Halmai Tamás: „Ki a hegy-völgyeket őrzi”
Két vers Acsai Roland új kötetéből (Északi szajkó, 2020)
(1. A verstan szándékai)
A régi fatemplomnál
Norvégiai temető,
Egy fatemplom, nagyon régi,
Szürkéllő, palás tetejű,
Kulcslyukán be lehet nézni.
Mellette egy zöld legelő,
Körötte havas hegytetők.
Egy nagy templom ez a völgy is,
Eső hull át égi palán,
Sziklák falán, erdők falán
Van egy kulcslyuk talán, talán.
Azon által leskelődik,
Ki a hegy-völgyeket őrzi.
A Hajnali kút című kötet (2011) norvég szcenikája éled újra ebben a versben – de nemcsak a jelenetezés: a közérzet és a nézőpont is ama kötet mítoszi békéjét, látomásos dimenzióit idézi.
Olykor egyetlen névelő is poétikai irányt szab. Hogy a föliratot nem a határozatlan „Egy”, hanem a határozott „A” nyitja, több szinten jelentéses mikromozzanat. Egyrészt a vers eszméletében jelöl ki konkrét tárgyat s helyet; másrészt a norvégiai tájnak is egy bizonyos elemére mutat rá nyomatékosan. Harmadrészt – jóllehet nyelvtani személyesség nem bukkan a vers felszínére – közös élménykör, társas tapasztalás erejére utal.
A „régi” jelző ezenfölül a mitizáló távolítás szerény eszköze; a templom anyaga („fa-”) pedig a természetbe illeszkedés archaikus evidenciáját sejteti. Olyan verstárgyat jelöl meg a cím, mely emberi építmény ugyan, de szakralitásával természeti rendekbe simul. – Metrikai állagával egyébiránt A régi fatemplomnál jelölősor is hagyományokba helyezkedik vissza, hiszen anakreóni sort formáz…
A strofikus szerkezet (4–2–4–2) ismétlődést mutat, de fokozódást rejt. Az első négy sor nominális jellege pusztán leírja a panoráma összetevőit: „Norvégiai temető, / Egy fatemplom, nagyon régi, / Szürkéllő, palás tetejű, / Kulcslyukán be lehet nézni.” Az egyetlen cselekményes jelölő a „nézni”, mely ugyanakkor a passzív jelenlét záloga, ráadásul a főnévi igenév személytelenségével, általánosságával. A temető és a templom a földi holtak és az eleven égiek megidézésével nyit túlvilági távlatot. Igaz, a templom (a transzcendentum) csak szűkös megfigyelői lehetőséget enged („Kulcslyukán”).
A következő szakasz („Mellette egy zöld legelő, / Körötte havas hegytetők.”) színszimbolikája (a „Szürkéllő” jelző után élesen szép kontrasztot kapó zöld a megújuló élet, a fehér a transzcendens tisztaság emblémája itt) lezárja a felsorolást – egyúttal előkészíti a második versegység értelmező-emelkedő intencióit.
A kompozíciós váltást a verstan szándékai is erősítik: a második hat sor új rímelési léptet hatályba. A „temető”–„régi”–„tetejű”–„nézni”–„legelő”–„hegytetők” ABABAA rímképlete asszonáncot (pl. „legelő”–„hegytetők”) s kancsal alig-rímet („temető”–„tetejű”) is magába ölelt. A 7–12. sor képlete (CDDDCC) a feszültségfokozó késleltetést (DDD) tiszta hangzással oldja meg („palán”–„falán”–„talán”). Ezzel párhuzamosan a döcögő jambusok helyére megiramló ütemhangsúlyok kerülnek.
A kívülállás kényszeréről („Kulcslyukán”) a hozzáférés esélyére („be lehet nézni”) helyeződik át a hangsúly, egyetlen nagyszabású metafora által. Hiszen a harmadik–negyedik strófában a korábban mondottakat érti újra a verstudat: a vidék, melyben a templom áll, maga is templommá válik („Egy nagy templom ez a völgy is”; a kulcslyuk és a pala motívuma utal vissza az eredeti deskripcióra). A „talán, talán” habozó-tűnődő halmozása csak látszólagosan a bizonytalanság kifejeződése; sokkal inkább a remény nyomatékát testesíti meg. Annál is inkább, mivel a zárószakasz a beszélői tudat versindító nézőpontját isteni látószögre cseréli (az „által” és a „hegy-völgyeket” enyhén archaikus-választékos finomságával): „Azon által leskelődik, / Ki a hegy-völgyeket őrzi.” (Mindkét ige, mint a szöveg egésze: jelen idejű. Nem háborítja se múlt, se jövő; akárha az örök most temporalitása öltene alakot a grammatikában.)
Jellemző Acsaira ez a mértéktartás, a megválogatott szavak óvatossága. A mű végén színre léptetett metafizikai alanyról – az őrzés gesztusán túl – semmi nem derül ki. (A „leskelődik”-re rímelő „őrzi” mintegy ennek jegyében végződik nyitott szótaggal, nem zárja le mássalhangzó.) Ez a semmi azonban a minden, a mindenség szinonimája. Ha olyan szemmel pillantunk be a költemény kulcslyukán, mely hiteket, csodákat s létbizalmat is őrizni kíván.
*
(2. A seb mint jel)
Víz és vér
feleségemnek
Ahogy a műtőben feküdtél,
mint Jézus egyik szent sebéből,
mit a lándzsa ütött, víz és vér
csorgott ki a császármetszésből.
Életet adott tested sebe,
a gyermekünknek, Johannának,
dél körül volt, negyed egy fele,
az utcán autók dudáltak.
A nőgyógyász éles szikéje
rutinnal a bőrödbe vágott,
és akár a kezdet igéje,
kitárta a világosságot.
Miután neked megmutatták,
lemosták a csap alá tartva,
aztán az én kezembe adták,
és ismételgettem: Johanna…
A számban édes lett a sós is,
és mindenről tudtam, mit jelent.
Az a heg azóta látszódik,
néha megérintem: „ugye, szent?”
Mint a Hajnali kútban a Két tenger, ez a vers is a szülés-születés misztériumáról vall. De míg ott az anya és az újszülött kapcsolatára fókuszált a vízi metaforika, itt a szülő nő helyzeti szentsége válik verstárggyá.
A cím egyensúlyos alliterációja megelőlegezi a közlendő elemi erélyét – és szakrális távlatait.
Az in medias res fölütés („Ahogy a műtőben feküdtél”) a kórházi jelenetbe a kiszolgáltatottság sorképletét írja. A mű egészét szervező hasonlatot a második sor bocsátja rendelkezésünkre: „mint Jézus egyik szent sebéből”. Hallatlan gesztusa ez a szövegnek. Hiszen nemcsak a nőiséget magasztosítja föl, de a sebzettség (császármetszés) ténye fölé is kompassiós gyöngédséggel hajol – végeredményben pedig azzal lepi meg műveltségi hagyományokon iskolázott figyelmünket, hogy az asszonyi testen nem a vajúdó Mária, hanem a haldokló Jézus alakját rajzolja keresztül. Ezzel egyszerre illantja el ember és Emberfia, valamint nő és férfi különbségét, különneműségét.
Az ellentétbe („Életet adott tested sebe”) az ember mint drámai lény tapasztalatát kódolja a verstudat, az élet s halál végletei közé helyezett antropológiai kondíciót magát.
Köznapi jelenetsor s köznyelvi természetesség adja a folytatást: „…a gyermekünknek, Johannának, / dél körül volt, negyed egy fele, / az utcán autók dudáltak”. (A tülkölő járművek ironikusan fájdalmas ellenpontja a fanfáros angyalok odaérthető képzetének.)
A harmadik strófa lépteti színre a harmadik szereplőt: „A nőgyógyász éles szikéje / rutinnal a bőrödbe vágott…” – ám az orvosi tárgyszerűséget azonmód felülírja a hasonlítás bibliai aurája: „…és akár a kezdet igéje, / kitárta a világosságot”.
A negyedik szakaszban a megelőző többes számból („gyermekünknek”) úgy válik ki az alanyi jelenlét („kezembe”, „ismételgettem”), hogy a lírai én a keresztelésre utaló tisztulásmozzanatnak („lemosták a csap alá tartva”) s a névadás révült rituáléjának („és ismételgettem: Johanna…”) is mind cselekvőbb részesévé válik.
Az első négy versszak egy-egy mondatból állt – a zárlatot két mondat alkotja. Tagoltabb és higgadtabb közlést artikulál a befejezés. Első felében a visszaemlékező dikció egy magasabb fokon elnyert harmónia s létteljesség tapasztalatát összegzi: „A számban édes lett a sós is, / és mindenről tudtam, mit jelent.” A záró két sor pedig a jelenbe vezeti át a történtek tanulságait – a seb mint jel maradványából a szakrális védettség múlhatatlanságát olvasva ki: „Az a heg azóta látszódik, / néha megérintem: »ugye, szent?«”
A keresztrímes, ötödfeles jambusi sorok rendje csak két ponton sérül számottevően. A metrikát először a seb trópusa billenti ki: „Életet adott tested sebe […] dél körül volt, negyed egy fele”. Másodjára, ezt feloldó inverz vonatkozásként, a szentség konklúziója számolja föl a szabályos (emberien kiszámítható) beszéd esélyeit: „…és mindenről tudtam, mit jelent. […] néha megérintem: »ugye, szent?«” Akárha a szerencsétlenség és a szépség – mint metafizikai átjárók – Simone Weil-i kategóriáit írná újra a költemény; nemcsak kimondva, de meg is testesítve egy immanens túlvilág lehetséges létmódját.
Ritka, hogy egy mű ajánlása érdemien bevonható az értelmezésbe. Jelen esetben, minthogy kisbetűsen szerepel, a dedikáció hovatovább összeolvasható a címmel: „Víz és vér feleségemnek”. Mi következik ebből? Döntően az, hogy a szöveg magát tekinti víznek és vérnek (életnek tehát, többszörösen is) – s ekképp válik felajánlássá, melynek címzettje a beszélő hitvese…
Éltet, gyógyít, megszentel a költészet – ha beszélője s olvasója is bízik életben, gyógyulásban, szentségben.
Illusztráció: Két Acsai (fh. könyvborító, Maeterlinck-illusztráció)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
