Keresztszülöttek a “Napút végén”: Három köszöntő (Babics Imre, Lukáts János, Vihar Judit)
Szeptember huszonharmadikán került sor a tavaszról elmaradt haiku-estre, a folyóirat Keresztszülöttek című összeállításának bemutatójára, a kiemelt alkotók oklevelének átadására.
Búcsútalálkozó lett az összejövetel – tizenhárom év után műhelyünk tematikus pályázatot többé nem ír ki, a haikuélet online-felületünkön folytatódik immár – nem ily szervezetten, a témába vágó könyvek se jelennek meg nálunk ezután.
Az est három összefoglaló előadását nyújtjuk itt át olvasónknak; a videófelvétel hamarosan a Visszhang-rovatban lesz látható.
a szerkesztőség
Tisztelt Közönség!
A múlt században, annak is a nyolcadik évtizedében és annak is a legelején jelent meg hazánkban egy vékonyka kötet Japán haiku versnaptár címmel, mely a három klasszikus japán haiku költő, Yosa Buson, Macuo Baso és Kobayasi Issa legszebb, évszakokhoz kapcsolódó remekeit tartalmazta Tandori Dezső fordításában. Nem telt el harminc év, és Ezer magyar haiku címmel már egy válogatást olvashattunk Vihar Judit szerkesztésében az általa legjobbnak ítélt háromsorosokból, magyar szerzők műveiből.
Azt hiszem, példa nélküli az irodalomtörténetben, hogy egy versforma ilyen rövid idő alatt ekkora közkedveltségre tegyen szert. Hazánkban Kosztolányi haikufordításai ugyan még nem tudták elindítani a haikut a népszerűség útján, de pár évtizeddel később szinte berobbant, s nem csak a honi, de a világirodalomba egyaránt, s hódító útja azóta is töretlen.
Sokan úgy vélik, hogy a haiku népszerűsége annak köszönhető, hogy könnyű művelni: három sor, a szótagszám beosztása 5-7-5, sehol rím, sehol időmérték. De ez csak részben igaz és inkább okozat mint ok. Szerény véleményem szerint a haiku széles körben való művelése az emberek transzcendens utáni vágyát fejezi ki az általuk legmegfelelőbbnek érzett formában. A zajban, szennyezett légtérben élő, a technika és az anyagiasság szorításában vergődő ember, az, akit még nem darált be a szappanoperák és valóságshow-k világa, egyfajta kiutat láthat a haikuban.
Kiutat oda, ahová mindig is tartozott, a költészet világába, mert ahogy Hölderlin írta egykoron: „Költőien lakozik az ember”. Nincs ennél nagyobb igazság, és a legtöbb ember lelke legmélyén érzi ezt.
Persze itt, Európában a haiku eredeti tartalma, vagyis egy természeti kép, egy múló természeti pillanat tömör ábrázolása olyaténképpen, hogy az bölcseleti távlatot kapjon, megváltozott, a nyugati ember a maga képére formálta a haikut, sőt, a magyar még humorral, fényképpel, rajzzal meg is fűszerezte azt – a példák sok éve olvashatók a Napút hasábjain.
Önmagáért beszél, hogy az elmúlt tíz év alatt, mióta én vagyok az elbíráló, megsokszorozódott a pályázók száma és ha lenne még haiku pályázatunk, ahogy sajnos nem lesz, valószínűleg minden évben hatványozódna.
Ha Vihar Judit kedvet kapna hozzá és szerkesztene egy újabb könyvet, annak már Tízezer magyar haiku lehetne a címe, s az Önök legkiválóbb versei is szerepelnének benne, ezt bizton állíthatom.
Babics Imre
Haikuk keresztbe – haikuk keresztben
Töprengés a Napút folyóirat Keresztszülöttek című kötete nyomán
A haiku ismertségét, legújabb kori népszerűségét az európai írásbeliségben nagymértékben határozza meg formája, a formai kötelmek, a formához kapcsolódó (vagy attól éppen eloldódni kívánó) tartalmi világa. A haiku Európán kívül, a Távol-Keleten keletkezett költői alakzat, a japán szellem és hagyomány töltötte meg tartalommal, olyan tartalommal, amely Európában (s így Magyarországon is!) a hagyományos tartalommal és értelmezéssel nem, vagy csak korlátozott mértékben értelmezhető. A haiku-forma újszerű (a japánhoz képest más) tartalommal egyértelműen (még) nem, vagy csak korlátozott módon tölthető meg. Az európai értelem- és érzelemvilág számára a haiku formájának megőrzése, tartalmának megújítása napjainkban is tart, kétségtelen sikerei mellett számos problémát és félreértést (félremagyarázást) vet fel. A haiku megközelítésének európai szakirodalma komoly munkát végez, többnyire az alkotók és a kutatók (magyarázók) empatikus munkájával, ez a munka azonban jobbára függetlenül folyik a haikuk mennyiségi növekedésétől, kétségtelen népszerűségétől.
A Napút folyóirat immár tizenharmadik haiku-pályázatát tette közzé, de célszerűbb nem pályázatról, hanem az új haikuk begyűjtéséről és (válogatott) közzétételéről szólni. A beérkezett több mint ötszáz szerző közül ezúttal százötvennégyen kaptak lehetőséget a megjelenésre. Volt szerző, aki egy, de volt, aki tíznél több haikujával kapott nyilvánosságot. A haikuk „belépési feltétele” ezúttal a mű kapcsolódása volt a kereszt szóhoz. Igen, a szóhoz, és nem feltétlenül a hagyományos (vagy teológiai értelemben használt) fogalomhoz.
De térjünk a lényegre (vagy amit e sorok töprengő megfogalmazója lényegnek érez): a haiku rövid műfaj a maga három sorával, tizenhét szótagjával. A rövidség (főként az effajta ketrec-mértékű bezártság) persze lehet egy mű előnye, erénye, de lehet a gondolat kifejezésének a gátja is. A haikunál ez utóbbi veszélyt érzem kísérteni. Egy fogalomról (akár a keresztről) összefoglaló, záró megállapításokat tenni lehet (lehet, hogy lehet) három sorban, de a vélemény, az indulat kifejtése gyakran többet kívánna meg. Korlátozhatja mind a megértést, mind az elmélyítést. A három sor legfeljebb három mondat (rövid mondat), ezek persze kapcsolódnak (vagy kapcsolódhatnak) egymáshoz, esetleg éppen az ellentét vagy az elhallgatás eredményezi a vers hatását. Csak hát az öt szótagos első és az öt szótagos harmadik sor némelykor a tartalom megértéséig sem jut el, különösen a hallgató esetében. Az olvasó akár háromszor is újrakezdheti a haiku meghódítását, hogy az ösztövér sorok valós vagy rejtett üzenetét ütköztesse. A japánban (persze az európaiban is, a magyarban is) az ellentét, a kihagyás a haiku alkotóeleme, rejtett fegyvere. A végletekig (akár öt szótagra) sűrített mondat azonban időnként a szerző kényszerből vállalt szűkszavúságát érezteti. A haiku egy-egy sorában feltűnően gyakori (a magyar mondatszerkesztésben nagyszámú alakzat) a jelző és jelzett szó párosa, az alany és állítmány párosa, a hely- vagy időhatározó, a kiindulástól a célig vezető (esetleges) okhatározó, illetve a gondolat, a vers (valójában a szöveg) végzése. Mindez sok, a három sor (a tizenhét szótag) viszont kevés, még ha a logikai-értelmi sorból ki is marad valamely feszültséget fokozó elem.
A felsorolt versalkotási elemek és folyamatok persze nemcsak a haikura érvényesek, hanem valójában minden versre, minden műalkotásra. Az epigramma is lehet négy- vagy akár kétsoros, mégis hordozza a maga elé tűzött célt, a vers szakmai, művészi követelményeit, lehet tökéletes és időtálló. És formai követelmények az epigrammánál is vannak (lehetnek): a cím, az időmérték, esetleg a rím.
A Napút haikui témájukat tekintve egy irányba mutatnak, de bánjunk óvatosan ezzel a megállapítással, mármint az „egy iránnyal”. Ez az irány – a kereszt – az európai és a magyar történelemben, világszemléletben, költészetben nagy egyértelműséggel Krisztus keresztje, kereszthalála, a kereszténység irányába mutat, a ma élő emberiség legbelsőbb szellemét, reményét, életének rendező elvét sugallja. Ezt a gazdag gondolatkincset – mondhatnánk – minden ember (minden szerző) a maga egyéni módján éli meg, vallja meg, várja, vagy éppen féli. A haikuk imponáló tömege mégis azt mutatja, hogy a kereszt fogalom- és érzelemköre a legtöbb szerzőnél azonos, vagy egymáshoz, egy két évezredes fogalmi képhez közel álló, és többnyire még az artikuláció is hasonló. Még a markáns vagy szélsőségbe hajló megfogalmazások is illeszkednek az európai kereszt-fogalomba, keresztképbe. Mondhatnánk, ha nem hangoznék provokációnak: mintha a költő, aki hat-tíz verset ír a keresztről, mintha egyazon témát vetne fel újra és újra. És még a kivételek is inkább a közös megfogalmazás valamelyes szélsőségei. A szerzők emberi érzelmeit, költői indulatát nincs okunk kétségbe vonni, az alkotói hitel ott lüktet, ott forr legtöbbjükben, örömüket és szenvedésüket a vers jobbára megjeleníti, elhiteti. Mégis feltűnő mértékű a hasonlóság, az azonosság felé mutató érzelemvilág.
Két kitérőre azért érdemes figyelni… Az egyik a formai haiku-követelmények megtartása és meg nem tartása. Némely szerző némely versét több haikuból állítja össze, van, aki kettőből, van, aki hatból, de van, aki tizenöt haiku egybeszövésével építi fel kereszt-versét. Van, aki a haikuk kereszt-formába állításával igyekszik többlet-hatást elérni. Sőt, olyanra is akad vállalkozó, aki hexametereit szabta haiku-méretre, a sorok (vagy az egyes haikuk) végére rímet illesztett, címet adott művének, vagyis felhasználta az európai (és magyar) költészet hagyományos elemeit, megtetézve őket a haiku három sor – tizenhét szótagjával. Azért ők a kivételek. És az olvasóban gyanú keletkezik: a terjedelmesebb haiku-sorozatok mintha önmagukat ismételnék: a verseknek vagy az első vagy az utolsó strófája hordozza azt a gondolati-érzelmi töltetet, amelyet a szerző közölni kívánt.
A másik „kitérő” megtartja a haiku-formát, megtartja a kötődést a kereszt-szóhoz, de ennek a keresztnek nincs, vagy csak áttételeken át érvényesülő kapcsolta van a hitbéli, teológiai kereszttel. Talán a kitekintés vagy az eredeti (eredetieskedő) látásmód szándéka vezette azok tollát, akik a „keresztbe tesz, vöröskereszt, kereszthuzat, keresztöltés” illetve a „keresztapa, keresztnév, keresztrejtvény” és még egy sor kereszt-származék szót emeltek haikujukba.
A haikuk olvasása-hallgatása közben szembeszökő egyes versek érzelmi telítettsége, a hangulatok felfokozottsága. A keserűség, a félelem, de az áhítat, az elragadtatás magas indulati foka is. A haikuszerzők között feltűnően nagy a női alkotók száma, a költők közel kétharmada! A gyors reakció, a rokon- és ellenszenv megnyilatkozása magas hőfokon, mindez talán ebből a személyes körülményből (is) magyarázható. A haiku három sorát mintha hitelesebben tudná megtölteni a gyors reakcióra hajlamosabb női lélek, az asszonyi érzékenység, az anyai védekező ösztön. A kereszt felidézése, a menekülés, az oltalomkeresés, a félelem és a bizalom, amellyel a hitet az emberi-asszonyi sors részévé teszi, – mindez a haiku-költőnők nagy erejű képessége, de mondhatjuk akár fegyverének is. Fegyvernek, amely talán könnyedebben lendít át a logika kötelező állomásain, a hagyomány kiszámítható kellékein, a verset az emberi tudat- és érzelemvilág hiteles befogadójává és kifejezőjévé teszi. A haiku-költőnők Magyarországon, de máshol is Európában sokat tettek, s bizonnyal tesznek is még, hogy a haiku kontinensünk gondolatvilágában és költői birodalmában egyre inkább megtalálja saját hangját, saját helyét.
Lukáts János
A NAPÚT VÉGÉN
2020-at írunk, ezt a két húszasból álló évszámot. Különös év: a koronavírust hozta és sok-sok ember halálát és szenvedését. A nehéz években általában jobban kapaszkodunk a kultúrába, a versekbe, a zenébe, a szép alkotásokba. És mégis, ebben az évben következik be az, hogy egyik nagy kedvenc folyóiratunk, a NAPÚT a végére ér. Zsákutca lesz a Napútból.
Jordan ATANASZOV haikuját idézném DONCSEV TOSO fordításában a NAPÚT 2011-es februári haikuszámából:
Lenyugvó napnál
hosszabbodnak az árnyak.
Kurtább az élet.
Sokat adott nekünk a NAPÚT folyóirat. Nekünk, haikusoknak. A főszerkesztő, Szondi György sokat törődött azzal, hogy irodalmi, művészeti és környezetleíró folyóiratában a líra modern áramlatai is helyet kapjanak. Bár a haiku Japánban már a 14. században is jelen volt, hozzánk csak a 19. század végén, a 20. század elején érkezett el, és érdekes módon nem kelet felől, hanem nyugatról, az angoloktól, franciáktól kaptuk ezt a gyöngyszemnyi verset, melyet valójában a magyar olvasóközönség Kosztolányi Dezsőnek köszönhet. A 20. század elején a haiku formai kritériumaival még nálunk nem nagyon törődtek. Csak a rendszerváltás után sikerült inkább megmagyarítani ezt a korunkhoz illő japán műfajt. Fodor Ákos bölcs haikuját idézem a Napút 2014-es számából:
Vall a Szibilla
Előjelekről
csak utólag látni, hogy
jeleztek. S hogy mit.
A 17 szótagból álló haiku nagyon megfelel rohanó korunknak, mókuskerékben pörgő életmódunknak. A haiku az „itt és most” pillanatát örökíti meg, s így a 3. évezredre, a 21. századra minden korosztály, minden réteg jellegzetes műfaja lett Magyarországon.
Ebben óriási szerepet játszott Szondi György, aki minden évben megrendezte a haiku-, haiga- és haibunversenyt, s ezzel mozgósította mindazokat, akik kelet irodalma, vagy általában a költészet iránt érdeklődnek és ezekben a műfajokban szeretnek alkotni. 2007-ben írta ki először a pályázatot, melyre évente rendre vagy félezer jelentkező küldött műveket. A sok pályázatból a legjobbak (általában 120) meg is jelentek a Napút februári, 2. vagy márciusi 3. számában. Szondi György mindig megadott egy témát, amelyet versbe, képbe vagy lírai prózába kellett szőnie a pályázónak. A klasszikus japán műfajok mindig természet központúak. Így Szondi is általában természettel kapcsolatos témát adott meg, mint például a kavics, a falevél, a halom, a hegy, a domb.
Domonkos Marcell, aki csodálatosan érzékelteti a haiku csattanóját (amit sokan sajnos nem tudnak), a 2012-es Napútban ironikusan így fogalmaz:
Növekvő fűszál
Kavics fölé magaslik
Úgy csúfolja őt
A Napút érdeme volt még az is, hogy nemcsak a legjobb magyar műveket mutatta be, hanem példát is hozott a japán irodalomból, de más népek alkotásait is megismerhettük műfordításban a folyóirat lapjain.
Így lett magyarrá a Napútban a haiku. Sokszor címet kapott. A japánok nem adnak címet a haikunak, de mi, európaiak szeretünk mindenre címkét ragasztani. A japánoknál nincs rím a sorok végén, ez bántaná a japánok fülét. Annál több azonban a rendkívül bonyolult szerkezetben megjelenített betűrím, az alliteráció. A magyar haikuban viszont sokszor találunk sorvégi rímet.
Példaként álljon Sánta Hajnalka haikuja 2014-ből:
Pehely
Egy pehely rezdül –
újra kiszökik a fény
kezeim közül.
Témában is sokat változott a haiku, japán testvérétől eltérően sokszor olvashatunk karácsonyi haikukat, vagy éppen bordalokat haikuban elbeszélve.
Sok vidám haiku, japánul kjóka is megjelent a Napút lapjain, hiszen eredendően a haiku vidám műfaj volt. Ilyen például Pető Tóth Károly kjókája, bolondverse:
Abrak a virágra
Fékenincs zabla.
Lovak szabadultak rá
a blablazabra.
A haikun kívül – bár kevesebb sikerrel – sok haiga is megjelent a lapban. A verses lírai próza, a haibun műfaja viszont sikeres művekkel gazdagodott. Hadd idézzem Kirilla Teréz haibunjának egy részletét 2013-ból:
„Bárki magányossá válhat, de ha szegény vagy, az elmagányosodás szükségszerű. Így aztán, ha egy téli napon kisüt a nap, és a járdán az olvadó hó tócsáit kerülgeted és bámulod, persze egyedül, könnyen átadod magad, talán mindenki másnál inkább, a világ több ezer éves anyagának, a szikrázó fénynek és a hideg, sötét árnyéknak. Szinte megrészegülve ünnepled a fény áttörését, egyfajta revelációt élsz át. Pár utcával arrébb már teljesen elnémulsz…
Lyukas a cipőm.
Plázafal tükörképe
mossa a talpam.”
A Napút folyóiraton kívül rendre megjelentek jeles haikuköltők kötetei, melyeket most nem sorolok, mert hosszú lenne a lista. Sőt 2011-ben Szepes Erika tollából irodalomelméleti tanulmányok is napvilágot láttak, melyek közül hadd emeljem ki a Tizenhét szótag. Esszék és elemzések című kötetet.
És megjelent a magyar haikut összegző kötet, az Ezer magyar haiku, melyben 25 témában, 265 magyar haikuköltő verse olvasható az általam írt, haikut elemző előszóval együtt.
Egyik nagy haikuköltőnk, Kányádi Sándor haikuját idézem, aki körömversnek nevezte ezt a műfajt:
dőljön a test a
lélek alól ki ha nem
bírja a vágtát
És végül Bertók László háromkáival köszönök el a Napúttól, a jelentős költőt most veszítettük el, és holnap veszünk tőle örök búcsút:
Lombja, virága
Halál? Ifjúság?
Fehér csipkében várnak
a cseresznyefák.
Vihar Judit
Illusztráció: Keresztszülött haikuk (fh. ‘Madonna of the Cherry Blossoms’ of the University of Dayton, https://udayton.edu)
Ezek is érdekelhetik!
Attilâ İlhan: Sisler Bulvarı (A ködös bulváron)* →
MŰFORDÍTÁS-PÁLYÁZAT 2024. (OIK) →
Kortárs irodalmi alkotások pályázata 2024 →
