Görög Dániel: Emigráns esszék (1. rész)
Claire Kenneth
Claire Kenneth és a történelem egyaránt sokat tettek azért, hogy a szerzőnő életútja regényesre sikerüljön. Kende Klára néven született budapesti nagypolgári családban. Fiatalon szépségversenyt nyert, befutott szerzőként előszeretettel helyeztette oldalnyi portréját könyvei borítójára. Születése dátumaként 1908-at, 1910-et és 1914-et is megadott, utolsót valószínűleg azért, hogy harmadik férjénél csak egy évvel tűnjön idősebbnek. Első férjétől elvált, második férjét a Gestapo meggyilkolta 1944-ben. Harmadik férje, Bárdossy Pál, a volt miniszterelnök unokaöccse 1946-tól haláláig elkísérte. A második világháború után még itthon, de már angolos hangzású álnéven adta ki első regényeit, hatalmas sikerrel. Amikor az álnév mögötti személyazonossága kiderül, szilenciumot kap, nem mintha különösebben ideologikus témákról írt volna, inkább mert a hatalom úgy képzelte, a kivégzett miniszterelnök neve érintésre mérgez. Hasonló okok miatt később a deportáltak penészes kenyerét is megkóstolhatta. 1956 decemberében Ausztriába majd az USÁ-ba menekült, határátlépésének drámai körülményeit zavarba ejtő pontossággal, családtagjait is valódi nevükön emlegetve írta meg Különös karácsony című novellájában. A szabad világban élni tudott a lehetőségekkel, és próbálkozásai meghozták a kívánt sikert, könyvei magas példányszámban jelentek meg, számos nyelvre lefordították őket, a szerzőnő pedig magas presztízsű társadalmi körök ünnepeltje lett.
Az óhazában 1989-90 körül jelentek meg újra könyvei. A szerzőnő nagy nyilvánosságot kapó perre ment amerikai kiadójával, Püski Sándorral a magyarországi kiadási jogokért. A pert megnyerni nem tudta, és talán itthoni elfogadtatásához sem járult hozzá. Az újvilágnak identitásválsággal és értelmiségi túlkínálattal megáldott magyar közösségeiben sem magától értetődő egy lektűríró sikere, mégis a szofisztikált emigráns értelmiségiek könyvespolcán rendre jutott hely egy-egy teljes sorozat Claire Kennethnek. Az óhazában a műfaj alacsony presztízse és a határon túli léttel járó itthoni elhallgatás nehézségein keresztül kellett volna betörni az irodalmi elismertségbe. Mindezt úgy, hogy a pereskedéssel elvesztette lehetséges támogatóit, ő maga nem települt vissza a nagy vízen innenre, és addigra talán már elvesztette varázsát az a társadalmi és kulturális közeg, ahol történetei játszódnak.
„Nem meséket írok, hanem valóságot…” – indokolja öntudatosan a gyilkosságok gyakori előfordulását műveiben. Pedig a szövegek mesevilágba vezetik az olvasót: a felső tízezer határára, ahol a milliomosok, arisztokraták és diplomaták érintkezésbe kerülnek a társadalom többi részével. Földrajzi helyszín az első két regényben Kairó és Róma, majd évtizedekkel később, amikor a szerző ezeket már nem tartja elég távolian egzotikusnak, Közel- s Távol-Kelet, Amerika és a vágyak földje: Magyarország. Műveiben mintha kis ablakokon kukucskálna az irigyelt elitek életébe. És ami kiderül, hogy az elitek gyakran (bár nem kivételek nélkül) kapzsiak, csalnak, hűtlenek, és a művek értékrendjében kiemelt helyen álló szerelmet is alárendelik anyagi érdekeiknek.
Visszatérő szereplőtípusok az életkorát letagadó, szépségét idősödve is őrző hölgy, a szokatlan korkülönbségű házaspárok, a férjét bárkivel megcsalni képes feleség, és a tiszta jellemű magyar emigráns. Ha Claire Kenneth írásainak legnagyobb erényét keressük, megtalálhatjuk abban, hogy ismeri és érti a szereplőit. A szereplői cselekvések lélektanilag többnyire indokoltak, karakterből levezethetők, és a műfaji elvárásokhoz képest kevés az egysíkú karakter. Így lehetővé válik, hogy átéreztesse szereplőinek sorsfordulásait, krízishelyzeteit, és az azokkal járó érzelmeket. A leghangsúlyosabb események tipikus női helyzetek, beleértve a szüzesség elvesztését, abortuszt, kényszerű házasságot, családtagok elvesztését, kétes megbízhatóságú udvarlókat, ezért egy feminista szempontú értelmezés tudna mit mondani a szövegek némelyikéről. Sajnos az életmű egészét tekintve a sorsfordulók leírása ismétlődik és panel-szerűvé válik, ami az eredetiségből sokat levon.
Ha a kérdés úgy hangzik, miért olvastak sokan Kennethet, a lakonikus válasz, hogy érzelmes és izgalmas. A cselekmény szintjén mindig jön az újabb és újabb esemény, újabb előre nem várt (néha indokolatlan) bonyodalom, ami az olvasói figyelmet leköti. A szövegezés könnyen követhető, szinte túlságosan, különösebb kép- vagy retorikai eszközhasználat nem akadályozza az olvasót a lecsupaszított, egyirányú befogadásban, egészen addig elmenve, hogy minden egyes jel, tipikusan a szereplők lelkiállapota felől nyomban narrátori értelmezés tárgya lesz. A narrátori pozíció és a szöveg nyelvi megformáltsága akár a tagolást is beleértve az életműben alig változik, ami olyankor lesz zavaró, amikor a belső narrátor jellembeli, nembeli, életkorbeli sajátosságai nem jelennek meg (Egon naplója). Ezeket a szövegeket villamoson és strandon, olvasói erőfeszítés nélkül pusztán a cselekmény szintjén zajló izgalomért lehet olvasni. A folyamatos cselekmény-bombázást persze nehéz egy teljes regényen át fenntartani, az így folyamatosan felmerülő újabb szálak és újabb bonyodalmak miatt a hosszabb művek irreálisan túlkomplikáltak lesznek, és gyakran hagyatkoznak semmiből előkerülő véletlenekre.
Amikor a milliomosnőt meglopja komornyikja, aki ehhez feltétlen szükségesnek tartja előbb megölni, azt még elképzelhetőnek és megengedhetőnek tartjuk, hiszen erről szól regény (Halálos háromszög). Hogy a gyilkosság pont ugyanabban az órában történik, mint amikor a milliomosnő első férje huszonhét év távollét után becsönget, már homlokráncolást idéz elő. Hogy az áldozat aktuális férjének szeretője négy év viszony után szintén pont ugyanebben az órában dönt úgy, hogy házaló ügynöknek kiadva magát közelről meg akarja nézni riválisát, az már kezd sok lenni. A gyilkosság módszere (fürdővízbe vezetett áram) véletlenül pont a szerető képzettségével illik össze, így rá terelődik a gyanú. Már a komikum tartományába tartozik, hogy a házaló ügynöknek álcázott szeretőnél pont van olyan fajta fürdősó, ami a milliomosnőnél éppen elfogyott, ezzel az indokkal a halálozás előtt néhány perccel a fürdőkádhoz léphet, természetesen anélkül, hogy a vízbe lógó villanyvezetéket észrevenné. A komornyik ezek után már nem is bukhat le máshogy, mint véletlenül: a rendőrség pont abban a percben üt rajta egy régóta figyelt orgazdán, amikor a gyilkos eladná a lopott ékszereket. Egy alacsony valószínűségű véletlen bekövetkezhet a való életben, és általában elfogadjuk, hogy az irodalomban is bekövetkezzen, hiszen az irodalomnak az egyedit is be kell mutatnia. Viszont ahol egyszerre három, négy, öt alacsony valószínűségű véletlen következik be egymástól függetlenül, ott komolytalanná teszi magát a szöveg. Claire Kenneth szövegei szinte kérkednek azzal, hogy alacsony valószínűségű véletlenek viszik tovább a cselekményt: a milliomos férj repülője véletlenül lezuhan; a gonosz intrikus egyetlen gyereke véletlenül belesétál egy robbantásba (Éjszaka Kairóban), a halottnak hitt gyerek véletlenül ugyanabba a férfibe szeret bele, mint anyja (Neonfény a Nílus felett), a biológiai rokonait kereső lány véletlenül soha nem látott bátyjával akad össze az utcán (A rubin kereszt).
Bár az új események bevezetésére a szerzőnek szüksége van véletlenekre, legalább tudja, mire fogja használni őket, és minden szál elnyeri értelmét. Álljon itt példaként Johnson tanácsos esete. Az Éjszaka Kairóban szerelmespárja épp a tengerparton andalog, amikor közelükben egy férfi (ő lesz Johnson tanácsos) isteni közbeavatkozásra halszálkát nyel és fuldokolni kezd. Mindez persze olyan jelentéktelenséget sugalló semlegességgel van leírva, mintha elejtett volna egy gombóc fagylaltot. Anna, a regény hősnője odaugrik, és eltávolítja a halszálkát. Ezzel egyrészt kiegészíti jellemrajzát, és az olvasó megtudhatja, miért szeresse Annát azon túl, hogy szép és magyar. Másrészt a tanácsos tolakodó hálálkodása, miközben a szerelmespár a kettesben andalgást folytatná, előkészíti, hogy a következő jelenetben az édeskettes megsértéséért Anna miért gázol bele egy intrikus vénasszony érzékenységébe. Harmadrészt, természetesen Johnson tanácsosnak lesz alkalma meghálálni a jótettet, amikor Anna kerül bajba hasonló isteni közbeavatkozás miatt. Meg kell említeni, hogy a helyzet-teremtés néha túlzásba csap át, és inkább helyzet-megsemmisítést eredményez. Miután lement az egész Éjszaka Kairóban, egy példátlan, végig lángoló szerelemmel, Anna túlesett egy show öngyilkossági kísérleten, majd az utolsó jelenetben összekacsint egy másik férfivel; amely kacsintás vélhetően a regényciklus következő darabját volt hivatott beharangozni, mégis (vagy még inkább) elrelativizálja a regény tárgyát képező szerelem értékét.
Ennyi érv talán kellőképpen indokolta, Claire Kenneth munkássága és a művészetként felfogott irodalom eszközei miért és mennyire nem találtak egymásra. A magyar emigráns irodalom feltérképezése ugyanakkor továbbra is elképzelhetetlen lenne a legolvasottabb szerző elhagyásával.
Passuth László
Passuth László életművének megtárgyalása némileg elüt eredeti célkitűzéseimtől, hiszen Passuth nem volt az emigráció tagja. Személyes okok mellett azért tartom mégis indokolhatónak a választást, mert az emigrációs irodalom nagyjaival együtt rá is igaz, hogy külhoni népszerűsége mellett a mai irodalomkritika alig vesz róla tudomást.
Az első világháború után menekült a megszállt Kolozsvárról Budapestre. Jogi végzettsége és befolyásos rokonai révén élete néhány éven belül rendeződött, kereskedelmi vállalatnál, majd banknál dolgozott. Felesége Békésy Lola, Békésy György biofizikus húga; lánya Passuth Krisztina művészettörténész. A pletyka szerint élete végén ő fizette Magyarországon a legtöbb adót. Civil élete sokakat kielégített volna, de igazi hivatásának a kultúrát, irodalmat tekintette. Már a húszas években kapcsolatba került budapesti irodalmi körökkel és a Nyugattal, esszéket és tudósításokat írt, de szépirodalmi művekkel ekkor berobbanni még nem tudott. Első regénye, az Eurázia 1938-ban jelent meg, és bár ezzel a művel olvadt össze neve, a később letisztult Passuth-stílus elemei karakterkezelésben, valóságkezelésben, tárgyilagos hangvételű párbeszédekben, széles nemzetközi kitekintéseben már ebben a műben megjelennek. Első történelmi regénye, az Esőisten siratja Mexikót máig legtöbbet hivatkozott írása itthon és nemzetközi szinten. Úgy tűnik, ezzel megtalálta az egyéniségéhez illő műfajt és stílust. A második világháború után banki állása megszűnik, helyette fordítóként dolgozik. Nyolc évig nem publikálhat. Az ötvenes évek közepétől ismét belefér a tűrt kategóriába. Eléggé apolitikus ahhoz, hogy a hatalom ne lásson benne veszélyt, de eléggé tisztességes ahhoz, hogy az emigráció és az utókor se a megalkuvót lássa benne. Munka, család, utazások mellett szinte évi rendszerességgel ad ki lenyűgöző kulturális tudást sűrítő nagyregényeket. Megjelennek csomópontok érdeklődési körében: Erdély, Itália, Hispánia, kora újkor, klasszikus zene, régészet. Történelmi és úgynevezett társadalmi regényei mellet ötkötetes önéletrajzi sorozatot is kiadott.
Értékelésével életében és azóta is gondban van a kritika. Az úgynevezett magas irodalomba nem akarták beszámítani, a degradálólag[1] rá húzott kategóriák (lektűr, belletrisztika, giccs) lehámlanak róla. A lektűrség vádja persze olyan korban, amikor elsőrangú szerzők sora választott nem „magas” irodalmi műfajokat a cenzúra hatására, meglehetősen visszásan hangzik, főleg hatalmi pozícióból. De Passuth valóban nem követi semmilyen irodalomelmélet megfontolásait írásmódjában, és nem tartja feladatának, hogy általános mélységű kérdésekre adjon választ – őt az egyszeri események önmagukban érdeklik. Alkotó korában is inkább szóban, mint írásban kísérték viták munkásságát, jelezve, hogy se kiköpni, se lenyelni nem tudja a kritika azt a szerzőt, aki alternatív módszerekkel, de nagyjából az elvárt írói erényekkel ér el sikert. Mert ha egy szerző regényeit 70-80 ezres példányszámban nyomtatják kiadásonként, ezzel valószínűleg a magyar irodalom legtöbbször olvasott szerzője, arról a legelitistább irodalomtudománynak is illik tudomást venni. Megkerülhetetlen Agárdi Péter cikke,[2] ami azóta is a legmélyebb szövegelemzés a Passuth-prózáról, azzal együtt, hogy maga elismeri, módszere – egy bekezdésből általánosítani a harminc kötetnél hosszabb életmű egészére – nem egészen méltányos. Agárdi esztétikai és világnézeti ellenvetéseit, úgy tűnik, magáénak tekinti a szakmai közösség.
A kritika ambivalenciái azóta feloldatlanok, az utókor leginkább a – nem túl bölcs – hallgatást választja. Pedig úgy tűnik, Passuth tisztelete kiállta az idő próbáját. Balatonfüreden és Budapest 23. kerületében utca viseli nevét. Modern kiadásai, ismertetői[3] tanúskodnak arról, hogy életműve ma is forog – szemben azokkal a szerzőkkel, akikkel életében egy kategóriába sorolták. De bibliográfia vagy újabb szövegközeli olvasaton alapuló elemzés azóta se született könyveiről, pedig az elmúlt harminc évben már nem arról kellene értekezni, kispolgári-e Passuth írásmódja, vagy hol a helye egy központilag irányított irodalmi életben[4].
A történelmi regények legtöbbet tárgyalt jellemzője ragaszkodásuk a történelmi igazsághoz. Passuth végletekig aprólékos kutatómunkát végzett, adott esetekben a hazai történelemtudomány érdeklődési körein kívül eső területeken is. Ennek köszönhető, hogy szerencsésebb fejlődésű országokban történész-szakértőként is számontartják, az angol Wikipédia történelmi szakmunkák között hivatkozik az Esőistenre,[5] de a magyar könyvtárosok is időnként szakmunkák közé helyezik a Passuth-regényeket[6]. Hogy mennyire nem hajlandó történelmi tényektől eltérni arra az Anselmus az extrém példa. Bevallottan egy 1629-es újságcikk a regény alapja: egy öregkorára szerzetesnek állt herceget ismeretlenek meggyilkolnak, miközben foglyokat vált vissza muzulmán kalózoktól. A tettes és a motiváció ismeretlensége felkínálja a bűneset értelmezésének, és az üres helyek kitöltésének lehetőségét. Ám Passuthnál 240 oldalnyi felvezetés után a semmiből dörren el a gyilkos fegyver, és kitart amellett, „Hogy miért kellett itt meghalnia Anselmus testvérnek, azt nem tudta, nem tudhatta senki.” Ezt az antifikcionalitást nyilván másként értékeli az irodalmat a fikció felől definiáló kutató, mint a tájékozódni és szórakozni egyszerre kívánó olvasó. Tegyük hozzá, a tények tisztelete gátolja meg, hogy kulcsregényeket vagy tézisregényeket írjon, amit a marxista kritika a társadalmi osztályok bemutatásának hiányaként kárhoztat. Passuth minden esemény mögött annak közvetlen környezetét keresi és ábrázolja. Ebben az értelmezésben az okok összessége szükségszerűséggé sűrűsödve irányítja a történelmet, így Passuth a történelmi szükségszerűség írója.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha a valóságtükrözés a cél, akkor mi a hozzáadott érték, és mivel több egy Passuth-regény, mint egy igényesen megfogalmazott történelemkönyv. A válasz: elsősorban emberközeliségével. Amikor történelmi regényekről beszélünk, a terminussal elfedjük, hogy ezek valójában életrajzi regények. Az Esőisten bár civilizációk sorsát meghatározó eseményekről szól, egyetlen szereplő életrajzához kapcsolódik, kezdő- és végpontja a főszereplő fiatalsága, illetve emlékezete. Hasonlóképpen Zsigmond király, Monteverdi, Velázquez egyedi sorsa a regények valódi tárgyai, a korkép és a történelmi események a kiemelt személlyel összefüggésben kerülnek elő. Ez a megközelítés közelebb hozza a történelmi életrajzi és az önéletrajzi írásokat. A szépirodalommá tétel Passuthnál az elemi cselekvések szintjén zajlik, azon a szinten, ahol a történelem alakítói sem nagyságuk terhét viselik, hanem az ember nevű faj példányaiként hasonló cselekvéseket visznek végbe, mint bárki más. Ettől nem bagatellizálódik a nagy történelmi esemény, hanem átélhető lesz. Cortez csatát nyer az indiánokkal szemben, este pedig fáj a feje és kakaót iszik. A történelmi valóság kijelölte keret az ezen a szinten szabadon engedett írói fantázia hatására telik meg apró jelek sokaságával igazgatott életszerűséggel. A hősök és a nagy események érinthetetlenségét ez a nézőpont eltörli, helyette narratíva bizonyosságát adja, hogy az emberi élet alapján csak így lehetett. Mivel az emberi életnek testi vonatkozásai vannak, a szöveg néha visszafogottan és nem öncélúan ezekről is szót ejt, amit csak kirívóan prűd nézőpontból, Gogolákné szoknyájával együtt lehet „fülledt erotika”[7]-ként értelmezni. Az egyes ember és a szerkezeti egységek kapcsán – bár a témaválasztás jellemzően egzotikus vagy történelmileg jelentős – hasonlóan az apró képekben bízik a szöveg: Az Azték Birodalom bukása után az Esőisten nem valami monumentális képpel ér véget, hanem egy szobor eltemetésével, amivel azték nemesek viszálya – évtizedekkel az események és a spanyol hódítás után – szimbolikusan békével zárul, a béke letéteményes pedig nem más, mint néhány lapátnyi föld. A Bíborbanszületett kezdő és záró képe a cirkuszi medvékről a nagypolitikai viharoktól nem érintett élet folyamatosságát sugallja.
A Passuth-próza szívesen merül el az apró jelek ábrázolásában. Ehhez hosszú mondatok járulnak, amik többszörösen összetettek vagy mellérendelők, és szeretik az ízeket, hangokat, főleg a korai műveknél. Hosszúságuk ellenére a mondatok jól komponáltak, könnyű logikára illeszkednek, és sodró lendületük elmossa a mondathatárokat. Gonddal válogat a szinonimák között, de kerüli a giccsbe torkolló nagy szavakat. Szóhasználat és fogalmazásmód, amikor megoldható, illeszkedik a szereplők látásmódjához.
Az utókor helyesen teszi, hogy a történelmi regényeket kiemeli, és a szerzőt elsősorban történelmi-életrajzi regények írójaként tartja számon, de ez a műcsoport nem az egyetlen, amelyben Passuth nagyot alkotott. Az úgynevezett társadalmi regényekből valóban hiányzik az átütő erő; az útleírások, esszéisztikus országbemutatások mint műfaj fölött pedig eljárt az idő. De az önéletrajzi regények[8] feledésbe merülését azoknak kortörténeti, irodalomtörténeti forrásértékkel kiegészülő minősége nem indokolja.
Feltűnő, hogy Passuth azokban a műfajokban alkot legnagyobb sikerrel, ahol a cselekményt készen kapja. Életrajzi írásaiból tudható, hogy úgynevezett társadalmi regényeit is valamilyen átélt vagy megfigyelt esemény kibővítése köré szervezi. Talán valóságigénye nem tette lehetővé, hogy teljesen fiktív történetekről írjon. De a történelmi és életrajzi regényeiben (utóbbit nevezzük így: kortárs történelmi regényeknek) megtehette, hogy nem a cselekmény megalkotására, hanem annak jelentéssel megtöltésére koncentrál. Passuth írásainak két legerősebb jellemzője, apró dolgoknak jelentéssel ellátása, és széleskörű történelmi tudás így érvényesülhetnek. Kétségkívül nem könnyű a XX. századi emlékirat-irodalomból kiemelkedni vagy újat mutatni. Passuth, amellett, hogy városi értelmiségiként könnyebben átélhető nézőpontot működtet, mintha a nagypolitika résztvevője szólalna meg, a napilapokból kiragadott félmondatokat is képes úgy idézni, hogy annak érthető és érvényes üzenete legyen a tárgyalt jelenségre. Ha a ’20-as évek elején barátainak „sportos” öltönyéről ír, azzal a szűkös ellátásra és az élelmiszer-jegyrendszerre utal; ha a második világháborúban idézi a padláson éghető anyag tárolását tiltó rendeletet, az a bombázástól való félelem tömör jelzése. Az önéletrajz sokszor csak vázként szolgál, attól indokolt esetben hosszú oldalakra elcsatangol olyan történelmi vagy társadalmi témákat elemezve, melyre helyzeténél fogva rálátása van. Mindeközben működteti a történelmi regények során kikísérletezett, selymesen csordogáló, kifejező és minden ízében hangulatfestő – bár talán kevésbé érzelmes nyelvet. Nagy történelmi sorsfordulókról is ír, hiszen átélte őket. Hangja ilyenkor is józan és pártpolitikától vagy túlideologizálástól mentes, ítéletei mögött húzódó demokratikus és katolikus erkölcsi iránytű mutatja az utat.
[1] Így beszél pl. A magyar irodalom története 1945-1975 III (szerk. Béládi Miklós et al.) és Loránd Imre, Kellemes kortársaink – a bestseller írók, Kritika, 1969/10 37-42.
[2] Agárdi Péter, Állásfoglalás vagy kiátkozás, Kritika, 1970/12 33-37.
[3] Két színvonalas, de jellegét tekintve méltató illetve felhívó cikk a közelmúltból:
NAGY Miklós Mihály, Egy tűrt irodalmár a diktatúrában. Passuth László, Nagy Magyarország, 2012/6, 46–53.
Komáromi Csaba, Utazás egy hagyaték körül – Passuth László irodalmi örökségéről, Irodalomismeret, 2013/4, 103-113.
[4] Korábbi kritikusok, pl Agárdi ezekkel a ma már értelmezhetetlen kérdésekkel is foglalkoznak.
[5] https://en.wikipedia.org/wiki/Fall_of_Tenochtitlan#Secondary_sources (hozzáférés: 2020. június 07.)
[6] Az alábbi linkeken az osztályzás rovat árulkodik szakmunkakénti leírásról. A számkód feloldása első számjegyek alapján: 91 földrajz, 929 életrajz, 94 történelem, 75 festészet. (hozzáférés minden esetben 2020. június 9.)
http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/2844928
http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1529509
http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1424716
http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1326641
http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1257229
http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1253449
http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1059240
http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1060368
http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1061791
http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1048988
[7] Agárdi, i. m., 35.
[8] Kutatóárok, Rézkor, Gyilokjáró, Barlangrajzok, Tíz esztendő tető alatt
Tollas Tibor
Tollas (Kohlmann, Kecskési) Tibor az emigráció magyarságának emblematikus költője, szervezője, a legnagyobb olvasótáborral rendelkező emigráns költő. Könyveit kevés kivétellel mind dedikálta, hiszen majdnem mindet személyesen adta el. Nem az a költő, aki az íróasztal mellett töltötte életét, hanem utazóként, szervezőként, aktivistaként három ember energiája égett benne.
A Rákosi-kor börtönében érett költővé, verseit fogkrémes-tubusokra és más fellelhető alkalmatosságokra-alkalmatlanságokra jegyezte fel. Némelyik verse évtizedekig lappangott, mielőtt egy sorstárs hagyatékából előkerült volna. ’56 nyarán szabadult, a forradalom bukása után Bécsben, majd Münchenben élt, bár valójában folyamatosan úton volt az emigráció magyar közösségei között. Amerikába úgy járt át, mint más a szomszéd faluba, de Ausztráliban és Afrikában is megfordult. Kapcsolatban állt Máraitól Faludyig az összes jelentős emigráns irodalmárral, ugyanúgy, mint politikusokkal, közéleti személyekkel. Aláírásgyűjtéssel hozzájárult, hogy az ENSZ a magyar kérdést ne vegye le napirendről, és a Kádár-rendszer szüntesse be kiskorúak kivégzését.
Eltökéltségét talán afrikai útja mutatja legjobban: 1962 őszén Kürthy Tamás szociológussal Belső-Afrikában tartott körutat, hogy a frissen függetlenné lett országok közvéleményét ismertesse az ’56-os forradalommal és a kommunizmus embertelenségével. Bár az eredeti szándék a tájékoztatás volt, ez kiegészült a tájékozódással a helyiek problémái iránt. A legváratlanabb helyeken sikerült érdeklődőket, olvasókat találnia, és az is kiderült, a kolonialista-posztkolonialista értelmezési keretben milyen jól megérti egymást magyar és ugandai.
A forradalom bukása után a szabad világba megérkezve börtöntársai verseit Füveskert néven antológiává szerkesztette. Az emigrációs lét első éveiben erről azonosítják be. A hírnevet arra használja, hogy összegyűjtse a nem-magyar költők ’56-os verseit. A kísérlet újabb sikerrel járt, négyszáznál több oldal, bár poétikailag egyenetlen minőségű szöveg képezi a Gloria victis anyagát.
Saját verseskötettel (Csak ennyi fény maradt) 1960-ban jelentkezik, nagyobbrészt még a börtönben írt verseket adja ki, köztük az életműből legtöbbször idézett Bebádogoztak minden ablakot címűt. A történelmi helyzetből adódóan ez a kötete foglalkozik legtöbbet politikai kérdésekkel. Már legkorábbi, 1945-ös versében belátja, hogy a kommunizmust nem csak magában, hanem az ellenoldali szélsőségekkel együtt kell elutasítani: „Köröttünk két nagy óceán. / Vizeink kelet és nyugat / Lejtőin keresnek utat / (…) Partunkat mossa mindkét tenger, / Magyarnak így marad az ember, / Ha nem tartozik sehova.” (Vízválasztó), illetve, hogy a magyar hazafiság és az univerzális humanizmus egymást erősítik: „Hát te is így láss minden arcot, / az Isten és anyák szemén; / ha gőgöd zászlaját lehajtod, / kigyúl szívedben majd a fény, / és átölelnél minden embert, / túl határokon, színeken, / akit testvérnek melléd rendelt, / testvér lenne mind hirtelen.” (Ének az elsüllyedt hegyről). Hiszen a legegyszerűbb szinten megfogalmazva személyes sorsáért és népe sorsáért akkor remélhet méltánylást, ha azt általános elvekkel tudja alátámasztani; ha pedig általános elvekben hisz, akkor más népek és más személyek kapcsán „Váctól Pekingig” (Bebádogoztak minden ablakot) kell szolidárisnak lennie. Így tekint expedíciója alatt Afrikára, ’68-ban Prágára, ahol magyarhoz hasonló kis népek küzdenek az önrendelkezésért.
A ’60-as ’70-es évek jelentik számára igazán az alkotás időszakát. Ekkor jelennek meg munkássága gerincét jelentő kötetei. Poétikája az első kötetbe felvett versekhez képest alig változott, úgy tűnik, addigra már megszilárdult költői hangja, talán csak az Adyt idéző pózok alkalomszerű magára vételét hagyta el. A statikusabb körülmények a témaválasztásnak is jót tettek: a gyerekkori emlékek felidézése végigvonul az életművön, de a politikától a magánélet, házastársi szeretet, gyerekség, természeti szépségek és az emlékezet felé haladó témák megírása könnyedebbé és változatosabbá teszi az életművet. A ’80-as években betegsége alatt újra ételekről kezd írni, mint a börtönben, természetesen egyéni és közösségi emlékezeti konnotációkkal, így az élelem hiánya és az ízérzékelés hiánya tematikailag összeköti az életmű elejét és végét. További visszatérő motívum a fa, mely kötetcímmé is lett (Irgalmas fák), és az életmű kései szakaszában több kötetben előfordul. A fa Tollas számára önmagában is megörökítésre méltó szépség, de az anyaföldhöz ragaszkodás szimbóluma, és a tárgyi kultúránk egyik alapanyaga, amellyel az emlékezet működésébe kapcsolódik.
A Tollas-vers könnyen olvasható, különösebb képzettség nélkül befogadható. A nyelvezet annyira gördülékeny és átlátszó, hogy maguk a mondatok akár prózában is előfordulhatnának: „Szomszédunk, Csikász Eszter néni / hetenként köpült friss vajat. / Ünnep volt ilyenkor beszélni / vele a diófa alatt” (Eszter néni vajat köpül). „Ha végtelennek tűnik is a tél, / s mint kötél fojtogat, / szívd magadba a tavaszt és ne félj! / Fagy bölcsőjéből is felkél a Nap.” (Tavaszi üzenet). Nyelvileg szinte csak a fegyelmezett prozódia és rímelés jelzi, hogy versbeszédet olvasunk, a mondatok és a formai keretek összehangolása természetes könnyedséggel zajlik.
A Tollas-költészet szövegszervező eleme – bármelyik kötetben, bármelyik témánál – nevet és vele értelmezést adni a dolgoknak: „Ezüst ollókkal szabdalják a csendet: / az éjből ezer tücsök ciripel.” (Szólnál mint tücsök), „mellednek páros csillag-gömbje” (Kései vallomás), „Sült malac, magyar mennyország” (Malacköszöntő), „Szinte szép lett: a lángjából újra / Életre ébredt legendás madár” (A törpe hegedűs), „Földből sarjadó sok tavaszi fűszál: / Bíbor tornácból fehér fogaid / az ajkak puha küszöbét áttörve / zengik az élet gyöngyház-titkait.” (Fogzás). A beszédmódból adódik, hogy a Tollas-költészet alapvetően metaforikus. Hitvallását is metaforikus névadással jelöli ki: „Postások vagyunk valahányan: / Visszük és osztjuk szerteszét, / hűségesen, mit ránk bíztak: / egy nép szabadság-levelét.” (Három négysoros). A megnevezés értelmezéssel kötődik össze, sőt némi metafizikát belekeverve a teremtéssel rokon. Tollas tudatosan keresi ezeket a lehetőségeket a névadások költészetének legeredetibb elemei.
Az emigráns költők formai konzervativizmusa – hiszen alig érintkeznek az anyaország új divathullámaival – Tollas esetében is igazolható. Minden elitizmust kizárva az életmű minden szakaszában olvasható, befogadható. A 20. század második felének minimalista tendenciáival szemben Tollas, ha nem is expresszionista, de szívesen használ erős jelentésű, vagy ritka szavakat. Nem formaművész, de a rímeléshez, és némi formai kerethez ragaszkodik, egyetlen szabadverset sem írt. A fikcióelméletek és a szerzői életművek felszámolásának korában szinte pedánsan referenciális: a vers a referenciális igazság kimondásának eszköze, az egyén és a közösség sorsának megörökítője. A Tollas-vers tipikusan nem ihletszerűen, hanem programszerűen keletkezik, és vagy egy katonatiszti fegyelemmel felépített ciklusnak része, vagy a közösséggel tudatni kívánt anyag esztétikai kereteit adja, referenciákkal, lábjegyzetekkel. Ebben a szellemben illeszti ’80-as évek végétől könyvei mellékletébe családtagjainak, sőt iskolatársainak fényképét.
A Füveskert szerzőire építve ’56 decemberében, Bécsbe éppen megérkezve megalapítja a Nemzetőr folyóiratot, az emigráns magyarság egyik emblematikus lapját, melynek visszavonulásáig szellemi vezére, és végtelen energiájú fenntartója. Alcíme szerint szabadságharcos írókat összefogó lap és szellemi műhely az illegitimnek tekintett magyar kormánnyal semmilyen kompromisszumot nem kötve képviselte az ’56-os forradalommal asszociált nemzeti-konzervatív nézeteket. A meglehetősen érdes vonal magára vonta a magyar kormány kitüntető ellenérzését, vádaskodását, és időnként az óhazai irodalmárokkal szembeni kölcsönös bizalmatlanságot. Tollas a nyolcvanas években Lezsák Sándorral, és rajta keresztül az ellenzék népi szárnyával kötött barátságot, ami látogatásokban, előszó-írásokban a nyilvánosság előtt is jelentkezett. A rendszerváltozás után hazalátogathatott, de közéleti szerepet nem vállalt.
Recepciója felemás, mert bár rehabilitálták és kitüntetéseket kapott, de a kiöregedő emigránsokon kívül kevés új tisztelőt szerzett; az írott reflexiók pedig többnyire az életrajzi vád vagy véd szintjén mozognak. Jelen írás nem tud új adatot hozzátenni a költőnek a ’44-es beregszászi deportálásokkal való érintkezéséhez. De ezt nem is érzi feladatának. Egy ideális világban (ahol a rendőr bűnözők hiányában csak a közlekedésre ügyel, a politikus a közjóval foglalkozik, és ahol még a jegyellenőr is előre köszön) az irodalmárt szavai, és nem tettei alapján ítélik meg. És Tollasnak irodalmi munkásságából egyetlen sort sem kell szégyellnie.
Illusztráció: Három arckép
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
