Széplaki György: Tangó
Az áloműző kora reggelek újabb élményeit nem volt mersze elmondani a feleségének. Valósággal szégyellte. Kuszák, zavarosak voltak. Maga sem tudta eldönteni, ébren volt már, vagy a félig-álom mezsgyéjén billegett, hol itt, hol ott.
Néha látni vélte már az ablakon a derengő reggeli fényt, felkelni támadt kedve, majd a szemét kinyitva teljes sötétet tapasztalt, s a vekkerre nézve hanyatlott vissza: „Hajnali négy? A csudába kelnék fel, órák vannak még a megszokotthoz.” Álmait ritkán jegyezte meg. Egy-egy képtelen, lehetetlen eset, ismerős, ismeretlen helyek, személyek az ébrenlét kontrolljában nevetésre ingerelték: „Micsoda szamárságok! Gyermekmesének ostoba, s még a manapság divatos fantasy-filmek kedvelői sem díjaznák. Jobban kell figyelnem az esti étkezésre! Könnyű étel, nyugodt alvás könnyű álommal vagy anélkül!” – Szerette magát “jóldurmoló” kis öregnek mondani.
Ezek az újabb élmények viszont egész nap foglalkoztatták. Nem tudta feledni, józan ésszel elhessegetni. A legváratlanabb helyen és időben ugrottak elő, követelték a figyelmet, a gondolkodást, valamit kezdeni kellett velük. Az álombeli történés, érzés, hangulat most sem ragadt meg az emlékezetében. Csak egyetlen szó. Mint egy felkiáltás, egy parancs, valami tömény jellemző, egy cím. Aztán kedve szerint kapcsolhatta életének valamely régi eseményéhez, vagy éppen csodálkozhatott, hogy értelmetlen, semmi köze hozzá. Miért jött elő, miért rakott az elméjébe fészket? Volt, hogy felírta egy firkapapírra. Asztalán hevert napokig vásárló listák, teendők felhívójelei között.
Aztán ma reggel a „tangó” mindent vert. Egyszerre volt képtelen: – „Az kéne még az én roggyant lábaimnak! A tánc!” –, meg a bizsergetően kellemes, emlékidéző csoda, mint valami varázstükör, amely vetíti a múlt ifjúság ábrándképeit.
A hajnali derengésben még ágyában feküdt, lazán, hanyatt, a szeme csukva. Gyenge szédülést érez, nyaktájról indul. „Meszesedünk, meszesedünk? A reggeli tornával majd kilazítom.” Zeneszó árad, a kép homályos, gyengén megvilágított a táncterem. Párok siklanak, hajladoznak, kecsesen forognak a parketten. Egyenes tartású, fess urak feketében, színes a női ruhaköltemények kavalkádja. A férfikezek biztosan tartják a karcsú derekú hölgyeket, lebbennek a szoknyák, csodás idomok tűnnek elő, tüzes a ritmus, egymáshoz simulnak a párok, össze-összevillannak a táncos tekintetek. A cipők! Egy feketén csillogó, lakkos. Fordul, csusszan, fölötte súlytalan a test, repülni látszik, szertelen. Pedig ő a biztos pont. Körülötte fordulnak magas tűsarokkal női lábbeli-csodák, tipegés, billegés, egy fordulat, kettő, majd vissza a fekete lakkos cipők közelébe, mellette, közötte meg-megpihennek. Erős kar szorít magához engedelmes női testet. „Tangó! Én is táncoltam. Legelőször a tánciskolában. Leginkább a járkálós alaplépésekkel. Egy-egy fordulat, irányváltás még összejött, komolyabb figurát nem vállaltam. Hja! Régen volt, igazán meg sem tanultam soha, később csak ellötyögtem valahogy. Lassú tánc, legalább közel van a partner is… No, a tánciskolában nekem osztott leány, az nem! Alacsony, tömör tölgyfaoszlop, átfogható derék sehol! Feszül a matrózblúzban, jégarccal néz a semmibe. Könyöktávolságból is éreztem átható kénszagát… Szegény!” – néz vissza a jelenből: – „Pattanásos arcára gyógyszappant használhatott.” – Furcsa elmeállapot, kívülről figyeli magát és az álombéli látomást. Egyszer az ágy melegében pihen, másszor ki tudja hol jár. „A tér a végtelen. Az idő talán az enyém, élettapasztalatból szőtt színes kelme.” – A pillanatnyi ébrenlétben rácsodálkozik a gondolatra: – „Meg kellene jegyezni, megírni. Az én téridőm. Jópofa. Félálomban kis Einstein vagyok?” A táncterem eltűnik, sötétség, valaki szól, alig érteni, nagyon hadar. „Lassabban, Feri, miről beszélsz? Hol vetted ezt a jó csukát? A tangón? Ne hülyéskedj, nem lehet. Ilyen nyugati cuccot ott sem árulnak.” – Nyitott szemmel a plafont nézi. Utcai fények villódznak, autólámpák. Megindult a kora reggeli járműforgalom. „A Halmai Feri. Neki volt először nyersgumitalpas cipője, farmernadrágja, műbőrdzsekije. Mindig a tangót emlegette, ott vásárolt mindent. Kissrác korunkban a Teleki téren, később az Ecserin volt a tangónak nevezett használtcikk piac. Egyszer csapatostul mentünk oda bámészkodni, mert pénzünk az nem volt.” – Tisztul az elméje, az álmok repülőgépe a szobájában landol. Érdemes felkelni, így hosszabb lesz a nap.
Borotválkozás közben lassú pengehúzások ritmusában tört elő: „Tango, tangere, tetigi, tactum… Beugrott a latin szótári forma. Érint, hozzányúl valamihez? Vajon menne még a konjugáció? Fenét! A gimiből több tantárgyból csak ismeretfoszlányok maradtak hatvan év után. A matek is ködös. Tangens tétel! Ez is a tangó, ezt is megérintette az emlékezet?” – Vidám lesz, arcát pacskolva mossa, dúdol hozzá, a dal szövegére próbál emlékezni, majd kivágja hangosan: „Szép, régi, régi tangó, egy édes tangó…” – Asszonya zörget az ajtón:
– Felébresztettél, valami bajod van? Mi a csudát gajdolsz kora reggel?
– Ó, semmi, semmi, csak egy régi tangó.
Illusztráció: Egy régi tangó
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
