Erdélyi Z. János: Aki a Tragédiából kimaradt
*
Nem olvashattam még a Bibliát,
mert jóval később írták, mint ahogy
az első asszonyt bűnre csábítottam.
De még ha olvashattam volna is,
nem passzol össze a dolog, hiszen
közismert: nem a pápaszemesek
rendjéből származom. És pápaszem
nélkül hogy olvasok?
Ám mint sziszegtem,
az én időmben nem volt még betű.
Mindent, mit tudni kellett, szózatok
útján közölte vélünk a Teremtő.
S nem volt vita, se kecmec. Mind vigyázzban
fogadtuk Isten Úr minden szavát,
feltétel nélkül téve, mit parancsolt.
Ama idő tájt – értem ezalatt
a teremtés utolsó napjait –
(évmilliárdban mérve semmiség)
a kígyófélék nemzetsége is
szép hosszú, karcsú lábakon szaladgált
(volt is belőlük jó néhány tucat),
noha minket később a Biblia
a csúszómászó kasztba szuszakolt
(majd aztán egy Linné nevű egyén
átszervezi az egész kócerájt).
No de addig még történt ez meg az.
*
Ott kezdődött az első nagy gubanc,
hogy nem becsült eléggé a Teremtő,
mert nem talált minket tökéletesnek.
Maximalista vágyait sehogy sem
elégítette ki a végeredmény.
Megalkotá hát párját ritkitó
teremtményét: az EMBERt. (Sajnos ennek
a prototípus nem tett eleget.)
Viszont rögvest kettőt csinált belőle,
hogy úri hóbortként lehessen immár
multiplikálni rendelés szerint.
Az egyik volt a férfi, nő a másik.
Az Úr elsőként a férfit teremté,
a nőt belőle később. Nem csoda,
de kettejük közül a főparancsnok
rövidesen a nő lett, míg a szoknyát
(amelyet majd csupán évmilliók
múltán kezd hordani a sok liba)
rögvest a férfira testálta át.
Papucsot is kapott az élhetetlen,
amit a nő – immáron asszonya –
(egy test, egy lélek lettek egyhamar),
erőszakosan vagy szelíd szavakkal
rákényszerített.
Aztán jött a fa.
Az a bizonyos a Kert közepén,
rajta az érett almák garmadája,
és valamennyi úgy kellemkedett,
hogy látásukra kicsordult a nyál.
Ez volt a fa, amelyet Isten Úr
„tilos” jelzéssel elkülönözött
a többitől. A Tudás Fája, ím,
eltiltatott az Emberpár elől!
És következtem én! Csalárd szöveggel
a nőnek addig-addig udvaroltam,
míg elhitte, ha e fának gyümölcsét
megízleli, minden tudás övé lesz.
És megkajálta! Úgy értem, az almát.
A szegény jámbor férfi is kapott
egy harapásnyit, ám ez épp elég volt,
hogy a Teremtő végtelen haragját
fejükre vonva kiűzessenek
Paradicsomnak tűnő kéjlakukból.
*
Ezzel az én szerepem véget ért.
Vagyis… előbb az Úr megbüntetett:
elvette lábaim, s azóta porban
tekergek-mászok-csúszkálok – hason.
Rajtam tehát beteljesült az Írás.
*
A Bibliában így olvasható.
Sokáig ez volt a precíz sztori,
a szent, a megkérdőjelezhetetlen.
Ezt vették s ették mindenütt a népek.
De felbukkant egy izgága fazon
(betűvető és írásarató;
amúgy a neve Madách Imre volt),
ki fittyet hányva a standard szövegre,
a teremtésből nagyvonalúan,
minden további nélkül kihagyott,
s beírt helyettem egy pöffeszkedő,
„ki, ha nem én” kalandort, Lucifert,
ki nem hozott fényt, inkább csak zavart,
viszályt keltett, amerre útja vitt.
A gyönge báb, az Ádám-férfiú
követte őt évezredeken át,
mint gazdáját a pincsi, végigélvén
az emberiség minden rossz korát.
De Éva-nő is megjelent időnként,
amitől Ádám viasszá puhult,
(habár mint a teremtés koronája,
pucásnak kellett volna lennie),
és ugyanúgy ugrott minden szavára,
mint egykoron az Éden árnyasában.
*
És minden, minden kezdődött elölről,
ahányszor új korszakba léptek át.
E vége-nincsen túrán Lucifer volt
a szervező, idegenvezető,
s a szerencsétlen Ádám csak lesett,
ahogy az egyik bűzölgő kupacból
másikba lépett óhatatlanul.
Én persze rájöttem, hogy Éva-nő
Lucifer ügynöke, és mint ilyen,
abban volt érdekelt, hogy férjurát
több s egyre több slamasztikába rántsa.
Ő aztán értette a csíziót!
Rabszolgaként is úgy bírt sündörögni,
hogy rabtartója ágyáig nem állt meg.
A kígyó-nők csupán otthon sziszegnek;
ott is csak ennyit: úgy van, jó uram!
Ám ez a némber ezerágú nyelvvel
úgy nyalt s hízelgett, hogy a bamba Ádám
színről színre hülyét csinált magából.
Bár látszat szerint mindig ő az úr,
míg Lucifer csak fegyverhordozó
vagy famulus vagy épp beszélgetőtárs,
a fénylő napnál is világosabb,
hogy ő mozgatta mind a szálakat,
s Ádám marionett-figuraként
úgy táncolt, ahogy Lucifer fütyült.
*
Ó jaj! A fütty, a csábos hanghatás!
Enyém lett volna minden, ha Madách
(ha-ha, sziszegnem kell! még hogy Madách!)
ki nem hagy engem a Tragédiából.
Pedig csodás az intrikus szerep!
Immár ezer alakban tündökölnék.
Lehettem volna csábító, gonosz,
szarkeverő és kedves, andalító.
Ölthettem volna sok-sokféle férfi
bőrét a legkülönbözőbb színekben,
s a nőket nemcsak Ádám hajkurászná;
nekem is jutna olykor zsenge hús,
hisz a kígyó nem vegetáriánus.
Avagy bújhattam volna női bőrbe
(a kígyóminta pompásan mutat),
és akkor férfiak imádatával
legyeztem volna zsenge libidómat.
*
S hány nagy szerep várt volna még reám!
Lehettem volna ureusz aranyból
a fáraónak pompás fejdíszén…
Lehettem volna hadvezéri pálca
hős Miltiadész győzelmes kezében…
Avagy cizellált arany serlege
egy Sergiolus nevű gazdag úrnak…
Függhettem volna éles szablyaként
Tankréd lovagnak oldalán ragyogva…
Vagy néztem volna égre mint teleszkóp
a nagy tudású Kepler ablakában…
Lehettem volna guillotine tövében
oldott kravátli Dantonnak nyakán,
ízlésesen – a fejezés előtt…
Netán Londonban karcsú lánykakézben
szerelem-hírnök, szép virágcsokor,
avagy hamis kövekből karperec…
A falanszterben Michelangelo
széklábait rólam formázta volna,
ha aktot fekszem hozzá egyszer is…
Jeges világűr éjsötét ölében
lehettem volna űr-sikló akár…
Vagy eszkimóék csupafagy-vidékén
marokba illő bunkó fóka ellen…
*
És még… és még… és mennyi nagy szerep!
Eljátszanám mind, ámde nem lehet,
mivelhogy az a grafomán Madách
kisemmizett – csupán egy tollvonás…
Nem sejti senki eme sártekén,
minő művész lehettem volna én.
Egyetlen vigaszom maradt csupán:
többen nőnek fel majd a Biblián,
mint kóklerünk silány Tragédiáján.
Nem lesz hiába akkor földi pályám!
Szekszárd, 2019. október 7–10.
(Az újabb könyvvé készülő Villanások-sorozat darabja.)
Illusztráció: fh. anonim metszet, 1873, Prelinger Library
Ezek is érdekelhetik!
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
Ferenczfi János: Jól vagyok (versek) →
Horváth Szabolcs verseiből →
