Lukáts János: Domonkos – versben elbeszélve
A költő a környező világból építkezik? Mi mást tehetne: beleérzi magát a világba, beleérzi magába a világot. Megfogalmazza a világot, magát és az érzéseket – és akkor előgördül a vers. Világra jön a titok, szenvedve, mint a gyöngy, – elegáns kerekséggel, mint a gyöngy. Hogy is van ez? A költő önlelkéből építkezik!
Az olvasó a könyvvel találkozik, nem a költő lelkével. Még akkor sem, ha alkalmi együtt-töprengések során módja van belepillantani a költő emberi lelkébe. A könyv árulkodik, vagy – finoman fogalmazva – megsejtet valamit a lélekről, a költőről. Pontosabban arról, hogy a világ építőelemei milyen arányban és milyen fontossággal vannak jelen, lapulnak meg, vagy éppen hiányoznak ebből a lélekből.
Van költő, aki élete perceit versekhez köti, örömét-bánatát (vagy annak valamely tartományát) azonnal közhírré teszi. Van, aki az emlékezés idején villant fel válogatott perceket, amelyek áthidalják a múló időt vagy fölülírják egymást. Domonkos inkább ez utóbbiak közé tartozik. Költőnk nem a keletkezés időrendje szerint állította össze köteteit, ciklusokba terelte a hasonló témájú verseket, így azok gyakran egymás tükrében fölerősödnek, meggazdagodnak. A verskötet a lélek térképe, a ciklusok a térképen az útjelzések.
De félre a képes beszéddel! Vagy kezdjük inkább éppen a jelképes (vers)beszéddel!
„Istenről beszélsz és mert
költő vagy, tudod mi az
alázat, belemarkolsz és
felveszed a port, ott van
kezedben a kezdet és a vég,
az ősanyag: Isteni hagyaték.
Bár költő vagy, s nem Isten,
azért próbáld meg, lehelj
hát életet belé…”
(Teremtő képzelet)
A költő időnként mintha maga is belekontárkodnék Isten munkájába: a teremtésbe, nincs ezzel Domonkos sem másként. Gyakoribb azonban a töprengő szembenézés Istennel, a menekülés hozzá, az óvatos fellebbezés, a bűnvallás és a tétova kérelem. Különösen a végletes-végzetes percekben. Megrázóan hiteles a kötet- és cikluszáró vers utolsó szakasza:
„Így indulok. Nem maradt
semmim, hazátlan lettem,
az utam végén talán
majd ott áll, és kézen fog
az Isten.”
(Kitépett gyökér)
Isten és a világ közé száműzve, ott bujdokolva, onnan meg-megszökve, időnként mintha „jól érezné magát” a költő, aztán a menekülő megadja végül magát.
„Talán egyszer majd
a hegyben élek tovább.
Lombot növesztek
…
Ha nem szeretnek,
és törzsem balta vágja,
hát tűzre vetnek,
…
Így élek tovább.
Kéményből felszálló füst,
gomolygok odaát.”
(Reinkarnáció)
Mintha rejtett átjárás (vagy nagyon is jól ismert „egérút”) volna Isten és az embernép, befogadás és kiűzés – valójában élet és halál – között. A költőnek ezzel szembe kell néznie, meg kell ismernie, idővel meg kell (s mintha meg is lehetne) barátkoznia vele.
Az elmúlás – nevezzük bármilyen néven – azért ott kísért égen-földön. Időnként orvul támad, felülről:
„Óriás porcelán a hold,
tányérjából eszik a február,
jeges a szél, szaladgál, nyomában
ott liheg, szelektál a halál.”
(Porcelánhold)
A versben talán a szelektál szó a legriasztóbb, de hátgerincünkben érezzük, hogy mennyire igaz. Az állathalál mintha önsorsát mutatná fel az embernek, az eltévedt sirály ilyen riasztó „előkép”:
„… bámész emberek
nézték utolsó siklását, halálos táncát.
…Hidegen vakított a reggel, de opálos
szemmel teste már sötétnek ütközött,
valahol messze, a templomkert
kifosztott, ritkás lombjai között.”
(Utolsó siklás)
Vergődik, perel, összegez: a világvége kaotikus, de valamiképpen mégis törvényszerű képeit igyekszik megfogalmazni. A vers címe ez lesz: Van remény.
„Egyszer a legkeményebbnek hitt kő is megreped,
Aztán összemorzsolódnak, lecsúsznak, és dombokká
szelídülnek az egykor oly hatalmasnak vélt hegyek.
s mi megmarad, hát széthordja majd az emlékezet…”
– Ez volna a remény, Domonkos?
Végül mégsem összegez, kesztyűt dob, fölemeli fejét, mint a legnagyobbak:
„Vagyok vert sereg,
rést ütött rajtam a kor.
Falak omlanak,
ne keressetek sehol.
Majd benőnek bokraim.”
(Eltűnök hirtelen)
Isten és az elmúlás között azért még az életet is meg kell élni, végigküszködni, végigemlékezni, nem könnyű ez, nem könnyű így. Pedig az emlék néha alig több mint a semmi, két haiku:
„Préselt falevelek,
emlékei a nyárnak,
kis tenyeredben
cinkelt lapok és
összedőlt kártyavárak,
romok mindenütt.”
(Emlék)
Vagy hosszabb és gránit-nehéz sorok:
„Aztán teszi a dolgát az idő, kopik, minek
múlnia kell, és a falfirka is csak képzelet,
de esténként a sötétben még párnára hajlik,
és leltárt csinál az emlékezet.”
(Falfirka)
Aztán az emlékek makacs félhomályából kibomlik az, ami elől a legelszántabban menekült a férfi, és amit leginkább megőrizni igyekezett szívében a költő:
„az emlékezet ezüstös fonákjára
régi asszonyok képe égett.
…Már csak ábránd az a vállgödör,
melyben egykor tüzet fogott a délután…”
(Emlékek közt matatva).
Új ciklus formázódik, a múlt és az emlék itt már csak készséges szolgálója lesz a legfontosabbnak, ami körül megfordul az élet: a szerelemnek, a vágyakozásnak. Hullámverés a vers címe:
„Bár volnék tenger,
mosnák hullámaim édes partodat,
ölelném lázas tested monoton,
légyen nappal, vagy alkonyat.
Már nem vagyok senki, csak
számkivetett, ebben a bolond, birtokló világban,
már csak karjaim vannak és
szűnni nem akaró vágyam.
Lábaim visznek, kísérlek,
követlek némán, szívdobogva,
túlhevült szívemet hűteni,
ráborulok a hűvös csillagokra.
Amikor megtérek, lábaimról
csillagpor pereg, ne kérdezd
merre jártam, téged kerestelek.”
A vers alá odafirkáltam ceruzával: Boldog, akihez ilyen verset írnak!
Az időnek, a szerelemnek nincs vége, az elmúlásnak sincs vége (ha lehet ilyet mondani):
„Csak az elárvult sínpár,
oszlopok szaladnak, és
az idő – már nélkülünk,
azt hittük minden örök,
hogy egymásnak leszünk.”
(Úton)
A szerelem idővel próbára kényszerül, őrlődik és porlik:
„Falak mentén osontunk,
magáztuk egymást mások
előtt, miközben titkos
jeleket hagytunk, az időt
fosztogattuk, a jelent és
a reménytelen jövőt.”
(Titkok kertje)
És mintha egy szerelmi szomorújáték képei bontakoznának ki egymás után, szerelemé, amelyet az idő, a kihűlő emlékek és a felforrt indulatok eltorzítanak, leforráznak, minek folytatni… A szakítás fájdalma, az egyedüllét tompa sajgása, a féltékenység a fejezetei ennek az elkomoruló, oly szépnek indult ciklusnak. Aztán a kegyetlen emlékezet, amely szépet és szörnyet visszaidéz, a költő pedig fegyelmezett, feszes sorokba szerkeszti a nehezen bírhatót:
„Itt vagy velem ma is
minden villanásban, délutáni
harangkondulásban, öröktől
fogva itt vagy, minden sorban,
papírba mártott vallomásban”.
(Jó lenne még egyszer)
Menekülés, kiútkeresés, szabadulás – sok néven nevezhető a költő távozásaiból hosszabb-rövidebb időre, közelre vagy távolra. A férfi szenvedéséből a költő azonban gazdagodva térhet meg, a távolság távlatot is eredményezhet, a honvágy pedig elmélyítheti a szülőföld iránt korábban természetesnek érzett vonzódást. Preston, Miami, Ciprus – irigyelt turistaparadicsomok, Domonkos – olvassuk végig a verseket! – lelkében parázsló pokolnak érzi őket: „Köröttem ápolt kertek… György korabeli házak, errefelé a nap ritkán süt, az emberek esernyővel járnak”. Így indul a Levél Albionból, aztán „Otthon talán most épp hársfaillatot visz a szél, itt a tenger hűvös, sós ízével telítődik a tér” És felidéződik az Őrség, a Dunakanyar, az otthonból kirekesztettség keserűsége, a magyar versolvasónak Balassi, Mikes, Márai jut az eszébe, a köztudatból száműzött Végvári-Reményik Sándor, a versvégzés pedig az évszázadok óta ismert jajszót ismétli:
„Eredj, menj hát, ha gondolod,
de kössön ki bárhol is hajód,
ne feledd!
Gyökértelen fa mellé
hiába versz karót”.
Miamiból mintha dalt dúdolna, de inkább sóhaj ez a dal: „innen a távolból / bármi is ajándék”. (A nagyvizeken túlról). Cipruson Tokajt idézi, a kísértő szépet és a csalogató jót:
„Pedig itthon vagyok mindig, és
errefelé mindenki barát, de most,
mintha elhagytam volna valamit,
talán épp a szívemet, valahol messze,
messze odaát”
(Gondolatok egy fogadó teraszán)
Az alkotó (vagy csak szereplő, költő vagy bohóc?) fáradhatatlanul – vagy csak, mert mást nem tehet – festi arcát és hódítaná a cirkusz megunt közönségét: „Amikor a bohóc felzokog, arcán tengerek fakadnak, akadnak, kik önfeledten kacagnak…”. Végül pedig: „Aztán egy este majd felmegy a függöny, más lép a porondra és ő már csak emlék lesz, a manézs egykor volt bolondja” (Harlequin).
Nem költő, aki nem éli át (és nem énekli meg) a hiábavalóság keserű mélységét, aztán kiemelkedik a mélyből, talán még erővé is képes átformázni érlelődő megvetését. És visszatér az őt kitaszító országba, hallatja szavát, de legalább is szétkiabálja a bajt, amely torkát szorítja, költőkét és bohócokét egyaránt:
„Van-e még helyünk a jognak
asztalánál, és van-e még jog
és törvény, és ha van, kit és
milyen urat, érdeket szolgál?”
Így érvel, kérdez és indokol, Petőfi és Vörösmarty árnyéka (fénye!) a háttérben, és Pilinszky súlyos szava a mottóban. És vége-nincs felkiáltás a záró szakasz két egybefolyó kérdése is:
„Ki lesz képes rést ütni e
tébolyult kor falán? Lesz-e,
marad-e még kéz, kard és
buzogány, vagy áldozatként
vérzünk ki a jognak asztalán…”
(Befejezetlen gondolat)
Menekül (vagy csak elhúzódik) az agorától, Istentől kialkudott némi haladékot, hogy újrarendezhesse emlékeit, ég, víz és erdő között keresi és talán meg is találja alkotó nyugalmát Domonkos. Tahi vagy a budai hegyek, az óbudai domboldal sok álmot kínál, és sok rímnek segít világra jönni. A költő esztendeje az ősszel kezdődik, amikor a világ a leggazdagabb és a legesendőbb:
„Már sárgán néma a kert,
ernyedten lóg rajta a nyár,
mint szélfútta bokrokon
a megtépázott pókfonál.
A vadrózsák tüskés ágain
megkésett jel, apró üzenet,
vöröslő bogyók izzanak,
lobbantanak parányi tüzeket.
Elpihen a hegy, a kert,
ásóra sem támaszkodik a kéz,
és a teremtés örök csendjében
a szél csak unottan fütyörész”
(Október végén)
Száll az idő, már november van a Dunakanyarban, a Vöröskő alatt:
„November serlegéből újbor csurran,
kinn üres tőkék közt matat a szél,
dicsérik az étket, a bort, a gazdát,
csak a metszőollót tartó kéz az, miről
az asztal körül senki sem beszél…”
(A metszőollót tartó kéz)
– Tisztelet a szőlőművesnek! – így is mondhatta volna a költő. A hegyben azért jobbára béke van, barátok veszik körül. Öreg barát, akivel elillant éveket lehet felidézni, vagy akár másfajta társ is akad: „Az öreg tölgy, kit egykor úgy szerettem, egyszer tán állva hal meg, ha megsegíti az Isten” (Tiara). Mindenki odaülhet Domonkos valóságos vagy képzelt asztalához, legyen égi vagy földi lény, álljon egy vagy két lábon, sőt akár a cinegék vagy a poszáták is! De embernek emberfarkasa soha!
Múlik az év, az ősszel kezdődő, elröppen a hajdanról szebb emlékű karácsony, „március idusán olvadni látszik a hegy”, de a költő lelke (vagy inkább szigorúsága) mintha mégsem olvadna. Áprily Lajost idézi, akinek Visegrád lett választott hazája a szülőföld után. Őbenne érez értő társat, őbenne és a „fecskék, őzek, farkasokban”:
„Marad hát a hegy, a végső menedék, a fák
bozontos, boltíves csarnoka, melynek résein
nyaranta átüt még a kék, a megénekelt cinegék,
melyekkel egyszer együtt szállok tova, oda
honnan már nincs tovább, hát tarts ki barátom,
várj meg… majd találkozunk odaát”
(„Fecskék, őzek, farkasok”)
Mintha körbejárt volna az esztendő, mintha a költő – ha békét nem is, de – egyensúlyt talált volna város és világ (urbi et orbi) között, mintha Istennel végül ismét egymás felé fordultak volna. Ott, a hegyen, sok minden újra megfogalmazható, ugye, Domonkos?!: „Úgy múltak, tűntek el az évek, mint „rendszerető” gazda portájáról a levert kis fecskefészkek.” (Visszanézve).
Botz Domonkos két verseskönyve akadt a kezembe, az Elengedett kézzel és az Amikor a bohóc felzokog című. Köszönet érte!
Illusztráció: Botz Domonkos kötetének borítója (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
