„Édesanyám, gyújts világot, hadd lássam a másvilágot!” (Levélfa, 42.)
Suhai Pál és Szemes Péter levele Győri László Éjszakai híd című verseskötetére
(Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2020)
Budapest, 2020. július 18.
Kedves Lacikám! Meghozta a posta kötetedet: szépen formált betűkkel ajánlott soraidat. Köszönöm szépen, már el is olvastam. Sok az „új vers” benne, s ez szorgalmadra vall. (Meg arra, hogy az utóbbi időben kevés levelet váltottunk.) De látom, teszed a dolgodat. Sok az új vers új kötetedben, mégis a régi jó ismerősök. Megbízhatók, szavahihetők – amit állítanak, kénytelen lennék elhinni, még ha nem akarnám is. Dérczynek annyiban adok igazat, hogy néha vagy gyakran „egyszerű dolgokról, nem cifrázva” szólsz. De hogy szavakat nem válogatva? Ezek nagyon is választékos versek, de nem úgy. A megszólalást Te is, mint Szabó Lőrinc, szereted alulstilizálni. Ezt persze a javadra mondom – nem is egyszer bravúr, amit és ahogy képes vagy így kitalálni. Itt van pl. A drága kincs kétszótagos verssora a ’végső’ – ’és ő / se’ rímével-soráthajlásával. A legrafináltabb költészet. Persze verstest is kell az ilyenekhez. Amit mindig örömmel fedezek föl – mert, jó kézműveshez illően, adsz erre is. Ezek a versek nem futószalagon készültek – gondosan ki vannak munkálva. A forró, még izzó anyag. Fényének villódzásáról a hihetőség (hihetőségem!) kedvéért elégedj meg, kérlek, egy, egyetlen pőre idézettel (nem is kell továbbmennem, itt van mindjárt az iménti vers):
Csak rész akárki, töredék.
Senki sem más,
jó dilettáns,
teljéből csippenti a fényt.
S még egyet (idézek), de ezt versednek megszólítottjához hasonlóan én is szinte „szakmai önvágyból” teszem (a Nyír):
Úgy dolgozik, hogy nem is értem,
hogy mire jó, mi ez a–
szakmai önvágy, mely nem érdem
soha.———————-
Tehát így. De azt is látom ám, hogy újabban szeretsz egy rímpárt végigvinni a versen, szonettekben is. Így nem „dumálunk”. Ez magas művészet, még ha hétköznapira álcázza is magát. Remélem, álcázás az Izotóplabor várótermében és A végső szerető is.
Szólítják. Mosdóba.
Üres test kell nekik.
Dermedten fekszik,
a szemét lehunyja,
rácsúszik a gép.
(Izotóplabor várótermében)
Hitbuzgó rózsa, hóban áll
A hímajzó nőstény rózsaszál.
Neve sötétlő, neve Rák,
És jön, jön a testemen át.
(A végső szerető)
Ne ijesztgess, kérlek! Még egyet, aztán nem untatlak magaddal tovább. Szociális érzék. Szándékosan nem érzékenységet írok, mert ez minden jóérzésű emberben megvan. (Talán még bennem is.) Hanem az érzék a ’szociális’ életképi megformálására, a zsáner – ez rád vall. Ilyennek veszem az Izotóplabort is, s legalább ennyire A némaság előtt vagy Az elköszöntek című verset. Az utóbbiból idézlek:
Utódai idegenek lesznek,
mások közé, más világba vesznek.
Kifosztott fa, kifosztott öregség,
neked mi jut? Már csak a betegség?
Fiaid, lányaid ha jönnek,
beköszönnek, aztán elköszönnek.
A jelenetezés kelti életre Obsit című versed szegény, kiszolgált, polc hátuljára szorult, csorba szélű bögréjét is. A hamleti tűnődés Yorick-koponyáját. De ezt már én teszem hozzá. A versnek csak a címe metaforikus, szövege mindvégig a szándékolt hétköznapiság közegében, így vetíti elénk a transzcendens eseményt, a beszélő még itteni s az örökösök túli, túlontúl praktikus tűnődését:
Sajnálom őket, akik megöröklik
fölösleges, cikkcakkos életünket,
a bögrét, amelyből ittuk a teát.
S a zárlat visszafogott szentenciája:
Ami lejárt, lejárt.
Csorba bögréből nem isznak új teát.
Nem egy versedben látom ezt is: a képzeletet az empirikusból váratlanul kiemelő ítélet tömör gondolatiságát. Mindezzel azt is mondani szeretném, hogy hitednek nincs – mintha nem lenne – emberfölötti dimenziója. Legalábbis a közvetítések tekintetében. Éppen elég neked környezeted tárgyi világa, amellyel egyébként – jut eszembe A hely íze című költeményed – teljesen egynek állítod magad – állítja magát a vers beszélője: beszélőd (mert ez is megformálva ám):
Tered a teret betölti, maradj
vagy menj, ez a hely örökre te vagy.
E versnek párját is látom A gyűjtögető vagy az egyéb szempontból párba kívánkozó A külváros álmai című opusodban. Mintha a vers klónozná önmagát, pontosabban mintha ikerterhességre lenne ítélve vagy kiválasztva. Szüli egyik a másikát (nemcsak önmagát). Te csak nézed, vagy – mint Zrínyi eposzában Isten az angyalokat – hang nélkül, csupán akaratoddal irányítod őket (a kozmikus bevetésre!). Észrevettem még palinódiáidat is (nem könnyű kiejteni, próbáld csak meg!): Léda elbocsát, Klasszikus torzó. Ez utóbbiban, a Rilke-szonettet szabadversben visszaéneklő darabban ráadásul két nyelven: magyarul és németül is citálod az eredeti első verssorát (de a többes szám első személyű beszéd formuláját a torzó megszólalásává, egyúttal az olvasó megszólításává változtatod – így készítve elő a Du musst dein Leben ӓndern – Változtasd meg élted! szállóigévé vált mondatának dacos visszavételére):
Torzóvá lettem,
műremekből csonka műsilánnyá.
Nem ismeritek hallatlan fejem.
Ihr kanntet nicht mein unerhörtes Haupt.
Nem változtatom meg az életem.
Végül az Apokalipszis költői hóhérmunkáját és az Édesanyám, gyújts világot balladás szépségű múltidézését az ellentét erejével is együtt szeretném említeni. Az Apokalipszist azonban, hogy lásd rémülésemet, már-már szemrehányásként:
A száj kinyílik,
buborékokkal teli habot túr,
a tajték nyúlós áradatban csurog lefelé.
A bőr alatti véredények felszakadnak,
az egész testet vérfoltok borítják el.
szív megáll, a koponya szétszakad.
Ez már csak Tetem.
Vihetik.
Kell ezek után az Édesanyám… vigasztaló szépsége, gyerekkort idéző bája:
Ha nem jutott teli bögre,
fejemet a konyhakőbe
vertem, bőgtem, sivalkodtam,
mirmidó kis pulya voltam.
– Hadd csinálja, abbahagyja!
De sok mindent hagytam abba!
Én az idézést hagyom abba, de csak a Sejtelem másféle tökélye kedvéért. Mit mondjak erről? Igen, a vers: ha olyan, mint a tiéd, minden testi-lelki-szellemi mozgalom sűrűsödési pontja és egyúttal szabad játéka. Májusi fagy című versed önábrázolásának kijelentését rá is vonatkoztatva: „a szénné vált […] galaktika […] forró csillaga.” Évi is csupa jót mondott kötetedről, pedig még csak éppen kézbe vehette: „női táskába való”, illetve „meglátod, és jön, hogy vedd a kezedbe.” Lacikám, nagy dicséretek – én is hadd csatlakozzam hozzájuk. Gratulálok hát, és barátsággal ölellek: Pali
2020. szeptember 28.
Kedves Pali! Amilyen megtisztelő, éppolyan örömteli számomra írni Neked Győri Laci, Zsiga! új verseskötete kapcsán. Régi restancia ez, mert éppen tíz esztendeje recenzeáltam A rabbiánus kecsketartót, s – nem kettőnk hibájából – jó néhány éve, talán 2014-es nagykanizsai könyvbemutatója óta, nem is találkoztunk személyesen. Persze, ha lankadt is a kritikusi figyelem, nem lankadt a baráti szeretet, az alkotó nagyrabecsülése. Boldogan fedeztem fel a nevét és verseit folyóiratokban, értesültem újabb könyveiről, remélve, hogy jól van, hiszen ír, hiszen dolgozik. Nem tudtam, nem tudhattam a betegségről, hogy milyen fájdalommal, kínnal születhettek szépen csiszolt remekei, s noha Sütő Csabi ugyancsak régi barátom és szerkesztőtársam is, miként állt össze ezek klárisa. Így vettem tehát kézbe, nagy várakozással, az Éjszakai hidat.
Már a fedél találó illusztrációja fontos üzenettel bír: noha a híd sötét, világosság emeli ki alakját, utcai lámpák szentjánosbogár-fénye öleli körül, ekként vezet át Ittből Ottba, az elfolyó víz fölött. Korlátja jól látható, finoman munkált műalkotás is egyben, támasztja, erősíti az átvivő utat. Pántja a folyóval kereszt, íve és annak tükröződése fényteli kör teljessége. Konkrétságára, történetiségére térve: a Ponte dei Pugni századokon át a szemben álló velencei családok, a Castellanik (pirosak) és Nicolottik (feketék) ökölcsatáinak színtere volt, melyek vesztesei a vízben végezték, a csetepaték emlékét őrző fehér lábnyomok ma turistalátványosságok, azok tehát múltat és jelent kötik össze.
Mivel Zsiga gondossága nem engedi, hogy a borítókép csupán illusztráljon, ha utóbbiban nem is, előbbiben mindenképp szándékosságot feltételezhetünk. Nem véletlen, hogy a címadó négysoros nem vezérvers lett, hanem az első fülre került. A benne feltámadó „bágyadt félelem”, a megérintő otthontalanság érzése nemcsak a között bizonytalanságából fakad, de – úgy vélem – az sokkal inkább a másik parttól, az ismeretlen odaáttól való természetes rettegés, ahova mégis el kell jutni. (S vajon elég-e, amit magával visz és meddig él, amit maga után hagy…) Ezért éri el az unheimlich érzése a hídon haladót. Ennek a köztes, múltból jövőbe vezető útnak fehér lábnyomain lépked a költő, akinek a művek mégis fényt adnak, a szavak biztonságot.
Már a beszédesen ciklusok nélküli, 75 verset tartalmazó kötet nyitánya, a Keresztlevél kérdéseiben elárad a bizonytalanság (reájuk a rezignált válasz: „Születtem, vagyok, ameddig lehet.”), mely a Régi postában az oeuvre-re is kiterjed: (…) írd meg kereken, / mit vélsz felőlem, hogy a verseim / túléltek-e. A rímre volt-e rím?” Majd az Ékezetben annak igazságát is kétségbe vonja, azután az Aszfalt pedig elhozza a halált. A galambokét, a tetők madaraiét, akiknek testvéreit, sorsosait a Piros lábak, előre-hátrabiccenő fejek novellájába örökítette, ám itt van egy másik áthallás is: a bartóki kolinda és Utassy Akár a szarvasok versének profán ellenpárját adja. A bomlás közösségi (Dzsó verse a Kilencek összetartozásáról vall), családi (gondoljunk a galambász apáról szóló Röptetés novellára) szintje mellett ott a saját halál víziója is. Minden ez, csak nem irónia! S sorjáznak az elmúlás sötét, szomorú darabjai: ahogy a „tiszta forrástól” a pocsolyáig, a Vissza útja folytonos lejtmenet, az esernyő üzenete rilkei mintát követ (Sötét verem), az Avar nyugalma rímkettőzései, mintha álomban, a gyermekkor veszteségeihez löknek vissza. A háromtételes Eperfa a kidöntött törzzsel az egykorvolt fiút és az eltávozott nagyanyát is elsiratja, A ház előtt időtlenül kerengő – ugyancsak rilkei – kecskéje szellemalakként tűnik elő, a mag zarándoka, a kései szekeres apa érkezése múltbéli ünnep, régről felsejlő rituálé (A világ fényei), és végül munkája megőrli csontjait (Malom). Ebből a világból csak az üresség, a személyes Waste Land maradt:
Aki ha voltam, az már nem vagyok,
nem leszek az se, aki még lehetnék,
a kapu korhadt deszkáin túl nincs ház, nincs ösvény,
üresség tátong, üresség mögötte,
kietlen, kopár a régi kert, elsüllyedt az udvar,
ami ha volt, azt nem veri fel többé
a buja tenyészet, a gaz, a gyom, a dudva.
(Aki ha voltam, már nem vagyok)
S a közösség (Kolera), az egykori malac (A végső naplemente) gyors pusztulása is az élni adatott idő megbecsülésére, teljes kihasználására int: „Éjfélre jár, sötét van odakint. / A végső perc virágát leszakítsd!” (Sietség). Ám nem úgy, mint a Májusi fagy vén diófája, melynek barkái szénné lettek a kései télben.
Kedves Pali! Szépen, nemesen építkezik innen tovább Zsiga, Babits mutatja az utat. A Halavány téli rajz egy passzusát mottóul vevő A hegyi ház a híres esztergomi lakkal állítja párba a sajátot, az idegeneké lett régi, gyermekkorit, a van mellé helyezi a nincset. A Szólt az Úr nagy verse a mesterre, a költőre vetített Jónás könyve parafrázis, halálon a mű, háborún a béke diadala. A nagy magány József Attila-hommage; Karinthy Gábornak, a „fájdalomhercegnek” állít emléket A hallgatag; A Bűn szonettje dal és élet különbségét jelzi. Itt kell megjegyeznem, hogy Zsiga remek szonettjei, súlyos könnyedségükben, számomra Markó Béláéival és Báthori Csabáéival mutatnak rokonságot. Hogy talán nem tévedek nagyot, ugyan nem szonettek, de a korpuszban helyet kapott az utóbbinak dedikált Mint a fák, illetve az Ikarosz. (Báthori Csaba Melankólia kötetének első egysége az Ikarosz leszáll.) A Sejtelem – visszatérve az elődökhöz – Janus, Petőfi Sándor, József Attila és Radnóti Miklós műve előtt tiszteleg, közvetítve azok örök üzenetét:
A halottak, az időtlen régiek
a föld alól kinyúlva
rakják föl sejtelmes emlékművüket,
valódi ércük az álhű bronz helyett,
hogy bárki megtanulja:
csak a vers, a vers őrzi a lényeget.
A szóhoz, a kimondás aktusához kapcsolódik színészsiratója, A drága kincs is, A teremtés előtt és párdarabja, A némaság előtt a beszéd képességének kezdeti fel- és végső leépülését artikulálják. Az Opus 1.-ben már a természet hangja hallik: éjszakai rovarmuzsika. (Ami természetesen felidézheti bennünk Szabó Lőrinc nagy összegzésén, a Tücsökzenén végighangzó tücsökzenét.) S ahogy lírával telítődik a natúra: hajt előbb virágot, aztán levelet az aranyeső (Hajnali futam, Aranyeső), borul zöldbe a Nyír, hódítja meg a világot a kafkai rovar-ember (A Nagy Talp) ellentéte, az emberi bírvágyú rilkei rovar (Uralom).
A civilizáció, a város felé lép A hely íze, ahol a mindennapi látvánnyal táplálkozik, telítődik, végül válik eggyé a lírahős polgár. A Zelk rímeit hullámoztató Pupilla bejárt és bejáratlan tájakra kalauzol, a Várakozás kőrise pedig éppen a vándoroktól, a rátapadt nejlonrongyoktól való megtisztulásban reménykedik. A kilincs ugyancsak a tisztaság, a szabadság jelképe lesz, az általa felnyitott zárka remetéje önmagának A világ közepe. Te és ők elkülönbözésének és azonosságának köreit futja be – Szabó Lőrinc nyomán – A kín gyűlölete, A többiek és az Egyetlen fürt szonett-hármasa. A kesztyű végül, remek átkötésként (egyben az Aszfalt és az Eperfa rokonaként) életen a halál diadalát, az értékek pusztulását, elpusztítását jeleníti meg.
S a saját kihívásra válaszként, ezzel polemizál a Sorok a végtelenről szép, záró szentenciája: „Töltsön el a nyugodt nemesség: / anyagunk tiszta, a mű határtalan.” A Hofmannsthal (sic!) Richard Straussnak írt levele passzusát mottóvá emelő A hajnal szempillája (a felező nyolcasok archaikus hangzást kölcsönöznek a versnek) az alkotónak szóló imperatívusszal erősíti ezt:
Csak a hajnal szempillája
résein át nézz a fénybe,
nézz merően, rezzenetlen
öntudattal állj a napra!
Nosztalgiával idézi a gyermekkor szalonnaízű, feltápláló szavait (A múlt idők szavai), régmúlt (valós és képzelt) „történeteket” elevenít: pávadalában nem a vármegyeházára, a téglagyár udvarára száll a madár, a szépség testesítője (Páva), népdal-átiratában a zsarnok indul hosszú útra (Piros csizma), az eltűnt koponya egykori birtokosa (A koponya szól), Füvesi János esete kapcsán felmerül a gyilkosok és öngyilkosok tettétől való gyermeki borzadás (Fölakasztották Füvesit), a Gottfried Bennek ajánlott Apokalipszis egy áramos kivégzés naturalista leírása. Utóbbiban az Ember Tetemmé válása, eldologiasodása éles ellentétben áll a Pihe végső pillanatban nyert korlátlan szabadságával.
S ha már szabadság, kedves Barátom, az egyfelé tekintő Napraforgóéhoz képest a kiürített Urna legalább felmutatja a választás lehetőségét. Értjük, persze, értjük, miről van itt szó, de ha nem értenénk, egyértelműsíti A külváros álma és Az elköszöntek párosa. Ötletes József Attila-allúziók: előbbiben a kínai munkások találnak nálunk Amerikájukra (ide köthetjük messzebbről az Ólomsúlyok Kínai asszony a szülőfalujára gondol darabját is), utóbbiban az „itthon fiai, lányai”, az új kivándorlók keresik azt Nyugaton, árva öregeket hagyva a régi, egyre idegenedő hazában. Akárhogy is, végül mindenki ürességet, hiányt gyűjtöget (A gyűjtögető). Az Ólomsúlyok rövid, mégis mázsás nehézkedésű futamnyi sorai közül a záró Üzenet is jelzi: „Nem érek rá, / a halálommal vagyok elfoglalva.”
Ezzel szemben, ha roncsoltan, ha profánul is, az élet pártjára áll a Három király évezredes útján lassú léptekkel, kopott bottal ballagó szonett, a hősét éjszakai repülésre, s ezáltal megmaradásra biztató Ikarosz, a torzó-mivoltot, a „csonka műsilányságot” kiemelő Rilke-parafrázis (Klasszikus torzó), és a plasztikák nyomán lépkedve: az emberi anyagban is műalkotás potenciáját vélelmező Szobor, de leginkább a Henry Moore üres mellkasú férfialakját szerelem által életre keltő és kiteljesítő A lyukas szobor. Ahogy a Klasszikus torzóban, a másik oldalról, ezúttal a nőiről tekint a szakításra a Léda elbocsát „válaszverse” Adynak, amely mellett azért mégis ott A szerelem salakja hímapológiája, míg az Aki elfut a nap elől fordított szórendű ismétlései a népdalok, számomra közelebbről Utassy epanodoszait idézik, középre irányítanak, mérsékletre intenek.
A kávéház teraszán talányos emlékezése még kívülről hozza be a betegséget, Az izotóplabor várótermében és A végső szerető azonban már személyes tapasztalatból merítve mutatja meg a testen áthatoló rák alattomos munkáját. Természetesen válik a népies ének nyugalom-óhajtása az életadó édesanyához futó fiúi kéréssé:
Édesanyám, olts világot,
ne lássam az árnyvilágot!
Édesanyám, olts világot,
hadd nézzem a napvilágot!
(Édesanyám, gyújts világot)
Az odaátról, a „túlotthonból” érkező rokon jelenlétét érezve (A vendég) önbátorítás is az egymondatos vers: „Egy kicsit még elvacogok.” (Hideg van). Létbizonyosságot adva simul még a kézhez a rilkei kiszolgált, csorba bögre (Obsit), és (a hídon) felfénylenek a kötetzáró nagy vallomások: a Juhász Ferenc Tűzliliom…-át parafrazeáló, Illyés Egy mondat…-át sajáttá hangoló Egy versre értékleltára (társ, Kilencek, barátok, hit, költészet); a Beszéd a világ költőihez testvéri összetartozásának, nyelvszerelmének kikiáltása. A szinte kötelező számvetést (Ami még hátravan) így a megváltoztathatatlanban megnyugvássá szelídíti a Példák könyve vadomori-átirata.
Kedves Pali! Úgy vélem, e gazdag tarisznya önmagában elég az útra, fényben áll a híd, de szerencsére sok még a túlpartig hátralevő fehér lábnyom. Marasztal, megtart a figyelem, a baráti szeretet, hiszen, ahogy a költő írja:
hiszek a nevekben
versbe valók akiket szerettem
azokat el nem eresztem
a világ zavarában
hiszek a barátság hatalmában
——————————————–Ölel Benneteket:
Szemes Péter———–
Illusztráció: Levélfa, 42.
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
