A. Gergely András: Belső utak spirituális tankönyve
(…avagy van-e zsidó meditáció?)
Talán mindmegannyi spirituális ismeret és ehhez vezető útmutató idejekorán szembesül azzal a próbatétellel: jelen van és jelen is marad-e a tan követője abban a bűvkörben, ahol maga a tan, avagy tudás, avagy hit és gyakorlat megnevezni próbálja „a lényeget”, a kiemelt célt, az elérhető tökéletességet s hasonlókat. S talán „ismerünk” is számos ilyen „biztosan” eligazító, kételyt nem ismerően tudatos-tudálékos forrásművet, melyeket hol a vad ezotéria, hol meg a „tudományosnak” és „bizonyítottnak” hitt ismeretek segítenek érvényre jutni. Némelyikhez szinte egyház vagy közösség sem kell, mások meg feltételként szabják az élményközösség együttes részesülését a kiváltságokból… De bizonnyal mindezek között is „előkelő”, sokszor elvitathatatlan státusz jutott a szabadkőművességnek, a kabbalának, a titkos tanok néhány hasonló szakrális alapművének. Mindezeket ugyanakkor aligha köti össze több, mint a szokások tudomásulvétele, a szabályok elfogadása, s nem maga a „hit hogyanja”, de a hitgyakorlat mikéntjének fő céljaként a „miben hit” vallása és előírásossága…
Éppen a hitek, meggyőződések, tudások és szertartásos gyakorlatok köztes tartományában mutatkozik figyelemre érdemesnek az a mű, melyben a korábban nem igazán ismert, alig kevesek által követett, s még a szakmabeliek számára is meglepő tudásforma kap kiemelt szerepet. Aryeh Kaplan Zsidó meditáció című kötetében (fordította Tarnóc János, Vince Kiadó, Budapest, 2004., 200 oldal) elsősorban a megfontolásra, belátásra és személyes gyakorlatokra építő késztetés kap alaptónust. A szerző a gyakorlott olvasó számára sem tűnik ismeretesnek (jó okkal, hisz tehetséges fizikusként a NASA munkatársa volt, s csak idővel lett ortodox rabbivá), könyveinek fő funkciója, s e kötetének kivételessége is ama közléstechnikában nevezhető meg, ahogyan fölépíti mondanivalóját, érveket és megfigyeléseket kezel, s mintegy „elcsábítja” az olvasót a kételyek, rádöbbenések és rejtelem-fejtések kapujáig, hogy onnan már hagyja magát végigvezetni a meditáció és a zsidó misztika ismeretlen tájain, belső útjain, fölismerésein és következtetésein át a „Gyakorlati útmutató” praktikus használatáig, mely könyvének alcíme is. A szerző (1935–1988) időközben már „a modern kor egyik legjelentősebb kabbalistájának tartott” szakembereként tiszteltté vált, mégpedig éppen az elmélyülés technikáinak ismerete révén. Könyve ugyanakkor nem kabbalisztikai forrásmű vagy liturgiai tankönyv, hanem a spirituális megismerések technikáit a meditációs eszköztárral gazdagító, de eredendően sem szakkönyvi közönségre építő, jóval inkább közismereti célú munka. Munka, azaz megépített struktúrájú kötet, mely azonban a tudástapasztalat mindennapi kérdésköréből veszi példáit, s onnan bolyong a zsidó tudástartományok misztikus, történeti, értelmezés-technológiai ösvényei felé. Példaképpen így szól első elméleti fejezetében:
„(…) Különös, hogy a legtöbb ember sosem gondolkodik a gondolatairól. A gondolataink annyira lényünk részévé váltak, hogy mi magától értetődőnek vesszük őket. A meditáció egyik első lépéseként azt kell megtanulni, hogy ezt ne tartsuk természetesnek.
Egy egyszerű gyakorlat megmutatja, hogy milyen nehéz a gondolatainkat uralni. Elméletileg ez a gyakorlat nevetségesen egyszerű, de a valóságban fájdalmasan bonyolult.
Íme a gyakorlat: Hagyjuk abba a gondolkodást.
Rendszerint, ha nem vagyunk mással elfoglalva, a gondolatok folyamatosan áramlanak át a tudatunkon. Amikor valaki így ábrándozik, akkor egyik gondolata a másikba folyik át, majdnem teljesen automatikusan. Az áramlás folytonos, és olyan, mint egy belső beszélgetés önmagunkkal. Általában véve az ábrándozás annyira részévé vált szellemi közegünknek, hogy nem is figyelünk rá.
Az első gyakorlat tehát a gondolataink tudatosítására irányul azáltal, hogy megpróbáljuk megállítani őket. Próbáljuk meg kiüresíteni az elménket néhány percre, és ne gondoljunk semmire. Könnyűnek hangzik? Tegyük le a könyvet és próbáljuk ki.
(…) A meditáció egyik legnagyobb haszna az, hogy kontrollálja a tudatalattit. Általa megtanulhatjuk a tudatot olyan folyamatok irányítására használni, melyek egyébként a tudatalatti hatalma alatt állnak. Fokozatosan, a tudatalattinak egyre nagyobb része válik elérhetővé a tudatos értelem számára, míg végül a teljes gondolkodási folyamat felett megszerezzük a hatalmat.
(…) Rengeteg teória született a tudatalattiról, de részletesebb tárgyalásuk meghaladná e könyv céljait. Ha a meditáció nem más, mint kontrollált gondolkodás, akkor ez azt jelenti, hogy az individuum a gondolkodás teljes folyamatát az ellenőrzése alatt tartja, beleértve a tudatalattiból érkező információkat is. A tapasztalt meditáló megtanulja, hogy miképp gondolja, amit gondolni akar, és hogy mikor akarja azt gondolni. Ellenállva a tudatalattira nehezedő pszichológiai nyomásnak, mindig ura lehet a helyzetnek. Saját maga urává válik, sohasem téve olyat, amiről tudja, hogy nem akarja megtenni. Több meditációs iskola szerint a meditáció leglényegesebb célja az önuralom” (13-18. oldal).
S hasonló tónusban vezet végig, egyszerre tudományos és spirituális, kritikai és történeti, elemző és gyakorlatias, serkentő és próbára tevő, segítő és eltávolító is. Ennek tudatában már első szövegoldalán a tudástapasztalat, a vélt és képzelt tudás, meg a lehetséges „belső utak” kontrasztjával indítja „tanóráit”, melyek a Bevezetőn túl tizennyolc fejezetben követik a „mi a meditáció”, miért meditáljunk, milyen módszerekkel, milyen tudatállapotban (13-54. oldal), az általános leíró ismeretek felől a zsidó meditáció fenomenológiai és pszichológiai kérdésein, a tudatállapotok rajzolatain túl (55-94. oldal), „a semmitől” Istenig (102-120. old.), a meditációs módszerek és állapotok, a parancsolatok és a személyiség újraformálása (172-191.), a vizualitás, az „ima útja”, „a létra” és az „egyesítés” vonalát követve (112-164.) jut közelebb a zsidó misztika kínálkozó értelmezési tartományaihoz. Tudatosítja már az alaphangolásnál, hogy „A ’zsidó meditáció’ kifejezés hallatán az emberek gyakran meglepődnek. Tájékozott zsidók – köztük sok rabbi és tudós – sem tudnak arról, hogy létezik ilyesmi. Ha erre vonatkozó írást mutatnak nekik, azt mondják, hogy ez a judaizmus ezoterikus vagy okkult részéhez tartozik, kevés köze van a főirányhoz. Ezért nem meglepő, hogy sok meditációról szóló friss mű alig szentel figyelmet a zsidóságnak. Habár a legtöbb író tisztában van a judaizmus misztikus elemeivel, a misztika körét mégis a kabbalára vagy a haszid mesterekre szűkíti le. A legtöbb meditációról szóló könyv a keleti technikákat, és egyes alkalmakkor a keresztény meditációt tárgyalja, de a zsidó meditációt minden gyakorlati szempontból figyelmen kívül hagyja. Azoktól, akik meditációt tanulnak, ez igen komoly tévedés. A judaizmus hozta létre az egyik legfontosabb meditációs rendszert, amelynek ismerete nélkül minden tanulás befejezetlen marad…” (7.).
A legkevesebb kétség sem fér Kaplan vitán felül tájékozottságához és rutinjához a spirituális alapfogalmak, a meggyőzési és élmény-technikák, valamint a spirituális irodalom művelőinek munkái terén, így az sem véletlen, hogy tudományos helyét a kabbalisztikát legmélyebben értő Gershom Sholem mellett lehet megnevezni. Ráadásul Kaplan megbízható tudása, a zsidó közösségek, zsinagógai szertartások kezelésében megszerzett ismeretei azzal a felvilágosító gesztussal, mély humánummal, együttérző szeretettel és megismerési szándékot tükröző objektivitással egészülnek ki, ami kivételesnek mondható a spirituális irodalom művelői között (pl. már bevezetőben a vak írás és olvasás, az akusztikai zajok és a belső csendek világa, a rabbinövendékek kérdései és példái felé tesz gyakori utalásokat). Ezek révén is szövegei, az egyes fejezetek fókuszpontjai szinte egy belső utat, megismerési ösvényt rajzolnak meg, melyet nem kinyilatkoztatásként kell elfogadni, hanem csupán a Szertővel mintegy együtt sétálgatva belátni a rejtélyek és jelentés-terek miliőinek sajátosságait. Ehhez szerényen, de épp Olvasóinak megbecsülésére építve hosszasan bevezeti saját példáin át is, mi az, amire maga is rájött a „nem létező” fogalom aprólékos elemzése, majd kitárgyalása közben. S ez az útvezetés éppen specifikusan a meditáció technikája, a szufizmus, iszlám miszticizmus, valamint a keleti vallások meditációs technikáinak köztes területe, ahol „a természetfeletti érzékelés” és a mindennapi tudás hiátusaiból, az Én (ego) én-centrikusságának és a „felettes én” további rálátási esélyeinek dilemmáiból indul ki, egyszerű példákkal (egy rózsa csodálata, egy hang érzékelése, egy zajszinttől függetlenedő létezés lehetőségének esélyei), majd finom distinkciókkal illusztrálja, miként is működik a fókuszált, önmagára figyelni, erősebben koncentrálni képes elmeháztartás technológiája. Eközben például mintegy a korábbi kutakodások rejtett kritikája is megfogalmazódik szövegében (értsd: mi mindent tudnak már a tudatról, de honnan indultak ki és milyen céllal, ami eltérő okságot eredményez a megértésben is), anélkül, hogy az bántó lenne bárkinek, aki azonosnak mondható bizonyosságot másképpen lát elemezhetőnek:
„(…) Megfigyeltük, hogy a legtöbb zsidó meditációval foglalkozó szöveg feltételezi az olvasó előismereteit az alapvető technikákkal kapcsolatban, és az író csak további részletekkel szolgál hozzájuk. Amikor gyakorlatban akartuk alkalmazni őket, kiderült, hogy túl sok információ hiányzik: mintha egy francia konyhával foglalkozó könyvet használnánk a főzés ismerete nélkül. A receptek kéznél vannak, de a kezdő nem tud mit kezdeni velük. A zsidó meditáció esetében az alapanyagok megvoltak, de az elkészítés fortélyainak ismerete nélkül vagy azokat titokban tartva. Egy bizonyos szintig a rejtvény részeit már összeraktam két korábbi meditációról szóló könyvemben. Ezek közül viszont egyiket sem szándékoztam gyakorlati útmutatóként kiadni. Sokan mutattak rá arra, hogy mekkora szükség volna egy olyan zsidó meditációs műre, amely egyszerűen fogalmaz, és a laikusoknak szól. Ebből az igényből született meg e kötet ötlete. Könyvem a zsidó meditáció legalapvetőbb formáit taglalja, különös figyelmet szentelve a fősodorba tartozó műveknek, és nem feltételez különleges előismeretet sem a judaizmus, sem a meditáció területén. Remélem, hogy elindít egy folyamatot, amelyben az olvasó bepillantást nyer a zsidó örökség lelki dimenzióiba” (11-12.).
Végig szinte úgy „mutatja az utat” a belátás kötetvégi lehetősége felé, hogy egykönnyen áttekinthetővé válik a „honnan hová és mi módon” elbeszélő mód oka és célja, de eközben is szinte várható kérdéssel vezeti fel a gyakorlati ész elemi kételyeinek tónusát: mi végre a meditálás igénye, miért és kinek, hol és hogyan meditáljunk a hétköznapokban, specifikusan a zsidó szövegek ürügyén, miért nincsenek judaisztikai szövegekben, érdemi adatbázisokban a mindennapi ember számára átélhető meditatív elemek, sőt miért van hiánya a fordításoknak is a szükséges forráskiadványokban. De nem onnan indít, hogy „leszólja” a nem tudókat, vagy tudálékosan „beavatja” a másként tudókat, hanem onnan, hogy fedezzük fel közösen, mennyire nem tudunk mindezzel mit kezdeni! E rávezető „szertartás” végül is legfőképpen a megértés kísérletét, a befogadás élményét, a belső rendezettség eléréséhez szükséges (de nem mellesleg állandó és mindörökké gyakorlatot is igénylő) tudati észlelést, a tapasztalati tudás és fokozott éberség közötti tartományban tartózkodást mutatja meg. A kötet végig tele van ezekkel a lehetséges párhuzamokkal, kontrasztokkal, feszültség-oldó hatásokkal, elengedési eszköztárral, példákkal és forrásművekre utalásokkal (kezdve Freud-tól Uszpenszkijig, D.H. Lawrence-től William Blake-ig, a Parancsolatok szakirodalmától a kóser étkezésig, a Széfer Jecirától a Tetragrammaton Isten-elvéig, vagy a rituális fürdőtől a vizuális jelképtárig mindennel megrakva). Egészen bizonyos, hogy a kötetcím meglepetése, a haszidizmus vagy az antik istenhitek, a Biblia vagy az életvezetési szabálykönyv ismeretével együtt és ezek nélkül sem kevesebb, mint egy lehetséges világkép valóban gyakorlati útmutató általi ajánlata. Ebben is a – számunkra és akár a zsidó hívek számára is – kellő alapozottságú ismeret, a meditáció módszertanát is egyszerre átélni segítő és belátni engedő módszeresség a meghatározó. Végső konklúzióként tehát éppen az, amivel a spirituális tudás előtti és közbeni, a meditáció alatti és utáni ismeretekhez, élménykészlethez hozzásegít. A kötet tehát magát a szembenállást segíti belátássá változtatni – nem önmagunk ellen, vagy nem is pusztán a „mantrameditáció” eszközével, hanem a gondolkodás lehetséges hangolási skálájának megismerése és önmegismerés révén. Belső utak tehát nemcsak vannak és lehetnek, de bejárhatók és megismerhetők is. Az ehhez komponált spirituális tankönyv pedig nemcsak a zsidó misztika, a judaisztika, a zsinagógai vallásgyakorlat, hanem az emberi adottságok profanitásai és a misztikus belátások szakralitásai terében kínálkozik kalauzként szolgálni.
Illusztráció: “zsidó meditáció”
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
