OPEN 20. – Juhász Gyula
LEHET-E ÉLNI A REMÉNYTELENSÉG SZIGETÉN?
Juhász Gyuláról és a lélek rejtelmeiről [1]
Hogy Annának milyen volt szőkesége, ezt mindenki tudja. De milyen is volt is volt Juhász Gyula? Hogy közelebb férkőzzünk lelkiségének, reménytelen életérzésének megismeréséhez, ahhoz az egyik legmegbízhatóbb fogódzónk Orbán lelke című kisregénye. Visszatekintő regény, félig-meddig önéletírás, a fiatal Juhász Gyula önarcképe, melyet a regénybeli Orbán Gergely jelenít meg, idősebb barátja, Szirák Zoltán pedig alighanem a húszas évek közepének Juhásza. „Orbán Gergely ugyanolyan száműzött, mint a Máramarosszigeten, Léván s egy váradi kitérő után Szakolcán és Makón fuldokló költő, ugyanúgy idegenkedett a hazafias szólamoktól, mint Juhász Gyula, s hozzá hasonlóan a tragédia megvalósulásának réme nyomorítja életét. „…a szenvedés az egyetlen lehetőség – gondolja Orbán Gergely –, amellyel a sors és az emberek mostohasága és ostobasága ellen védekezni tud.” Amint a Madách Sztregován végszavában írja: Be van fejezve már a művem,/ Tapsoljon néki, aki tud./ Sokat hevültem, míg lehűltem,/Bort, famulus! Nincs más kiút!
Intermezzo I.
Lehetetlen, hogy a szegedi Juhász Gyula kapcsán ne jusson eszünkbe a szegedi Baka István hasonló című és hasonló izzású verse Madáchról. Érdemes egymás mellé tenni, és együtt olvasni. Nekem megdöbbentő érzés volt, mert oda képzeltem a Tragédia íróját, aki elváltan élt édesanyjával, szintén magányosan.
Baka István Tél Alsósztegován
1
Ég kandallómban a fenyőhasáb,
Fény-árnyait, mint ingecskéjét Erzsi,
Felizgatott ujjak közül kiejti,
És megvillantja öle parazsát.
Elfordulok – e kísértésnek vége!
S hogy visszanézek újra, már sisak-
Rostélyon át koromszemű lovag
Les rám, s szivemre céloz dárdafénye.
Jeges-fehér bolygók s hülő veres Nap
Hevernek a biliárdasztalon, –
Elindítja-e még egy akarat vad
Lökése őket új pályájukon,
Vagy nem mozdulnak többé már soha?
Alszik a völgyben Alsósztregova.
2
Itt bent, a tompa, téglából rakott
Boltív – a menny silány paródiája –
Alatt havas mezők: papírlapok
Fagyán ropog a tollam, és a tájra
Krikszkrakszol róka-űzte nyúlnyomot:
Verssorokat – még menekül az eszme,
S ha végül felbukik, prédául esve,
Fröcskölnek, mint a vér, a mondatok.
Ki tudja: rézsut-fényü virradat
Vagy guillotin zuhan sovány nyakamra?
Fűrészpor issza be szavaimat.
Nyúl marquis, róka-sans-culotte-fogakkal
Szaggattatom, – futnék, de nincs hova.
Alszik a télben Alsósztregova.
3
Hamvad, leroskad a fenyőhasáb,
Rám pillant szemrehányón és kiég.
Marad a langyos dunnaszürkeség, –
Elfojtja Fráter Erzsi sóhaját.
Sakktábla-padlón asztal és a székek –
Bevégezetlen játszma figurái;
Ma már az Úr és Lucifer se játszik, –
Feldöntöttek világosat, sötétet.
S akárha sakkban, bástyáim között
Toporgok én, király, – megütközött
Helyettem és elhullott a királynő.
Már csak az Űr és eszkimó-homály jő;
Napok: csontbolygók gördülnek tova.
És alszik, alszik Alsósztregova.
(1993)
Juhász Gyula: Madách Sztregován
…Vihar után, örök boruban
Nem is lesz több fény soha tán –
Ül térdig porban és hamuban,
Egyetlen társa a magány.
Magyar magány, világmagány, haj,
Igen bolondul forrt a must,
Véres szüret után nagy árnyak.
Kísértetek. Bort, famulus!
Bort, famulus. Bitang az eszme,
Fejedre nőnek a gazok,
Kik indultak veled repesve
Köszönteni az új napot!
Vörös vagy zöld: rongy lesz a zászló,
Az Igazság bukik vele
És arra jó, hogy számadáskor
Bunkó legyen törött nyele! [2]
Bort, famulus! Voltak bolondok,
Kik halni tudtak ostobán,
De az okos gaz úgy tolongott,
Hogy révbe ért későn, korán.
Bort, famulus! Vivát az ember,
Ki egyre küzd, mindig veszít
És éljen Éva is, a némber,
Bár forró jege nem hevít.
Mély börtönömben megtanultam,
Hogy mennyit ér a szűk világ,
Nem szebb jövendő forr a mustban,
Csak fejfájós mámor. Vivát!
Be van fejezve már a művem,
Tapsoljon néki, aki tud.
Sokat hevültem, míg lehűltem,
Bort, famulus! Nincs más kiut!
(1922)
Nem várt egyezés az alábbi két vers is: Juhász Gyula három, Baka egy évvel a halála előtt írta, és mindkettő címe és gondolta hasonló, sőt ugyanaz!
Baka István: Csak a szavak
Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad
testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér
csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol
a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között
jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek
(1994)
Juhász Gyula: Szavak
Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint a kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.
*
Ilia Mihály tanulmányában Juhász Gyula költészetének 1908–1911 közötti motívumait tárgyalva a legkülönfélébb témákra irányítja a figyelmet: emlékekre, emlékezésre, elvágyódásra, a művészet és az élet, a könyvek és az élet ellentétének kifejezésére, a jelenéből való menekülésre, az Anna-élmény első megfogalmazásaira, az Ady iránt érzett rokonságára és csodálatára, és Isten iránt érzett alázatára (melynek maradandóan hiteles megfogalmazását olvashatjuk az 1908-as A Föltámadottban). Az ugyancsak 1908-ban írt G-dúrban több motívumot játszat egybe:
Eltört hegedűnek
Nehéz szavát venni,
Eltűnt reményünket
De nehéz feledni.
Nem is a remény tart
E letarlott tájon,
Csak a múltnak mélyén
Mélázó sok álmom!
Tűnt szavak bűbája
Játszik tört szivemmel, –
Árvaságom párja,
Tavalyi tavasznak
Asszonya, ne menj el!
Szépséged emléke
Úgy száll a szivemben,
Mint dómok tömjéne
Az alkonyi csendben.
Ó, gyönyörű asszony
Tört madonnaképe,
Tömjén, hegedűszó,
Mely elvész az éjbe…
*
Juhász Gyula egész életében magános, emberektől idegen lélek maradt. Legfájdalmasabb bizonyítéka ennek az idegenségnek a költő tragikus, Anna iránti szerelme. Kínzó, gyötrelmes vágyódás, testetlen rajongás és elérhetetlenség: ez az Anna-komplexus. Valami végképp átlényegített, minden valóságostól távoli érzés. A boldogtalanság, a társtalanság, a megváltoztathatatlan egyedüllét inkarnációja.
Annáról, az Anna-versekről minden tankönyvben lehet olvasni. Anna szőkesége ezért örökre szép emlék maradt. Ezért én lebeszélnék mindenkit, aki e verseket szereti, hogy ne nézzen utána Sárvári Anna életútjának, mert ha van valami, ami illúzió romboló és csalódást keltő, akkor ez az. Mert itt valójában szerelem nem létezett, csak egyoldalú rajongás Juhász Gyula részéről. Összesen néhányszor találkoztak Nagyváradon, aztán többé soha. Ha van elégikus szerelem, akkor ezt annak lehet nevezni. Ez a költészet a szenvedés, a boldogtalanság csillagzata alatt született, s nem is szólalhatott meg a boldogság hangján: „E bánatot magammal hurcolom / Az életen s a végtelen halálban.” És ez így is történt. Nehéz elhinni, de sokkal nehezebb megmagyarázni, hogy miért volt ő élő halott, és miért követett el több öngyilkosságot.
Hitről és vallásról
Az hogy mélyen vallásos volt, sőt az ősvallás nyomait is magában hordta, az nem lehet kérdés. A volt piarista novícius líráját kezdettől áthatotta a vallásos tematika. Ekkor még az evangéliumi elbeszélések feldolgozása révén, vallomásossá érlelt hitének megfogalmazása nélkül, olykor ősmagyar hiedelmekkel átszőve (ez a kifejezésmód később is jellemző alkotásmódjára, az 1908 előtti versek közül ilyen a Fekete misék). Lemondó könyörgés az 1903-as Ima, rendkívül szép, a költő képzőművészeti affinitásáról is árulkodik az 1905-ös A Hegyi Beszéd, a költő impresszionista vonzódásának megejtő dokumentuma. Az evangéliumi esemény – Péter háromszori tagadása – jelenik meg az 1906-os Simon Péterben, amelynek drámaisága külön figyelmet érdemel.
Simon Péter
I.
János 12, 10-11.
Szólott a hadnagy: Célozz! Jézus állott
S aki megváltja majd e rongy világot,
Sápadtan, nyugodtan előre lép,
Fölveti szép, szőke, szelíd fejét
És szól: “Le a fegyverrel! Én megyek!”
És indul. Utána a hadsereg.
Csak Péter, akiben kis szittya vér volt,
Gondolta: “Hát az egész csak ezért volt?”
S Malkust, a szolgát úgy csapta fülön,
Hogy a szegény fül elrepült külön.
“Megváltás ide, megváltás oda!
Nekem elég volt. Nem oda Buda!”
Jól mondta Ahazvér, a csizmadia:
Szegény ember dolga csupa komédia!
Nyakunkon a római imperátor,
A papi fejedelmek, a kurátor,
A tizedes, a százados, legátus,
Irástudó és Pontius Pilátus.
Barabás ordít s szabadon bocsátják!
És elveszejtik az isten bárányát!
Nyolc boldogság jut itt csak a szegénynek,
Meg a menyország! Az úré az élet!
Jézus Péterre néz. Jézus nem válaszol.
Eszébe jut egy koldus ács valahol.
II.
Máté 26, 69.
Tavaszi éj volt. Hűs szél szállt nyugatról.
Simon Péter az ugaron barangolt.
Názáretit a hadnagy elvezette,
Talán ítéltek is már ő felette!
A papi fejedelmek udvarán
Tűz pattogott, szikrázott szaporán.
S a tűz körül, vöröses fénybe mártva,
Katona, szolga lebzselt, a hajnalt várva!
Jött Simon Péter és közébük állott,
Megkérdezett egy vihogó szolgálót:
” – Hány óra? Hol lehet mostan a Mester?”
A szolgáló rábámult nagy szemekkel:
” – Uram, nem vagy-e tanítványa tán?”
Péternek ránc gyűrűzik homlokán,
De nyugodalmas hangon feleli:
” – Nem voltam soha senkije neki,
‘sz ő alvajáró. Aszondják: bolond.”
…És megpiszkálva a zsarátnokot,
Mellé simul, gubbasztva, melegedve,
Megoldódik a nyelve és a kedve.
…Kakas kukorékol. Már itt a hajnal.
Az ajtó döng. Sápadtas, fényes arccal
A názáreti vörös ingben lép ki:
Katona, szolga mind riadva nézi.
Ő könnyei közt mosolyogva lépdel,
Péterre néz. És nem néz vissza Péter!
Az Egy régi novíciusban a piaristáknál töltött noviciátusáról emlékezett meg , de a rendalapító alakját és működését is megidézte az 1907-es Kalazanti Szent József emlékezetében. Ezek a témák végigkísérik költészetét. „A lélek anyanyelve készen áll már, néhány év kell csak, hogy a művészi kifejezőerő a maga egyetlen, személyes hangján szólaljon meg” – írta találóan Vidor Miklós A tápai Krisztus című, Juhász Gyula istenes verseit tartalmazó kötet előszavában.
A tápai Krisztus
Az ország útján függ s a földre néz,
Arcán szelíd mosoly a szenvedés.
A falu népét nézi csöndesen,
Amint ballagva munkából megyen.
Az ősi népet, mely az ősi föld
Zsellére csak és várja az időt,
Mikor saját portáján úr leszen,
Mikor az élet néki is terem.
A magyar Krisztus, a falusi szent
Hiszen nekik is megváltást izent.
Olyan testvéri áldással tekint
Feléjük és bíztatja híveit.
Feje fölött a nyárfa is magyar,
A fecske is és egy a zivatar,
Mely őt paskolja s a falut veri
És folyton buzgó öt szent sebei
Nem a magyarság sorsát hirdetik?
És ki segít már, ha ő sem segit?[3]
Azt, hogy itt a magyar egyszerre jelző és főnév, én itt félvastag betűkkel jeleztem, mert fontos.[4] De ugyanilyen fontos egy másik, rejtett „izenete” a versnek. Ezt ma sokszor népi vallásosságnak nevezzük, amely a hívő falusi parasztemberek vallásossága volt és maradt. Nem volt kérdés számukra Isten örökös jelenléte, tudták miért imádkoztak este, és miért vetnek keresztet az utca sarkán álló feszület előtt. Hitük alapja az Evangélium volt. És pont ilyen ember volt, velük egy lélek Juhász Gyula is: Evangéliumi lélek volt.[5] Azzá tette az ember iránt érzett részvéte, szeretete. Jó néhány költeménye azt bizonyítja, hogy nemcsak kiválóan ismerte az evangéliumokat, hanem saját életére is érvényessé tette Jézus szavait. „Uram, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek” – mondta a szenvedő Krisztus. Juhász Gyula imádságot mondott a gyűlölködőkért, s így fejezte be:
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.
A magyarság Máriához fűződő különleges kapcsolata nyilatkozik meg személyessé transzponált vallomásában, a Májusi áhítatban:
Bizony ma újra megtérek tehozzád,
Hajnali csillag, szép Szűz Mária.
Bizony ma neked fonok földi rózsát,
Égi, földi bűnök, bánatok fia.
Bizony ma újra szép a nagy mennyország,
Az aranyfüstös, áldott és szelíd,
Tiéd a dal, a tömjén és az ország,
Mária, hívnak csillagszemeid.
Ó tavaly én is messze, messze jártam
S egy földi nőben láttam csillagot,
Hol az a nő s a csillag hol ragyog?
Ma érces és bízó litániában
Elzengem újra minden nevedet.
Én, mindig bánatos, rossz gyermeked.
Intermezzo II.
A kálvinista Ady, a „rossz gyerek” is áhítattal nézte azokat a búcsúsokat, akik szeptember 8-án, Kisasszony ünnepén énekelve jöttek vissza a máriapócsi búcsúból. Mivel rokon verse a fentinek, hadd idézzem ezt is.
Ady Endre: A pócsi Mária
Ma Máriától jönnek a szivek,
Ma Mária-kép minden durva lábnyom.
Szivemben sír a pócsi Mária
Egy őszies, emlékes délutánon.
»Óh, Mária« – mindig új-új csapat
Énekel a poros, tarlott mezőkön,
Ezek hozzák magukkal a hitet
S porfelhőben fölöttük ez a nő jön.
Óh, Mária, Pócson is lakozó
Regina Vitae és maga az Élet,
Itt, Érmindszenten, útra készülőn,
Ma, csúf napomon, Veled hadd beszélek.
Egy idő óta megnőtt a szivem
S a szép bűnöktől keservesen tiszta
S most hirtelen csak Tégedet keres
Egy szűzetlen és bűnös kálvinista.
Tegnap volt az oláh Mária-nap,
Tegnap temettem minden élet-rangot
S ma jönnek meg a pócsi búcsusok
S ma táncolnak a kicsi, móc harangok.
Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:
Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,
Az Életnek rosszul nősült veje,
Vallástalan és nőtelen, öreg vő.
Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,
Melyet az Élet szívembe belévert,
Ma felejtek el minden igazat
S ma bocsátok el minden régi némbert.
Ma tudom, hogy csak Mária maradt,
Szivemet most már csak Mária lássa
S e Mária nem régi fancsali,
De midennek egyesítő, nagy mása.
Mária a nagy, fehér jégtorony,
Mária a zászlóknak szent zászlója,
Mária a mennyei paripa,
Ha vágtatván visszaköszönök róla.
»Óh, Mária« – hallga – giling-galang,
»Óh, Mária« – és mégis ez a minden:
Ma érkeznek Pócsról a búcsusok
S processziók én rossz idegeimben.
Óh, Mária, ma már azt üzenem
Azoknak, akik halálomra lesnek:
Úgy kivánja a pócsi Mária,
Maradjak meg magamhoz érdemesnek.
Ma egyszerűbb, emberibb a dolog,
Ma már tudom, hogy nem nagy csoda élni:
Egy Mária, még hogyha pócsi is,
Pogányokkal is tudhat jól beszélni.
Mikor már minden hit-húr elszakadt
S az emberben a barátja se hisz már,
Jön Mária s Pócsról a búcsusok,
Jön a szivünk, multunk és játszva visz már.
Ma már hiszem: nagy döntés vár reám,
Legyőzni mindent, mi ellenem támadt,
Mutatni egy példátlan életet
S nem bocsátni el az én Máriámat.
Óh, Mária, ma úgy zeng a szivem
Mint szűz-nyövő, bátor diák-koromban:
Akkor lehet akárki is vitéz,
Ha a hite és már mindene romban.
Most érkeznek a pócsi búcsusok,
Szivem s őszi, száz diák-lelki emlék,
Giling-galang, ének, Ősz, Mária:
Lesz Mária és életem is lesz még.
»Óh, Mária« – jön a te életed,
Hozzák messze, szilágyfalvi oláhok,
Most jönnek már az édes babonák,
Most jönnek az igazándi morálok.
Óh, Mária, most jön a hazudó,
Igazi és Halált-incselő Élet,
Óh, Mária, Élet, giling-galang,
Áldassál, hogy ma találkoztam véled.
Fejfájások, kínok, végek
A Juhász Gyula. 1911–1913-ban a szakolcai királyi katolikus főgimnázium tanára volt, de ezt száműzetésnek érezte. [6] Itt – hogy egy Babitshoz írott leveléből idézzünk – teljességgel ovidiusi helyzetben érezte magát: Tomiból írok, Szakolcáról a morva sorompó mellől... Ugyanis régen itt volt a történelmi Magyarország határa, a morva határ, ma pedig ez a cseh-szlovák határ.
Ez a sorompó is jelképes, ezért itt, előtte állva fájó gondolatok teremtek a költő szívében, lelkében:
Magyar sorompó
A morva hegyek oly idegenül
És közönyösen várnak
És úgy fáj némasága az öreg,
Fáradt honi határnak.
A nap morva hegyek vállán pihen,
Nyugatra mosolyog már
A hold, magyar hold, halavány szine
Tarlott határon kószál.
A sorompónál meg kell állani
És sóhajtani mélyen:
Magyarország! Ó régi tájaim,
Ó elhagyott vidékem!
Fakó fáját hazámnak csöndesen
Megölelem szorongva
S úgy érzem, hogy magányos szivemen
Az életem zokog ma.
S míg a sorompón átzeng üteme
E szent, delejes árnak,
A morva hegyek oly közönyösen
És idegenül várnak…
De a szakolcai vasútállomás is jelképes: innen nincs tovább út, mert itt ez volt és ma is ez az utolsó állomás. A véget érő sínek Juhász Gyulában itt a véget érés szomorúságát hívták elő. Fiatal volt és bánatos:
A szakolcai dombokon
Fiatal voltam egykoron.
Oly édes volt a bánatom,
Hogy dallá csendült ajkamon.
Olyan egyedül éltem én,
Hogy egész világ volt enyém,
Egész világ szép temető
És bennem álom, mese nő.
Ha jött a téli alkonyat
S elmosta mind a dombokat,
Úgy borult árvaságom rám,
Mint remetére a magány.
Itt írja a „száműzetése” első évének végén – amely árulkodó jele a betegségének, jövendő sorsának,– hogy „miért húz ma mint delej / Az őszi hold a temetőbe…” De Juhász Gyula kezdődő betegségéről az 1907-es Örvény már árulkodott, s az 1908-ban írt Haláltánc ének még nyilvánvalóbbá tette felzengő „halálba ringató dalával.”[7]
Van egy nagyon figyelemre méltó megjegyzése Feith Bálintnak, amelyet én általában vallásos emberre tartok érvényesnek.[8] Ők itt, a földön járnak, de tekintetük és gondolataik sokszor fölfelé, az ég felé irányul. Ha ez a „mozgás” állandó és kölcsönös, vagyis oda-vissza tart, lentről fel, és fentről le, akkor a nyugodt az ember élete, lelkileg egyensúlyban van. Ha ez a mozgás félúton megakad, és „föntről” nem jön üzenet, akkor történik a baj!
Én itt egy egyenlő szárú háromszöget javaslok megrajzolásra, de úgy, hogy nem a talpán álljon, hanem fordítva, a csúcsán. Alul van Juhász Gyula, a fönti bal sarokban az elképzelt Isten, vele szemben, a jobb sarokban a nagybetűs Halál. Lentről rajzolhatunk számos, két irányban mutató nyilat, ezek a vágyak, a gondolatok és a versek lennének, hogy azután a legtöbb kitörlődjék, és csak egy maradjon meg, és ez a Halál felé mutat.
A költő három nappal ötvennegyedik születésnapja után 1937. április 6.-án Szegeden véget vetett életének. Juhász Gyula meghalt, de tudjuk, hogy Anna örök!
*
József Attila: MEGHALT JUHÁSZ GYULA
Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt
szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.
Mit mondjak most? Hogy ég veled?
Hogy rég megölt a képzelet?
Még nő szép szakállad s hajad.
Fölmondjuk sok szép versedet.
Mosdatnak most. Anyád sirat,
s társadtól jön egy sírirat.
Móser Zoltán
[1] Ez az összeállítás Rónay László: Milyen volt? Juhász Gyula költészetéről című tanulmánya alapján készült. In http://epa.oszk.hu/00300/00381/00143/ronay.htm, illetve: Vidor Miklós: Juhász Gyula In Vigilia XII. évf. 1947. július
[2] vö. Juhász Gyula aforizmája 1925-ből: „A kalandor nem a zászló színét nézi, hanem a nyelét.”
[3] A versről több elemzés is olvasható, ezeket nem idézem, bármikor megkereshetők az interneten.
[4] Alig van költője 20. századi irodalmunknak, aki az övéhez hasonló vallomásos erővel és hűséggel szólaltatta meg magyarságát. (Lehet, hogy némelyek ezt érzik egyik vétkének és lírája gyengeségének.)
[5] Ha jól emlékszem ezt írta Jelenits István Pilinszky Jánosról is.
[6] Hogy milyen volt itt az élet, az ő élete, arról külön könyvet írt Szalatnai Rezső, ezért erről mi itt nem szólunk részletesebben.
[7] Megrendítő a Juhász-életmű kitűnő ismerőjének, Péter Lászlónak Juhász Gyula betegségtudatáról szóló írása. Ebben részletesen követi nyomon a költő tudatának lassú hanyatlását, amelynek egyik jele kínzó fejfájásainak ismétlődése volt.
[8] http://feithbalint1.blogspot.com/2017/03/hugo-van-der-goes-portinari-oltaranak_12.html
Illusztráció: Open, Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
