Kellerwessel Klaus: Rubini véréből nárciszok nőnek
a 2021. évi Prágai Tamás-díjas, így jövőre drámakötettel debütáló szerző alkotása
A darab túlnyúlik a színpadi előadáson, nem a függönnyel kezdődik, és nem a függönnyel ér véget. A színházban Kongó történelméről, és 2. Lipót belga császár életéről szóló plakettek vannak kiállítva. A színpadi előadás előtt Leopold és Pampuska még civil ruhában, de lelkileg már szerepben vannak, Leopold a színházi büfében ugráltatja és fennhangon szidja Pampuskát, közben néha a saját tenyerét nézegeti elrévedezve. A Rubinit játszó színész már jelmezben, de lelkileg még szerepen kívül, az egyik ruhatároslánnyal beszélget, aki nagyokat kuncog. A közönséget senki nem figyelmezteti, hogy ők a színészek, és hogy mindez már a darabhoz tartozik.
Miután a közönség elfoglalja a helyét, felereszt a függöny, és megkezdődik a színpadi előadás. A színpadon bal felől egy ajtó, két oldalt egy-egy olcsó hotelágy, a kettő között pedig egy tükör. Az ágyak körül mindenfele nyitott bőröndök és változatos kacatok (például portrék 2. Lipótról, egy Chaplines földgömb-lufi és egy nagy afrikai táncmozdulatot bemutató fekete szobor, aminek az arca vörös festékkel van kifestve).
LEOPOLD, BELGA KIRÁLY (a közönség felé fordulva, patetikusan): Belgák! (hatásszünet) Kis országom nagy nemzete! (közben fogat mos) A nagy háború küszöbén, ezekben a viharos esztendőkben, gondolom, sokan csodáljátok, hogy beszédet merek ma mondani (köp erre), hogy ki merek állni elétek, a népem elé (köp arra), miután egy kitűnő angol misszionárius az álomkórtól eszét vesztve (öblít), oldalakon keresztül ócsárolt egy londoni lapban (a fogkefét a többi kacat közé dobja), miután néhány úgynevezett „humanitárius” aktivista vérrel töltötte föl a kádamat, és miután az a… az a… (halkan) bennszülött (fennhangon) közvetlen közelről rám lőtt (véletlen elröhögi magát, de rögtön folytatja), gondolom, sokan csodáljátok, hogy mindezek ellenére bejelentettem, hogy igen, tekintettel a mai nap szentségére, történjék bármi, én mégis beszédet mondok, nem mint király, hanem mint egyszerű földi halandó, keresztény honfitársatok, igen, sokan csodáljátok, hogy ki merek állni, ahelyett, hogy elmenekülnék, és otthagynálak titeket, belgákat, órákig értetlenül főni a napon, és inkognitóban megszállnék egy elhagyott falu elhagyott szállodájában, és egész álló nap csak fogat mosnék, igen, csodáljátok, igen… (elhallgat)
Csönd
(ijedten) A képeket elhoztuk?
Csönd
Pampuska!
Csönd
Pampuska, mit csinálsz?!
PAMPUSKA: Alszom, Őfelsége!
LEOPOLD: De ez már az előadás!
PAMPUSKA: (zavartan) Az előadásban is alszom!
LEOPOLD: Az anyád születését is átaludtad, te nyomorult! Mindjárt éjfél, és még alszik, istenem! Kelj már föl, mindjárt jön Rubini, olasz anarchista, és lassan átvonul a színpad előterén, kezében revolverét szorongatva, a közönségről tudomást sem véve, és nekünk addigra meg kell találnunk a képeket, hogy a színház dolgozói…
PAMPUSKA: (zavartan, súgva, hogy a közönség lehetőleg ne hallja) Az nem most jön, Ön még végigmondja az ünnepi beszédet, és…
LEOPOLD: Hogy te mindent jobban tudsz, te sátánfattya! Kelj már föl, és járj, ha mondom, vagy nem én vagyok kettőnk közül a belga király?
PAMPUSKA: (belenyugvóan): Igenis, Őfelsége!
LEOPOLD: Ki ne ess a szerepedből, Pampuska, különben oda az előadás, és a végén még egy csúnya nagy golyót is a szépséges kis fejecskédbe találok lövetni. A képeket elhoztad?
PAMPUSKA: (miközben fölkel, és katonás mozdulatokkal beágyaz) El, Őfelsége! (benyúl az ágy alá, hogy elővegye a képeket)
LEOPOLD: Itt ne merészeld felejteni őket!
PAMPUSKA: (mégse veszi elő a képeket, mert nem kapott rá parancsot) Nem fogom, Őfelsége! (elkezd összekészülni)
RUBINI, hallja a végszavát (Nem fogom, Őfelsége!) és belép, de látja, hogy LEOPOLD még a közönséghez fordul, és beszélni kezd, ezért megtorpan, és visszalép.
LEOPOLD (közönséghez, cinkosan): Ez azért vicces, mert majd itt felejti. Az ágy alatt. Ez a szerepe. A képeknek is. Ezeket fogja megtalálni Rubini, miután elmentünk, és ezekből jön rá, hogy én vagyok az, akit keres. Gyorsan utánunk indul, az Antwerpenbe vezető úton elkap és lelő! Így ér véget a darab, hogy LE LESZEK LŐVE! (hisztérikusan fölkacag) Micsoda mennyei igazságszolgáltatás! (kicsit még kacag, majd leül az ágyára) Istenem! (a tenyerét tanulmányozza)
PAMPUSKA innentől a háttérben ügyködik, belepakolja a kacatokat a bőröndbe, néha valamit eltör, vagy tönkretesz, senkinek sem tűnik fel. Amikor véletlenül belenéz a tükörbe, halálra rémül, és látványosan elkapja a fejét
RUBINI még egy kicsit várja, hogy Leopold befejezte-e, majd amikor meggyőződött róla, hogy igen, színpadra lép
RUBINI, OLASZ ANARCHISTA (lassan átvonul a színpad előterén, kezében revolverét szorongatva, a közönségről tudomást sem véve) Nárciszt vettem a jegyesemnek. Nem egy ronda asszony. Ő azt hiszi, én szedtem, a szülőfalumban, talán azt is, hogy anyám vagy apám sírjáról, nem tudom. Lehet hogy több verziót is mondtam neki, hadd válassza ki a neki tetszőt… Mostanában mindenfélét összehordok, ő meg mindenfélét elhisz. A kezében egyetlen szál hófehér nárcisz. A pályaudvaron vettem. Ha meghalok, vérezni kezd, ezt viszont biztos mondtam neki, részletesen leírtam, hogy fognak végigcsorogni a tejfehér szirmokon, hosszúkás leveleken az ajakvörös vércseppek. Az én vérem cseppjei! – mondtam, mire ő elsírta magát. (szünet) Végigcsorogtak tejfehér arcán, hosszúkás nyakán a… könnyei. (szünet) Az ilyen misztikus baromságokra mindig vevő volt, hitt mindenben, törött tükrökben, tenyérjóslásban, sosem értettem meg. (leül az első sortól karnyújtásnyira, revolverét törölgeti) Sosem érintettem meg. Pedig a jegyesem. Nem egy ronda asszony. Elkísért a pályaudvarra, kezében a nárciszt szorongatva, ott állt és sírt, tőlem egy karnyújtásnyira (kinyújtja a karját, revolvere a közönség közepére mutat, szünet) és én akkor sem érintettem meg, (szünet, majd visszahúzza a karját, elmerül a revolvertörölgetésben) csak rászóltam, ne sírjon, itt vannak a szülei, itt van az apja, itt vannak a járókelők, ne sírjon már, szerelmem, így, mindenki előtt! Kérte, hogy akkor legalább csókoljam meg, de így nagyon giccsesen, hogy csókkal pecsételjem le az ajkait, vagy még giccsesebben, de indult a vonat, indultam én is, és sohasem érintettem meg, pedig a jegyesem, és nem is egy ronda asszony.
LEOPOLD: (a háttérből kiabál be, röhögve) Szánalmas!
RUBINI: (meg se hallja) Ezért vettem neki nárciszt, hirtelen ötlettől vezényelve. Hogy más se érinthesse meg. Hogy sose tudhassa meg, hogy meghaltam, hogy sose bonthassa föl a jegyességet, sose lehessen újabb férje, sose érinthesse meg más. Akárhogy próbálkozik majd a szirmok tépkedésével, a szár eltörésével, a virág felgyújtásával, egy csepp vért sem tud majd belőle kicsikarni, mert az csak egy nárcisz, és egy nárcisznak nincs vére. Elrothad majd, ahogy ő maga is, de vérezni sosem fog. Sosem szabadul majd tőlem. (szünet) Nem bírnám elviselni egy jövendő férj ölelésének a gondolatát a testén, már az is fáj, hogy nem én vagyok az egyetlen, nem én vagyok az első, hogy előttem volt már egy ukrán, vagy magyar, vagy valami hasonló. Annyi idős lehetett, mint most én. Ő Ferenc Józsefet próbálta megölni, ha jól értettem, és ezért megölték. Nem tudom, hogy összeházasodtak-e végül, vagy ő is csak a jegyese maradt, azt sem tudom, hogy ő volt-e az első, vagy ő is csak valahányadik. (a színpad másik feléhez ér) Akkor még a jegyesem is fiatalabb volt, és talán kevesebbet is sírt. Még biztosan szép is volt. (kisétál)
LEOPOLD (feltápászkodva, a közönséghez): Minél többször hallom ezt, annál szánalmasabb lesz az egész. Már nevetni se tudok rajta. De meg ez a Rubini is… olyan unalmasan adja elő magát, nem? És pont ő fog engem megölni! Bár amikor kiül a színpad szélére, és revolverét a közönségre fogja, az erős, azt irigylem. Na, mindegy, mindjárt nekem is jön egy monológom, és akkor… akkor az majd jó lesz. (kiáltva a pakolászó Pampuskához) Pampuska, mikor jövök?
PAMPUSKA (suttogva): Most!
LEOPOLD (meglepve): Most?
PAMPUSKA: Most, Őfelsége!
LEOPOLD: Ahh, hogy neked mindent jobban kell tudnod! Csak a szerepedből ne ess ki, Pampuska, különben… De a képek? A képek megvannak?
PAMPUSKA: Az majd csak később…
LEOPOLD: Aha, később. Persze. (tenyerét nézegeti) Szóval most jön az én nagy monológom. A cigányos, ugye? Jó, jó, már mondom is, szóval… Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy kis cigány… (örömét leli a szóban) cigánykurva! Valami külföldi faluból jött, alig tudott franciául, de olvasott rólam egy cikket az újságban, hallotta egy beszédemet a rádióban, és úgy döntött, hogy felkeres. Elgyalogolt Brüsszelbe, csupa bőrkeményedés volt a lába, tenyere csupa sebhely, borral itattam, és ahogy ivott, úgy mesélt: szomjasan, és fröcsögve. Rengeteget nevetett, és azt állította, hogy mindent tud a Kongói Szabadállamról. Tudta, hogyan teremtettem meg a helyi infrastruktúra alapjait, számoltam fel az analfabetizmust, hoztam el az egymással háborúzó törzsek közt a békét, és tettem lehetővé az emberhez méltó életet a (halkan) bennszülöttek (fennhangon) millióinak, egyszóval, hogyan juttattam el a civilizációt Kongóba. Már izomból basztam, amikor izgatottan elmesélte, hogy azért jött, hogy jósoljon a tenyeremből, mert a tenyér a lélek tükre, és bár sokan pletykálják, hogy engem hamarosan szentté fognak avatni, de ő biztosra akar menni, mert az ő édesanyja halálos beteg, és a falu orvosa szerint csak egy leendő szent áldása mentheti meg az életét. Nekem erre röhögnöm kellett, márcsak azért is, mert abban a megvilágításban a szemei alatti sebhelyek pont úgy néztek ki, mint valami afrikai törzsi arcfestés. A Hölgyek Lakosztályán rendszeresen egymásnak esnek a féltékeny kis kurvák, igyekszenek elcsúfítani a másikat, hogy őket válasszam ki aznap estére, annak a cigánynak például a szemét akarták kivájni, majdnem sikerült is, én mégis őt választottam, mert olyan kedvem volt, mert megtetszett a bőre. A sebhelyeit simogattam, karmolásztam, a fülébe duruzsoltam, hogy örömmel hallom, hogy ennyit hallott rólam, és hogy bármikor megáldom én a jó édes anyját bárkinek, azonban az én tenyereimből nem lesz olyan egyszerű jósolnia, mint hiszi. Miért, kérdezte nevetve, majd feljajdult, mert véletlen a húsába vájtam. Mert nekem nem két tenyerem van, mint az egyszerű földi halandóknak, hanem húszmillió.
Csönd
Ez a hatásszünet eredetileg nincs benne, csak én tettem ide, mert szerintem kell. Kell ahhoz, hogy leülepedjen ez a szám. Húszmillió.
Csönd
Nem értik, persze, ő sem értette, (közönségre) csürhe! De erre valók a képek! Szóltam is a Pampuskának, hogy szedje elő a képeket, de azonnal. Az persze minden este azt tetteti, hogy alszik, néha még horkol is hozzá, de valójában végig a kis kurvákat figyeli a takaró alól. (Pampuska úgy tesz, mint aki oda se figyel, pakol tovább, de idegesebben) El tudom képzelni izzadt, vöröslő kis fejét, kiguvadó szemeit, nyaka megfeszült inait, (jókedvűen) a nyomorult! Egyszer összebeszéltünk az aznapi kurvámmal, hogy egyszer ennek a sátánfattyának is legyen már meg a maga öröme. (mintha valami viccet mesélne) Tudniillik, a hölgyek nagyon reménykednek feleségem halála óta, hogy közülük kerül ki a következő Leopoldné, ezért amint az egyikük visszatér a Hölgyek Lakosztályára a többiek rögtön nyakát is metszik, ki is zsigerelik, nehogy elorozza előlük az én királyi (felröhög) kezemet! Mindez persze nem az én parancsomra történik, nem egy csodálatosan kielégítő éjszakám megismétlése vált lehetetlenné emiatt a barbár rituálé miatt, de hát mit van mit tenni? Nők! Ezeknél már csak az olaszok rosszabbak… Mosom kezeim. (szünet) Az aznapimmal megragadtuk a tegnapim hulláját, és Pampuska ágyába dobtuk. Azt persze most kivételesen nem kellett keltegetni, rögtön felugrott, mielőtt még a karjaiba hullhatott volna élete első nője. Nem is örült neki. Csak nézte, nézte, vöröslő fejjel, és aznap a földön aludt. A hullát is csak másnap vitte le, ahová a hullákat szokás, nem tudom pontosan. Az aznapim persze visítva röhögött, mert azt hitte, hogy biztos ő lesz majd a szerencsés, ha vele ilyen bizalmas játékokat játszom. Nem ő lett, én mindenkivel játszom. (szünet) Nem igaz, Pampuska?
Csönd
Pampuska?!
PAMPUSKA (felriadva) Igaz, amit mond, Őfelsége! (közben hangos reccsenéssel kettétör egy Leopold-portrét, hogy beférjen a bőröndbe)
LEOPOLD: Most is úgy tesz, mint aki el van merülve a pakolásban, és nem is hallja, amit mondok. Pedig hallja ám, nézzék csak, hogy elvörösödött, mondom, nézzék! (Pampuska pakol tovább, mint aki nem figyel arra, hogy az egész közönség őrá figyel, de a feje egyre vörösebb lesz, szinte elsírja magát, a csönd végtelenül hosszú és végtelenül kínos) Látják! (elgondolkozva) Micsoda nyomor.
Csönd
Szóval, szóltam Pampuskának, hogy mutassa meg a kis kurvának az én húszmillió tenyeremet. Alvást színlelt, persze, de ráüvöltöttem, és felkelt, és benyúlt az ágya alá, és előszedte a képeket, és odanyújtotta nekem, én meg a kurvának. Az nevetve kérdezte, hogy miféle játékot akarok én játszani vele, majd a képekre nézett, és megnémult. Körülöttem mindenki megnémul előbb-utóbb. De akkor már én nevettem! Készüljenek föl, mert ez a végszavam, és mindjárt előlép Rubini, olasz anarchista, hogy megint meghallgathassuk unalmas előadásában az üres kis életét, és a véletlenül az ágy alatt felejtett képek hamarosan a nyomomra vezethessék, hogy a darab végén megölhessen engem. Mondjuk meg is érdemlem. Addig is, Pampuska, keresd elő a képeket, és add oda a színházi dolgozóknak, hadd osszák ki, hadd lássa a csürhe, ez a formátlan, lélegző tükör az életem főművét, hadd jósolhasson ő is az én húszmillió éjfekete, királyi tenyeremből! Jó mulatást! (Pampuska benyúl az ágy alá, kiveszi a képeket, és odanyújtja a színpad szélén várakozó színházi dolgozóknak. Leopold a tükörhöz sétál, és leendő monológjainak mozdulatait próbálgatja a tükörben, nagy átéléssel. Mindeközben Rubini már beszél.)
RUBINI (lassan átvonul a színpad előterén, a másik irányba) A jegyesem nem egy ronda asszony, mégsem érintettem meg soha. Mióta találkoztunk, csak róla tudok beszélni, ő meg csak Leopoldról. Még régebben elolvasott róla egy cikket az újságban, valami angol misszionáriustól, meg meghallgatott egy rádióbeszédet egy volt belga tábornoktól, és azóta a Leopold iránt érzett gyűlölet töltötte ki unalmas burzsoá mindennapjainak minden részletét, őt gyűlölte éjjel, őt nappal, még fogmosás közben is, ebből a gyűlöletből fakadt minden érzelme, még a pályaudvari sírása mélyén is ez lapult. Nem az én halálomat siratta, hanem azt, hogy Leopold megölhet engem, gyűlöletből sírt, ezért is szóltam rá, ezt nem bírtam elviselni, ezt a gyűlöletet, amire pedig végső soron a kettőnk kapcsolata is épült. Egyszer, amikor a családjával ebédeltem, és az apja, valami befolyásos hivatalnok, megrótt, hogy úgy eszek, mint egy forradalmár, ő minden magyarázkodás nélkül megragadta a kezem, és rám szólt, hogy menjek vele, nézzem meg a szobáját. Ott aztán az ágyára ültetett, majd hosszas keresgélés után előszedett az ágy alól egy kis dobozkát, amiben egy csomó szakadt, elázott fénykép volt elrejtve. A kezembe nyomta őket, és elkezdett Leopoldról mesélni.
A színház dolgozói eddigre a közönséghez érnek, és elkezdik körbeadni a képeket, amiken megcsonkított kezű kongóiak, fehérek ostorral, és sárban megrekedt hullásszekerek láthatók.
Második Leopold, belga király, a nemzetközi diplomácia kijátszásával saját személyes birtokává tette a Belgiumnál hússzor nagyobb Kongót, és az egészet egy óriás kaucsukkitermelő kényszermunkatáborrá változtatta. Ebben a Kongóban a bennszülötteknek nem voltak jogaik, a Force Publique katonái nőket, gyerekeket dolgoztattak halálra, és aki nem szállította le időre az előírt kaucsukmennyiséget, azt megkínozták és megölték, családostul. Szavai belém ivódtak, mert annyiszor elmondta őket, néha a tükör előtt állt és zokogott is közben, és gyönyörködött a saját gyűlöletében. Sokszor elalvás előtt is az ő hangját hallottam, ahogy Leopoldról mesélt és a képeit kommentálta. A kedvencén egy kerítés volt, és a kerítés minden egyes lécére levágott kézfejek volt tűzve, több száz, talán több ezer, ameddig csak a szem ellát. Azt mondta, egyszer megszámolta, de nem hiszek neki, mert azt mondta, több millió, de az már nem fért volna el a képre. Azt is mondta, hogy a képeket egy néger menekülttől sikerült megszereznie, aki a médiának akarta eljuttatni őket, és aki kezek nélkül úszott végig valami nagy folyón. Meg azt, hogy az apjának nem szabad megtudnia, hogy neki ilyen képei vannak, mert ő egy monarchista, egy reakciós, a régi rendszer védelmezője, és ezért a lent ebédelő családnak azt kell hinnie, hogy mi ketten titokban szeretkezünk, és amikor ezt mondta, rám nézett, és én akkor sem érintettem meg. (szünet) Nagyon sokat jelentettek neki ezek a képek, minden este, mint valami ereklyét, sírva végigsimogatta és -csókolta őket, még ma sem tudok irigykedés nélkül gondolni rájuk. A gyűrötteket megpróbálta kiegyenesíteni, a szakadtakat összeragasztani és minden egyes hozzám küldött levele sarkába gondosan bemásolta egy-egy kedvesebb képrészletét. Hogy emlékeztessen. A kötelességemre, vagy mire. Pedig nem is tudott rajzolni, kezdetben inkább komikusnak, mint sokkolónak hatottak ezek a rajzok, de ahogy teltek az évek, a levelem margóinak megcsonkolt négerei végül egész emberi kinézetet kaptak, bár nem ez volt az ő célja, természetesen. Ezekben a levelekben sokat célozgatott bizonyos anarchista mozgalmakra, és bár én rendszerető ember vagyok, és a királyokkal sincs problémám, de meguntam ezeket az átlátszó célozgatásokat, és végül beléptem egybe. Amikor ezt megtudta, sírt a nagy örömtől, persze ennek az örömnek a mélyén is a gyűlölet lapult, amiről ő nem tudott, természetesen. Úgy nyomta a kezembe ezt a revolvert akkor, ahogy én a nárciszt az övébe nemrég. – Egyetlenem! Váltsd meg ezt a revolvert! – így mondta, vagy még giccsesebben – Apám pisztolya volt, monarchista pisztoly, a polgárháborúban több száz embert ölt meg, köztársaságpártiakat, anarchistákat, civileket. Leopold vére kell, hogy megtisztuljon!
Feszült csönd
Csak azt nem értem, hogy szerezte meg a képeket. Ő azt mondta, megfenyegette azt a menekültet, de én ezt nem hiszem. Sosem állna szóba egy négerrel. (kivonul)
LEOPOLD: (a közönség felé fordul) Én meg cigánnyal. Csak miután megbasztam. (örül, hogy ismét övé a reflektor, otthonosan mozog) Leszálltam róla, melléje ültem, kezébe nyomtam a képeket. Én beszélni kezdtem, ő megnémult. Látják a képeket, ugye? Látják azt, amelyiken a kerítésre tűzött kézfejek vannak? Arról meséltem neki. Az a kép egy ültetvényen készült, aminek a helyén régen volt egy falu. Nos, azok ott a lakosok, igen, a léceken. Integetnek. Csak neked. Nem akarták elhagyni a falujukat, illetve lehet, hogy akarták, nem tudom. A tábornokaim szerintem már nem is kérdezik. Tudják a dolgukat. Pedig nincsenek is kiképezve. Belgium területe és népessége is kicsi, ezért a Force Publique katonáit kocsmákból és börtönökből kellett összetoboroztatnom. Annak a tudatában indultak útnak, hogy ide már nem térhetnek vissza. Ez is egy a számtalan álomkór-ellenes óvintézkedés közül. Akit megfertőz, az nem alszik, és nincs is ébren többé, csak fekszik egész nap nyitott szemmel, és álmodik, isten tudja, miket! Bárhogy próbáljanak is ócsárolni engem a médiában, a harc igenis kiegyenlített. A puskapor a mi fegyverünk, az álomkór az övék. Sőt, az álomkór mást se tud, csak terjedni, terjedni a végtelenségig, a mi utánpótlásunk pedig egyre költségesebb és macerásabb, ahogy haladunk beljebb és beljebb az ismeretlenbe. A Force Publique-nál egy bűn van, a pazarlás. Katonáimnak be kell bizonyítaniuk, hogy nem a vakvilágba lődöznek, ezért minden egyes kilőtt töltény után fel kell mutatniuk a halott levágott jobb kézfejét, különben nem kapnak több töltényt, és ott kell elsorvadniuk a dzsungelben étlen, szomjan, védtelenül. (komoly fejjel dúdolja) Egy golyóért jár egy kéz, és a kvóta máris kész. (szünet) Persze van, hogy csalnak, és még élő (halkan) bennszülöttek (fennhangon) kezeit vágják le, de ez már nem az én parancsomra történik, mosom kezeimet! Azt pedig, hogy néha az élők bal kezét is levágják, még csak nem is értem. A lényeg, hogy ezeket a kezeket, elkezdték kiszárítani, majd a kerítések tetejére tűzni, bürokratikus, vagy esztétikai megfontolásból, nem tudom. A tenyerek mind az ég felé néznek, mert a katonák szerint így hasonlítanak valami virágra. Én akárhogy nézem ezeket a képeket, virágot sehogyan se tudok beléjük látni, de élőben biztos más. Megkérdeztem a cigányt is, hogy ő látja-e bennünk a virágot, de az megnémult, úgyhogy folytattam. Ezek a kezek se tudnak mást, mondtam, csak szaporodni, szaporodni a végtelenségig. Ezen a héten értük el a húszmilliót. Vagy a múlt héten. A Kongóban uralkodó állapotok miatt ugye a pontos dokumentáció vágyálom. Ezen a képen se látható mind a húszmillió, csak pár száz, vagy ezer, egyszer meg kéne számolni, de ez csak egy ültetvény, annak is csak egy kerítése, és annak is csak egy részlete. Azért így is elég impozáns. Kár, hogy a többiről még fotó sincs. Szóval, ez itt az én húszmillió tenyerem, kérlek, jósolj belőlük. Mikor avatnak szentté?
Csönd
Hallják ezt a csöndet? (a csöndet hallgatja) Rubini, vagy elő tudna idézni ilyen mély és rettenetes csöndet? Pampuska elő tudna idézni ilyen rettenetes csöndet? Melyikük tudná ilyen kegyetlenül kiejteni azt az ártatlannak tűnő szót, hogy (kegyetlenül) húszmillió?
Csönd
És még ki akarnak rakni a társulatból! Legalábbis a Rubini. Nem hiszi el, hogy nélkülem egy senki, az egész darab egy nagy büdös semmi, hogy ezek a csöndek, az én mély és rettenetes csöndjeim teszik azzá, ami.
Csönd
(sétálni kezd): A kurvácskám már nem nevetett többé, a beígért tenyérjóslást se hajtotta végre, csak feküdt, nyitott szemekkel, égre meredő tenyerekkel, nem volt ébren, nem is aludt, csak álmodott, isten tudja, miket. Néztem, simogattam, karmolásztam, semmi. Végül kivitettem Pampuskával, mint egy hullát, pedig nem halt meg, néha megrándult, az egyik rándulásával az ágy mellé állított borosüveget fel is döntötte, csobogott belőle a bor, mint a vér. (hátat fordít a közönségnek, és magát nézi a tükörben) Sokáig néztem magam benne. (lassan, óvatosan a tükörhöz illeszti a tenyerét) A tenyér a lélek tükre, mondta a kis kurva, de nekem húszmillió tenyerem van, és lelkem pedig (megakad, felröhög). De erről Pampuska tudna mesélni igazán… (leveszi a tükörről a tenyerét) Nem igaz, Pampuska? (visszafordul)
Csönd
Pampuska?!
PAMPUSKA (felriadva) Igaz, amit mond, Őfelsége! (pakol tovább)
LEOPOLD: Szánalmas! (nézi egy darabig)
RUBINI (színrelép): Csak járom a felesleges köröket, és a jegyesemről beszélek, az ő vérző nárciszáról, és a vérszomjas gyűlöletéről, összehordok mindenfélét és egyre inkább el is hiszek mindenfélét. A jegyesemnek a gyűlölet volt az élete, de nekem csak egy álarc, a revolver neki megváltásra váró szellemi entitás, nekem olcsó színházi tucat-kacat, és ahogy közeledik a finálé, egyre inkább úgy érzem, hogy a szerep, amire föltettem az életem, nem is egy szerep, csak egy szakadt függőágy kifeszítve két mély és rettenetes csönd közé. Holnap ott fog állni Leopold, a kaucsuk-pénzből épült brüsszeli főtér közepén, és beszédet fog tartani a felebaráti szeretetről és a megbocsátásról, és én le fogom őt lőni, és engem le fognak lőni, és félek, hogy ki fogok esni a szerepemből, és nem én lövöm majd le őt, és nem engem lőnek majd le, és az egész egy másik darab másik fináléja lesz, egy rossz álom, valaki más rossz álma. Most megpihenek ebben kis hotelban, és alszok, ha tudok, vagy nem, ha nem. Amint eldördül a lövés, Belgium hadat üzen Olaszországnak, és kitör a háború. Fel fogom áldozni magam valaki másért, azt se tudom kiért, és egész Európa fog belehalni. Most megpihenek ebben a monológban, és még gyorsan megtérek, ha tudok, vagy nem, ha nem. Ölni fogok a jegyesem elmaradt érintéséért, vagy csak azért, mert nárciszt vettem neki, és nem mondjuk napraforgót. Ölni fogok, mert hiányzik belőlem a gyűlölet, és ezért gyűlölöm magam. Ölni fogok, mert sokat gyalogoltam, lábam csupa bőrkeményedés, tenyerem csupa sebhely, és holnap ilyenkor már ott fogok állni a kaucsuk-pénzből épült brüsszeli főtér közepén, kezemben a revolver vérért kiált majd, és én ölni fogok. (elsétál a szobaajtóhoz)
LEOPOLD (közönség felé fordulva, patetikusan): Belgák! (hatásszünet) Kis országom nagy nemzete! Ez a szánalmas, alaktalan olasz fog engem megölni, ez a kiégett, üres báb, egyetlen lövéssel, egyetlen golyóval, és le fogja vágni a kezem, és fel fogja mutatni a magasba, és én ezt hagyni fogom, mert nekem ez a szerepem, ez a szerepe az én húsz millió tenyeremnek, hogy levágják és felmutassák őket, és senki sem menekülhet a szerepe elől, akárhogyan hagyjon is ott benneteket értetlenül főni a napon, akárhogyan szálljon is meg egy elhagyott falu elhagyott szállodájában, senki… (elhallgat)
Csönd, RUBINI kopogtat
(felriad) A képeket elhoztuk?
Csönd
Pampuska!
Csönd
(idegesen, elhadarva) Kelj már föl, te nyomorult, mindjárt jön Rubini, olasz anarchista, és lassan átvonul a színpad előterén, és nekünk addigra meg kell találnunk a képeket, hogy a színház dolgozói –
PAMPUSKA: Az már volt Őfelsége, most az jön, hogy –
LEOPOLD: Hogy te mindent jobban tudsz! Csak ki ne ess a szerepedből! Hol vannak a képek? (elgondolkozik)
PAMPUSKA: (zavartan) Náluk. (a közönség felé biccent)
(A színházi dolgozók elkezdik visszaszedni a fényképeket, RUBINI kopogtat)
LEOPOLD: Itt ne merészeld felejteni őket!
PAMPUSKA: (bólint) Nem fogom, Őfelsége!
LEOPOLD: Nem, nem érted. Tényleg ne felejtsd itt őket.
PAMPUSKA: (nem érti) Nem fogom, Őfelsége.
LEOPOLD: Rakd be őket a bőröndbe most! A szemem láttára. Végig akarom nézni, ahogy berakod. Mondom, rakd be!
PAMPUSKA: (súgva, úgy, hogy a közönség meg ne hallja) De… de Őfelsége… hogy bukkan a nyomunkra Rubini, olasz anarchista, ha…?
LEOPOLD: (Pampuskát túlharsogva, fennhangon) Engem nem érdekel Rubini, olasz anarchista, engem a képek érdekelnek! Ügyes fiú, majd megoldja valahogy. Vagy nem oldja, nem érdekel! Rakd el! (egy színházi dolgozó odanyújtja Pampuskának az összegyűjtött képeket. Pampuska csak nézi, nem mer velük kezdeni semmit) Rakd el, ha mondom, vagy tán megkoronáztak téged is? Amint Antwerpenbe érünk, lelövetlek, keresztre feszítlek, kiheréllek, értve? Tedd már el!
RUBINI kopogtat, PAMPUSKA észbe kap, és gyorsan az egyik bőröndbe dobja a képeket, majd amint RUBINI belép, szoborrá mered, közvetlenül az afrikai szobor mellett
RUBINI: (meglátja, hogy nem üres a szoba, visszahőköl) Ó, bocsássanak meg, azt hittem, ez az én szobám. (lépne is kifele)
LEOPOLD: (marasztalólag) Nem, nem, ön bocsásson meg, ez valószínűleg az ön szobája, csak mi nem hagytuk el időben. A cselédem egy kicsit elcsúszott a pakolással, mint látja. (Pampuska csak áll, szoborpózban) Pedig már mindjárt éjfél. De látta volna, milyen volt ez a szoba egy tíz perce… kész anarchia!
(csönd, nézik egymást)
RUBINI: (nem bírja) Megértem, természetesen, akkor én szerintem… majd a recepciónál megvárom, amíg –
LEOPOLD: Ne, ne, maradjon kérem! Igazán sajnálom, hogy a cselédem megvárakoztatja önt.
PAMPUSKA (észbe kap, és gyorsan becipzározza azt a bőröndöt, amibe a képeket dobta, majd vigyázzba pattan LEOPOLD elé, RUBINI-ről tudomást sem véve) Engedélyt kérek a bőröndök levitelére, Őfelsége!
LEOPOLD: (rárivall) Kushadj már te nyomorult, nem látod, hogy dolgom van? (PAMPUSKA ezt igennek veszi, és tiszteleg, majd a lehető legesetlenebbül elkezdi lepakolni a bőröndöket. A fényképes bőröndöt otthagyja a szoba közepén, hátha RUBINI észreveszi) Csak a baj van vele… Manapság lehetetlen minőségi cselédeket beszerezni, régen királynak kellett születni hozzá, ma már az sem elég. Magának van cselédje?
RUBINI: (nem tudja, menjen-e vagy maradjon) Nem, nem, dehogyis.
LEOPOLD: Nekem már több is volt. Több száz. Illetve csak három. De mind elhalálozott… tragikus módon.
RUBINI: (jobb ötlet híján érdeklődést színlel) Mi történt?
LEOPOLD: (tenyerét nézegetve) Lelőtték őket.
RUBINI: Ohh
LEOPOLD: Egy-egy golyóval.
RUBINI: Értem.
LEOPOLD: Megesik.
RUBINI: Megesik.
Csönd
Akkor én (menni készül)
LEOPOLD: (felpattan az ágyról) Maradjon, kérem! De udvariatlan vagyok, be sem mutatkoztam… Pieter vagyok, Pieter Bloedhand, Brüsszelből.
RUBINI: (elgondolkozva) Alfonz, Nichtdermörder, Sziléziából. (kezet nyújt) Örvendek a szerencsének!
LEOPOLD (sokáig nézi a kinyújtott kezet, majd kinyújtja ő is) Örvendek. (kezet fognak) Átutazóban?
RUBINI: Igen-igen… (megbontja a kézfogást)
LEOPOLD: És hova?
RUBINI: Brüsszelbe.
LEOPOLD: Tényleg? Onnan jöttem!
RUBINI: Tudom, mondta…
LEOPOLD: Csodálatos város, tele monumentális műemlékekkel, főleg mióta fellendült a belga gazdaság. Az ember el se hinné, hogy egy ilyen kis országnak ilyen szép fővárosa lehet… Járt már ott?
RUBINI: Nem, még nem.
LEOPOLD: Látszik. Különben sokkal lelkesebben beszélne róla. Jókor megy, a király pont holnap intéz beszédet a népéhez. Valami vértanú napja lesz, azt hiszem…
RUBINI: (igyekszik meglepődni) Igazán?
LEOPOLD: Őfelsége, személyesen. Gyakran leszáll a nép közé. Illetve felemeli magához a népet, helyesebb így. A fél ország ott fog tolongani a főtéren, igazán szép beszéd lesz, úgy hiszem. Sajnos én magam nem nézhetem meg.
RUBINI: Hogyhogy?
LEOPOLD: Üzleti ügyek.
RUBINI: Kár.
LEOPOLD: Kár.
Csönd
Tudja, fényképész vagyok.
Csönd
Nagyon szép beszéd lesz, a felebaráti szeretetről és a megbocsátásról. Őfelsége kitűnő szónok, ahogy színésznek is az. Azt beszélik hamarosan szentté avatják. Már ha meghal, természetesen. De hát biztos meghal, mindenki meghal.
RUBINI: Még a királyok is.
LEOPOLD: Főleg a királyok! Csakhogy ő még sietteti is! Beszédet mond, az ő korában, a mai politikai helyzetben, a nagy háború küszöbén, az Európa-szerte elszaporodó anarchista mozgalmak gyűrűjében! Kész öngyilkosság! Az összes tanácsadója megpróbálta lebeszélni róla, de ő hajthatatlan volt. Kivégezte, ömm, szabadságra küldte mindet, és bejelentette, hogy ő nem fél, ő igenis meg fogja tartani a beszédét, és nem menekül el, és nem hagyja órákig értetlenül főni a belgákat a napon, és nem száll meg inkognitóban egy elhagyott falucska elhagyott hoteljában, és nagyon szép beszédet fog tartani, ugye meghallgatja?
RUBINI: Mindenképp (szünet) ha már ott vagyok.
LEOPOLD: Jól teszi. Kér egy kis bort? Ha már a cselédem így megvárakoztatta… Fáradjon beljebb!
RUBINI: (hagyja magát betessékelni a saját szobájába) Nem, köszönöm. Nem iszom.
LEOPOLD: Eredeti olasz bor! A kis kurvák, pardon, hölgyek megőrülnek tőle, ezért tartom mindig magamnál. Ki tudja mikor lesz rá szükség. Ott szoktam rejtegetni az ágy alatt, a hasonló kis titkaim mellett. Pikáns fotók, például. Na, azoktól aztán szóhoz se jutnak. Most csak ez van nálam, meg pár korty Miklós cár barátom vodkájából, de azt értelemszerűen meghagynám magamnak, ha nem zavarja. Biztos nem kér?
RUBINI: Nem, nem, köszönöm.
LEOPOLD: Naaa! Krisztus vére!
RUBINI: Mondtam, hogy nem!
LEOPOLD: Ezek a németek. Még a gyarmataik is lagymatagok… Mindegy. Meséljen magáról! Van gyereke?
RUBINI: Nincs.
LEOPOLD: Felesége?
RUBINI: (megrezzen) Nincs.
LEOPOLD: Már nekem se. Elhaláloztak… tragikus módon –
RUBINI: Hogyhogy?
LEOPOLD: Lelőtték őket.
RUBINI: Ohh!
LEOPOLD: Egy-egy golyóval.
RUBINI: izé
LEOPOLD: Megesik.
Csönd
Mondtam már, hogy fényképész vagyok?
RUBINI: (menni készül) Kérem, igazán nem akarok a terhére –
LEOPOLD: Megsért?
RUBINI: Eszem ágában sincs!
LEOPOLD: Itt hagyna engem, egyedül, ezzel a… sátánfattyával? És ezzel a (a közönségre mutat) csürhével? Kérem! Tudja maga, milyen rég társalogtam egy jót? Évek óta csak a saját hangom hallom… Meséljen magáról! Hol dolgozik? Járt már Európán kívül? Esetleg Afrikában? Nekem nagy vágyam eljutni oda, de a munkám sajnos ideköt.
RUBINI: Kérem, én –
LEOPOLD: Segítsek fölhozni a bőröndjét? Soha életemben nem végeztem fizikai munkát, de az én öreg csontjaimra is ráfér egy –
RUBINI: Nincs bőröndöm.
LEOPOLD: (megakad) Nincs bőröndje?
RUBINI: Nincs bőröndöm.
Csönd
LEOPOLD: És miben tartja a portréit?
RUBINI: Portréim?
LEOPOLD: Saját magáról.
RUBINI: Nincsenek portréim!
Csönd
LEOPOLD: Így jött?
RUBINI: Így.
Csönd
LEOPOLD: Értem.
Csönd
PAMPUSKA (Belép, már csak az afrikai szobrot kell leszállítania. Idáig halogatta, de tovább már nem tudja, úgyhogy kénytelen nekilátni. Meg se meri érinteni, fél a szobortól. Végül a vállára veszi, mint egy keresztet, és lassan, erőlködve, megindul az ajtó fele)
RUBINI (egy ideig nézi PAMPUSKA erőlködését): Kérem, nekem holnap egy nagy megmérettetés elé kell állnom, és ki szeretném pihenni magam.
LEOPOLD: Megmérettetés! Hát akkor mégse hallgatja meg a beszédet?
RUBINI: De, majd utána.
LEOPOLD: Azt úgy már nem lehet! A jó helyeket már reggel lefoglalják, máshonnan meg nem lehet hallani semmit.
RUBINI: Akkor mégse hallgatom meg.
LEOPOLD: Kár.
RUBINI: Az.
LEOPOLD: Majd legközelebb.
RUBINI: Legközelebb.
LEOPOLD: Pedig valami vértanú napja lesz!
PAMPUSKA (először ejti el a szobrot) Nagypéntek!
LEOPOLD: Istenem, hogy neked mindent jobban kell tudnod! Csak ki ne ess a szerepedből, te –
RUBINI (kezet nyújt): A viszontlátásra!
PAMPUSKA (másodszor ejti el a szobrot)
LEOPOLD (nézi egy darabig a felényújtott kezet) Hova megy? Hisz ez a szobája…
RUBINI: Le.
LEOPOLD: De hát nincs bőröndje.
RUBINI: Keresek egy másik szobát.
LEOPOLD: Nincs másik szoba.
RUBINI: Másik hotelt.
LEOPOLD: Nincs másik hotel. (elgondolkozik)
PAMPUSKA (harmadszor ejti el a szobrot)
Csönd
RUBINI: Akkor maradok (visszaveszi a kezét)
LEOPOLD: (automatikusan) Jól teszi. Kér bort? (elréved)
RUBINI: Nem, köszönöm.
PAMPUSKA (szobrostul kivonul)
Csönd
(látva, hogy Leopold gondolatai máshol járnak, a Rubinit játszó színész megpróbál neki súgni, úgy, hogy a közönség lehetőleg ne hallja meg): Nagycsütörtök van és nem kér bort… Micsoda szentségtörés!
LEOPOLD: Rubini! (sóhajt) Én ezt már unom. (szünet) Lőj le most.
RUBINI (a Rubinit játszó színész megrezzen, de igyekszik úgy tenni, mint aki nem hallotta, még erélyesebben súg): Nagycsütörtök van és nem kér bort… Micsoda szentségtörés! És még a beszédet se hallgatja meg, pedig könnyen lehet, hogy nem lesz legközelebb…
LEOPOLD (figyelmen kívül hagyja) A képeket eltetettem. Valamelyik bőröndbe. Azt akartam, hogy ne találj rájuk, ne találj rám, ne gyere utánam, ne lőj le. Szabotálni akartam mindent, el akartam menekülni, inkognitóban, és otthagyni értetlenül téged is, mint a belgákat. Olyan kedvem volt. De meggondoltam magam. Azt akarom, hogy lelőj. Hogy vége legyen ennek a színjátéknak. Most ilyen kedvem van.
RUBINI: (egyre erőszakosabban és ijedtebben súg, már arra se gondol, hogy a közönség hallja-e) Micsoda szentségtörés! Pedig könnyen lehet, hogy nem lesz legközelebb… na de tudja mit? Menjen! Ki vagyok én, hogy parancsolgassak magának, menjen, ha mondom!
LEOPOLD (túlharsogva Rubinit, vele párhuzamosan): Menjen, ha mondom, takarodjon, keressen másik szobát, keressen másik hotelt, igen, igen, tudom a szövegem, a tiedet is tudom, nálad is jobban, már rögtön a negyedik percben kihagytál egy egész mondatot, tudok én mindent, csak nem érdekel, nem érdekelnek a szavak, a szimbólumok, nem érdekel a kaucsuk, az inkognitó, a tízmillió belga és a húszmillió tenyerem, nem érdekel semmi. Lőj le, Rubini.
RUBINI: (a Rubinit játszó színész tanácstalan, úgyhogy megpróbál úgy tenni, mintha az egész meg se történt volna, és játssza tovább a szerepét) Nem, inkább mégis maradok. Nincs hova mennem. Nincs senkim. Ön hova utazik?
LEOPOLD: (közönséghez) Látják! Mennyire üres és unalmas ez a Rubini! Nem a gyűlölet hiányzik belőle, a fantázia! Fantázia nélkül nincs gyűlölet. Itt könyörgök neki, hogy lőjön le, gyorsan, egyszerűen, büntetlenül, itt vagyok tőle egy karnyújtásnyira, de nem, neki ez így nem jó, neki meg kell találnia az ágy alatt a fényképeket, rá kell döbbennie, ki voltam, és az Antwerpenbe vezető úton kell lelőnie engem, mert az úgy van megírva!
RUBINI: (próbálja ignorálni Leopoldot, de amit mond, mélyen megsérti belül, úgyhogy a hang, amin szólal, teljes ellentéte annak, amit mond) Antwerpen? Szép hely, sokat hallottam már róla.
LEOPOLD: Istenem! És pont ENNEK kell engem megölnie? Nem tudtak egy nagyobb volumenű figurát…? Mondjuk az a cigánylány elharaphatta volna a torkom, na az, az már igazán, de ez, ez… áhh… övön aluli.
PAMPUSKA: (benyit az ajtón, Leopoldhoz) A bőröndöket bepakoltam, készen állunk az indulásra, Őfelsége!
Csönd
LEOPOLD: (nézi) Tehát elmegyünk? (szünet, Rubinire néz) Tehát mi elmegyünk, ön itt marad, és a csürhe majd úgy tesz, mintha nem hallott volna semmit… Igazán végig kell járnunk ezeket a felesleges köröket, Rubini?
Csönd
Azt ugye tudja, hogy a fényképek nincsenek az ágy alatt. Ha követi a szerepét, sosem fog rám találni többé. Dolgavégezetlenül kell majd visszatérnie a jegyeséhez, az ő vérszegény nárciszához, és onnantól a jegyese magát is gyűlölni fogja, nemcsak engem és bennem az apját.
RUBINI (lassan, remegő kézzel előveszi a revolvert)
LEOPOLD: Na! Ez már valami. A végén még csalódni is fogok egy kellemeset. (nézi, ahogy Rubini veszi elő a revolvert) Csak nyugodtan, ráérünk. (szünet) Azért nem árt, ha siet, mert meg találom gondolni magam. (szünet) Még nincs éjfél.
PAMPUSKA (nem érti, mi történik, csak áll ugrásra készen, mindenkinek minden rezzenését figyeli, de vele nem foglalkozik senki)
RUBINI: (maga elé suttogva) Akkor hát improvizálok. (remegve Leopoldra szegezi a revolverét, majd elszántan, de halkan: ) Nem tudom mi lesz ebből.
LEOPOLD: (a revolvercsőbe nézve, magának) A fél világ istenít. A másik fele gyűlöl. Vagy halott. És pont az egyetlen olyannak kell lelőnie engem, levágnia és felmutatnia az én húszmillió lelkemet az én tízmillió belgámnak, aki nem tartozik egyikbe se. (Rubininek) Gondold meg jól, Rubini, ha lelősz, kitör a háború. Véremből anarchia virágzik.
RUBINI (megpróbál improvizálni): Ha nem lőlek le, dolgavégezetlenül kell visszatérnem a jegyesemhez, (szünet) és ezentúl engem fog gyűlölni unalmas burzsoá mindennapjainak minden gyűlöletével. (meredten Leopold szemébe néz) Fogmosás közben is.
LEOPOLD: Kész! (kinyújtja a kezét) Meggondoltam magam, adja ide a pisztolyt!
RUBINI: (igyekszik erősnek látszani): Ne mozduljon Őfelsége! Egy golyóm van.
LEOPOLD: Nem adja? Úgy is jó! De bort? Azt csak kér, nem? A Force Publique-nál úgy tartják, megtanít célozni. Ezért isznak kiképzés helyett. Részegek, hogy ne pazaroljanak töltényt. Egy golyó, egy kéz, és a kvóta máris kész. Jaj, de a bor már a bőröndben, a pikáns fotók mellett, Pampuska, hozd föl, á, mégsem. A vodka se kell. (szünet) A csürhe meg csak néz. Néz és rajong. Vagy gyűlöl. Vagy halott. Megint csak a saját hangomat hallom.
Csönd
Még ebben a csöndben is. Rettenetes.
Csönd
RUBINI: Én meg a jegyesemét.
Csönd
És zokog.
Csönd
LEOPOLD: Ha lelő, lőjön.
RUBINI: Zokog a gyűlölettől, az állomáson, tőlem egy karnyújtásnyira, és én meg sem –
LEOPOLD: Adja ide azt a pisztolyt, lelövöm magam én!
RUBINI: Maga kussol! (nem érzi elégnek) Maga… kussol! (ezt sem) Én vagyok az anarchista, de maga az, aki anarchiába döntötte egész Európát! Barbárnak nevezi a bennszülötteket, pedig maga az, aki kaucsukkitermelő kényszermunkatáborrá változtatott egy fél kontinenst, akinek a parancsára nőket és gyerekeket dolgoztatnak halálra, és aki nem termeli meg a napi kaucsuk-mennyiséget, azt megkínozzák és lelövik, családostul, maga a barbár! (ezt már elégnek érzi, de lőni még nem mer)
LEOPOLD: Én vagyok az, aki megteremtettem a helyi infrastruktúra alapjait, felszámoltam az analfabetizmust, elhoztam az egymással háborúzó törzsek közt a békét, és lehetővé tettem az emberhez méltó életet a (halkan) bennszülöttek (fennhangon) millióinak. Misszionáriusaim százezreket térítettek meg, akik meghaltak ugyan, de keresztényként. Én juttattam el a civilizációt Kongóba.
RUBINI: Hazugság! Minden egyes nyomorult szó, amint kiharsan a száján, hazugság! (dühös, de bizonytalanságában az)
LEOPOLD: Hazugság? Lehet, nem tudom. Sosem jártam ott. Csak képeim vannak… És még ezek a szavak se, hogy is mondtad?, az én számból „harsantak” ki. Egy cigánylány vérvörös ajkai közül burjánzottak elő két kacagás között.
RUBINI: (megdöbben) Cigánylány…? Ajkak? És… és nevetett? (elfehéredik)
LEOPOLD: Hát… végül ő is megnémult. (kínjában felnevet) De ha megbocsát, nem róla illene most beszélnem. Elvégre, mindjárt meghalok, és annyi más is volt… például a feleségem. De egye fene! Beszéljünk a cigányról! Végül is, leéltem 62 évet, ebből 37-et királyként, és ő volt az egyetlen, aki jósolni akart a tenyeremből, ami meg ugye a lélek tükre… mi tartott neki eddig? (elgondolkozik) Egye fene! Beszéljünk róla! Külföldi volt, valami messzi faluból jött Brüsszelbe, csupa bőrkeményedés volt a lába, tenyere csupa sebhely, és minden beszédemet meghallgatta a rádióban, pedig alig értett franciául….
RUBINI (remeg a felismeréstől): Rosalinda!
LEOPOLD: Jaja, valahogy úgy hívták. Mondta is. Mindet úgy hívják.
RUBINI: Csak őt hívják így. Én neveztem el. Még sosem láttam. Mielőtt a testvéreimmel pénzzé tettük az örökségünket és Nápolyba költöztünk, egy kis faluban éltünk. Én őriztem a család nyáját. Csak róttam a felesleges köröket egész álló nap, és az álmaim újra- és újramondásával szórakoztattam magam, egészen alkonyatig. Alkonyatkor aztán lefeküdtem a fűbe a cigánytábor szélére, és azt képzeltem, hogy odalép hozzám Rosalinda, és nevetve leszakít mellőlem egy szál hófehér nárciszt, hogy az éjfekete hajába tűzze, és pulzusaim ütemére táncolni kezdjen, lélegzetem dallamára énekelni, és én végignézhessem, ahogy táncol, végighallgathassam, ahogy énekel, dombok, mezők, vulkánok, és felhők tenyerein elterülve, újra és újra és újra megcsodálhassam az örök egy szál hófehér nárciszt hajának lobogó-csobogó éjszakájában (ízlelgeti a nevet) Rosalinda, Rosalinda (szünet) A végére mindig lement a nap, és én mindig felébredtem, a nyájam meg mindig szétszéledt. Kereshettük aztán a juhokat késő éjszakáig, de amelyiknek nem akadtunk a nyomára, azt veszni hagytuk, mert éjfélkor felébredt a kézevőóriás, és addigra, nekünk gyerekeknek már az ágyban kellett lennünk, különben… nem tudom, volt-e valami különben. (a tenyerére néz) Mindegy is.
Csönd
(énekel)
Elfolynak mind a maszkok végül,
felszárad mind a vér,
de nárciszszirmokként az égre
mered ezer tenyér.
(szünet)
Ezt énekelte mindig. Én meg csodáltam hófehér haját, és benne az egy szál éjfekete nárciszt.
Csönd
Annyi idős volt, mit én.
LEOPOLD: Mégse beszéljünk róla –
RUBINI: (sóhajt) Mi lett vele?
LEOPOLD: Nem tudom. Elhalálozott… Egyetlen golyóval. Nem tudom. Megesik.
RUBINI: Sejtettem.
LEOPOLD: Megesik.
RUBINI: Most is meg fog.
LEOPOLD: Sejtettem.
Csönd
De attól még ne beszéljünk róla.
Csönd
RUBINI: Gyűlölöm magát.
LEOPOLD: Végre! (szünet, majd nevetve) Meg is érdemlem! (beszél, mert fél a csöndtől) De a gyűlöletről igazán csak Pampuska tudna mesélni, nem igaz?
Csönd
Pampuska?!
Csönd
Mi van, te is megnémultál?
PAMPUSKA: (dacosan) Meg.
Csönd
LEOPOLD (Rubinihez: ) Kérem, lőjön, a végén még én is meggyűlölöm magam.
Csönd
Nem meri?
RUBINI: Amint eldördül a pisztoly, kitör a háború.
LEOPOLD: (maga elé) Szánalmas.
Csönd
(megőrül a csöndtől) A végén mégis megtartom beszédemet a felebaráti szeretetről –
Csönd
És gyönyörű lesz, mint a kurvaisten, hallja?! Ez a csürhe meg itt fog siratni, hogy jaj, miért lőttek le, jaj, jaj, jaj, ezt akarja?
Csönd
Nyomorult, meggondoltam magam, adja ide azt a revolvert, Pampuska, vedd el tőle, nem hallod? (feláll) Lőjön vagy én lövöm le!
Csönd
LEOPOLD ráugrik RUBINI-re, mint egy oroszlán, RUBINI az ágyon meglepetten védekezik, PAMPUSKA feszülten figyeli őket, de nem mozdul
RUBINI (riadtan) Hé! Mit csinál! Tönkretesz mindent! (igyekszik eltartani LEOPOLD elől a revolvert, nehogy kikapja a kezéből)
LEOPOLD: (igyekszik kikapni a kezéből) Lelövöm, lelövöm, maga szarrágó, maga néger! (megsebzi a szeme alatt, folyik RUBINI ajakvörös vére)
RUBINI (kiszabadítja magát, föláll) Állat! (Megtörli revolveres kézfejével az arcát, látja kezén rajta a vért) Mit tett! Az egész előadás… anarchia! Kész, vége, én nem bírom! Függöny!
(megindul a függöny)
(közönség fele, hadarva) Hölgyeim és uraim, sajnálattal közlöm, a mai előadás technikai okok miatt –
LEOPOLD: Ne szórakozz! (leüti, RUBINI földrehull) Függöny vissza! (a függöny megakad ott ahol van, de vissza nem megy)
RUBINI (megpróbál feltápászkodni, félig a közönségnek, félig magának) Én nem vagyok hajlandó többet vele, eltér a szövegtől, inzultálja Pampuskát, összemossa saját kis álomvilágát a valósággal és minden alkalommal órákig kell győzködnünk, hogy hajlandó legyen elpróbálni a merénylet-jelenetet, azt hiszi, azt hiszi, hogy ez (revolverét lobogtatja), hogy ez igazi, (Leopoldhoz, üvöltve) pedig hányszor elpróbáltuk már! És?! ÉLSZ MÉG? (Leopold belerúg, ő visszarogy) Valaki! Valaki segítsen! (Leopold rátérdel, kifeszegeti ujjai közül a revolvert) Segítség! Ez megőrült, rendőrt! (közönséghez) Valaki hívjon rendőrt! (Leopold kitépi a revolvert, és Rubini arcához tartja) Ez már rég nem az előadás! Nem értik? (magához, hisztérikusan) Nem értik! (közönséghez) Ez már rég nem az előadás! Istenem! (Leopoldhoz) Én nem Rubini vagyok, nem is tudok olaszul, 3 gyerekem van, ebből 2 a közönségben, ez megőrült, (már maga se tudja kihez beszél) kérem, kérem segítsenek, segítség! Pampuska, legalább te (Leopold lelövi)
Csönd.
Csobogni kezd Rubini vére, mint egy szökőkút.
LEOPOLD (miután meggyőződőtt róla, hogy Rubini halott, lassan és remegve feltápászkodik) Onnan lehetett tudni, hogy mennyire… olasz (nyel) hogy mennyire próbálta tagadni, hogy… olasz. (nevetni próbál, nem megy)
Csönd
Takarítsd fel, Pampuska, indulunk. (PAMPUSKA nem mozdul) Indulunk Antwerpenbe, nem hallod?
Csönd
Ki ne ess a szerepedből.
Csönd
Lelőlek.
PAMPUSKA (rezzenéstelen arccal megindul)
LEOPOLD: Ez a beszéd. A darab miatt ne aggódj. Majd az úton kitalálunk valamit. Mondjuk, elhagyom a revolvert, és te majd valahogy lelősz. Jó lesz így is. A csürhének nem tűnik fel semmi, amíg a király halott.
PAMPUSKA (odaér a hullához, de nem mer hozzáérni, pedig csak egy karnyújtásnyira van)
Csönd
LEOPOLD: Miben más ő, mint egy cigány? Vagy egy néger? Vidd innen.
PAMPUSKA (lassan megragadja, és elkezdi kivonszolni az ajtón)
LEOPOLD: A kezét azért vágd le! Lássák a belgák, hogy én se pazarlom a golyót! (nevetni próbál, de nagyon nem megy) Az én húszmillió-egyedik tenyerem… (elréved) Nem, nem, mégse kell. (magyarázatot keres) Az anarchistákét, úgy tudom, nem szokás. A kurvákét se.
PAMPUSKA rá se hederít, kivonszolja a még vérző hullát az ajtón, a színfalak mögé, ahonnan élénk suttogás és egy-egy női sikoly hallatszik
LEOPOLD (észre se veszi, hogy Pampuska kiment). Egyébként meg ő támadt. Mosom kezeim. (elejti a revolvert, leül az ágyra, elréved)
Csönd
(felriad) A képeket elhoztuk?
Csönd
Nem, nem az már volt. Az már volt. (visszasüpped) Elfáradtam. Takaríts föl, Pampuska, és jósolj egyet a tükrömből. Én addig lefekszek, te csak nézd az órát, hogy elmúlt-e már éjfél, és ha igen, moss fogat. Ne aggódj az előadás miatt majd az úton megbeszéljük, most úgyis némajáték jön, addig én itt ledőlök, és álmodok neked valami szép szerepet. (lefekszik, tenyérrel fölfelé) Nem, nem az már volt, a szövegem se tudom, nincs is szövegem, csak értetlenül főlök a napon, fekszem a fűben, és nézem az égen a hófehér revolvert. (nem alszik, de nincs is ébren, csak nyitott szemmel mered a plafonra, néha megrándul)
Csönd
PAMPUSKA (Benyit, kezében vödörrel és felmosóronggyal, elindul feltakarítani a vért, de megakad a szeme a tükrön. Ijedtében elejti a vödröt, felmosót, és Leopoldra néz. Óvatosan a tükörhöz sétál, majd nézni kezdi magát benne. Elgondolkozik. Körbenéz. Észreveszi a revolvert a földön. Fölveszi. Leopoldra néz. Csönd. Felemeli a revolvert. Csönd. Leteszi a revolvert. Odasétál Rubini véréhez. Beletenyerel. Alaposan. Feláll, Rubini véréből nárciszok kezdenek nőni, és lassanként megszólalnak az első afrikai dobok. A vérrel afrikai harci arcfestést fest magának, olyat, amilyen a szobron is volt, majd a dobok elkezdenek peregni, és Pampuska hirtelen, minden gyűlöletét beleadva, egy akrobatikus afrikai törzsi táncba kezd, amiből a szobor is mutatott egy részletet, és amíg a táncot járja, a háttérben egyre nagyobbra és nagyobbra nőnek a nárciszok, kínzóan lassan leereszt a függöny, kihunynak a reflektorok)
(A meghajlásnál Rubini nincs jelen, Leopold pedig álomkóros tekintettel néz maga elé. Amíg a közönség a ruháit várja vissza, egy színházi dolgozó fut oda a ruhatári dolgozókhoz, és súg nekik valamit, amin azok ledöbbennek, és a lány, aki a színpadi előadás előtt a Rubinit játszó színésszel nevetgélt, sírva fakad. A színészek arcképeinél leveszik a Rubinit játszó színész arcképét, vagy fekete szalagot akasztanak mellé. A dolgozók feltűnően gyorsan tessékelik ki a nézőket az épületből. A bejárat ablakán véres tenyérnyom.)
*
(a szerző a 2020-as Cédrus-pályázatra beküldött drámája)
Illusztráció: “Rubini-színdarab” (korabeli rajzok felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →
Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →
Benyhe István: A Templom és az ország →
