010, 16.
[12] СЕЛЕЗНЁВ, А.Г. : Сибирский ислам. Региональный вариант религиозного синкретизма. Издательство Института Археологии и Этнографии, 2004, 13.
[13] THOMPSON Stith: Motif-Index of Folk Literature, Revised and Enlarged Edition A-Z, Indiana Publishing, 1955, 2032
[14] CAMPBELL, Joseph: The Hero with a Thousand Faces. HarperCollinsPublishers, 2008.
[15] https://www.sivanandaonline.org/public_html/?cmd=displaysection§ion_id=774
[16] Brihadáranyaka-upanisad 1.4.3 in: Upanisadok, fordította: TEINGL-Takács László, Ursus, 1998. 26.
[17] ELIADE, Mircea: Szent és profán. Helikon Kiadó, 2019, 43.
[18] Cshándógja-upanisad 1.9.1 in: Upanisadok, fordította: TEINGL-Takács László, Ursus, 1998., 167.
[19] Brihadáranyaka-upanisad 1.4.1 in: Upanisadok, fordította: TEINGL-Takács László, Ursus, 1998., 25.
[20] https://www.online-biblia.ro/bible/1/EXO/3
[21] Csándóghja-upanisad 6.8.7., in: Upanisadok, fordította: TEINGL-Takács László, Ursus, 1998.
[22] THORAEU, Henry David: Walden or Life in the Woods. The Internet Bookmobile, ISBN: 0940450275, 75.
[23] https://magyarnarancs.hu/konyv/mindannyian-novenylunk-129758
[24] https://www.kortarsonline.hu/aktual/sirokai-matyas-lomboldal.html
Illusztráció: Trilógia
Ezek is érdekelhetik!
Csontos Márta: A fenyő-motívum Reményik Sándor költészetében →
Hubert Ildikó: Bibliai személyekkel társalogva égi- és földi témákról 20. század eleji legendamesékben, evangéliumi álmokban →
Vihar Judit: A MODERN MAGYAR HAIKU ÉS SAJÁTOSSÁGAI →
