február 4th, 2021 |
0A műfordításról (3.)
*
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Eddig huszonheten fejtették ki korábban nekünk, gyakorló interpretátorok, a maguk válaszát az alábbi kérdésekre:
1. Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
2. Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
3. Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Korábbi számainkban erre a kérdésre kaptunk szép számmal válaszokat már:
http://www.napkut.hu/xi-evfolyam-5-szam; http://www.napkut.hu/xii-evfolyam-3-szam
*
Osváth Gábor
Elmélkedések a fordításról
a koreai nyelv ürügyén
Több mint egy évtizede foglalkozom koreai irodalmi művek magyarításával. Műfordítói partizánkodásom akkor kezdődött, amikor az ELTE megbízott oktatójaként koreai irodalomtörténetet kezdtem tanítani, ám nem volt semmilyen magyar nyelvű tananyagunk, a fordítások száma is elenyésző volt. Nekem kellett a tananyagot összeállítanom, és ennek melléktermékeként kezdtem el fordítani koreai prózát és verseket. Tucatnyi koreai elbeszélés, egy kisregény és néhány száz vers az eddigi termés. A versek száma azért tűnik talán soknak, mert a mennyiség zöme a 43–50 szótag terjedelmű koreai rövid vers, a sidzso, a kínai négysoros és a japán haiku és tanka közeli rokona. Túl sok tapasztalattal tehát nem rendelkezem, ami tudást viszont felhalmoztam ezen a téren, azt megkísérlem megosztani az olvasóval. Mindenekelőtt fontos tudni, hogy a koreai irodalom az úgynevezett Kína-központú kultúrkörhöz tartozik Japánnal és Vietnammal együtt, a kínai nyelv és írás, a konfuciánus vallás hatása ezekben az országokban meghatározó volt, mindazonáltal mindegyik ország kultúrája rendelkezik sajátos, a többitől eltérő vonásokkal. A koreaitól eltérően, a kínai és japán kultúra, az irodalom már régóta közismert és meglehetősen népszerű hazánkban. Ebben óriási szerepet játszott az, hogy a fordítók szakmájuk elismert művelői, sőt a magyar irodalom legnagyobbjai voltak régtől fogva, elég Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor vagy Faludy György nevét említeni. A tudományos háttér is rendelkezésre állt, hiszen az ELTE-n a kínai tanszék már a múlt század húszas éveitől kezdve működik, Japán kutatása is komoly múlttal dicsekedhet (ebben persze nagy szerepe volt a két világháború közötti politikai kapcsolatoknak). Korea kutatása, következésképpen a koreai művek fordítása a legutóbbi időkig nem vált komoly érdeklődés tárgyává. A hátrány a két nagy szomszédhoz képest szinte behozhatatlannak tűnik. Márpedig a koreaiak úgy tartják, hogy ők nem maradnak el a két másiktól, és szeretnék, ha nemcsak gazdaságilag lennének Kína és Japán versenytársa, hanem a kultúrájuk nemzetközi elismertségében is. Ezen a téren már komoly sikereik vannak, elég a koreai populáris kultúra hódítására vagy a művészfilmek fesztiválsikereire gondolnunk. Az irodalom ismertsége ettől még elmarad, a sikertelenség okát a koreai fél többnyire a fordítások színvonalában látja. Ebben részben igazuk lehet. A kínai és japán irodalom hazai sikerét három tényező motiválta korábban: a külföldi fordítások sikerének híre, az egzotikusnak tartott, a nyugati kultúrában szokatlan tartalom és forma, valamint a már említett első vonalbeli magyar költők közreműködése. A koreai irodalom a magyar irodalmi köztudat részévé tehát ezen tényezők együttes hatására válhatna, s ebben a vezető irodalmárok közreműködése elengedhetetlen.
ad 1. A fentiekből következően a magam számára előírt műfordítói ötparancsolatom:
a.) Elengedhetetlen a célnyelvi kultúra beható ismerete, hiszen a kulturális sajátosságokat elsősorban a nyelv hordozza. A koreai úgynevezett nagy hatalmi távolságú, maszkulin és kollektivista kultúra, nagy szerepe van tehát a megszólításnak, a rangoknak, a férfi- és a női nyelvhasználat különbségének, a rokonságnevek bonyolultságának. Néhány igen jellemző példa: a kollektivista jelleg a mi névmás gyakoriságában is megfigyelhető az én helyett: a mi gyerekünk, a mi apánk, mondja a koreai, sőt a mi feleségünk, a mi férjünk, holott egynejűség, egyférjűség van. Igen gazdag a szinonimák rendszere, ennek magyarázata az, hogy a szókincs mintegy fele kínai eredetű, de a kínai szavak többségének van koreai megfelelője is. Nagyon gyakori sok vers központi elemeként az azonos alakú szavakkal való játék, aminek nem könnyű megfelelő magyar nyelvi alakot találni. Kulturális sajátosság az is, hogy időnként pusztán mennyiségi különbséget látnak ott, ahol az európai minőségit is: a mindennapi beszédben például nem tesznek különbséget patkány és egér között, mindkettőt egyetlen hangutánzó szóval fejezik ki: csvi (ennek oka az lehet, hogy a patkány nem annyira undort keltő állat, mint a nyugati kultúrában). A fordítónak kell kitalálnia, hogy a koreai szövegben melyik állatról van szó, és ez nem mindig könnyű feladat. Még egy példa: nem éreznek minőségi különbséget kard és kés között sem, viszont a magyar élet fogalomnak legalább hat koreai felel meg. Reália is szép számmal akad, tehát a csak Koreában előforduló, Koreára jellemző tárgyak, jelenségek fordításakor ne fukarkodjunk a lábjegyzettel, ha más megoldás nincs.
b.) Konzultálni kell tehát lehetőleg anyanyelvi szakértőkkel. A koreai fél, elsősorban a Korea Literature Translation Institute általában akkor ad anyagi támogatást, ha egy ismert koreai szakértő is meg van jelölve a pályázatban. Nyelvi vagy egyéb probléma esetén támaszkodhatunk más, idegen nyelvi fordításokra is.
c.) A magyar fordítás jó, élvezetes, gördülékeny magyar szöveg legyen. A koreai versnek magyar verssé kell válnia, azaz magyar nyelven is jó versnek érezze az olvasó. Verset fordítani csak az tud jól, aki az anyanyelvén is tud verselni (a prózáról már nem állítanám ilyen határozottan). A koreai költészetben az igen szigorú és merev szórendi szabályok miatt a laza ütemes, rím nélküli forma az egyeduralkodó, bár időnként egyes sorvégek összecsengése megfigyelhető, legtöbbször ragrímek formájában, de nem alakult ki egységes rímelési rendszer (ahogy a japánban sem, hasonló okok miatt). A fenti sajátosságokból következik, hogy a mai költészetben a szabad vers a jellemző forma. A fordítás során lehet rímeket használni, de módjával, ott, ahol a fordítói ihlet megköveteli, és ha a magyar változatot feljavítja.
d.) A jó versfordító a fordítást érezze a saját költeményének, amelynek megalkotását a gondos tervezői munka és ihlet együttesen eredményezi.
e.) Ne szégyelljük a szinonimaszótár használatát!
ad 2. A műfordítás mibenlétéről szellemes, metaforisztikus megfogalmazás nálunk és máshol is rengeteg született. Ezeket a Klaudy Kinga professzor szerkesztette Fordítástudomány egyik számában összegyűjtötte a tanulmány szerzője, fajták szerint csoportosítva elemezte is. Én megpróbálkozom valami újat (?) produkálni e téren. Tehát: a fordítás kultúrmisszió, a szellemi élet nemzetköziesítésének fontos feladata. A jó fordítás ablak a világra, a rossz fordítás inkább vakablak. A fordítás anyanyelvünk próbája és fejlődésének eszköze. A fordítás kötéltánc, légtorna a kultúra világcirkuszában. A fordítás jó szórakozás is, rejtvényfejtés, szellemi bajvívás, ugyanakkor a jó költő számára ihletforrás is lehet, azaz a fordítás során bejáratódott, megolajozott képzelete új tájakra vezetheti, saját vers írására is ösztönözheti őt. Vagy ennek ellentéte: a fordítás pótcselekvés a saját vers alkotása helyett, egyfajta kielégülés…
ad. 3. Szakfordító, műfordító? Nincs igazi ellentét közöttük, ha mind a kettő tehetséges ember, aki a szakterületét és az idegen nyelvet alaposan ismeri. A két cselekvés átcsaphat egymásba, nem feltétlenül egymás ellentétei. A műfordító a szakfordítást unalmasnak tarthatja, nem véli igazi szellemi kihívásnak. Kérdés, hogy melyiket fizetik jobban, ez gyakran perdöntő lehet.
Suhai Pál
A műfordításról
A műfordítás mibenlétét feszegető kérdésről-kérdésekről Réz Ádám precíz fogalommeghatározása jut eszembe (vö.: Olvasónapló Bábel után, in: Réz Ádám emlékezete, Európa K., 2007). E szerint a fordítás interpretáció, s mint ilyen, lehet „szó szerinti” (metafrázis), „szabadabb” (parafrázis) és „teljesen szabad” (imitáció). Réz Ádám nem hagy kétséget afelől, hogy az ő fordítói ideálképe a parafrázis „hűtlen hívségének” felel meg. Osztom véleményét, fordításaimban magam is ezt a célt szeretném megközelíteni.
* * *
Hogy mi az interpretáció általában, ezt nagyjából sejtjük. Nem is kívánok vele itt foglalkozni. De mit jelent a „hűtlen hívség”? Miért „hűtlen”, ha a fordításnak minden tekintetben, tartalmi és formai követelmények szerint is együtt kell mozdulnia az eredetivel? Hát nem ez lenne a természetes? Persze igen, ha valamiféle gimnasztika lenne. De nem, mert eredetinek is kell lennie. Eredetinek a magyar vers követelményei szerint. Ennek, a még meg sem születettnek is vannak igényei. Fordítás közben ehhez, a most születőhöz is hűnek kell lennünk. Végül is semmi biztos nincsen, csak amit az intuíció és az azt kezelni képes ész visszaigazolhat. Hogy melyik variáns a jó vagy a jobb, melyik felel meg leginkább a magyar nyelv és az eredeti vers kettős ihletének.
* * *
Számomra frivol a „ki szép, ki jó”, illetve a „vagy szép, vagy hű” megkülönböztetése. A „hűtlen hívség” nem ezeknek a kategóriája. Felfogásomban a „tárgy” (az eredeti mű) iránti megkülönböztetett figyelmet jelenti. Valódi hűséget. Erre tanít a hegeli esztétika is, mely az eredetiséget, minden műalkotás e non plus ultráját „a valódi objektivitással” azonosítja – amelyben (mégis) „a művész legsajátabb bensősége fejeződik ki”. Pontosabban csak kifejeződhet. Mert ezt az azonosulást, „a tárgy sajátszerűségeként” mutatkozó szubjektivitást könnyebb elvéteni, mint eltalálni. Az igazi művész azonban megtalálja a „hangot”, amely eredetileg nem is az övé, de amely mégis alkalmas legbensőbb érzései kifejezésére.
* * *
A versben, az eredetiben némelykor némely elem minden igyekezet ellenére is roppantul talányos tud maradni. Osztozom azok aggodalmában, akik az ilyen helyeket az olvasóra való tekintettel „magyaros folyásúvá” kívánják tenni. Aggodalmukat jogosnak, igyekezetüket azonban fölöslegesnek tartom. A legpontosabb műfordítás is értelmezés (interpretáció) – ha a fönti helyeket még külön értelmezni akarnám, a sajátomat magyaráznám. Ez nem fér bele sem a Réz Ádám-i „hűtlen hívség”, sem a hegeli „tárgyszerűség” fogalmába. Az előbbiek a talányos helyek megtartását igénylik. „Pontos homály” – régi vesszőparipám. Itt nyerít az udvaromban, vegyétek észre. Ami pedig a magyarázatokat illeti, Jézus ugyancsak rejtélyes példabeszéde jut eszembe: „Hadd temessék el a halottak az ő halottjaikat.” És a Nagy László-vers intelme is: „Műveld a csodát, ne magyarázd.” A magyarázatokat pedig hagyjuk a magyarázatokra (a mindenféle láb- és végjegyzetekre).
* * *
Mitől lesz magyar egy idegen vers? Nem egyszerűen a szavaitól. Legalább ennyire hangsúlyviszonyaitól is. Megkockáztatom, még az időmértékes is. Ha nem jár párban e kettő, hangsúly és mérték, idegen a fülünk számára. Egymás sarkát tapossák. De ha táncra kéri az időmértéket a hangsúly (hölgyválasz esetén fordítva), szépen lejtenek egymás karján. (Ha szimultán a vers.)
* * *
Egy vers lényege persze nem csupán a hangzásrétegében mutatkozik. Még csak nem is a „jelentésében”. Egy-egy alkotásnak ugyanis nemcsak jelentése (Dienes Valéria orkesztikájának műszavával: szimbolikája), de plasztikája, ritmikája és dinamikája is van. Képletes vagy valóságos mozdulatsorának tere, ideje és ereje. Mindez együtt teszi a formáját.
* * *
A műalkotásban a szellemi összetevő, az, ami igazán személyes, a formai oldalon mutatkozik. Úgy működik, mint a mágnes – képes magához rántani a neki éppen megfelelő „valóságdarabot”, a vasat. A vasreszeléket, à la Chladni, aki pusztán hegedűje megszólaltatásával mintázatokba tudta rendezni valamely rezonáns lemezen az amorf fémszemcséket.
* * *
Verset fordítani maga a képtelenség. Nem kisebb, mint egy szál dróton végigmenni a Duna fölött. Mert mindkét irányban le lehet esni róla: a puszta (a nyers) szöveghűség és az attól eltekintő költői öncélúság irányában. Billegés persze lehet és kell is, de csak mértékkel, az előbbi végleteket még csak nem is érintve, s lehetőleg elegánsan, vagy olyan egyszerűen, mint amilyen egyszerű egy délutáni séta.
* * *
S hogy ennek mi az ára? Talán ezt sem árt megkérdezni (kevesen gondolnak rá). A fönt említett drótnak ugyanis nemhogy a Duna fölött, de már két épület között is minimum drótkötélnek kell lennie. S ezt még a tett helyszínére kell cipelni, s bármiféle produkció előtt saját kezűleg kifeszíteni. Verejtékes munka. Arról nem is beszélve, hogy tévedni ebben sem ajánlatos. Nem is lehet a nyaktörés kockázata nélkül.
* * *
James Marsh dokumentumfilmje jut még itt eszembe egy francia kötéltáncosról, akinek végül a Notre-Dame tornyai sem voltak elég magasak: muszáj volt a New York-i ikertornyokat is megmásznia. Jut eszembe még a francia neve is: Philippe Petit. Jegyezzük meg. Mint ahogy a film címét is: Ember a magasban. Műfordító ne adja alább.
Szalai Lajos
Titkon táplált passzió
Azóta, hogy 1971-ben befejeztem az orosz–német szakot, a bolgár nyelvbe pedig azt követően úgyszólván „belenősültem”, a német nyelv- és kultúrtörténet főiskolai és egyetemi oktatása mint kenyérkereső hivatásom és tevékenykedésem mellett az évek múltával egyre intenzívebben kezdtem művelni korai kamaszkorom óta titkon táplált passziómat, a műfordítást is (oroszból keveset, bolgárból jóval többet, németből pedig jelentős mértékben). Arra a sokak által gyakorta feltett és bennem is egyre-másra feltolakodó kérdésre, hogy „Hogyan fordul a mű?”, ki sohasem mondva, de lélekben azt válaszoltam: egyidejűleg hűtlenkedve és hűen, béklyókkal a kezemen, de mégis szabadon. Példaképül a szabad fordítás első szószólóját, minden német fordítók ősét és patrónusát, Luthert választottam, aki nem csekélyebb tettet hajtott végre, mint hogy az eredeti (héber és görög nyelvű) szöveghez nyúlva vissza, lefordította németre a bibliát. Kétséges értékű német bibliafordítások már őelőtte is léteztek, s ezekkel szemben védte meg a maga igazságát az 1530‑ban kelt Vitairat a tolmácsolásról c. művében. Ebből idézek most, mert jobb krédót úgysem tudnék kitalálni a magam számára:
„A tolmácsolásnál azon iparkodtam leginkább, hogy tisztán és világosan fejezzem ki magam németül. Ugyancsak gyakorta megesett, hogy tizennégy napon, három, négy héten át egyetlenegy szó után kellett kutakodnom és töprengenem, s néha még így is hiábavalóan […], olykor meg négy nap kellett hozzá, hogy elkészülhessen szűkös három sor […] Most persze ha valaki végigfuttatja a szemét három, négy oldalon, egyszer sem botlik meg a tekintete, viszont nem gondol bele, micsoda kövek és tuskók bújtak meg ott annak előtte, ahol most ő úgy sétál, mintha gyalult deszkán járna, s ahol én izzadni és nyűglődni voltam kénytelen, mire eme kövek és tuskók eltakarodtak az útból […] Könnyedén szánt az ember, ha meg van tisztítva a szántóföld. Ám erdőt irtani, fatönköket kiásni és a szántót előkészíteni senkinek sem akaródzik […] Ne a latin nyelv betűitől kérjen tanácsot az ember, hogyan mondja ezt vagy azt németül […], hanem tudakolja azt az anyától benn a házban, a gyerekektől az utcán és az egyszerű férfitól a piacon, ezeknek lesse a száját, miként beszélnek, s ekként tolmácsoljon; mert csak így értik meg, és így ismerik fel, hogy németül szól hozzájuk […]”