Orosz Márton: Csáji Attila látogatása Színországban
Két buddhista szerzetes egy szélben fodrozódó zászlót szemlél. „A zászló mozog”, mondja az egyik. „Inkább a szél fújja a zászlót”, vélekedik a másik. Egy idősebb társuk odalép hozzájuk és kioktatóan közli: „Mindketten tévedtek. Saját szívetek és saját agyatok az, ami mozog.”
A fent idézett zen kóan is rávilágít arra, hogy a művészetre és a tudományra, más szóval a szív és az agy együttes munkájára egyaránt szükség van a világ működésének megértéséhez. Csáji Attila médiumokon átívelő, a festészettől a konceptig, majd a lézerig és a holográfiáig terjedő életművében a két terület közti átjárhatóságra különös szerep hárul. A Leonardótól megörökölt művész-tudós modell elsajátítása éppen annyira meghatározónak bizonyult nála, mint kortársa, a pályáját egy évtizeddel korábban kezdő Nemcsics Antal esetében. Nemcsics 1950-ben Szőnyi István növendékeként a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanulta ki a murális festészet alapjait. Csáji 1960 és 1964 között Jakuba János festőművész hívására az egri Tanárképző Főiskola rajzszakán végezte tanulmányait. Nemcsics diplomája megszerzését követően a Műszaki Egyetemen kezdett el színdinamikával, komplex színtani vizsgálatokkal foglalkozni és a színekkel kapcsolatos kutatásaival kötelezte el magát a tudomány iránt. Csáji 1966-ban néhány hónapos római tanulmányútját követően lett a magyar neoavantgárd egyik központi figurája, szervező egyénisége. Létrehozta a Szürenon csoportot azzal a szándékkal, hogy a szürrealizmus és a nonfigurativitás közötti kapcsolatot hangsúlyozva meghatározza a kortárs magyar művészet fejlődésének útvonalát. A szürrealizmus és a nonfiguráció interakciója, vagy más szóval az ösztönösség és a rendszerteremtés szintézise ugyanakkor Csáji saját művészetszemléletéből is kitapinthatóvá vált. Nemcsics 1965-ben kezdett hozzá és tizenhat év munkával dolgozta ki a színérzetet és a színharmóniai összefüggéseket empirikus módon leíró Coloroid színrendszert. Csáji 1977-ben került kapcsolatba a csillebérci Központi Fizikai Kutató Intézetben Kroó Norbert fizikussal, a magyar lézerkutatás vezető mérnökével, és a lézer nyújtotta monokromatikus, koherens fény művészeti lehetőségeinek vizsgálatának tanulmányozására létrehozta a Foton Art csoportot. Kísérleteit az a meggyőződés szülte, hogy a látvány legapróbb építőkövét, a fényt alkotó szubatomi részecskék, a fotonok egy új művészet kezdetét jelenthetik. Csáji ekkor még nem ismerte Otto Pienét, aki húsz évvel korábban Düsseldorfban a ZERO csoport megalapításával szintén az anyagtalan fényből születő új művészeti irányzat létrejötte mellett tette le a voksot. Pienének volt köszönhető, hogy 1987-ben Csáji Attila meghívást kapott a Massachusetts Institute of Technology (MIT)-ra, hogy a Kepes György által alapított Center for Advanced Visual Studies (CAVS) ösztöndíjasaként a transzmissziós hologram lehetőségeit kutathassa. A tárgyakról visszaverődő fény interferencia-mintázataiból kiindulva komplex optikai eszközök beiktatásával a lézer képalkotó lehetőségeinek továbbfejlesztésébe kezdett és a szuperpozíciós transzformáció használatával sikerült elérnie, hogy az absztrakt-organikus és a figuratív-tárgyszerű ábrázolások között egy sajátos metamorfózist teremtsen, lehetőséget adva új érzéki élmények, asszociációk és különleges harmóniák megtapasztalásának. Csáji az Egyesült Államokban megszülető Fénykalligráfia-sorozata az 1960-as évek közepén vászonra festett olajképeinek, az oldalról érkező súrlófénnyel plasztikussá tett monokróm Jelrácsoknak egyfajta átiratát jelentették, azzal a különbséggel, hogy a felület valóságos, kézzel kitapintható fraktúrái helyett a lézer technikájából adódóan a képek térbeliségét a sorokba rendezett képi információ színeinek permutálásával oldotta meg.
A Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris 1983-ban rendezett, az elektromosság művészeti felhasználásának újítóit felsorakoztató nagyszabású ELEKTRA kiállításán Csáji Attila azon kevés művészek között szerepelt, akik a vasfüggönyön túlról kaptak meghívást. Egy évvel később egy másik korszakos jelentőségű bemutatón, a holográfiára egy új művészeti ágként hivatkozó frankfurti Licht-Blickén az egyetlen kelet-európaiként vett részt. Nemcsics Antal kutatásai Csájiéihoz hasonlóan a rendszerváltozás előtti évtizedben kerültek a nemzetközi figyelem középpontjába. 1986-ban egyik mobilszobra, a „Színország” a művészet és a tudomány közötti párbeszédre reflektáló 42. Velencei Biennále központi pavilonjában került bemutatásra négy további, Giovanni Carandente főkurátor által kiválasztott, a Coloroid színrendszer működését dokumentáló sorozattal együtt. Tudomásom szerint Csáji és Nemcsics munkássága között nem volt semmilyen közvetlen kapcsolat, jóllehet a lézer képi lehetőségeit tanulmányozó kísérleteiről Nemcsics Antal meghívására Csáji Attila több ízben is tartott előadást a Műszaki Egyetemen. Ami mégis közössé tette gondolkodásukat az „a hit ereje volt egy felszínesen és harsogóan kiürülő és elmaterializálódó világban” és „a bizalom a művészet és a tudomány összefonódó, egymást termékenyítő kapcsolatában” – olvassuk Csáji egyik önéletrajzi írásában.
A szín és a fény kutatása, képi transzformációs rendszerekké való fejlesztése, valamint a látás törvényszerűségeinek, fiziológiai és pszichológiai tulajdonságainak kiaknázása mindkét művész alkotói programjában hasonló jelentőséggel bírt. „A művészetben a látható visszatükrözése helyett fontossá vált a láthatóvá tevés” – fogalmazta meg egyik írásában Csáji. Ma már bizonyos, hogy a 21. század igazolta ezt az állítást. A vizuális kutatásoknak, érzékeink az új tudományos-technikai eszközök használatával való kitágításának és a különböző hullámhosszúságú fénnyel megfeleltetett színekből keletkező optikai ingerek gazdagságára épülő kommunikációnak manapság ugyanis éppen annyi létjogosultsága van, mint a művek tartalmi kohézióját biztosító szimbólumoknak vagy más, a műhöz társított asszociatív jelentéseket létrehozó képi elemeknek. Nem új keletű elképzelésről van tehát szó, hiszen már a 19. századi realizmus és romantika korában az irodalomtörténet egyik legnevesebb alkotópárosa, a Goncourt testvérek előszeretettel idézték fel saját kortársuk, Gustave Flaubert kijelentését: „egy novella cselekménye vagy története kívül esik az érdeklődésemen. Novellaírás közben egy szín, egy árnyalat érzékeltetésére törekszem.” Csáji Attila művészete kitűnő példa arra, hogy a fényben rejlő költői lehetőségek milyen fokú szabadságot képesek adni egy alkotó kezébe. Nem is gondolnánk, hogy az ábrázolni kívánt témán túl saját magára, a tiszta, érzéki gyönyörűséget hordózó anyagtalan médiumra reflektáló fény a képi narráció eszközévé válhat és minden másnál hihetőbben és hatásosabban képes visszaadni ugyanazt, ami korábban a képzőművészetben csak bizonyos kompromisszumokkal volt lehetséges. A látás nyelvét, avíttá vált grammatikáját folyamatosan újraíró, a kibernetikus térbe száműzött világunkban, ahol a kiterjesztett valóságnak éppen annyi létjogosultsága van, mint saját közvetlen életterünknek, a fénnyel írt művészet egy új típusú érzékenységgel ruházza fel mindennapjainkat. Lényegében Csáji hasonló álláspontra jutott az 1970-es évek végén papírra vetett „Foton Art” manifesztumában, amikor feltette magának a kérdést: „az anyagtalan fényből születő művészet segítheti az emberi megvilágosodást és segítheti ledönteni a falat, mely a közönség és a művészetek közé emelődött?” Az itt felvetett dilemma ma sem veszítette el aktualitását, ezért egyetemesen elfogadott válasz sem létezik rá. Ki-ki maga kell, hogy eldöntse – a fény felszabadult használata hogyan befolyásolja érzékelni és gondolkodni képes szerveink működését. Bízom benne, hogy Csáji Attila kiállítása mindenki számára lehetőséget ad ennek tisztázására.
(a szöveg elhangzott a Nemcsics Emlékház Színország Galériájában, Budapest egyik legújabb kiállítóterében, a 2020. november 10-én nyílt kiállítás megnyitójaként – a tárlat megtekinthető 2021. március 1-ig)
Illusztráció: “Színország”
Ezek is érdekelhetik!
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
Wehner Tibor: EGY MÁSOKÉRT DOLGOZÓ MŰVÉSZCSALÁD →
